„A törökök kezéről az osztrákokéra jutottunk, onnan meg a szovjetekére, most meg az ámerikások kezén vagyunk. Csoda, hogy létezik még a magyarság, és nem oszlatták föl azt, mint üveggyárat a tulajok.”
A 77 fejű herceg éneke egyszerre letehetetlenül magával ragadó, de mégis irtóztató.
A könyv nyitó verse, az Erzsébetvárosi rapszódia rövid, mégis már a második soránál belesodort egy ismerős, de soha meg nem fogalmazott életérzésbe. Ismerem, de mégis valahogy újat mond, újat mutat. Szóról szóra kell olvasni, hogy aztán az ember második olvasásnál végigszáguldjon rajta, és úgy érezze, ott hagyták őt a vers végével a levegőben lógni. Szétlapítva.
A Rubini véréből nárciszok nőnek, a könyv első drámája ezután magától értetődően felkavaró. Izgalmasan ötvözi a brechti elidegenítő effekteket az abszurd stílussal. Felfokoz, majd mellbevágóan kizökkent. Egy történelmi, kegyetlen időszakon, témán át mutat rá az életünk érthetetlenségére, bizonytalanságára. Nem tudjuk, hol ér véget a játék, és hol kezdődik a valóság, egyáltalán létezik-e határ. Mit hihetünk el? Drámához képest rövid, de ennek ellenére – vagy pont ezért? – beleránt a maga káosz uralta világába. Nem volt kellemes olvasni, de mégis úgy éreztem, hogy nem hagyhatom félbe.
A második dráma, a csonka lili engem erőteljesen emlékeztetett Parti Nagynak az Ibusárjára: egyszerű emberek látszólag unalmas élettel. Ott van bennük a lehetőség, hogy akár többek is lehetnének – de nem lesznek. Igyekeznek szofisztikált szavakat használni, de mindig helytelenül. A Rubinihez hasonlóan itt is megjelenik a színház a színházban motívum, csak itt a történelmi magyar múltra vonatkoztatik, eltorzítja, átírja azt. A privatizáció utáni, tipikus, magyar városban játszódik, Salgótarjánban, de igazából bármelyik lehetne. Túlsarkított iróniával mutatja be, mi is lett belőlük, belőlünk. Az egész dráma kicsit zajos, kicsit sok, ami helyenként már zavaró – de pont ezzel a letisztázatlansággal adja át ezt a – valós vagy elképzelt? – életérzést.
A záró vers, ami egyben egy kis variációval a kötet címadó verse is tulajdonképpen, összegzi az őt megelőző megfoghatatlan érthetetlenséget, sőt, még tovább fokozza azt. Személy szerint nekem ez már egy fokkal több volt, mint kellett volna. De ezzel pontot tesz az egész könyvön átívelő gondolatra.
Izgalmas, felkavaró, sokszor kizökkentő volt A 77 fejű herceg két versét, két drámáját olvasni. De legfőképpen talán elgondolkodtató.