Gőzkorszak 75% 67 csillagozás

Sci-fi címkével ellátott művekre vágyó olvasók, óvatosan közelítsetek ehhez a kötethez, mivel nem sugárhajtóművel üzemel, hanem csak a jó öreg pöfögő, szuszogó gőzgép működteti. Nem a felfokozott izgalmak, a pörgős cselekmény kedvelői fogják szeretni, hanem inkább a különös, valószerűtlen, álomszerű hangulatra fogékonyak, akik szívesen lélegzik be elmúlt korok dohos levegőjét.
Egy alternatív történelmi időszakban járunk, ahol a múlt egészen máshogy alakult, mint ahogy képzeltük, és a középkor nem igazán sietett a távozással, az egyház hatalmasabb, mint valaha, és minden fejlődés kerékkötője. A novellafüzér darabjai játszódhatnának akár az újkorban is, vagy az inkvizíció rettegett hatalmának századában, de mivel tudjuk, hogy kisiklott az idő, ezzel a furcsa csavarral mindent áthat a bizonytalanság és a feje tetejére állított valóság billegése, végzetesen eltévedtünk valahol az időalagútban. És ha már egyszer szétfoszlott kezeink között az idő szövete, már azon sem lepődünk meg, hogy itt még a tündérek, a kelta mitológia világa is fellelhető, szorosan összefonódva az emberiség sorsával.
Nekem ennek a lazán összefüggő családtörténeteknek a kezdő novellái tetszettek a legjobban, a félig ősi, félig modern Anglia, a gőzfelhőbe burkolózó lokomobil zakatolása, az égbe törő szemafortornyok és a híradósok céhe, az illékony tündérek, az érzékeny nyelvezet, a finom tájleírások. Ahogy a sistergő gőz feszíti a szelepeket, és már közel a robbanás, úgy fojtja le az egyház az egyéni vágyat és reményt, a technikai és társadalmi kibontakozást, és előre látható a lázadás. A záró fejezet üzenete talán az lehetne, hogy még az elmúlt századok történelme sem fejeződött be igazán, hiszen megítélése folyton változik, és ha új, bizarr, váratlan nézőpontból tekintünk rá, megláthatunk benne egészen új összefüggéseket és mintázatot.

Van ebben a regényben az a bizonyos obskúrus, sokat idézett citátum, amely mintegy esszenciája, szellemi kicsapódása a nagy egésznek, és így szól:
„Olyan volt, mint egy… tánc. Mint egy menüett, vagy egy pavane. Fenséges, de értelmetlen. Minden lépés pontosan meghatározott. Kezdettel és véggel…”
Tökéletesen fogja meg a lényeget. Mintha nem is egy részlet lenne a regényből, hanem egy – magáról a műről szóló – velős irodalmi kritika kiragadott eleme. Annyiban vitáznék talán csak magával a szerzővel, vagy éppenséggel az utókor értelmezésével, hogy ez az irodalmi gyöngyszem valóban fenséges igaz, de közel sem értelmetlen. Hiszen minden varázslatosan festett, nyakatekert alternatív történelmi hátteret festő külsőség dacára, a Gőzkorszak a beltartalmában, mélységes humánumában, az embert magát áldó és átkozó mondanivalójában válik teljessé. Ez adja meg az egész értelmét, ráadásul az egyetlen varázslatos szereplő, a tündér segítségével, mintegy az ő szemén át látva-láttatva saját gyarlóságunkat, csodálva emberségünket és elborzadva gyalázatosságunktól.
Ahogyan a szerző a – tulajdonképpen önálló – novellákat, elbeszéléseket egységes egésszé, egy furcsán kifacsarodott, soha nem létezett, alternatív világ összképévé gyúrja, az szerintem messze túlmutat a zsáner határain, réges-régen szépirodalommá avatja a regényt. A történet generációkon ível át egy megmagyarázhatatlan, szinte fizikai fájdalomként manifesztálódó társadalmi-gazdasági gödörben hagyva dagonyázni a jobb sorsra érdemes szereplőket. Ebben a világban mindennek és mindenkinek megvan a maga jól kitalált helye, a mereven szabályozott, szögletesen szofisztikált, változhatatlan keretek között. A fejlődés, az innováció szigorúan tiltott, a szó szoros értelmében tűzzel-vassal üldözött irány, maga az elfajzott eretnekség. S mindez a „korlátolt, agyatlan” katolikus klérus nyakába varratik. Aztán e téren az utolsó tételben – abban a bizonyos „farkincában” (köszönet a tudásért @Oriente-nek) – olyan visszacsapást kapunk majd, hogy az a gőzzel hajtott, eredeti lokomobil adja a másikat.
Összességében csodás élményt nyújtott a Gőzkorszak. Nemcsak cizellált, valóban igazi magasirodalmat idéző nyelvezetében, egészen mágikus hangulatában, de ügyes szerkesztésében, a történet szépségesen kerek egésszé való kifuttatásában, világépítésében és karakterformálásában egyaránt.
Nem vitatom a Gőzkorszak megosztó, akár végleteket feszegető megítéltetését, de állítom, hogy amennyiben magával ragad a hangulata, úgy sokáig nem tudsz szabadulni ebből a fura világból. Természetes, hogy kedvencemmé vált, és csak ajánlani tudom.
Halkan jegyzem meg, hogy az utóbbi időben a poszáta után ez a regény volt az újabb, rendkívül kellemes meglepetésem a Metropolis Media kiadványai sorában. Talán nem véletlen, hogy eddig nálunk kevésbé ismert szerzők alkotásairól van szó. Kiváló kezdeményezés, üdvözlendő.

Az alapötlet nagyon tetszett: nem a szokásos fordulópontok egyikén ágazott el az alternatív történelmi gondolatjáték, mint például Napóleon hódításai vagy a II. világháború, itt elég ha Erzsébet királynőtől elveszünk pár kritikus évet, és máris durva ok-okozati láncok indulnak el a maguk útján mind Angliában, mind a kontinensen. Hogy aztán egy ijesztően lelassult és korlátolt huszadik századba csöppenjünk, ami hírből sem ismeri a felvilágosodást vagy a természettudományos világképet, és amit a gőzhajtott romantika és az ötletes szemaforhálózat sem tesz különösebben vonzóvá.
Keith Roberts világa persze megragadt a fejemben, erős képekkel dolgozik a regény, de a novellafüzér-szerű építkezés, a lépten-nyomon hátrahagyott szereplők, a generációk meglehetősen laza összekapcsolása, illetve a kelta(?) hitvilágból előrángatott miszticizmus alaposan széthúzzák a struktúrát, és így nehéz volt szeretni az amúgy egészen szépen csordogáló szöveget. Azért a Kóda nélkül még beleférne a négycsillagba, de az valahogy nagyon sutára sikerült spoiler.

A pavane lassú, méltóságteljes udvari és társastánc. A történetek is lassan hömpölyögnek ebben könyvben, egy furcsa világot festenek le, amiben a valóságot átszövi valami rejtőzködő, de közben mindig is jelen lévő misztikum. Össze is kapcsolódnak bizonyos szálakkal, szereplőkkel, így egyik kis történés mozdítja tovább egy egész másik esemény létrejöttét. Ebben a furcsa alternatív világban ez egyház uralkodik mindenek felett, a fejlődés korlátozva van, így egyes technikai vívmányok, mint például az elektromosság tiltott, ha felbukkan azt az ördögtől valónak kiáltják. Mindent azonban csak az idő tud legyőzni, hiszen a fejlődés nem áll meg, nincsenek állandó dolgok, csak viszonyítás, hogy éppen melyik szeletét nézzük a dolgoknak. A novellák szépen íródtak, szépirodalmi magasságba emelkedő tájleírások, érzékletesen kifejtett gondolatok, képek kísérik végig az eseményeket.

Alapvetően szerettem ezt a könyvet, kellemes, igényes szöveg, hangulatos is. És hát Keith Roberts is egy aprólékos, precíz ember: ha ő írni akar a gőzvonatók kazánjának felépítéséről, a kelet-angliai szemaforhálózat szervezési kérdéseiről, vagy egy kínvallatás technikai részleteiről, akkor ott azokról írva lesz. Punktum. Jó, nyilván időnként untam kicsit, de ez szinte mellékszál. Voltak benne nagyon klassz történetek, egyet-kettőt kifejezetten nagy kedvvel olvastam, és hát tetszettek az őket összeszövő apróságok is – az ilyenekért tudvalevően rajongok rendszerint.
No de hát. Az kicsit baj volt, hogy éppen valami science fictiont akartam olvasni. Mert hát ez a könyv a törvény betűje szerint az – az alternatív történelem alapvetően sci-fi alzsáner ugyebár spoiler . Meg mondják steampunknak is, bár szerintem ezt csak az mondja, aki csak az első fejezetet olvasta. :P Szóval technikailag bizonyára SF, de hangulatában, jellegében, olvasásélményben nem kifejezetten az. Inkább a középkorias hangulat, meg a régi-régi Brittannia mítoszai, hiedelemvilágai nyomják rá a bélyegüket.
A Kóda meg… Hát, nem mondom, érdekes húzás, de… szóval eltelt azóta 50 év, annyira mégsem érdekes. Kicsit inkább a fejem fogom miatta, ahogy így jobban belegondolok.

Csillagozgatom itt még egy ideig a könyvet, 3.5 és 4 között ingázva, fel és le, fel és le.

Nagyon szép történet és igényes olvasmány.
Nem épp a kedvencem a steampunk és ebből pont a punk hiányzik hála istennek, amitől csak még jobb lett a regény, ugyanis szerintem az, annak ellenére hogy szinte minden történet önállóan is megállja a helyét a végére mégis összekapcsolódnak és egy – egy emberi sors és élethelyzet mint a pillangó szárnycsapásáról elhíresült efektus meghozza végül, generációkon túl a végkifejletet.
A szöveg szépirodalmi szintű és rengeteg szép tájleírást, belső monológot is tartalmaz ami egyáltalán nem unalmas, és szerintem a feszültség is fennmaradt, minden egyes emberi drámát követően.
Nem érződik az eltelt 50 évnyi idő sem ami az eredeti megjelenéstől eltelt, bár sokan írták értékelésükben ezt, egyszerűen ez nem hősködő vagánykodás, vandálkodás, és az azonnal akarom fellángolás, a történelem és a valódi globális változások nem egyik napról a másikra következnek be. A társadalom repedezik, és több rétegben is, egy-egy bemutatott emberi sors egy – egy ilyen repedést ábrázol ami legendává válik és amit kiszélesít az eljövendő nemzedék.
Mindemellet pont annyira amit én szeretek felsejlik a természetfeletti is, a letünt nép, a kelták akár, vagy amit annak neveztek britanniában,a téren és időn túl, néhol beavatkozva vagy csak szemlélve az emberiség sorsát figyelik, amit mindenki másként él meg, ért meg, néhol az olvasóra bízva mit is gondoljon tovább, és végül az elnyomó egyház fékentartó erejét is megmagyarázza akár, legyen ez jó vagy rossz, szükséges vagy sem.
Csak ajánlani tudom.

Ez a könyv azoknak a műveknek a sorát gyarapítja, amelyben több volt az ötlet, mint a megvalósítás. Egy kicsit váratlanul ért, hogy igazából nem is regényt olvasok, hanem egy novellafüzért, amelyek amolyan családregényszerűen, de lazán kapcsolódnak egymáshoz. (És kivétel még így is akad). Mert ugye az ötlet nagyon felemelő, hiszen azzal kezdődik, hogy a spanyol Armada győz. (Bár tegyük hozzá, hogy a briteknek van egy inváziós fixációjuk: akadnak azért olyan történetek náluk, amelyek úgy kezdődnek, hogy az „idegenek”, legyenek azok a dánok vagy a nácik megszállják a szigetüket, és így kell boldogulniuk). Amikor az egyik katolikus haverommal összefutottam egy kocsmában beszélgetni, és átolvasta a könyv fülszövegét, még lelkesen bólogatott is, hogy nagyon helyes, hogy vastagnyakú kálvinistaként ilyen történeteket veszek a kezembe.

A könyvnek egyébként kétségtelenül erőssége, hogy rendkívül érzékletes képeket használ. Már-már szépirodalmi igénnyel születnek és folynak egymásba a mondatok, és kíváncsi lennék az angol nyelvű változatra, mert ha a fordítás megőrizte a nyelvezetét, akkor az kétségtelenül bravúros, ha pedig elvett valamit belőle, akkor pedig az eredeti briliáns lehet.

De az a helyzet, hogy a megszülető mondatok egymásba fulladnak bele. A történetek gyakran többet hagynak a homályban, mint amit a felszínre hoznak. Ez egy idő után bosszantó, hiszen a novellafüzérek egy általános kollektív tudást sejtetnek a háttérben, amelyről végül kurtán-furcsán rántja le a leplet a végén. Amit talán egyfajta új dimenziónak szánt a szerző, de valójában semmilyen hatást nem váltott ki belőlem. A novellák végéről is többnyire hiányzott a csattanó, feloldatlanul maradt egy csomó kérdés.

Végül pedig meg kell jegyeznem, hogy a Gőzkorszak borzasztó vontatott, és végtelenül lassan lehet olvasni. Feltételezem, hogy a saját korában újszerűnek hatott a stílusa, de mára már olyan nagyra duzzadt az olvasnivalók mennyisége, hogy egy élet nem elegendő rá, ebben a versenyben pedig az unalmasabb művek kihullanak a rostán. A Gőzkorszak talán nem tartozik közéjük, de aki belevág, az ne számítson pörgős és fordulatos cselekményvezetésre. Inkább gondoljon úgy rá, mint a Brit Birodalomnak a Viktória királynőtől a brexitig tartó történetére: egy lassú süllyedésre, ahol a fedélzeten lévők még mindig azt hiszik, hogy házon belül tudják körbehajózni a Földet.

A Gőzkorszak nem a hagyományos értelemben vett regény, ahogy a kötet végi önéletrajz is említi, inkább novellafüzér. A bevezető röviden felvázolja a világképet, majd következnek az egyes, itt tételnek nevezett fejezetek, melyek önállóan is megállják a helyüket, ám a a többséget a szereplők (konkrétan egy család több generációja) és a helyszínek összekötik valamelyest. Egyedül a Fehér Hajó lógott nekem ki az összképből, de ahogy a neten olvastam, az nem is volt eredetileg a történet része, van, mikor ki is hagyják.
A kötet sci-fi elemekben nem igazán bővelkedik, leginkább az alternatív történelem és azt használt technikák merítik ezt ki, maga a történet inkább szépirodalmi jellegű és megfogalmazású. Az első történetet olvasva Jókai jutott eszembe (csak ő hajóutat írt le hosszan, itt meg gőzvontatóról volt szó), nem rossz értelemben.

Az alternatív történelmi regényekben az a jó, hogy kortalanok, hiszen az író fantáziája szab csak határt a lehetőségeknek. Olyan technológiai és társadalmi mellékvágányokat erősíthet fel, melyek a mi idővonalunkon már elhaltak, vagy éppen zsákutcába futottak. Éppen ennek köszönhető az is, hogy Keith Roberts ezen regényén sem érezhető az idő vasfoga.
A regény hét elbeszélésből áll, melyek különálló történeteket mesélnek el. Az első három elolvasását követően nem is értettem, hogy miért nevezik regénynek ezt a elbeszélésgyűjteményt. Aztán lassan összeállt a kép, és a történetek közti kapocsra is fény derült.
Minden egyes elbeszélés egy dráma a maga nemében, melyek egyedül is megállják a helyüket, az utolsó kivételével. Komor, borongós hangulatúak, melyekben mindig ott lapul a halál, az elmúlás. Mégis, helyet kap a történetekben a remény is, mely a mondatok között húzódik meg csendben. A legkegyetlenebb részeknél is érezzük, hogy mindez csak múló állapot, és egyszer minden véget ér. Igaz, néha maga a halál jelenti a megváltást.
Egyet kell értenem Brian W. Aldiss-szel, hiszen ez valóban egy “ritka gyönyörű regény”.

Bővebben: http://www.letya.hu/2018/09/keith-roberts-gozkorszak/

Összességében pozitív élmény, bár idegenkedek a steampunktól, ez a könyv inkább alternatív történelem, ami viszont nagyon jól működik.

Leszögezném, hogy szerintem ez nem regény, inkább novellák sorozata, amik nagyon-nagyon gyengén kapcsolódnak egymáshoz, főleg rokoni kapcsolatokon keresztül. Persze a világ fejlődését meghatározó eseményeket látjuk egy adott kis területen, de mégsincs meg az a folyamatosság, ami nálam regénnyé változtatná a részeket.
Nagyon jól fel van építve a világ, egy adott ponton van egy kisebb változtatás, aminek következtében jóval tovább tart a sötét középkor. Vannak jobb és kevésbé jó fejezetek, egyik sem eseménydús, de valamiért mind izgalmas.
Az én kedvencem a Corfe Gate volt, talán ez lett a legjobban felépítve, magán a novellán belül is több idősíkról kapunk eseményeket, ebben e fejezetben csúcsosodik ki a korábbiakban csak érintett elégedetlenség, magáról a világról is itt kapjuk meg a legtöbb információt.