Vigasztalanok 87% 58 csillagozás

Bizarr, az álmok logikája szerint működő regény, amely hétszáz oldalon keresztül képes fenntartani azt a zsibbasztó tehetetlenséget, amit a teljesen élethű álomképek átélése során tapasztalhatunk.
A tér és az idő érzékelése összezavarodik, és bár egy unalomig ismert helyre szeretnénk eljutni, sehogy sem jut eszünkbe, hogy merre kellene indulnunk. Óriási, több órás utat teszünk meg végül, a visszaút azonban csak pár lépésnyire van.
Fel kellene lépnünk egy színpadon sok néző előtt, de hirtelen rádöbbenünk, hogy nem készültünk rá semmivel. Meg szeretnénk szólalni, de egy hang sem jön ki a torkunkon. Egy elegáns helyen találjuk magunkat, de az öltözékünk kínosan oda nem illő, sőt, a megjelenésünk egyenesen szégyenteljes.
Az alaphelyzet, ami ezeknek a zavarba ejtő jeleneteknek a sokaságát megteremti, egy híres zongorista érkezése egy kisvárosba, ahol hatalmas lelkesedéssel várják. A több napos ott tartózkodás programja azonban nincs a főszereplő birtokában, és ha már nem jutott el hozzá, utólag nem is nagyon töri magát, hogy megszerezze.
Így aztán úgy csetlik-botlik, mintha egy burleszkben járna, az egyik helyen az újságírók vagy egy helyi egylet tagjai várják, de ő mindig máshol van éppen, és annyi szívességre kérik lépten-nyomon a város lakói, hogy ha három helyen lenne egyszerre, még az is kevésnek bizonyulna.
A legalapvetőbb érzés olvasás közben az állandó frusztráció érzése, mert az olvasó egyre csak várná, hogy haladjon előre a regény, a szereplők teljesítsék be küldetésüket végre, de az álomlogika mindent a visszájára fordít és minden cselekvés bénító, őrjítő akadályokba ütközik.
Ha sikerül túltennünk magunkat azon, hogy itt egy teljesen rendhagyó írói koncepcióval találkozunk, számos rétegét fejthetjük fel a regénynek.
Közösségi szinten a kisváros élete megszállottan a komolyzene körül forog, a komolyzene úgy viselkedik, mintha a politikai hatalom, a karizmatikus vezetői képesség allegóriája lenne, minden hatalmi játszma zsinórmértéke a zenei tehetség vagy tehetségtelenség.
Megjelenik az Ishiguro életműre jellemző inas motívum is, kiteljesedik és jutalomjátékhoz is jut az egyik kulcsjelenetben.
Az emberi kapcsolatokat tekintve a mű pesszimista, az összes szülő-gyerek és férj-feleség kapcsolat megbicsaklik, vagy az álom tevékenységből ismerős bénító gátak miatt, vagy a tehetség/tehetségtelenség problémakörébe gabalyodva.
A legtöbb tudatosan, lassan építkező művel szemben a Vigasztalanok mintha egy szándékosan a dolgok fonák oldalát mutató antitézis regény lenne, ami inkább lebont, darabokra szed, ellehetetlenít, megkérdőjelez mindent.

Miután az Ishiguro-életmű idén a Helikon Kiadóhoz került, és gyakorlatilag egyszerre, egy időben jelenhetett meg a Nobel-díjas szerző legújabb regénye, a Klara és a Nap – melyet azóta (talán) az egész életmű csúcsának is tartok –, illetve az eddigi legvaskosabb Ishiguro-mű, a Vigasztalanok, nem lehetett kérdés, hogy mindkettőt, amint módomban áll, azonnal elolvasom.

Ha csak az eredeti megjelenéseket nézzük, joggal vetődhet fel a kérdés, hogy míg az új kötet esetében példásan gyorsan érkezett a rendkívül színvonalas magyar fordítás, addig a Vigasztalanok esetében vajon miért kellett jó negyedszázadot várnunk arra, hogy magyarul is kézbe vehessük ezt a bő 700 oldalnyi szöveget. Hogy miért? Mert messze ez a legfurcsább és legmegfoghatatlanabb Ishiguro, amivel a legtöbben nem is igazán tudnak mit kezdeni, így egyes kritikusok (és számos olvasó) az életmű mélypontjának, mások viszont az életmű vitathatatlan csúcsának tartják. Majd’ egy hétnyi olvasás után én magam – némi fejvakarás mellett – a két vélemény között vagyok, ám egyértelműen fontos és jelentős kötetnek tartom ezt a féltéglányi kötetet, amelyet megkerülni vagy kihagyni semmiképpen sem érdemes.

A mű cselekménye mindössze annyi, hogy Ryder, a világszerte ismert zongorista egy meg nem nevezett, de a művészetekért kimondottan rajongó városba érkezik, hogy ott egy koncertet adjon a mélyen tisztelt publikumnak, ám céljától folyton-folyvást eltérítik a mindig és mindenütt felbukkanó, szinte lerázhatatlan helyi alakok, akik állandóan valamilyen kisebb-nagyobb szívességet kérnek az általában passzív és segítőkész hősünktől, aki persze szinte mindig és mindent megtesz (legalábbis megpróbál megtenni) a rajongóinak. Miközben Ryder téblábol az elvárások kereszttüzében, olyan „ishigurós” témák bukkannak elő, mint a társadalmi elvárások és társadalmi szerepek személyiséget torzító hatásai, az örökre kimaradt lehetőségek nyomasztó terhe, illetve a felejtés képessége vagy éppen képtelensége.

Az olvasóknak azért van különösen nehéz dolguk a szöveggel, mert bárhogy próbáljuk is, semmilyen racionális módon nem lehet hozzá közelíteni, állandóan kavarog, változik, ellentmond magának, nem alakulnak ki egyértelmű körvonalak, teljes mértékben nem ismerhető meg sohasem. Hogy csak néhány példát említsek: az egyes történetszálak néha összeállnak és egymást erősítik, máskor széttartanak és ellentmondanak egymásnak. Az itt megjelenő emberek egyszer hétköznapi hús-vér figurák, aztán olyan meghökkentő és groteszk dolgokat cselekednek a legnagyobb természetességgel, amelyek józan ésszel szinte értelmezhetetlenek. Maga a város is folyton változik, és nincsenek igazi, értelmezhető határai. Pár perc alatt a városközpontból egy elhagyatott mezőn találhatjuk magunkat, ahonnan aztán csak órák alatt lehet visszajutni a kiindulási pontra, mint ahogy egy ajtón be-, majd kilépve már előfordulhat, hogy nem ugyanaz a folyosó fogad minket, mint ahonnan korábban bementünk. Aztán sokszor kizökkenni látszik az idő is, és látszólag pillanatok alatt estéből hajnal lesz, hogy aztán érthetetlenül megint este legyen, vagy egy liftút tűnik félórásnak… Valljuk be, ez bizony kimondottan frusztráló tud lenni egy ilyen vaskos regény esetében, és mindezt persze nehéz is hová tennünk.

Azt hiszem, a legcélravezetőbb és a legtöbb (a könyvet kedvelő) olvasó által is alkalmazott eljárás az, ha az egészet egyfajta végtelen álomnak tekintjük (ezt sugallja maga a szerző is több interjúban), és nem próbáljuk meg minden egyes mozzanatát görcsösen értelmezni, vagy teljes egészében megérteni. Talán így jutunk a lehető legmesszebb, és így világosodik meg előttünk a legtöbb dolog és összefüggés. Mert azt azért nem nehéz észrevenni, hogy nemcsak Ryder, de szinte minden egyes itt felbukkanó alak (legyen kisfiú, fiatal, felnőtt vagy öreg) valamilyen módon kapcsolódik a művészetekhez, és életükben ugyanazok a vágyak, félelmek közösek. Vajon mit fognak az előadásomhoz szólni a szüleim? Eljönnek? Tetszeni fog nekik? És a közönségnek? Ki merjek állni? Érek eleget? Mi a dolgom művészként? Mit várnak tőlem? Én vagyok a közönségért, vagy ők értem? Vajon mit kell feladnom művészként, és mit érhetek el cserében? Milyen lesz az életem elhanyagolt kisfiúként, meg nem értett fiatalként, mindenki által űzött, ám talán sikeres felnőttként, vagy az életére visszatekintő öregként? Mi van, ha kevés vagyok, ha felsülök? Mi van, ha tehetséges vagyok, és ezáltal örökre megváltozik az életem? Megannyi kérdés, amit minden bizonnyal feltett magának az egykor zenésznek készülő ifjú Kazuo Ishiguro, aki – ha a válaszokat nem is feltétlen találta meg, de – szavakból létrehozott egy, ezekre a kérdésekre, álmokra és vágyakra alapozott hatalmas katedrálist, amelyet a művészeteknek szentelt, és amely végül a Vigasztalanok címet kapta.

Bár nem vagyok odáig a borítókra biggyesztett, általában túlzó és hatásvadász kritikai idézetekért, de azt hiszem, a Times Literary Supplement nem tévedett nagyot, amikor azt állította, hogy Ishiguro nagyregénye „az egyik legkülönösebb regény emberemlékezet óta”, mert valóban az. Így a japán származású szerzőt kedvelők ne is nagyon habozzanak, nyugodtan vegyék kézbe Greskovits Endre ihletett fordítását, viszont akik még csak ismerkednek a 2017-es év Nobel-díjasával, azok inkább más, könnyebben befogadható művével kezdjenek, mert ez itt a szépirodalom egyik Mt. Everestje.

Monumentális mű, amelynek lényegét mégis nagyon nehéz szavakba önteni. Egy végtelen álomszerű utazás 700 oldalon keresztül.

Kazuo Ishiguro eredetileg 1995-ben megjelent regényében egy világhírű zongorista, Mr. Ryder egy képzeletbeli kelet-európai városkába érkezik egy fellépésre, azonban már az első perctől kezdve furcsábbnál furcsább szituációkban találja magát.

A zongoraművész narrációját követve már az első néhány oldalt követően átlépjük a racionalitás és a valóság határait és egy végtelennek tetsző álomba merülünk, amelyben néhol a saját álmainkra is ráismerhetünk. Talán éppen ez az, ami miatt nem csak a szereplők, hanem az olvasó is sokszor kényelmetlenül és frusztráltan érzi magát ezekben a bizarr és zavarba ejtő helyzetekben. Az író által felsorakoztatott, első ránézésre teljesen hétköznapinak tűnő élethelyezeteknek minduntalan olyan groteszk és szégyenérzetet keltő végkifejlete lesz, amelyek között saját ki nem mondott félelmeinkre is ráismerhetünk.

Ishiguronak ebben a képzeletbeli városkájában a művészet valami mindenek felett álló, megfoghatatlan erővel rendelkező varázslat, amely gyógyírt jelenthetne bármilyen társadalmi problémára.

A szereplők mindannyian magányosak, csalódottak és szégyenérzet gyötri őket. Valamennyien a művészetet megtestesítő főhősünktől várják a megváltást és a vigaszt, aki azonban maga is ugyanezekkel a problémákkal küzd.

Bár senki nem érzi komfortosan magát, de még sincs ereje változtatni a jelen helyzeten, hiszen az esetleges kudarctól és újabb megszégyenüléstől való félelem mindennél erősebb. Így hát marad a végtelen remény és ábrándozás, hogy egyszer elérkezik a vigasz, vagy egyszer csak felébredünk.

Nagyjából száz oldal után már teljesen úgy éreztem magamat, mintha Alice csodaországában lennék, ami gyerekkorom egyik legkedvesebb meséje volt, így nem csoda, ha ez a könyv is elvarázsolt. Azonban azt javaslom, hogy aki még csak most kezdene ismerkedni Kazuo Ishiguro műveivel ne ezzel a regényével kezdje.

Csak arról van szó, hogy az ember miképp nézi a dolgokat.

Zavarbaejtő élmény. Hasonlóan zavarba ejtő volt olvasni, mint ezt a könyvet. Ez a két kötet volt, amikor igazán rácsodálkoztam, hogy akkor most mi van? Az olvasót a komfortzónájából alaposan kizökkenti. Velem mindenképpen ez történt, nem viselem könnyen, ha hirtelen változtatni kell a jól felépített terveimen, ha sok emberrel kell szinte egyszerre váratlan kapcsolatot teremteni, az ő életükbe beilleszkedni, segíteni a problémáik megoldásában. Elgondolkodtam ezeken az elakadásokon. Ebben az alig történetben pont az a legzavaróbb, hogy mindig elkalandozik. Amikor az olvasó már tűkön ül, hogy a főszereplőnek már régen máshol kellene lennie, akkor véget nem érő beszélgetés kezdődik egy nagyon másodrendű témáról, az események szempontjából nem fontos emberrel, amely nem visz sehová. Amikor lassan fontos beszédet kellene mondania (nem értem, hogy egy zongoraművésztől miért várták el) akkor még a rendezvény programját sem ismeri, így nehéz megfelelnie az elvárásoknak, értelemszerűen nem is sikerül.
Különböző régi ismerősök, barátok kerülnek elő a múltból, de mindegyiküknek csalódást okoz, nem tud megfelelni a követelményeiknek, csalódást okoz nekik, negatív híreket, véleményeket közvetítenek róla.
A manipulatív újságírás tökéletes bemutatása, ahogyan találkoznak vele, teljesen feleslegesen elcipelik egy távoli helyszínre, ott olyan képek készülnek, amelyek később gondot okoznak, az újságíró egyetlen kérdését nem ismerhetjük meg, miközben a fotóssal megalázzák Rydert.
spoiler.
Ishiguro műveiben az emberi kapcsolatok szétesettsége, megoldatlansága nagyon hangsúlyos, a lányával üzengetéses kommunikációt folytató apa, (miközben segítik egymást, amiben tudják) a férfiak és nők kapcsolata, vagy pontosabban kapcsolatának lehetetlensége ebben a kötetben is megidézte számomra a Napok romjaiban olvasottakat. A szülők elvárási gyermekükkel szemben, a zenei tehetség hiányának feldolgozhatatlansága, a főhős ugyanolyan bizonytalanságot árul el a bemutatandó mű kiválasztásában, mint a szállodaigazgató fia. Az is döbbenetes, hogy a sikeres művészt a szülei most hallanák először koncerten. A saját fiával(?) való kapcsolata is nagyon megoldatlan, és persze a gyermek anyjával is hasonlóan problémás.

A szerző írásaiban azt becsülöm legjobban, ahogy témát választ, a sokféleséget, de mégis alapjában morális kérdéseket jár körül.

„Ha tökéletesen igazságos szeretnék lenni, akkor erről ők nem tehetnek. A modern formák annyira összetetettek ma már. Kazan, Mullery, Yoshimoto. Még egy magamfajta képzett muzsikusnak is nehéz már, nagyon nehéz. Az olyanoknak meg, mint von Winterstein, vagy a grófnő, nekik milyen esélyük van? Ez nekik mély víz, odáig ők nem tudnak lemerülni. Nekik ez csak csörömpölő zaj, furcsa ritmusok kavargása. Talán az évek során meggyőzték magukat arról, hogy hallanak valamit benne, bizonyos érzelmeket, jelentéseket. De az igazság az, hogy egyáltalán nem találtak semmit. Nem jutnak le a mélyre, sosem fogják megérteni, hogyan működik a zene. Valaha Mozart, Bach, Csajkovszkij volt. Még az utca embere is úgy-ahogy felfogta azt a fajta zenét. De a modern formák! Hogyan tudnának az ilyen emberek, képzetlen, maradi emberek, hogyan tudnának ők megérteni ilyesmit, bármilyen nagy legyen is a kötelességérzetük a közösség iránt? Ez reménytelen, Mr. Ryder. Nem tudnak megkülönböztetni egy tört kadenciát egy csonka motívumtól. Vagy egy töredezett ütemjelzést egy pauzasorozattól. És most félreértik az egész helyzetet! Azt szeretnék, hogy épp az ellenkezője történjék! Mr. Ryder, ha fáradt, tarthatunk egy rövid pihenőt.” (250.o.) – mondja a regény egyik legellenszenvesebb, pökhendi, sznob mellékszereplője, akit aztán jól el is agyabugyálnak.

Azonban a karakter mégiscsak rátapint a lényegre, ami nem csak a modern zenét, de tkp. ezt a regényt is jellemzi. Csak a teljesség igénye nélkül: mély víz, modern formák, csörömpölő zaj, furcsa ritmusok, nehéz, nagyon nehéz, meg egy magamfajta képzett olvasónak is stb. Amit már többen leírtak és megfogalmaztak előttem, én is csak meg tudom erősíteni, a Vigasztalanok valószínűleg Ishiguro „legzavarbaejtőbb” regénye, akinek még ismeretlen a brit-japán író munkássága és csak most ismerkedne vele, az még véletlenül se vegye kézbe, kivéve, ha nem mazoista, és/vagy lehetetlen öngyilkos küldetésre vállalkozik, és/vagy szereti az igazán nagy kihívásokat. Mestermű vagy csak egy túlírt, öncélú neoavantgárd/poszt-posztmodern ujjgyakorlat, ez döntse el ki-ki maga. Én afféle hajlok, hogy ha nem is Ishiguro főműve (ha van ilyen neki, akkor az a Napok romjai), de mindenképpen fontos alkotás az életműben.

Találó az angol nyelvű borító, amelyen egy labirintus látható. A főszereplővel együtt az olvasó is könnyen eltévedhet ebben az útvesztőszerű regényben, amelyben szinte mindig zsákutcába ütközünk. Többen Aliz Csodaországára asszociáltak, nekem Kafka Joseph K.-ja jutott eszembe a regényt olvasva. Elbeszélőfőhősünk is K.-hoz hasonlóan egy képzeletbeli közép-európai városban kóvályog, ahol mind az épületek, mind a város, de még az emberek is úgy jelennek meg, mintha labirintusok, útvesztők lennének. Folyamatosan mozgásban vagyunk, nincs, amibe kapaszkodhatunk, ezért nehéz megragadni ezt a regényt. Olyan érzést ér el az író a narrációs technikával, mintha egy véget nem érő álomban járnánk, egyik álomból a másikba csöppenünk, ahol valóság és képzelet, múlt és jelen, emlékek és ki nem mondott gondolatok, érzések keverednek egymással. Ishiguro nagyon jól ragadja meg az álmodás mechanizmusát, ahogyan egyik álomképből szépen lassan átcsúszunk, belefolyunk a következő álomképbe.

Bár nem értek se a klasszikus se a modern zeneelmélethez, de a regény formája, struktúrája tényleg olyan, mintha végeláthatatlan csonka motívumok követnék egymást. Az elbeszélőfőhős igyekszik valahova (ez általában nem mindig derül ki, hogy hova), találkozik egy szereplővel, aki megakasztja, és egy kisebb monológ után nagy nehezen kiböki, hogy kérne egy kis szívességet az elbeszélőfőhőstől, aki persze ígéretet tesz, majd tovább folytatja útját, ismét egy másik szereplőbe botlik, aki persze egy kisebb monológ után megint kér tőle egy kis szívességet… (A monológokból megtudhatunk ezt-azt, további szereplőkről, csak hogy még jobban elvesszünk a részletekben.)

Az alapvető kérdés, hogy ennek a tört motívumnak az ismétlődése, variálása 700 oldalon keresztül fenn tudja-e a tartani az olvasó figyelmét, érdeklődését, és (esztétikai) élményt, élvezetet tud-e biztosítani neki? Ebben már nem vagyok biztos. Nagyon nehezen adja magát a regény, az elbeszélőfőhőssel együtt csak sodródni lehet. Ez néha monoton, néha unalmas, néha idegesítő, néha fárasztó, de azért vannak pontok, amikor egészen kellemes. Például amikor az elbeszélőfőhős beül egy autóroncsba és eszébe jut a gyerekkora, Ishiguro zseniálisan játssza egymásba a különböző idősíkokat, gondolatokat, érzéseket, Proust is megirigyelhetné.

Értelmezésre nem is mérnék vállalkozni. Hogy miről szólt a regény? Fogalmam sincs.

Ishiguro mindig meg tud lepni. Napok romjai, Vigasztalanok, Az eltemetett óriás, Klara és a Nap, mintha nem is ugyanaz a szerző írta volna ezeket a regényeket. Valószínűleg a japán/brit író legmegosztóbb művét tartja kezében az olvasó. El tudom fogadni, ha valaki szereti az ilyenfajta irodalmi csemegéket, Unicumokat, de azt is megértem, aki szerint elgurult Ishiguro gyógyszere, és öncélú agymenésnek tartja ezt a művét. A kérdést nyitva hagyom, az értékelést pedig „megúszós” négy csillaggal zárom.

Nagy várakozással kezdtem neki, már csak az erősen ellentétes vélemények miatt is. Nálam a végeredmény pozitív, nem tett türelmetlenné ez a túláradó szövegfolyam, az egymásra rakódó álomképek, az össze-vissza való kóválygás, az állandósult frusztrált lelkiállapot, a szorongásos zavar és közöny.

Békésen hagytam magam terelgetni ebben a hol álom, hol valóság szövevényben, közben próbáltam megfejteni, hogy melyek Ryder életének, személyiségfejlődésének azok a meghatározó epizódjai, amelyek visszatükröződnek a vele kapcsolatba lépő szereplőknél.

Ishiguro műveivel való ismerkedést a Főkomornyik szabadságával kezdtem, ami nagyon magasra tette a mércét. De örülök, hogy ezt a korai művét is megismerhettem.

Idei év eddigi LEGUNALMASABB olvasmánya. Egyfelől sosem szerettem a roadmovie stílust, de ezt az összevissza panaszkodást, pletykahalmot, szenvelgést meg pláne nehezen bírtam 700 oldalon :/

Igen, értem, első mű, habár a japán irodalomban ez az epizódszerű cselekménycunami nem ismeretlen. Ishiguro egyszerűen papírra vetett egy kitalált, végtelenített, sehová se vezető animesorozatot.
(Nem idén lesz meg az Ishiguro életmű plecsnim, azt hiszem…)

„Körkörös romok”, mondhatnánk Borgesre utalva.
Visszatérő motívum a regényben a körkörösség, a kompozíció önmagába visszatérése, – hullása, ahogy a tükrök is szívesen bukkannak fel a regényszövegben. Az egyes szereplők is mintha egymás elcsúsztatott (inkább időben) tükröződései, lét-lehetőségei volnának (kissé a Twin Peasks 3. évadához hasonlatos módon).
A zene (a nehezen értelmezhető, merész, kortárs komolyzene) jelöli ki a regényvilág értékcentrumát, s ehhez képest tűnik fel minden nevetségesen fontosnak, és szánandóan lényegtelennek. Mit számít mindez a művészethez képest? – kérdezhetnék a szereplők. (Az olvasó jobban teszi, ha ő sem egy egyszerű egyszólamú szám analógiájára képzeli el a regény „befogadását”, itt nincs fülbemászó dallamvezetés, egyszerű ritmusképlet, bugyuta refrén – itt meg kell dolgozni – mindenért, de a folyton elhalasztódó jelentésért mindenéppen.)
Az elbeszélő, akár egy nehezen értelmezhető és megszólaltatható partitúrát próbálja olvasni és szóra bírni az idegen (vajon?), őt befogadó (hm?) várost, miközben saját identitásával sem látszik tisztában lenni. Kafka, Kafka, mondhatnánk.
Nem az életmű csúcsa (számomra biztosan nem, mert az a Napok romjai és a Ne engedj el… – mindkettőt fordította Kada Júlia): de a fontos életmű egyik építőköve (fordította Greskovits Endre). Vagy ki tudja, lehet, hogy „csak” egy „érdekes” (nem „izgalmas”!, vagyis nem érdekfeszítő, hanem álmosító sajátságosságában "érdekes") regény. Az sem rossz azért.

Hozzávalók a tésztához:
– Alice csodaországban 1 bögrényi
– A stepfordi feleségek 1 bögrényi
– Eredet 2 bögrényi

A hozzávalókat tegyük egy Twin Peaks formájú tálba keverjük, ne rázzuk.
Majd az előmelegített sütőbe helyezzük az olvasás megkezdéséig.

Hozzávalók a krémhez:
– Tegyél fel egy csomó feleslegesnek tűnő kérdést. amire ne válaszolj, hanem teljesen más témában kezdj el beszélni vagy éppen felidézni egy régi emléket.
– Miért? Miképpen? Van értelme? és így tovább…. ezenkívül szürreális, bizarr, meghökkentő, időből kilépő dolgokkal ízlés szerint meghintjük.
A kivett tészta után egyenletesen osszuk el a felmerült kételyeket és fogyasszuk jóízűen.

Na ez nem fog összejönni, az aki nem ismeri Ishiguro receptjeit, annak ez a torta nehézkes és teljesen emészthetetlen lesz.
Nem elrettentés, de ténylegesen ne ezzel kezdjétek el a munkásságának megízlelését, annak nagyon megfogja ülni a gyomrát.

Ettől függetlenül nálam nagyon-nagyon betalált és ténylegesen igaz a borítón feltüntett szöveg:
az egyik legkülönösebb regény emberemlékezet óta*

* ebből azért még van egy pár, de ott a helye

generalizált szorongásos zavar, DE minden rettegett szituáció, amitől tartasz be is következik – legalábbis ebben a könyvben. gyakorlatilag 700 oldalon keresztül a könnyedebb rémálmaimat olvastam: teljesen felkészületlenül kell színpadra állnom, pucéran kell beszédet mondanom, eltévedek a folyamatosan átalakuló városban – ezek és ehhez hasonló agyzsibbasztó helyzetek váltakoznak folyamatosan. ennyi oldalon keresztül már kicsit sok ez a fajta csűrés-csavarás, de muszáj volt tudnom, hogy a végére lesz-e feloldozás, kitisztul-e a kép, fel lehet-e ébredni.
annak, aki megspórolná magának ezt az utazást, elárulom : off