Lúdbőr 31 csillagozás

Kemény István: Lúdbőr

„Ennek a könyvnek az anyaga válogatás a kétezres évek elejétől mostanáig született esszészerű írásaimból. Főleg költőkről, versekről, irodalomról, művészetről. És történelemről, politikáról, jövőképről, kivándorlásról. Szabadságról és egyenlőségről, fantasyről és sci-firől. Magyarországról és Európáról. Zrínyi Miklósról és Rejtő Jenőről. És egyéb összetartozó dolgokról.” Kemény István

>!
Magvető, Budapest, 2017
228 oldal · ISBN: 9789631435764
>!
Magvető, Budapest, 2017
228 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434415

Enciklopédia 5


Kedvencelte 4

Most olvassa 5

Várólistára tette 31

Kívánságlistára tette 20


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Kemény István: Lúdbőr

Van ebben a kötetben egy finom kis amatőrség, ami bájossá teszi. Mert Kemény nem szégyell lelkesnek lenni, és bizony van bátorsága banalitásokat is mondani – egy olyan közegben, ahol az ember (hiúságból) inkább akar okosnak és hidegnek látszani, mint idealistának (amire olykor a butaság gyanúja vetül). Ezt mindenképpen értéknek tekintem. Ebből következik, hogy Kemény legfőbb ereje számomra a személyességében rejlik. Az irodalomtudomány egyébként is mindig valahol az objektív szakmaiság és a végletes szubjektivitás határvidékén billegett, úgyhogy nyilván bőven van helye benne a személyességnek – és ez úgy általában elmondható az ún. „magyar lelkiállapottal” foglalkozó esszékre is. (Pláne, hogy próbálja csak meg valaki egymástól ezt a két témát határozottan elkülöníteni. Mondjuk Ady esetében.) De azért egy picivel több határozottság („keménység”, höhöhö) nem ártott volna. Néha ugyanis úgy éreztem, a szerző pótléknak használja a személyességet, amikor nem tud vagy nem mer valamit konkrétan kimondani. (Most súgok egy titkot, nosza, hajoljatok közelebb: spoiler) Talán ez az, ami enyhén zavart – én az esszét olyan műfajnak gondolom, ami végső soron felvállalt állításokra épül, és elszomorít, ha maszatolást, túlzott óvatoskodást érzek benne. Ettől függetlenül nincs kétségem, hogy egy jó szerző jó kötetét olvastam.

3 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Kemény István: Lúdbőr

Szeretném felhívni a figyelmet erre a kötetre, ezért az értékelésemet hosszabb idő alatt, több részletben fogom elkészíteni.

Először is ott van az, hogy Kemény István a legnagyobb kortárs magyar költőnk.
A Jelenkor folyóirat 30 legjobb kortárs magyar vers listájára négy verssel került fel spoiler, de persze minden lista szubjektív, én például ezek közül csak az osztálytalálkozósat spoiler válogattam volna be.
Kemény István legszebb verseiről írtam egy vállalható értékelést spoiler, az idézetek közé pedig kimásoltam az öt kedvenc versemet. Ha a méltán népszerű Varró Dani egy rajongója eljutna idáig az olvasásban, akkor neki ajánlanám ezt a verset spoiler. Ha valaki a humoros, de elgondolkodtató verseket kedvelné, annak meg ezt: spoiler.
A Remény, a Búcsúlevél és A mítosz tartozik még – szerintem – a legjobb és legfontosabb versei közé.
Egy korábban megjelent versgyűjteményében olvashatók azok a korai versei is, amelyek miatt a rajongója lettem, érdemes megnézni itt is az idézeteket: spoiler.

Felmerül a kérdés: érdekes lehet-e egy költő szövegelése prózában? Lehet valaki okos versben, de ugyanakkor ostoba (vagy csak szürke, érdektelen) versen kívül? Az általam legjobbnak tartott költők közül, Ady, Babits, Kosztolányi, Weöres Sándor, Pilinszky, Petri prózában, és ezen belül esszében, publicisztikában is maradandót alkottak – nem csak a stílusuk, hanem a gondolkodásuk mélysége miatt is. Ez alapján mindenképpen érdekes lehet, hogy direktben, a költészet fegyvertáráról lemondva, mit és hogyan akar elmondani nekünk Kemény István.
(Folyt. köv.)

Nagyon profi. Épp csak annyi személyesség van benne, ami elindítja a gondolkodását, aztán kitágítja a látómezejét, elvonatkoztat – pont úgy, ahogy az esszékben kell, nem leragadva az egyedinél, hanem megtalálva az általánost.
Nézzük, miről szól:

1. Honnan indult a nemzedéke? (Egy szép délután)
2. Honnan indult a modern Európa? (Időgép)
3. Centrum és periféria (Emlékek a Bizottság zenekarról)
4. Centrum és periféria (Hángérien! Hálfprájz!)
5. Mi a magyar? (Komp-ország, a hídról)
6. Trianonról és az elveszett nemzedékekről (Mikor volt 1912?)
_
1. Működő kultúra (Egy közönséges csütörtök egy működő kultúrában)
2. A szabadságról (A sakk Nietzschéje)
3. A 22-es csapdájáról (Ilyenkor, augusztusban)
4. A besúgókról (Lista)
5. Balról és jobbról (Száz év türelem)
6. A pontos beszédről (Lazán és könnyedén)
7. Az értelmiségről (Az értelmiségi fölényről)
8. Balról és jobbról (Magyarország és a jövő)
9. Az emberi nagyságról(Zrínyi Miklós és az üvegplafon)

1. Fekete Istvánról (Január)
2. Földényi F. László könyvéről (Áramvonal)
3. Virginia Woolfról (Maga a béke)
4. Elias Canettiről (Csalódnia Holdban)
5. Terézia Mora könyvéről ("Nem tudnék hozzámenni ezekhez")
6. Menyhárt Jenőről (Reciprok Elvis)
7. Kóka Rozáliáról (Adalékok az élet értelméhez)
8. Ulickájáról (A kisregénysorsú ember)
_
1. Ottlik Gézáról (Pár lépés Pesten)
2. Rejtő Jenőről (Az ellopott tragédia)
3. Weöres Sándorról (Az ember, aki megmozdította a szótárt)
4. Csokonairól (Pár korlátozott felelősségű mondat Csokonairól)
5. Önmagáról (Hogyan keletkezett az első igaz versem?)
6. A hitéről (A nagy gyilkosság)
7. A költészetről (A költészet megkopasztása)
_
egy irodalmár könyvmoly értékelései könyvekről Homérosztól Esterházy Péterig (ötven + 1 irodalmi pillér)

Ahogy ebből látszik: Kemény István teljesen korszerűtlen, modern szerző, egy igazi könyvmoly. A személyes ízlése ugyan nem egészen egyezik meg az enyémmel (nem olvas krimit, scifit és tudományos könyveket, viszont olyan szerzőket is kedvel, akiknek én már a nevét is elfelejtettem – pl. Zrínyi, Csokonai), de azért elfogadnám haveromnak. Jókat tudnék vele vitatkozni. Főleg történelmen és politikán, mert hozzám képest egy kicsit konzervatív.
Karcoltam, idéztem tőle bőven, akit érdekel, ott közelebbről is ismerkedhet vele.

3 hozzászólás
>!
dacecc P
Kemény István: Lúdbőr

Kemény István fesztelenül ír arról a témáról, amit én a legjobban szeretek ezen a világon. Az irodalomról. Meg a politikáról, Magyarországról, a szocializmus után megmaradt benyomásokról (ez a másik kedvenc témám). Ráadásul olyan lelkesedéssel teszi ezt, ami engem is jellemez, amikor ezek a témák kerülnek elő.

Ez most egy ilyen kurta értékelés lesz, mert bár még jó sok dolgot írhatnék, de minek, nagyon jó értékelők már megtették előttem. Olvassátok bátran.

>!
Biedermann_Izabella P
Kemény István: Lúdbőr

Okos, felnőtt könyv. Én nem igazán mondanám esszékötetnek, mondjuk inkább rövid írásoknak az irodalomról.
Tetszik, hogy olyan írókért és költőkért rajong, akik rég kiestek a látómezőmből (Csokonai, Ady, Zrínyi), de olyan komolyan veszi a mondanivalóját, hogy el kell gondolkodjak, és nekem is komolyan kell vennem Kemény nézőpontját. És tetszik, hogy Kemény miatt én is komolyan veszem magam. Tegnap este, amikor feküdtem hanyatt, és próbáltam összerakni a bennem kialakult képet a szerzőről (a fiatal férfit a sárvári írótáborból, az idős, szörnyen unott szerzőt, amint éppen felolvassa a verseit egy színpadon az Ördögkatlanon, meg a regények és versek íróját) ez sehogy sem sikerül, mégsem haragudtam rá. Az is felnőttség, amikor az ember nem akar megfelelni, és nem várja el, hogy megfeleljenek neki.
Kemény István ezekben a rövid írásokban okos, szellemes, és sok dologban elgondolkodtató. Számomra egy felelős és önkritikus magyar értelmiségi apa képe rajzolódott ki olvasás közben, aki ugyan szomorú, ráadásul eléggé hasonlít T.S. Eliotra is, mert ő is kiért arra a homokos, szomorú, vizes síkra, és ő is visszajött. Halvány remény, írja Eliot Wastelandjéről Kemény.
Azt hiszem, erre jó ez a kötet. Azt mutatja fel, hogy az olvasás, az irodalom remény. Ha halvány is.

>!
Peónia
Kemény István: Lúdbőr

Egy generációhoz tartozunk. Hogyne lett volna érdekes arról olvasni, hogyan élte meg Kemény István a rendszerváltás élményét és az azt körülvevő időket. El-elmosolyodtam, néhol meglepődtem, gondolatban ellentmondtam, de a „Mikor volt 1912?” az „Egy közönséges csütörtök” és a „Csalódni a Holdban” c. fejezeteket kifejezetten élvezeteseknek, értékeseknek tartom. Igazi esszétémák, és ha nem is egyenletesen kitűnő megoldásokkal készültek, összességében pozitív élményt nyújtottak. „A költészet megkopasztása” és az „Ötven+1 irodalmi pillér” az előzőektől eltérő élményanyagot mozgatott meg bennem. Ezeket a fejezeteket apródonként olvastam, és Kemény irodalmi pilléreit olvasva összeállítgattam a sajátomat. Kíváncsi lennék a nálam jóval fiatalabb generációk hogy viszonyulnak ehhez a kötethez.

>!
abcug IP
Kemény István: Lúdbőr

Kemény nagyon jó! Mint mindig, tehetném hozzá. Ezek közül az esszék közül egyik-másik nagyon híres lett már folyóiratbeli megjelenésekor, mint pl. a Komp-ország, a hídról című, mások meg szimplán csak nagyon jó emlékeket hagytak bennem első közlésük után is – mint a Bizottságról (mármint az együttesről) szóló. Igazából ezt a könyvet – különösen az utolsó, 50 miniesszét tartalmazó részét – inkább olvasónaplóként olvastam. Mit olvas és mit gondol arról, amit olvas az egyik legnagyobb magyar költő. Nos, csupa jót és megfontolandót. Nem is mindig szerzőkről, művekről beszél, de mindig beszél hazáról, magyarokról, érezhetően némi zavarban amiatt, hogy e szavakat (de csak a szavakat) itt mindig kisajátítani igyekeznek. Kemény talán nem fogja helyretenni ezeket, lévén nem hangos ember. Csak költő. De annak nagy. És írónak is.

>!
LRn
Kemény István: Lúdbőr

Pakolj, indulunk – ez jár a fejemben most, ahogy becsuktam a kötetet. Van ugyanis egy komoly lemaradásom: nem nagyon olvastam még Keménytől. Persze találkoztam már verseivel, de csak szórványosan, folyóiratban, interneten, itt-ott néhánnyal, tehát sosem tudatosan vettem elő, hogy én majd most jól megolvasom, mit tud korunk egyik legnagyobbnak kikiáltott magyar költője. Ez nagyrészt azért volt, mert azokból a szórványosan elém kerülő versekből nem éreztem azt, hogy hozzám szólna. Nem volt lúdbőr.

Ez most változni látszik. Ebből az esszékötetből egy olyan ember szólt, aki hozzám is szól, aki olyasmiről gondolkodik, amiről én is, és aki gazdagítani tudja a nézőpontomat. Naiv és izgatott, mer kételkedni magában is és bármiben, mer rajongani és mer félni. A kötetnek két nagyobb témája van (ezek persze nem függetlenek egymástól): a magyar-lét és az irodalom. Érdekes volt a kötet elején található történelemmel, identitással, politikával foglalkozó szövegeit olvasni, ez a rész hagyott bennem mélyebb nyomot: a részek, ahol olyan dolgokról esik szó, amelyekről a hétköznapi életünk során „nem illik” beszélni, ezért az ember megtelik frusztrációval, mert igény azért lenne rá. Persze értelmes, produktív párbeszédre. Ezt pedig, ha máshol nem is, ilyen szövegektől meg lehet kapni, velük akár el is lehet indítani óvatosan. Ez az óvatosság Kemény szövegében is megvan, de legalább bekapcsol valamit az olvasó fejében.

A másik nagy téma pedig az irodalom. Kemény sok személyes emléket oszt meg olvasási élményei kapcsán, és enged minket bepillantani saját alkotási folyamatába is. Megtudhatjuk, kik és miért voltak hatással rá, mi érdekli őt egy versben, mi szerinte a költő feladata. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de váratlanul ért ez a közvetlenség, amit a kötetben tapasztaltam. Ez a rész szórakoztatóbb volt és pörgősebb, de összességében nézve maradt bennem némi hiányérzet. És a szándék, hogy hamarosan tudatosan is megnézzem, mit alkotott még ez az ember, aki hozzám is szól.

>!
Bene_Klári
Kemény István: Lúdbőr

Nagyon meggyőzött ez a kötet.

Többé-kevésbé ezzel az értékeléssel értek egyet:

"„A társadalmat javítgatni lehet, de megjavítani nem – ennyi talán kiderült a huszadik század végére.” K. I.

A jó esszé kétirányú: egyszerre vizsgálja a külső jelenségeket és reflektál szerzőjének belső világára; amennyire szól a boncolgatott témáról, ugyanakkora mértékben árulkodik megalkotójának személyiségéről és világnézetéről. Társadalmi jelenségek és magánjellegű mozzanatok ötvöztetésével, olykor ütköztetésével írja Kemény István Lúdbőr című sajátos füves könyvét, egyre figyelve közben, hogy mindig megpróbálja a Lényegre helyezni a hangsúlyt. Az esszéírás esetében ily módon a Lényeg keresésének egyik formájává válik. Ahogyan utal is rá, a kamaszkor végén az emberek zöme már tudja, mit akar kezdeni az életével: valakiből asztalos lesz, másvalakiből gyógyszerész, valaki pedig az ügyvédi pályát választja. Annak, aki a Lényeget keresi, azonban csak álhivatásai lehetnek: költő, idénymunkás vagy esszéíró, hiszen ő mindig a Lényeg nyomában van, még akkor is, amikor nem, mert állítólag éppen a betevő falatért dolgozik. A Lényeg pedig ott rejtőzik mindenhol körülötte: Ady Endre „Minden Egész eltörött” verssorában; a hetvenes éveket eltörlő új hullámban; az Európa Kiadó azon dalszövegében, amely kimondja: „a helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától”; a tényben, hogy a forradalmian új zenekarok a nyolcvanas évek elejéről „’89 után is pont olyan távol maradtak a hatalmi pozícióktól, mint addig”; vagy akár Menyhárt Jenő azon megállapításában, hogy azért éri meg idealistának lenni, „mert mindennek ára van, és az idealizmustól való megszabadulásnak a meghasonlás az ára”.

Magvető, Budapest, 2017, 228 oldal

Magvető, Budapest, 2017, 228 oldal

Mint a fentiekből is kitűnik a kötet visszatérő motívuma a társadalmi viszonyokra való folyamatos reagálás. Mai szemszögből figyelve Kemény István egy mozgalmas, társadalmilag turbulens időszakban volt fiatal (zenei új hullám, lázadások kora, viszonylagos szabadság, rendszerváltás), éppen ezért a kötetnek a személyes benyomások mellett, bizonyos mértékben nemzedéki jellege is van. A szerző egy szerencsés generáció tagjának tartja magát, függetlenül attól, hogy egy diktatúrában született, és élt huszonnyolc éves koráig. Azért tartja nemzedékét szerencsésnek, mert láthatta, hogyan működik egy totalitárius rendszer, egyben azt is megtapasztalhatta, hogyan omlik össze. Mint írja, az ő életüket már nem tudta tönkretenni a „kommunizmus”, mint a náluk idősebb korosztályokét: „[m]egtanultunk félni tőle, de megtanultunk nevetni is rajta”, úgy érezte, jókor és jó helyen születtek, a „szerencsés véletlenek folytán egy kétes minőségű táptalajból (Kádár-korszak) kinőve jó és rossz hatások optimális kombinációja alatt hajtottunk ki, és nevelődtünk fel, és most fogunk virágba borulni”. Bár azt állítja, hogy húsz év alatt sem veszett ki belőle ez az érzés, csak várja türelmesen, hogy visszajöjjön, a kötet több esszéjéből is egyfajta csalódottság érződik, mintha eljátszotta volna ez a szerencsés korosztály a történelmi lehetőséget egy igazságos, mindenki számára élhető társadalom kialakítására. Kemény aggodalmát fejezi ki, hogy „a huszonegyedik század elején az európai eredetű civilizáció a francia forradalom előtti társadalom felé közeledik”, ami azt jelenti, hogy „a szabadság, egyenlőség és testvériség kétszáz éves korszakának nemsokára vége lesz”. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a második világháború győztes szövetségesei nemcsak az érdekszférákat egyeztették, hanem testvériesen az Egyenlőségen és a Szabadságon is megosztoztak: az elsőt kapta a keleti blokk, a másikat pedig a nyugati világ. Ilyen értelemben a rendszerváltás tulajdonképpen a Szabadság győzelmét (is) jelenti az Egyenlőség felett. Mint írja „[a] győztes Nyugat, miközben buzgón igyekszik a rendszerváltás óta öntudatos, szabad embert faragni belőlünk, szolgalelkű keletiekből, egyúttal fogyasztóvá, célcsoporttá, lakossággá, elbutított, félanalfabéta, atomizált senkikké tesz minket”. Természetesen a helyzet ilyetén alakulásának okait vizsgálva, a hazai politikum felelősségéről kialakult meglátásait sem hallgatja el, a rendszerváltástól eltelt bő negyed évszázad fejleményeit befolyásoló aktuálpolitikai kérdésekről is több ízben kifejti véleményét. Eközben a médiában feltűnő politikai elemzőkkel, politológusokkal és egyéb szakértőkkel ellentétben, akik rendre az általuk favorizált oldal erényeire, illetve a másik visszásságaira hívják fel a figyelmet, Kemény a teljes politikai elitet górcső alá veszi, rámutatva mind a jobboldal, mind a baloldal hibáira, amit a legszemléletesebben az általuk képviselt jövőkép által éreztet. Míg az erőteljes, „új, saját középosztályt épít[ő]” jobboldalnak felrója, hogy jövőképe nem öleli fel az összlakosságot, addig a baloldali ellenzéket azért marasztalja el, mert neki viszont semmilyen jövőképe sincs, és ha valamiben igaza is van, nem tehet megvalósítása érdekében semmit, mert egyetlen konkrét elképzeléssel sem rendelkezik.

A társadalmi kérdések elemzése mellett a Lúdbőr másik többszörösen feltűnő témája az irodalom: a magyar irodalom megítélése, társadalmi szerepe, létjogosultsága, az öt részre tagolódó kötet utolsó részében pedig 50+1 kisesszében arról az 50+1 irodalmi alkotásról – irodalmi pillérről, ami lehet egy életmű, egy könyv, egy vers, vagy csupán egy verssor – ejt szót a szerző, amely a legnagyobb hatást gyakorolta rá költőként, közíróként, emberként egyaránt. Rendszerint nemcsak magáról a műről olvashatunk ezekben a kisesszékben, hanem a művel kapcsolatos társadalmi kérdésekről, az adott műben szereplő társadalmi miliőről, vagy a társadalmi háttérről, amelyben az adott mű olvasódik. A magyar irodalom tekintetében számos jeles elődről – Adyról, Kosztolányiról, Ottlikról, Csokonairól, Weöres Sándorról, Rejtő Jenőről, Zrínyi Miklósról, Fekete Istvánról –, azok irodalmi szerepéről, egymás közti viszonyáról, emberi tulajdonságáról esik szó. A szerző irodalmi, még inkább emberi megközelítésből igyekszik rávilágítani a szerzők munkásságára vagy egyes alkotására, megpróbálja társadalmi kontextusában értelmezni a műveket, eközben sokszor a jelennel hozza párhuzamba a tárgyalt alkotást, s nem ritkán a szerzőhöz vagy művéhez kötődő személyes történettel színesíti írását. A magas irodalommal meglehetősen keményen bánik, különösen saját műfajával, a verssel szemben szigorú, közben azon töpreng, hogy az írott költészetre talán nincs is már szükség. „Miért én vagyok a költő, ha Menyhárt Jenőt, Lovasi Andrást, Kiss Tibit ezrek idézik fejből?” – veti fel a kérdést. Kérdését később a következőképpen bővíti ki: „Mintha a »magas« irodalomnak (…) hasonló önértékelési zavarai lennének, mint nekem: van-e őrá szükség egyáltalán? És ezt elitizmussal kompenzálja. Sokszor érzem úgy, hogy az irodalom az alfabetizmus korszakában, vagyis az elmúlt jó száz év során, de igazából a romantika óta – tulajdonképpen meg van sértődve az írni-olvasni tudó emberekre. Lefitymál mindenféle költészetet, amit egy hétköznapi ember felfoghat és szerethet. Legiccsezi, lelektűrözi, lebiedermeierezi. Az irodalom a huszadik század második felére meggyőzte magát, hogy szinte semmilyen téma nem méltó hozzá, mert igazából csak maga a nyelv lehet a témája, viszont mivel a nyelv sajnos ugye végzetesen pontatlan, úgysem lehet elmondani semmi fontosat a nyelven, és hát egyébként is: mi a fontos?” Összegezve Kemény tehát megállapítja, hogy „[a] »magas« irodalom nem igényli, hogy lúdbőrösen olvassák és hallgassák”, hiszen „[a]z irodalomnak mintha semmi más legitim témája nem maradt volna, mint saját maga”. Igaza van a szerzőnek? Igen, mert az irodalmi elit egy része szeret „kivételezettként” tekinteni magára, mintha az irodalom – képletesen szólva – csak nagyestélyiben lenne befogadható. Másrészt pedig nincs igaza, mert az igényes irodalom mindig megtalálja az utat olvasóihoz – a legjobb érv erre a megállapításra a szerző költészete és éppen taglalt esszékötete. Tisztában van ezzel a kettősséggel Kemény István is, nem véletlenül utal rá, hogy, miközben időről időre újra meg újra elsiratjuk, szem elől tévesztjük, hogy a magyar kultúra – s annak részeként a magyar irodalom – aranykorában élünk: immár kétszáz éve. Nem ártana ezt végre észrevenni."

https://www.magyarszo.rs/hu/3434/Velemeny_Olvasolampa/1…

>!
Gyetvai_Éva
Kemény István: Lúdbőr

Ez egy hosszúranyúlt olvasás volt, de nem mindig van kedvem novellákat olvasni. Ráadásul ezek nem olyan kis könnyed novellák. Ezekhez hangulat kell. Volt, amikor csak néhány oldalt tudtam elolvasni, volt, hogy jobban haladtam. Pedig nem hosszú könyv, alig több mint 200 oldal. Aki szereti a nehezebb, elgondolkodtató olvasmányokat, azoknak ajánlom. Főleg, mivel Kemény igazából költőként van számontartva. Biztos, hogy újra el fogom olvasni, mert ez az a típusú könyv számomra.


Népszerű idézetek

>!
vargarockzsolt P

A hetvenes évek vége felé, tizenéves koromban olvastam először Élet és Irodalmat. Az unalom és a tisztelet keverékével. Úgy rémlik, mintha mindig szürke és felhős november vagy február volna, amikor kinyitom a lapot, és mintha egyfolytában arról vitatkoznának benne, hogy Magyarország Kelet-Közép-Európában, vagy pedig Közép-Kelet-Európában fekszik-e, és ennek a végeérhetetlen vitának a kapcsán emlegetnének történelmet, Marxot, Lukács Györgyöt, egzisztáló szocializmust, Kornai Jánost, sőt, Bibó Istvánt. Fáradtan, unottan, de mindentudóan. Pontosság, tudományos megalapozottság, a túlzások kerülése, önreflexió, kesernyés irónia, jó, magyaros pesszimizmus. Mégis mintha lett volna egy közös minimum, mintha abban mindenki megegyezett volna, hogy iszonyú dolgok történtek itt velünk a huszadik században, ezt mindannyian tudjuk, nem felejtjük, tudjuk a saját hibáinkat, bűneinket is, de egy biztos: velünk még egyszer nem fog senki kiszúrni! Nekem ezt sugallta a magyar értelmiség akkori hangulatáról az Élet és Irodalom. Nem túl vidám ez a kép, de az, hogy akkoriban több tízezer előfizetője volt a lapnak, jelzi, hogy létezett egy erős és egységes magyar értelmiség. Mi, értelmiségiek – mondhatta és mondta is teljes joggal a körzeti orvosunk, az összes magyartanárom és a kerületi IKV főmérnöke, mert péntek reggel mindannyiukhoz megérkezett az ÉS, amit aztán a hétvégén el is olvastak (a sorok között is).

70-71. oldal

2 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

A jobboldali kormány cinikus. Vigyorogva vonogatja a vállát, ha a baloldali szavazók elküldik a gyerekeiket az országból: annál jobb, több hely marad a mi gyerekeinknek! Szóval a jobboldali kormánynak tényleg van pozitív, közös és reális jövőképe. »Mindössze csak« a négymillió szegény, a kivándorolt félmillió és a kivándorolni készülő százezrek számára nincs. A baloldalnak igaza van, hogy szemben áll ezzel a jobboldallal. Hiszen egyébként is szinte mindig igaza van a baloldalnak. Mert a baloldal már csak ilyen. Úgy lett kitalálva, hogy mindig igaza legyen. Mert mindig azt mondja, hogy a szegényekkel van. Meg az elnyomottakkal van. A baloldal mindig ideákra hivatkozik: az összes ember szép jövőjére. Csak konkrét tervei nincsenek.

77. oldal

>!
vargarockzsolt P

Óvatos voltam. Na jó, gyáva. Nem vettem részt politikai szervezkedésben, demokratikus ellenzéki mozgalomban. Na jó, alig. De általában befogtam a pofámat. Közben ironizáltam mindenen, az igaz. „De nini: ez az út lenini!” – mondtam komoly arccal, és aki akart, röhögött. „Ne szánts! Nevess!” – lázítottam a parasztokat, persze csak képzeletben, vagy poénból, társaságban. Úgy éltem végig a nyolcvanas éveket, mint a rajzfilmfigura, aki szórakozottan kisétál a szakadék fölé, és csak akkor zuhan le, amikor észreveszi, hogy a levegőben jár. De mire én is észrevettem volna, alám tolták a szakadék túlsó szélét. A szakadék túlsó széle nem volt más, mint a szabad, független és demokratikus Magyarország.

8-9. oldal, Egy szép délután

1 hozzászólás
>!
Biedermann_Izabella P

Lelkierőt tanultam Eliottól, az Eliot-figurából, és talán némi méltóságot is. Azt, hogy igenis ki lehet érni a József Attila-i homokos, szomorú, vizes síkra, ahol már nincs remény – ki lehet oda érni, és át is lehet vágni rajta. Megsejtettem, hogy Eliot járt azon a síkon. Átokföldjének nevezte. Várost talált ott, embereket, országokat, és mind megérett a pusztulásra. De azért mégis visszajött onnan. Halvány remény.

194. oldal

1 hozzászólás
>!
Ódor_Endre

Nem tudok ennél tárgyszerűbb ars poeticát mondani. Nincs elméletem. Számomra csak a versírás gyakorlata létezik, ennek a magva pedig az ihlet. Célja pedig a lúdbőr.

162. oldal

1 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

Tizenéves korom óta idézgettem a Bibliát a verseimben, de mindig csak módjával. A modern olvasó nagyjából a felvilágosodás kora óta vagy ásít a bibliai témától, vagy ideges lesz. Tanáros, papos prédikációt vár, erkölcsi kioktatást, képmutatást, fojtott agressziót, és végtelen unalmat. Hagyjanak engem békén a Bibliával, mondja, én vagyok a modern olvasó, nekem már nincsenek szent könyveim! És tényleg így gondolja. Persze néha azért egy kis Jézus-gyalázás bele-belefér a dologba, mert a modern művészetben valamilyen oknál fogva ez mindig korszerű, eredeti és vagány dolognak számít. Talán azért, mert minden egyes ilyen esetből Jézus került ki győztesen. Őt nem sikerült legyőznie se a felvilágosodásnak, se a romantikusoknak, se az avantgárdnak. Se a náciknak – mert mindez nemcsak a művészetre vonatkozik, hanem általában a modernségre. A legsikeresebb modern támadást Jézus ellen a kommunisták hajtották végre, azzal a pofonegyszerű módszerrel, hogy a helyére álltak: megígérték a megváltást az összes létező embernek. A szeretetet, a békét és az emberiség közös, boldogabb jövőjét hirdették meg. Tulajdonképpen új Könyvet próbáltak nyitni, az Isten nélküli Legújabb Szövetség Könyvét. Talán ezzel magyarázható a rejtélyes szimpátia, bizalom és örök nosztalgia a kommunisták iránt mind a mai napig, az általuk tízmilliószámra elkövetett gyilkosságok ellenére: az emberek valahol mégis ott érzik mögöttük Jézust. Nem csak az emberek: az ember. Én is. Akár tetszik nekem, akár nem

152-153. oldal

2 hozzászólás
>!
Biedermann_Izabella P

Mindannyian arra lettünk kiképezve kiskorunktól, hogy le tudjuk élni az életünket egy diktatúrában…

8. oldal

>!
Biedermann_Izabella P

Abban biztos voltam, hogy az új hullám a hanyatlásról fog szólni. És nekem a hanyatlás nagyon is megfelelt mint külvilág és életmód. Mint világszemlélet. Mint jövőkép. Valahogy megnyugtatott, hogy az egész emberi civillizáció el fog pusztulni hamarosan. (És három évvel utána mi is.) Ez igazságosnak tűnt. Az új hullámot pedig úgy képzeltem el a punkhoz képest, mint egy lányosabb, dekadensebb, mégis vadabb és őrültebb zenét, amiben végre tényleg minden benne van, ami fontos – szóval mint a hanyatlás és pusztulás kísérőzenéjét. És tartottam tőle, hogy Magyarországon ezt a zenét – autentikusabb előadók híján – a Kati és a Kerek Perec fogja játszani. De aztán kiderült, hogy nem, mert a V'Moto-Rock.

17. oldal

>!
Biedermann_Izabella P

Az, aki tudja magáról, hogy zsidó, nem maradhat egészen egyedül soha – mert az ő számára az újrakezdés lehetősége mindig kéznél van abban a szövetségben, amit Mózes kötött az Úrral. Szonyecska és a férje meg az ő nemzedékük csak egy szem a többezer éves láncban, amely soha nem szakad el. (Vagy csak legutoljára.) Az Ószövetség az egyetlen eleme a zsidó-keresztény hagyománynak, ami nem merülhet feledésbe, mert a zsidóság fenn fogja tartani, még akkor is, amikor az Újszövetség pár könyvmoly magánügye lesz, és az európai írott hagyomány már csak a Harry Potterben lesz felsorolva.

127. oldal

>!
LRn

Aki próbált már kidobóembert meggyőzni bármiről, annak van fogalma arról, hogy igazából hol az értelmiség helye a társadalomban.

70. oldal (Az értelmiségi fölényről)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Juhász Gyula: Örökség
Babits Mihály: Babits Mihály levelezése 1911–1912
Konrád György: Zsidókról
Benkő Samu: Apa és fiú
Csoóri Sándor: Breviárium
Fekete Sándor: A kamasz álma
Kosztolányi Dezső – Illyés Gyula (szerk.): Erős várunk, a nyelv
Héra Zoltán: A költemény felé
Vass Norbert: Hallgat
Wass Albert: Magyar örökségünk