A ​néma H 75% 19 csillagozás

Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők vagyunk.

51. oldal, Egy nap élet

A bűnbeesés

Száz éve, mikor a nagy vashajók
áthordták a bűnt Amerikába
Európa meggyónt és megáldozott
és még nem derült ki, hogy hiába,
elvitte a százéves lázadót
emigrációjából a nátha,
a karácsony akkor havat hozott,
a kispolgár szép volt mint a kályha.

Akkor még a régi házban laktunk
arkangyal előtti gyerekésszel,
Apu fiókjában mi matattunk,
nyitva felejtette, nem emlékszel?
Karácsony volt, még csak ki se kaptunk,
pedig a tűzből kapkodta kézzel.
Meggondolatlanul tűzre raktunk
valamit, ami most lassan ég el.

Az eperfa lombja

Honnan tudjam, mit láttam még működésben?
Mi volt az a bácsi ott a napsütésben?
Megjelent az utcán, rövid utca volt az,
benne volt a kertünk, kerítése korhadt,
ő ment, honnan tudjam, hogy mivel törődve?
Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre.
Nem jelentett jót, de nem jelzett veszélyt sem,
mint egy krákogás az elmondott mesében.

Idős úr volt, szikár, katonásan ép test,
vadászruha, kalap, halálpontos léptek,
tekintet előre, érett, szinte fénylik,
mint hogyha nézhetne akár másfelé is,
derűs volt, sőt, szép is, mégis féltem, mert egy
sétabot is táncolt a léptei mellett:
egyet koppan, aztán egyet szúr előre,
szúr-koppan-szúr-koppan, sújt a levegőbe.

Akkor már húsz éve volt délben is este,
ötéves sem voltam, nem tűnt föl az este,
aznap kérdeztem csak, mért van mindig este,
azt mondtad, butuskám, hiszen nincs is este!
nem hittem, de este tényleg jött az este,
megmutattad: látod, ez most tényleg este,
cigarettás kézzel legyintettél: „édes!
sétapálcát láttál, ma már nevetséges!”

Akkor a régi volt éppen eltűnőben,
volt minek eltűnni abban az időben,
ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták,
ami jött az utcán, inkább menni hagyták,
bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen,
s ami száradt, jórészt megszáradt a kézen.
Öreg kezek újból játszani tanultak,
botot ugráltattak fürge, csontos ujjak.

Honnan tudjam, mit láttam még működésében,
most, mikor az új is lassan eltűnőben,
mi járta utolsó sétáját el aznap
színét és visszáját hordva a gonosznak?
A nagyvillany aznap nem volt csak leoltva,
aznap kavargott úgy az eperfa lombja,
mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek,
aznap kérdeztem meg a sötét miértet.

Világgá menni láttam, de
azt hittem, csak sétál,
sétál a nagykabátban,
a szerelem idején együtt
vásárolt nagykabátban,
sétál csak úgy, vagy sétál
de világgá akar menni,
azt hittem, hogy csak sétál
és nem fog világgá menni,
világgá menni láttam,
nem gondoltam, hogy ennyi.

Jó félni. Fürdök az erős félelemben,
mert a gyengékben már-már meggonoszodtam.

Úti dal

A vadludak is mást terveztek őszre
Összeálltak mégis, és utaznak
Nem akartam hallgatózni rájuk
Nem akartam semmit, ami már volt

Ahol voltam, ott már csomagolnak
Ahol leszek, nem vár oda senki
Ahol vagyok, a köd visszagágog
El akarlak hagyni mindörökre.

Elvált férfi a házasságról

Indulás Kithéra szigetére,
tervezett mozgás régi zenére,
derűs öregkor helyett nyomozva,
a megnőtt fák között botladozva –

a még élő tanúk kihallgatása,
a festmény párizsi bámulása,
csalódott madár felröppenése,
az adatok biblikus elmentése –

kacsapár leszállása a vízre,
két komoly fahasáb a tűzre,
egy szippantás a ma délutánba,
belefekvés az éjfélutánba –

Megbékélés a kishalállal,
izgatott játék a nagyhalállal,
nem készülés már több örömre,
csak reggelit vinni a Zöld Terembe –

megreggelizni régi zenére,
jegyet rendelni két személyre,
az enyhe unalmat megbeszélni,
hogy mért nem sikerül messze,

élni.

Az látszik benne,
Ami van.
Például eszme
Nem látszik benne

És a szellem se
Komolyan.
Az látszik benne,
Ami van.

Amatőr vándor dala

Ha az én cigarettám parázslana fel
ott a sötétben ebben a pillanatban

S te loholnál háromkor a műúton itt
az erdő meg a szántás közt, láthatatlan –

Azt hinnéd, hogy most legalább egyedül vagy,
hisz ez a környék áprilisban lakatlan

Sőt, kilométerekre sincs egy nyaraló,
mert itt letelepedési tilalom van,

Csak a szántás balra és jobbra az erdő:
zavaros csak te vagy a nem zavarosban

Befejezetlen autóstopoddal újhold
éjjelén, csak a miérttel a nyomodban

S csak a gyengébbik miérttel, ami annyi,
hogy ma azért csinálhattad volna jobban,

Nem pedig az, hogy miféle családszerű
életbe gabalyodsz bele zavarodban,

Felnőttkorodra kiteljesedő, régi,
dadogós, elvörösödő zavarodban,

Most is hajnalban, gyalog fogsz hazaérni
pedig azt hitték, legalább vonatod van,

Mindegy, hiszen itt legalább egyedül vagy
és valahogy majd így is odaérsz lassan…

Na, itt parázslana fel egy cigaretta
jelezve, hogy egy csöndes valaki ott van,

És bizonyítékul szinte azonnal a
füstszag is megcsapná az orrodat onnan,

Vagyis én volnék a kísértetiesebb
s te az otthontalanabb pozícióban,

Neked én az a csöndes valami volnék,
ami a sötétben váratlanul ott van.

De ha így volna is, aminthogy nincs így,
de ha így volna is, biztos vagyok abban,

Hogy bár te is megdöbbenve szimatolnál,
de az én nyúlszívem verne hangosabban,

Te csak a fémpénzt fognád meg a zsebedben,
s azt markolásznád alig megalázottan,

De én eldobnám magát a cigarettát,
amitől eddig a helyszín ura voltam.

Ó, rendes cigarettázója az éjnek,
neked efféle gondot én nem okoztam,

Vadőr lehetsz vagy más jó helybeli vándor,
kerülő a kollektív gondolatosban!

Jó félni. Fürdök az erős félelemben,
mert a gyengékben már-már meggonoszodtam.

28-29. oldal (Pesti Szalon, 1996)

A mólón

Életműve hozza, mint a régi
vitorlások orrukon a szobrot,
lassan, gőgösen tolva előre
őt, az embert, aki úgyse fontos,
nálunk ő csak szótlan ittüléssel
kárhoztatja éjfélig a sorsot,
édes-fehér állt előtte nemrég,
s immár szódát tesz a vörösborhoz,
lassú, büszke, korhadt, élhetetlen,
régi, magányos és titkolózós,
találgattat, nem érdekli mégsem,
mit szólunk a kilenc altatóhoz,
lesi az óránkat, szinte sértő,
mindjárt feláll, már eloldozódott:
életműve hordja, mint a régi
vitorlások orrukon a szobrot.