Noktürnök 70 csillagozás

Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Ishiguro első novelláskötete ugyanazzal a rendkívüli pontossággal és finomsággal építkezik, mint amit a Nobel-díjas szerző regényeiben már megszokhattunk. Ő maga úgy jellemezte könyvét, mint egy öt felvonásból álló zeneművet. És valóban, bár különálló történeteket olvashatunk, a kötet úgy ragad magával, akár egy lelkünknek kedves dallam: érzelmek, humor, szívfájdalom és érzelmek rétegződnek egymásra tökéletes harmóniában.

„Egy kedves, bölcs könyv az idő múlásáról és azokról a pillanatokról, melyek megszépítik az életet.”
(The Independent)

Kazuo Ishiguro 1954-ben született Nagaszakiban, hatéves kora óta él Angliában. 2017-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Hét regény szerzője, amelyek közül hat olvasható magyar fordításban. A Noktürnök az első novelláskötete

Eredeti megjelenés éve: 2009

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2018
272 oldal · ISBN: 9789635040018 · Fordította: Todero Anna, Polyák Béla
>!
Európa, Budapest, 2018
272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058816 · Fordította: Todero Anna, Polyák Béla

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

csellista


Kedvencelte 5

Most olvassa 4

Várólistára tette 58

Kívánságlistára tette 52

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Már korábban említettem, hogy Kazuo Ishiguro egy olyan író, akinek nyugodt szívvel oda lehetne adni a Nobel-díjat, mert nemcsak hihetetlenül magas szinten, fajsúlyos témákat boncolgatva, ám mégis közérthetően alkot, de közben egy olyan szerző, akit az olvasók is igazán szeretnek és tisztelnek. Ezt így gondolta tavaly a svéd Akadémia is, hisz 2017-ben őt jutalmazták ezzel a kitüntetéssel, mielőtt az egész testület egy végeérhetetlen kabaréba fulladó botránysorozat után működésképtelenné nem vált. Én személy szerint ennek az elismerésnek azért is örültem, mert így biztossá vált, hogy az eddig kiadatlan Ishiguro-kötetek (szerencsére csak kettő nem volt eddig meg magyarul) hazánkban is megjelenjenek. A szerző első és eddig utolsó novelláskötete, a Noktürnök pedig, ahogy vártam, nem okozott csalódást.

Nemcsak a kötet címe, de a felépítése is zeneművet sugall. Öt egymáshoz igen-igen hasonló történetet kapunk, visszatérő motívumokkal, különböző variációkban előadva. Közös bennük az, hogy mindegyik elbeszélője vagy központi alakja egy olyan zenész vagy zenebarát, aki tökéletesen és megingathatatlanul meg van győződve önnön tehetségéről vagy éppen zsenialitásáról, ám az élete és zenei karrierje megrekedt, vagy esetleg el sem indult. A külvilág (egy-két kivételtől eltekintve) többnyire nem vesz róluk tudomást, és közben az idő – mint minden valamirevaló Ishiguro írásban – visszavonhatatlanul és végérvényesen múlik, hogy az elszalasztott pillanatok sose térjenek vissza, legfeljebb csak keserédes emlékként. Emellett rendkívül fontos szerepet kapnak az emberi kapcsolatok is (elsősorban párkapcsolatok nehézségei), és külön öröm, hogy az összes történet hasonló színvonalon íródott, ami nagy szó minden elbeszéléskötet esetén, így az olvasónak igazán kényelmes dolga lehet.

Az első sztoriban, „A táncdalénekes”-ben, egy valaha világszerte ismert, ám még mindig elég híres énekes egy őt igen tisztelő, kelet-európai kezdő utcazenésszel ad szerenádot meglehetősen hűvösen viselkedő feleségének, hogy végül persze kiderüljön a nem mindennapi indok a tetteik mögött. Az „Akár esik, akár fúj” egy látogatás története, amiben szebb napokat is látott, ám korábban igen közeli barátnak kellene ugyancsak nem mindennapi módon segítenie ismerősein. Mit mondjak, Ishiguro eddig nem éppen a humoros oldaláról volt ismert – még akkor sem, ha egyes korábbi köteteknél néha fanyar mosolyra is húzódott az ember szája –, de most nemcsak itt, de a címadó „Noktürn”-ben is (ami egy bizarr kívánság folyománya révén egymás mellé került öregedő tévés sztár és egy szintén nem fiatal, ugyanakkor még semmit el nem érő dzsesszzenész nem mindennapi kalandjairól szól) sziporkázik e téren, hisz olyan gegek ad elő, amin szinte lehetetlen nem nevetni.

Az eddig még nem említett két elbeszélés, a „Malverni dombvidék” és a „Csellisták” már jóval kevesebb humorral, ugyanakkor legalább ekkora emberismerettel szolgálnak, hisz bennük a japán születésű szerző olyan lágy ecsetvonásokkal képes megragadni néhány egymás mellé sodródott ember érzéseit, mozdulatait, tétovázásait, mint csak kevesen.

Bár az elején picit tartottam tőle, hogy az angol szerző írásmódja nem fog olyan tökéletesen működni az elbeszélésekben, mint a regényeiben, de azt kell mondjam, tévedtem. A Noktürnökben meg van minden, ami miatt Ishigurót szeretjük: a ragyogó emberismeret, a melankolikus hangulat, az idő feltartóztathatatlan múlásának megkapó ábrázolása, az elmosódó pasztellszínekkel megfestett angol tájak és az a pontosan felismerhető stílus, ami őt mindig is jellemezte. A Noktürnök egy ragyogó darab, és remélem, hogy nem kell sokat várni a szerző utolsó kiadatlan kötetére sem.

olvasóbarát P>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

„… mint egy öt felvonásból álló zenemű.”

Nagy élmény volt olvasni, második kötet a Nobel-díjas szerzőtől, láttam egy harmadikból készült filmet, és tervezem az eddig ismeretlenek olvasását is. Igazán örülök, hogy várólistára tettem valamikor egy értékelés olvasása után. Nagyon hangulatos, érzelmeket megmozgató és külsőre is igazán mutatós kötet.
A szép környezet, a különböző emberek és a zene finom eleganciája jelenik meg benne. A zene mintha mindig szólna a történetek aláfestőjeként. Emberi sorsok tárulnak elénk. Barátságok, szerelmek, nagy döntések és a mindennapok teendői jól megférnek egymás mellett. Zenészek (gitárosok, a szaxofon virtuózai, egy magyar csellista), zenerajongók élik az életüket, próbálnak érvényesülni, néha mindenáron. Keverednek egymással fura szituációba.
Több karcot írtam a Zene a könyvben zónába és többször ottfelejtettem magam az előadók között.
Magyarra fordította Polyák Béla és Todero Anna.

Chöpp P>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

A zene, a zenészek, az előadóművészet és az alkotás, zenében való önkifejezés és kommunikáció köré épülnek fel az alkotások. Hasonlóak, de mégis nagyon különbözőek. Mind egy önálló, saját hangú alkotás. Mind többet ad, mint elsőre hinnénk. Valami pluszt az életről, a kapcsolatokról, a döntésekről, a megízlelt varázslatról, a kötődésről és megtartásról, a kötődésről és elengedésről, a belenyugvásról és arról, hogy vannak dolgok, amikbe nem lehet beletörődni. Egy részük nyitva marad, résnyire, nem fájón, csak hogy tudd, ilyen az élet.
Le akartam írni a kedvenceimet, de csak annyit tudok írni, hogy A táncdalénekesen kívül mind nagyon tetszik, A táncdalénekes meg azért nagyon jó, mert nem hagy nyugodni. Piszkál és foglalkoztat a két összetartozó lélek egyöntetű szívszaggató döntése a társadalmi elvárások miatt.

Annamarie P>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Két kedvenc témám van, a művészek és a zene.
Az ilyen témájú könyvekkel kapcsolatban jóval elnézőbb vagyok.
Ishiguronál nem kellett elnézőnek lennem, mert a kötet öt novellája mind nagyon tetszett.
Hangulatuk sokáig bent ragad az olvasóban.A történetek középpontjában a zene áll. Olykor igencsak meglepő módon, mely a japán/angol író fantáziájának mélységéről tanúskodik, akárcsak azok az emberi kapcsolatok, melyeket boncolgat.
Érdekes volt párhuzamba állítani a másik emblematikus japánunkkal, Murakami Harukival, akinek minden munkáját szintén belengi a zenei háttér. Amikor összehasonlítgattam magamban őket, az fogalmazódott meg bennem, hogy bár Murakami nem zenészekről ír, hanem olyan emberekről, akiknek bizonyos darabok, számok, együttesek iránt köteleződnek el, mondjuk úgy; odavannak a zenéjükért, mégis jobban átjött nekem az ő zeneisége.
Mivel mind az öt novella számomra szinte a tökéletességig kidolgozott, olyan kis kompakt, mindenki figyelmébe bátran ajánlom. Viszont sok új gondolatot nem indított el bennem, amit sajnálok.

cortinadampezzo P>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Kazuo Ishiguro az egyik legszebben író kortárs szerző, aki általában ugyanazt a témát boncolgatja regényeiben: a szelektív emlékezést és az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit. Nagyon kíváncsi voltam, hogy egy jóval kötöttebb műfaj, a novella esetében is képes-e maradandó művet alkotni, főleg úgy, hogy ezúttal egy tőle kissé idegen témát, a zenét választotta fő motívumnak.

A Noktürnök mind az öt története nagyjából ugyanazt a sémát követi: egy feltörekvő és tehetséges, de nem túl sikeres (férfi) zenész megismer egy házassága elől menekülő férfit vagy nőt, és a találkozásuk mindkettejüket elindítja valamerre az életben. Ezek a találkozások nem torkollnak mindent elsöprő szerelmekbe és romantikus viszonyokba, bár néhol meg-megcsillan a szerelmi kapcsolat lehetősége is, ezekből az ismeretségekből baráti, de nagyon mély és bensőséges baráti kapcsolatok lesznek. Nem tudjuk, hogy pontosan mi a történtek kimenetele, hiszen csak a rövidke együtt töltött időszakokba nyerhetünk bepillantást, és bevallom, többször is eljátszottam a gondolattal, hogy milyen irányokba mehetne tovább a történet, találkoznak-e még később a szereplőink, és ha igen, vajon hogyan fogadják egymást.

Ishiguro zsenijét mutatja, hogy bár mind az öt novella eléggé hasonló, mégis kellőképpen különböznek ahhoz, hogy egy pillanatig se legyenek önismétlők. Valahogy olyan ez a könyv, mint ami a fülszövegében is áll, vagyis mint egy öt felvonásból álló zenemű, sőt inkább ugyanaz a zenemű, csak más-más hangszeren előadva: hol egy dzsesszgitár szól a velencei lagúnákban, hol egy akusztikus gitár egy angol dombvidéken, hol egy szaxofon vagy egy cselló, mind ugyanazt a dallamot játsszák, de egészen különböző módon.

Nem is tudnék egyetlen történetet sem kiemelni, mindegyik kitűnő és szinte tökéletes alkotás.

>!
Európa, Budapest, 2018
272 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634058816 · Fordította: Todero Anna, Polyák Béla
ervinke73>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Absztrakt festmények kapcsán hangzik el gyakran: na, ilyet én is tudnék ám mázolni! Pedig dehogy lenne képes a hozzászóló még hasonlót sem művelni. Ezek az írások is olyannak tűnnek, írni ilyeneket bárki… Aztán meg mégsem, mert van egy mag, ami köré a történetek/ festmények épülnek, egy mag, amit csak gondolkodó, érző és látó ember (művész) képes megalkotni. Birtokukban van egyfajta tudás, talán ezt próbáljuk, mi, olvasók szórakozva, de elcsenni tőlük. Nagy meló, de megéri.

Morpheus>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Nem igazán győzött meg. Mondhatnám, hogy akár meggyőző is lehetett volna, de mindegyik töredékes, befejezetlen, esetleges. Lehet, hogy ez volt a szerző célja, epizódokat kapunk, amiknek hangulatuk éppen van, de valahogy többet vártam volna.

borbolya3>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Ishiguró öt zeneműve újra bebizonyítja, milyen jól játszik a történetmesélés és az érzelmek hangszerein. Pontosan azt kaptam, amit vártam, finoman összehangolt emberi érzelmek, keserédesre átitatott gondolatok az idő múlásáról és a kapcsolatok átalakulásáról. A végére érve mégis azt éreztem, ez a fajta szerzői eszköztár jobban működik a regény keretei között, több teret enged az elmélyedésnek, az alámerülésnek és az elfogadásnak.

TiszlaviczMarcsi IP>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Olyan volt, mint amikor az ember kapcsolgatja a tévét, és epizódokat lát különböző történetekből. Semmi nagy konfliktus. Apró életképek, elgondolkodtató helyzetek, és zene, zene, zene… Semmi extra, semmi világmegváltás, csak annyi, amennyi a mindennapokban felbukkan bárki életében.

Avilda>!
Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Szeretem az írót. A Ne engedj el című könyvénél még csak ismerkedtünk, a Napok romjainál már tudtam, hogy a kedvenceim közé tartozik, a Noktürnöket olvasva pedig ismételten elvarázsolt és egy kicsit megváltoztatta a felfogásomat.
Az elején rá kellett jönnöm, hogy ezen bizony most gondolkodnom kell. Elszoktam a szépirodalomtól, azt hiszem, mert már rég volt olyan, hogy letettem a könyvet és csak gondolkodtam. Mit akar az író mondani? Mit mond nekem?
Az első két novellánál biztos voltam benne, hogy ez arról szól: milyen a harmadik keréknek lenni, a gyertyatartónak; hogy a kívülről boldog párok talán mégsem olyan boldogak. Aztán úgy gondoltam, hogy minden a zenéről szól, hiszen mind az öt novellát átjárja a zene szeretete. Megint később találgatni kezdtem: talán az elfecsérelt évekről és a kihagyott lehetőségekről van szó?
Aztán rájöttem – persze ez nem azt jelenti, hogy így is van, hanem nekem ezt jelenti. Rájöttem, hogy ezek a történetek olyan emberekről szól, akiket ideig-óráig egymás mellé vagy egymáshoz sodort az élet. Abban a pár napban, egy hétben tökéletesen kiegészítették a másikat, életre szóló élményt és örök emléket nyújtottak a másiknak. Ha húsz év múlva meglátják egymást, talán barátként tekintenek a másikra, ugyanúgy kisegítik egymást. Közel kerültek egymáshoz, bepillanthattak a másik életébe, a magánéletébe, és ezzel létrejött köztük egy különleges kapocs. Ilyen szerintem nem sokszor fordul elő egy ember életében. Manapság mindent fel kell címkézni, ha nem jelez vissza, ha egy éve már nem beszéltek, akkor el is felejtik a másikat. Nincs meg ennek az ismertségnek a varázsa.
Egy kicsit személyes, de sose értettem, apám az 5-10-20-40 éve látott ismerőseit, akikkel ideig-óráig együtt volt ebben-abban a városban, miért hívja a barátainak. Most ez a kötet segített mindennek a megértésében, és rávett, hogy átgondoljam ezeket a dolgokat.
Örülök neki, hogy elolvashattam.


Népszerű idézetek

olvasóbarát P>!

Az évnek ebben a szakában nem gond, ha időnként megismétlünk egy-egy számot. Az őszi szelek első néhány fuvallata és a kávé hajmeresztően magas ára tesz róla, hogy a hallgatóság folyamatosan cserélődjön.

225. oldal, Csellisták

olvasóbarát P>!

Épp beköszöntött a tavasz itt Velencében, amikor egy reggel megpillantottam a turisták között Tony Gardnert. (…) Élénk szellő fújt azon a reggelen, erősen csapkodta a vadonatúj sátrat körülöttünk, mégis mindannyian kissé derűsebbnek, frissebbnek éreztük magunkat, és azt hiszem, ez a zenénken is érződött.

7. oldal, A táncdalénekes

aróD_zsirÍ_agraV IP>!

(…) Ám később azon kapta magát, hogy tovább maradt, és megint egyre tovább. Újból játszott egy kicsit, a nő pedig ismét magyarázott. A szavait Tibor eleinte hatásvadásznak és túlságosan elvontnak találta, de amikor lényegi tartalmukat megpróbálta alkalmazni a játékában, a hatás egészen meglepte. Mire észbe kapott, már el is telt egy újabb óra.
    – Egyszerre feltárult előttem valami – mesélte nekünk utóbb. – Mint egy kert, amelyben még sosem jártam azelőtt. Megláttam messze a távolban. Akadályok álltak előttem, de életemben először végre feltűnt… Egy korábban még sosem látott kert.
    A nap már kis híján lenyugodott, amikor végül kilépett a szállodából; átsétált a piazzán, leült a kávézó egyik asztalához, és ahogy kicsapongó módon rendelt magának egy tejszínes mandulatortát, látszott rajta, hogy majd szétveti a lelkesedés.

242. oldal, Csellisták (Európa, 2018)

Kapcsolódó szócikkek: csellista
Nazanszkij >!

– (…) az a lakás tele van szeméttel. Akárcsak a házasságunk.

83. oldal, Akár esik, akár fúj (Európa, 2018)

Nazanszkij >!

– (…) Na de mondja már, mit számít, hogy hány éves? A régi mesterektől akármikor tanulhat. Hallgasson bele ebbe. Szerintem érdekesnek fogja találni. – Az egyik szekrényhez lépett, és a következő pillanatban felmutatott egy CD-t. – Tetszeni fog magának. A szaxofon egyszerűen tökéletes.
Az ő szobájában ugyanolyan Bang & Olufsen lejátszó volt, mint nálam, és a helyiséget hamarosan vonósok bódító hangjai töltötték be. Néhány taktus után egy tenorszaxofon Ben Webstert idéző, álmos hangja tört előtérbe és vette át a zenekar vezetését. Ha valaki nem mozog otthonosan ezen a téren, akár össze is téveszthette volna valamelyik Sinatra-számmal, amelyiket Nelson Riddle szaxofonja vezeti fel. Ám végül Tony Gardner hangja szólalt meg. A dal csupán halványan élt emlékezetemben – mintha „Back at Culver City” lett volna a címe; ballada volt, mely annak idején nem lett sikeres, és már nemigen játssza senki. Tony Gardner hangját mindvégig kísérte a szaxofon, sorról sorra felelgetett neki. A szám teljesen kiszámítható volt és túlságosan szirupos.
Kis idő múlva azonban már nem is figyeltem a zenére, csak Lindyt néztem, aki mintha alámerült volna egy álomba, lassan táncolni kezdett előttem a szám dallamára. Mozdulatai könnyedek és kecsesek voltak – a műtét nyilvánvalóan nem befolyásolta a teste többi részét –, az alakja formás volt és karcsú. Olyasforma öltözéket viselt, ami félig hálóköntösnek, félig estélyi ruhának tűnt; vagyis egyszerre keltett klinikai, mégis lenyűgözően nagyvilági hatást. Mindeközben próbáltam kiokoskodni valamit. Halványan úgy rémlett, hogy Lindy nemrég elvált Tony Gardnertől, de mivel szerte az országban keresve sem lehetne olyat találni, aki nálam tájékozatlanabb a show-business pletykái terén, gyanakodni kezdtem, hogy esetleg rosszul emlékszem. Különben miért táncol most így, elmerülve a zenében, nyilvánvaló élvezettel?
Tony Gardner hangja egy időre elhallgatott, a vonósok belevágtak az átvezetésbe, a zongorista pedig szólóba kezdett. Lindy ekkor mintha magához tért volna az álomból. Abbahagyta a forgolódást, a távkapcsolóval leállította a zenét, aztán odajött, és leült velem szemben.

170-171. oldal, Noktürn (Európa, 2018)

Kapcsolódó szócikkek: Ben Webster
ZolB >!

… Lehet, hogy Lindynek igaza volt. Lehetséges, hogy, amint mondta, át kell gondolnom, mi a fontos az életben, és az élet sokkal több annál, hogy az ember szeret valakit.

224

Nazanszkij >!

Tibor épp aznapi első kávéját kortyolgatta, amikor felfigyelt a nőre. Ebben az órában a piazza még kellemesen hűvös volt – a kávézó felőli vége a délelőtt nagyobb részében árnyékban marad –, a köveken még ott csillogott a víz, amivel a köztisztaságiak fellocsolták a teret. Mivel ő maga nem reggelizett, Tibor irigyen figyelte a nőt, aki a szomszéd asztalnál egymás után több vegyesgyümölcs-koktélt rendelt, majd – vélhetőleg valamilyen szeszély folytán, hiszen még tíz óra sem volt – egy tál gőzölt kagylót. Az a bizonytalan benyomása támadt, hogy a nő olykor lopva oda-odapillantott rá, de különösebben nem törődött ezzel.
– Nagyon csinos, sőt egyenesen gyönyörű – mesélte nekünk később. – De hát legalább tíz vagy tizenöt évvel idősebb nálam. Úgyhogy miért is gondoltam volna, hogy akarhat valamit?
Már meg is feledkezett a nőről, s épp indulni készült, hogy visszamenjen a szobájába, és gyakoroljon néhány órát, mielőtt a szomszédja hazamegy ebédelni, és szokás szerint bekapcsolja a rádióját, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy a nő ott áll előtte.
Széles, ragyogó mosollyal nézett le a fiúra, a viselkedése azt sugallta, hogy ismerik egymást. Tibort igazából csupán félénk természete tartotta vissza attól, hogy üdvözölje. A nő egyik kezét a vállára tette, mintha Tibornak nem sikerült volna kiállnia egy próbát, mégis bocsánatot nyerne, majd megszólalt:
– A minap ott voltam a fellépésén. A San Lorenzóban.
– Köszönöm – felelte Tibor, és ahogy kimondta a szót, máris érezte, mennyire butaságnak hangzik. Aztán mivel a nő továbbra is ragyogó mosollyal nézett rá, így folytatta: – Á, igen, a San Lorenzo-templomban. Csakugyan. Néhány napja tényleg volt ott egy fellépésem.
A nő felnevetett, és váratlanul leült a Tiborral szemközti székre.
– Ezt úgy mondja, mintha mostanában egész sor fellépése lett volna – felelte. A hangjából leheletnyi gúny érződött ki.
– Ha így hangzott, akkor nem fogalmaztam elég egyértelműen. Az előadás, amit hallott, az egyetlen fellépésem volt az utóbbi két hónapban.
– Maga még a pályája elején jár – mondta erre a nő. – Már az is szép, hogy egyáltalán kapott felkérést. Amúgy pedig sokan eljöttek, hogy meghallgassák.
– Sokan? Összesen huszonnégyen voltak ott.
– Délutáni koncert volt. Délutáni előadáson ez soknak számít.
– Jó, nem is panaszkodom. De azt mondhatnám, hogy sokan voltak. Pár turista, akiknek nem akadt jobb dolga.
– Ó, ne legyen ilyen borúlátó. Elvégre én is ott voltam. Én is ezek közé a turisták közé tartozom. – Majd ahogy Tibor, aki nem akarta megbántani beszélgetőtársát, fokozatosan elvörösödött, a nő megérintette a karját, és mosolyogva azt mondta: – Még a pályája elején jár. Ne aggódjon amiatt, hogy mekkora a közönsége. Nem ezért játszik.
– Hogyan? Hát miért játszom, ha nem a közönségnek?
– Nem így értettem. Csupán azt akartam mondani, hogy most, a pályája elején nem számít, hogy húszan hallgatják vagy kétszázan. Megmondjam, miért? Mert magában megvan, ami kell!
– Ami kell?
– Igen, ami kell. Egyértelműen megvan. Magában van… potenciál.
Tibor elfojtotta a torkából kitörni készülő nyers nevetést. Inkább magára neheztelt, mint a nőre, mert azt várta, hogy a géniusz, vagy legalább a tehetség szó hangozzék el, és rögtön rádöbbent, milyen önáltatás volt, hogy erre számított. A nő közben folytatta a mondandóját:
– A pályájának ebben a szakaszában egyelőre csak vár egy bizonyos személyre, aki majd felbukkan, és meghallja a játékát. És ez a személy éppenséggel egy olyan előadáson is megjelenhet, mint a keddi volt, akár egy húszfős közönség soraiban is…
– Huszonnégyen voltak, a szervezőket nem számolva…
– Akkor huszonnégy fős, mindegy. A lényeg az, hogy a létszám most semmit sem számít. Az a bizonyos személy számít.

230-233. oldal, Csellisták (Európa, 2018)


Hasonló könyvek címkék alapján

Bendl Vera: A másik férfi
Banana Yoshimoto: Viszlát Cogumi
Alice Munro: A boldog árnyak tánca
Alice Munro: Nyílt titkok
Alice Munro: Juliet
Alice Munro: Mennyi boldogság!
Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély
Alice Munro: A kolduslány
Alice Munro: Drága élet
Mario Vargas Llosa: Kölykök