Oké, szóval itt van Keith, írt, vagy iratott egy jó könyvet. Ez végig nem eldönthető, mert van társszerző, de közben a faszi egyénisége annyira kisüt a lapokból, hogy el is felejted a társszerzőt. Ami vagy azt jelenti, hogy Keith Richards ekkora figura, vagy azt, hogy James Fox, a társszerző is $@!%. Rendezzük le az elején azt, ami nem jött be, ami kifejezetten csak a könyvet illeti.
Nincs rendes vége. Azért, mert Keithnek sincsen még, ami persze jó, csak a könyv lezáratlan. Azt se írja, hogy hahó még nincs vége az életnek, még jön új lemez, új projekt, de azt se, hogy ennyi volt, innentől csak a jól megérdemelt pihenés következik. Egyszerűen elejtik a fonalat az anyja halálával, megpróbálják keretesen, de nem sikerül még se, mert a keret az elejéről hiányzik, mindegy. Ez az egész szétesés amúgy nem csak az utolsó oldalra igaz, hanem az utolsó másfél-két fejezetre. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az utolsó lemezek, a nagy kibékülés Jaggerrel, a jövőbeli tervek miatt Richards visszafogta magát és nem tálalt ki a ’90 utáni évekről, mert lehet, hogy az veszélyeztette volna a terveiket. De ez csak az én elméletem,. az is lehet, hogy az utóját a könyvnek a leadás előtti estén és éjjelen írták, a sztorik alapján ez $@!% nem elképzelhetetlen.
Oké, ennyi volt a baja a könyvnek. Ezért vontam le egy csillagot az ötből az értékelésénél a molyon. Viszont kiderül, hogy Richards egy állati szimpatikus fazon. Egy olyan csóka, akit nem tett padlóra, az, hogy ő Keith Richards, nem szállt el az önmaga bálványozásában, sőt még a haverját is nyilvánosan cikizi miatta. Nagyon érdekes az, ahogy végig csodálkozva figyeli, hogy mitől ilyen rohadt ismert ő. Hisz ő csak zenél, csak azt csinálja, amit szeret. Állandóan visszatérő elem, hogy megtalálják mindenféle legendás zenészek, hogy dolgozzanak közösen és ő meg oda és vissza van a megtiszteltetéstől. Szerény. Végig kurva szerény a saját eredményeivel kapcsolatban és láthatóan irritálja, amikor Jagger meg nem bír szerény maradni.
Mindemellett nagyon nehéz ember lehet. Önfejű, öntörvényű. Elég őszintén ír a drogos dolgairól, dehát ő is ember, érezhetően kicsinyíti a drogok negatív hatását a munkájára, főleg a zenekarral kapcsolatban. A könyv mellett olvasgattam a netes interjúkat, meg rajongói oldalakat és ott azért elég szépen kijön, hogy mennyit kellett elviselnie a bandának Tőle is. Nem lehetett egyszerű.
Számomra érdekes volt az is, ahogy átjárkáltak a sztorin olyan alakok, mint a Beatles zenészei, Warhol, és ezek csak úgy megtörténtek Richardsszal, aki kedélyesen és érdeklődve fogadta őket.
Sokat ír a zenéről is, hogy miként alakította ki a saját hangzását, és bár folyamatosan használ valami szakzsargont, de ügyesen meg is magyaráz mindent, és úgy tűnik, mintha ez kurva egyszerű lenne. Pedig az egész könyvben az a legegyértelműbb, hogy ez a faszi nem áll meg, állandóan dolgozik és, hogy úgy ír dalokat, hogy megáll, leül, elfekszik valahol, kezébe kap egy gitárt és elkezd játszani, teljesen összevissza, amiből pár percen-órán belül olyan dalok születnek, mint a Jumping Jack Flash. Áll, hadovál, penget, aztán elindul egy dallam, ahhoz szavak jönnek, a szavakból mondatok, a dallamok témákká állnak össze. Gyakorlatilag egy közvetítő egység. Milyen $@!% lehet ez! Zenélni nagyszerű lehet!
Mindig szerettem a Rolling Stonest, de komplett albumom asszem csak három volt, egyébként rengeteg válogatás lemezről szedtem össze a dalokat. Na, most a könyv miatt leszedtem a netről egy komplett diszkográfiát. És nagyon érdekes hallgatni évről évre az egyre újabb albumokat. Nincs rajta rossz szám. Olyan, mintha ezek csak slágereket írtak volna.
Az Élet egy alapmű, annak aki szereti a bluest és a rockot. Ezt el kell olvasni aztán rátenni a fejedre a fülhallgatót, beletolni Keith cuccait és csak örülni. Mi más kell még a világon?
http://blog.creativslave.hu/2011/08/29/keith-richards-l…
