Ne ​engedj el… 771 csillagozás

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el… Kazuo Ishiguro: Ne engedj el… Kazuo Ishiguro: Ne engedj el… Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Különös ​körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.

Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

A következő kiadói sorozatban jelent meg: FilmRegények Cartaphilus

>!
Helikon, Budapest, 2022
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634798187 · Fordította: Kada Júlia
>!
Helikon, Budapest, 2022
336 oldal · ISBN: 9789634799269 · Fordította: Kada Júlia
>!
Európa, Budapest, 2018
302 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055112 · Fordította: Kada Júlia

4 további kiadás


Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Kathy H. · Judy Bridgewater

Helyszínek népszerűség szerint

Norfolk


Kedvencelte 123

Most olvassa 46

Várólistára tette 638

Kívánságlistára tette 420

Kölcsönkérné 15


Kiemelt értékelések

Maminti9 P>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kazuo Ishiguro Ne engedj el … című regényében egyszerű stílusával olyan mélységeket érint meg, melyek csak fokozatosan bomlanak ki a könyv olvasása közben. Főként visszaemlékezésekből, gondolatfoszlányokból táplálkozik a mű, melynek első felében egy zárt intézményt ismerhetünk meg, ahol itt-ott elhangzanak a „donor”, „adományozás”, „lehetséges” szavak, de azt még nem tudhatjuk, hogy ezek mit jelentenek. Nagyon pontosan tartja az író az egyoldalú szemszöget, ezáltal mindig annyit ismerünk meg az adott világból, amennyit Kathy abból érzékelt. A zseton-vita, a titkos galéria képe, a Judy Bridgewater kazetta a gyermeki lélek szemüvegén keresztül kerülnek fókuszba, viszont így mi is csak sejthetjük, hogy valójában mi áll a háttérben. Ennek okán nem tudunk semmit a külső világról, csupán annyit, hogy az 1990-es évek Angliájában járunk, de sem a rendszer pontos működését nem ismerjük meg, sem a gyermekek szüleinek kilétéről, és az intézetbe kerülésük körülményeiről nem tudunk semmit.
Az 1984-hez hasonló világ keretei között bontakozik ki Ruth, Tommy és Kathy hármas szövetsége, melyben helye van a legemberibb érzelmeknek. A köztük lévő erős kötelék, valamint a barátság, szerelem, féltékenység érzése annyira finoman van ábrázolva, hogy az egész történet tragikussága ezáltal válik az olvasóban is egy intenzív élménnyé. Direktben szinte egyetlen szó nem esik ezekről az érzelmekről, csak a lefekvés előtti beszélgetésekből, a norfolki útból vagy egy elveszett kazetta felkutatásából lehetünk biztosak benne, hogy hármójuk között mennyire törhetetlen kapocs van.
A sorsuk kegyetlenségéből szinte semmit sem sejtő fiatalokban ösztönszerűen tör fel a remény, amikor üvegirodák falai mögötti munkáról álmodoznak, vagy arról, hogy postások lesznek, saját gyermek, vagy valódi szerelem után vágyakoznak.
Ebben a hermetikusan elzárt neveltetési rendszerben felnőttek teljesen természetesen néznek szembe valódi rendeltetésükkel, azt nem kérdőjelezik meg, az elől nem akarnak elmenekülni, csupán a rendszer szabta keretek között próbálnak halasztást kérni. Nekem az a véleményem, hogy a valódi érzéseket nem a Hailshamben alkalmazott, speciális nevelési módszer hozta felszínre, hanem azok bármilyen körülmények között ösztönösen lappanganak az emberben, így azok a legromlottabb rendszerben is utat törnek maguknak.
Több síkon is értelmezhető emellett a regény, és érdekes kérdéseket vet fel. Láthatjuk benne a tudomány mindenhatóságának problémáit, a manipulált és irányított gondolatokkal átitatott rendszerben élők számára az elrendeltetett sorsuk elfogadását, számomra azonban azt jelentette, hogy a valódi emberi értékek mindenek felett állnak, ösztönösen az emberi természet részei, így azok kapaszkodók lehetnek a legkilátástalanabb helyzetekben, és így bőven elég, ha van kinek azt mondani, hogy „ne engedj el”.

5 hozzászólás
Csabi>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Nehezen emészthető regény, egy zsáner témát dolgoz fel nem zsáner elemekkel. Vannak, akik ezt nem tudják megbocsátani neki. Én is gondolkodom rajta, hogy mit akart igazán Isiguro ezzel a regénnyel.
Talán meglepő, de mély párhuzamot fedeztem fel a Napok romjaival, ami első ránézésre egy teljesen más történet. Lecsupaszítva a cselekményt azonban mindkét esetben az marad, hogy a főhős(ök) feláldozza az egyéniségét, életét valamiféle magasabb rendűnek gondolt, és általa csak nyomokban ismert célért, és a végén ráébred, hogy talán hiába tette. Vannak írók, akiket azzal vádolnak, hogy mindig ugyanazt a regényt írják, nos, két könyv után ezt nem jelenteném ki Ishiguróról.
A stílus ugyanaz, egy egyszerű, mindenféle harsányságot nélkülöző szöveget olvashatunk, ami a maga monotonitásával számomra egy kicsit unalmassá is vált egy idő után. Egy iskolába csöppenünk, egy egyáltalán nem szokványos intézménybe, ahol nem szokványos diákok tanulnak, a külvilágtól teljesen elzárva. Tudjuk, hogy valami nem stimmel, de nem kapunk sok támpontot, végig a diákok (és persze főleg Kath, az elbeszélő) szemszögéből látjuk a történetet, így mi is csak kis adagokban kapjuk az információkat, meg néha a dezinformációkat. Persze a történet nagy része Kath visszaemlékezése az iskolaévekre, de nem kapunk több információt, mint amit Kath akkor tudott.
Na álljunk meg ennél a tudásnál. Van egy rakat diák, akiknek semmit sem tudunk meg a múltjáról, ez nem téma sem a regény szövegben, sem a diákok között. És van a jövő, ami csak találgatások tárgya, biztosat nem lehet tudni, csak sejteni. Aztán a diákok kikerülnek az iskolából, hogy beteljesítsék a programot, amire születtek, szóval lenni kellett egy pillanatnak, amikor tudatosult bennünk a sorsuk. Ez a katarzis nem jelenik meg a regényben. A diákok ugyanúgy folytatják az életüket. Te mit tennél, ha mondjuk 16 évesen megtudnád, hogy a szüleid az Andromédából származó mutánsok voltak, és nemsokára eljönnek érted, hogy belevessenek a Jupiter nagy vörös foltjába áldozatul az isteneiknek? A szereplők semmit sem tesznek. Mondtam, hogy ez nem egy zsáner regény. Hanem tézisregény.

Mi volna a tézis, amit Ishiguro körüljár?
Az egyik, és elég nyilvánvaló téma a tudomány felelőssége. A jobbra való törekvésben, az eredmények élvezete közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni az áldozatokról. Hajlamosak, mert hajlamosítanak rá, a parfümöket mindig elegáns emberekkel reklámozzák, sosem szemétre dobott kísérleti állatok tetemével. Nem folytatom, nem akarnék túl didaktikus lenni, értitek miről van szó.
Szorosan kapcsolódik ehhez az emberek felnőttként való kezelésének problémája. A te érdekedben jobb, ha erről nem tudsz, ismerős, ugye? A hailshami diákok nem kapják meg a teljes igazságot a nevelőiktől, csak a szükséges morzsákat, amikből megszületnek a maguk kis legendái, és ezektől később sem tudnak szabadulni. Egyrészt megvédik ezzel a diákokat, másrészt elárulják őket. Nem kis erkölcsi dilemma, hogy helyesen teszik-e.
A harmadik a gyökerek fontossága. És itt most nem a rovásírásos-nemezcsákós-tarsolylemezes álgyökerekre gondolok, hanem azokra, amik a felmenőinkhez kötnek, az ő erkölcsi világukhoz, ahhoz az identitáshoz, amire felépítjük az életünket. A diákoknak nincs ilyen, ők azzá válnak, amit beléjük töltenek. Nem véletlen, hogy nevelőik idegenkednek tőlük, és az sem, hogy a szex olyan téma köztük, mint normáliséknál a főzés, vagy a bevásárlás. Végig kétséges volt számomra, hogy ezek a fiatalok képesek-e szerelemet érezni egymás iránt, hogy amiről azt hiszik, az tényleg szerelem-e.
Ishiguro kérdéseket tesz fel és nem könnyíti meg a válaszok megtalálását. Ha már kérdések. Miért nem lázadtak fel? Miért nem lázadtak fel? MIÉRT NEM LÁZADTAK FEL!

19 hozzászólás
pepege>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

A regény kb. egyharmádánál járva már megfogalmaztam magamban az értékelést. Rövid lett volna: Számomra ez csupán egy tudatosan „megkomolyított” ifjúsági regény. (Néha az ilyen egymondatos értékelések többet mondanak el mint a hosszan hömpölygő gondolatfolyamok.)
Nem értettem, hogy egy Nobel-díjas író (aki persze csak 12 évvel később kapja meg ezt a bizonyos díjat) miért akar mindenáron egy fiataloknak való (szánt?) disztópiás, YA regényt írni szépirodalom helyett. Mert az a rész, amely Kathy, Tommy és Ruth a hailshami intézetben töltött éveiről szól, az nekem eléggé ilyen volt. Túl egyszerű. Leszámítva persze azt a rejtélyes ködbe burkolt rendszert, amelyben ezek a diákok éltek, ahol röpködtek az ilyen szavak, hogy „donor”, „adományozás”, „lehetségesek” . Aki nem olvasta ezt a regényt, nem is tudhatja, hogy ezek a szavak látszólag hasonlítanak valódi jelentésükre, ám a regényben, hogy úgy mondjam, kissé másfajta megvilágításba kerülnek.
Maga az intézet is első ránézésre olyan, mint bármilyen más bentlakásos iskola, tanáraik, diákjaik nem különböznek tőlünk emberektől. Vagy mégis?

Akkor kezdtem felélénkülni és némileg megenyhülni (na jó, mégis jó helyre ment az a Nobel), amikor a főhőseink az intézetből kikerültek az életbe, a Kunyhókba, és onnan ki-ki a saját sorsát követve vagy az egyik vagy a másik úton haladt tovább. Ekkorra már nagyjából (majdnem teljesen) körvonalazódott számunkra, mi is ez az egész, mi vár ezekre a fiatalokra, kik is ők tulajdonképpen. (Birkák, kérem szépen, birkák! Bocsánat, birkák! Mi a fityfenéért nem rúgták fel a rendszert? Miért nem csináltak valamit ellene? Szó nélkül tették a dolgukat, hagyták, hogy kihasználják őket, aminek csak egyetlen végkimenetele lehet. Áhh!)

12 hozzászólás
eme>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Anglia, az 1990-es évek vége. Kathy H. Harmincegy éves, már több mint tizenegy éve gondviselő. Hailshami volt diák, aki emlékei közt próbál rendet teremteni. Elbeszélése, az emlékezet mechanizmusát követve, csapongó, olykor talán túlontúl az. Néha fölöslegesnek tűnő dolgokról beszél, máskor túlrészletez, közben meg az olvasót érdeklő legfontosabb információkat homályban hagyja. Az egész történet mintha fel-felvillanó információmorzsák tarkította fehér folt lenne, ahol inkább csak sejtések vannak, mintsem biztos tudás. Ettől függetlenül (vagy talán épp ezért) Ishiguro regénye többféle olvasatot is megenged, bár maradéktalanul talán egyiknek sem felel meg. Olvasható egy többé-kevésbé zárt közösségben, emberi-érzelmi kapcsolatokban ingerszegény miliőben felnövő kamaszok fejlődésregényeként, a tudomány határait elsősorban etikai-erkölcsi szempontból vizsgáló pszeudo-sci-fiként, szerelmi sztoriként, vagy épp az emberi sorsra reflektáló, filozofikus töltettől sem idegen regényként is.*
Számomra ez utóbbi minőségben bizonyult legérdekesebbnek, a vallás-metafizika dimenziójába való belépése által. Kathyék történetében az emberi sorssal, az elmúlással, a megváltás ábrándjának önáltató voltával szembesülünk. Az átláthatatlannal, mely arra ítélt, hogy végigjárjunk egy előre kimért, céljában, értelmében teljesen meg nem ismerhető utat, melyről nem lehet letérni. Kafkásan sivár és homályos világba lépünk, melyben nem rendelkezünk önmagunkkal, és melyben, ha megtalálnánk is a lehetségesünket, semmi nem változna számunkra. Pedig élnek még mítoszok-legendák szerencsés kiválasztottakról, szeretetről, lélekről, művészetről, halasztásról… Van értelme humánusabb, nemesebb módon intézi a dolgokat, ha úgyis…?
Csupa görcsös ragaszkodás és elengedés ez a regény. Fájdalom, nosztalgia, illúziókból való kiábrándulás, gondviselés az adományozás szükségességének tudatában. Kérdésekre sarkalló és válaszokat elhallgató. Korántsem tökéletes, de tökéletlenségében, elhallgatásaiban nyugtalanító, elgondolkodtató.

* Bármelyik olvasatot választanánk, kétségtelen, hogy számos megválaszolatlan kérdésbe, hiányosságba, kidolgozatlanságba ütközünk, nem is sorolom őket, az előttem értékelők már megtették.

SteelCurtain>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Nyomasztó, akár az 1984. Írója legalább olyan zseniális mint Orwell, bár ha a két regény közül kell választanom, a “Ne engedj el…” minden kiválósága ellenére én még mindig a Nagy Testvér története mellett teszem le a voksot. Orwell egy nyílt, mindent behálózó diktatúrát fest elénk, melyben mindenki csak a hatalom játékszere. Ishiguro egy sokkal ravaszabb, rejtett, ám éppoly hatékony és szintén mindent átfogó hatalmat érzékeltet velünk. Illetve nem is az egész hatalmat, mert az egész oly tökéletesen működik, hogy az alávetettek ennek csak a legalsó szintjeit érzékelik, s ezeknek az alsó szinteknek a működtetői alig állnak a hierarchiában azok fölött, akiket tulajdonképpen tenyészállatként az ép, egészséges szerveik megkaparintása végett tartanak. Ishiguro szenzációsan ábrázolja milyen személytelenné vált a hatalom. Nemcsak a birtokosai maradnak láthatatlanok és névtelenek, de jószerivel maga a hatalom is szinte érzékelhetetlen. Látszólag minden döntés önkéntes, senkit sem kényszerítenek erőszakkal, mégis minden érintett előbb-utóbb ugyanazt a pályát futja be. Sokkal hatékonyabb, sokkal félelmetesebb ez a láthatatlan agymosó apparátus, mint a duplaplusz nemjó világa. Nehéz felfedezni, s szinte kilátástalan az ellene való védekezés. Ishiguro nem engedi szabadjára a fantáziáját. nem a hasára ütve ír, ez a manipulációs technika nemcsak létezik, de folyamatosan rajtunk tökéletesítik. Erejét, hatásosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a regény fő alakjai végére járnak egy legendának, melyet a rendszer generált. Kiábrándító amit megtudnak, ám mégse tudnak letérni az útról.
Vagyis remekmű. Mondhatnám, hogy a szokásos Ishiguro.

2 hozzászólás
Cukormalac>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

“Várom, hogy egy angyal érkezzen…” (Bonanza Banzai / Ákos)*

Nem is tudom igazából, hogy hol kezdjem el ezt az értékelést, mert nem szeretném túl messziről, így hát rá is térek a lényegre: komoly idei célkitűzés volt részemről kapcsolatot építeni megismerkedni végre olvasni valamit Ishiguro-tól, erre a célra pedig először a Napok romjait, majd a Noktürnöket választottam ki képzeletben, csak hogy az Élet van akkora játékos, hogy hirtelen mindent felülírjon. Így történt ebben az esetben is, jött hát az Árva korunkban mellett (oké, ez így leírva még furább, mint kimondva) régóta polcomon tartott Ne engedj el…, amiből állítólag szintén van film, nekem viszont sajnos – mindeddig – kimaradt. Mivel pedig a fülszöveget nem olvastam el, csak hagytam hogy a cím vigyen magával, fokozottan hatva megélt érzéseimre, eleinte irtó nehezen rázódtam bele ebbe a világba. A világba, ami – és most tessék kapaszkodni! – kicsit 1984, Iskola a határon, A szolgálólány meséje, King Intézete, meg talán A sziget című film, szóval a hatáskeresgélés már az elején elkezdődött, én pedig kényelmetlenül éreztem magam a disztópiában, mely talán nincs is annyira távol sem térben, sem időben. Szeretném azt hinni, mindez csak hiú ábránd…

Az első rész befejeztével egyre inkább, majd a félidő elérkeztével aztán “megjött az érzés”, akkor már azért kicsit jobban sodort magával a történet, gyorsabban iis fogytak a lapok, a hasonlítgatást azonban továbbra sem tudtam levetkőzni abbahagyni. Magával az írásmóddal semmi problémám nem volt, nagyon finom és alaposan kimunkált, sallangoktól mentes, ügyesen nélkülözi az emelkedettséget – mégis gyönyörű és könnyen befogadható. Mivel még mindig nehezen tudtam beleélni magam az eseményekbe, hát erre hegyeztem ki a figyelmemet, viszont a harmadik résszel, akárcsak Jézus és a meszkalin, beütött az egész olvasmány, és valósággal osztogatta a pofonokat, gyomrosokat, helyben lettem hát hagyva. Igazából nyitva hagyott befejezésre számítottam, szóval maga a lezárás talán mindennél jobban meglepett ezzel a könyvvel kapcsolatban, általa sokkal jobban össze tudtam rakni a képet, világosabb lett előttem a mondanivaló (akaratelvűeknek: cél) és habár a hatások nem fogytak ki, azért a végére valamennyire meglett a szinkron. off

Biztosan folytatom még az Ishiguro-művekkel való ismerkedést, hiszen egyetlen nem tökéletes élményből kár lenne messzemenő következtetéseket levonni. Már azt is elég nagy eredménynek tartom, hogy ezt a négyest meg tudtam rá adni, bízom benne, hogy a jövőben alakul / változik majd a kapcsolatunk az író-olvasó viszonyunk.

* Megérkezett.

>!
Cartaphilus, Budapest, 2011
302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632662046 · Fordította: Kada Júlia
4 hozzászólás
csillagka>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Sosem tudhatod hogy a sorskerék milyen élete pörget ki számodra. Lehet az jó vagy rossz, de szeretek hinni a szabad akaratban, legalább részben én irányítok, ha a nagy gödröket elkerülöm egészen elfogadható irányban állíthatom meg a mutatót. Ebben a könyvben az a legrosszabb, hogy nem adott kiutat. spoiler
A könyv nagyon szépen indult (szerencsés vagyok mert nem ismertem a történetet) egy iskolában pár fiatal éli a gazdag gyerekek mindennapjait, vitáznak, gondolkoznak, rejtvényeket találnak ki, akár idilli is lehetne csak éppen oldalról oldalra derülnek ki a furcsaságok. Nagy jól felépitett könyv, aminek a végéről nekem azért hiányzik valami. Igazi japán felelősségtudattal felépitett cselekmény, pont az nem adja meg amitől megkapnám a feloldozást. Olyan mint az élet nincs happy-end, csak sunyi elnézés és kézszéttárás mi más tehetnénk, hiszen szükségünk van rá, az nem számít milyen áron.
Gondolkoztató, dühítő olvasmány.

krlany I>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Én már a Napok romjai után tudtam, hogy bár még csak azt az egy könyvet olvastam tőle, de ez az író nekem ír, hozzám szól, az én érzelmeim húrján játszik, könnyedén magával ragad bárhova, és értem/érzem azt, amit el akar mondani nekem.
Ez a könyv súlyos minden téren, még akkor is, ha szelíden ír… Egy alternatív Anglia a ’90-es években. Donorok, adományozás és a lehetségesek. Első ránézésre disztópiának tűnik, ám amikor belegondol az ember, hogy van, aki azért szül még egy gyereket, hogy az első beteg gyerekének legyen szervdonorja, mondjuk egy őssejt átültetéshez, akkor már mindjárt nem is annyira távoli vagy alternatív az a világ, amit Ishiguro itt felvázol… és akkor még meg sem néztem, hogy Dolly birka óta hol áll a tudomány.
Ami ebben a regényben fontos még, az az erkölcsi, morális kérdések felvetése, és maga a társadalom, ahogy reagál… Persze a könyv nem erről szól lapról lapra, hanem három bentlakásos iskolában élő fiatal történetét követi végig felnőtt korukig. De ez csak a körítés…
Finoman tolja elénk a nagy kérdéseket az író, és ránk hagyja, lássuk, ha látni akarjuk… gondolkozzunk rajta, ha akarunk… de azért a bőrünk alá kúszik… én, a helyükben mit kezdenék a tudással, és mint társadalom, mit kezdenék vele? … pontosabban mit kezdek, mert valahol ez már nem az alternatív világ, hanem az itt és a most. Homokba dugjuk-e a fejünket, vagy merjük felemelni, és szembenézni a valósággal?

4 hozzászólás
tgorsy>!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Olvasás közben hezitáltam a két és a három csillag között. Idegesített az állandó sejtetés, hogy talán valóban, á, demégsem. Az ilyen típusú oldalak: Mikor elment mellettem hozzáért a jobb vállamhoz, de ennek jelentőségét csak öt év múlva értettem meg, mikor a bal vállamhoz ért. Aztán megértettem, hogy ez nem véletlen, ahogy ők is így ismerték meg, amit meg kellett ismerniük, így vezet rá Ishiguro engem is arra, amit meg kell értenem.
Ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy bestselleré válhat ez a könyv, pedig témája miatt kellene. Megalkotjuk a magunk mengelés – meleg – cigányos – zsidós – menekültes gyűlöletcsoportunkat. Szükség van rájuk, de viszolygunk tőlük. kellenek, de gettósítjuk őket.
Nem habos-babos leányregény.

Noro >!
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Ishiguro mesteri szintre emelte a képtelenség hihető ábrázolását. A Ne engedj el olvasója sokáig nem is érzi, mekkora képtelenséggel van dolga. Csupán egy egyszerű, brit bentlakásos iskolát lát, néha egy-egy homályos célzással valamire, ami nem tűnik helyénvalónak. Aztán fokozatosan rájövünk, hogy ezek a diákok még sosem jártak az iskola kerítésén kívül, de még mindig csak két szavunk spoiler van arra, hogy mi áll az egész mögött. Persze valószínűleg mindenki hallott már egyet-mást erről a történetről, esetleg a filmváltozatáról, de amit itt olvas, az a legkevésbé sem kongruens azzal, amit rebesgetnek róla. Hol itt a disztópia, hol a szörnyűség? Vagy ha tényleg az van a háttérben, akkor miért nem reagál erre senki a szereplők közül?
Ez utóbbi a könyv mögött álló paradoxon: semmi küzdelmet, semmi ellenkezést nem tapasztalunk az áldozatok részéről, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá válik a szerepük a történetben. Felügyelőik közül néhánynak ugyan vannak kétségeik, de csupán a hogyan, nem pedig a miért kérdése foglalkoztatja őket. A megütközést csak fokozza, hogy nem egy jövőbeli disztópiában járunk, ami a semmi közepén lebeg az űrben, hanem egy alternatív Angliában a XX. században. Vagyis odakint, a kerítésen kívül mi vagyunk, csupán egy árnyalatnyit másfelé fejlődött változatunkban. A kerítésen belül pedig a legrosszabb fajta rabság uralkodik: az, amelyiknek az áldozatai szabadoknak hiszik magukat és önként mennek a vágóhídra.
Szerénytelen véleményem szerint az alaphelyzet ebben a formában (az adott időben és helyen) tökéletesen életszerűtlen, az ilyen mértékű fatalizmust ugyanis összeegyeztethetetlennek tartom a mai nyugati gondolkodásmóddal. (Ne felejtsük el, hogy a diákok nincsenek elzárva a külvilágból érkező információktól, sőt, egy idő után ki is kerülnek az emberek közé.) Ha viszont elfogadjuk az abszurd alaphelyzetet, akkor az is el kell fogadnunk, hogy a szerző kiválóan játszik karakterei érzésein. Én személy szerint nem tudok teljes mértékben elvonatkoztatni az elsőtől, de ennek ellenére is lenyűgöz, ahogy Ishiguro személyes közelségbe hozza ezt a teljesen érthetetlen gondolkodásmódot.


Népszerű idézetek

Selerdohr>!

Csakhogy zord, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, amint lehunyt szemmel magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el.

284. oldal

Kapcsolódó szócikkek: világ
szadrienn P>!

Ha valaki ma megemlíti a Kunyhókat, a ráérős napok jutnak eszembe, amikor ki-be jártunk egymás szobájába, a délutánok, melyek lustán olvadtak bele az alkonyatba, aztán az éjszakába. A nagy halom ócska papírkötésű könyvem jut eszembe, melyeknek gyűrött, meglazult lapjai elfakultak, mintha a tengerből mentették volna ki őket. Az jut eszembe, ahogy meleg délutánokon a fűben hasalva olvastam őket, és hosszúra nőtt hajam örökösen a szemembe hullott. A reggelek jutnak eszembe, amikor arra ébredtem szobámban a Fekete Pajta tetején, hogy odakint a réten diákok vitatkoznak költészetről vagy filozófiáról; vagy a hosszú telek, a reggeli a csupa gőz konyhában […]

tataijucc>!

Nem veszem észre, hogy a legkedvesebb emlékeim megfakulnának.

315. oldal (Új Palatinus, 2006)

Kapcsolódó szócikkek: emlék
Nilla IP>!

Egy időben illettünk egymáshoz. Hogy mindig illeni fogunk-e, az már más kérdés.

222. oldal

tataijucc>!

Csak vártam egy kicsit, aztán visszafordultam a kocsihoz, és indultam az utamra, bármerre vezessen is.

317. oldal (Új Palatinus, 2006)

Nita_Könyvgalaxis>!

– Mindig az jár az eszemben, hogy van valahol egy folyó, amelynek nagyon gyors a sodrása. És ott a vízben az a két ember, és kapaszkodnak egymásba, kapaszkodnak, ahogy csak tudnak, de végül nem bírják tovább. Túlságosan erős az áramlat. El kell engedniük egymást, és elsodródnak egymástól.

311-312. oldal

KATARYNA>!

Mindenkinek magának kell kihoznia az életéből, amit csak tud.

150. oldal

Életveszélyes_és_Tilos>!

Mi volt olyan különös ebben a dalban? Nos, az igazat megvallva nem nagyon figyeltem a szövegre, csak azt a részt vártam, hogy „Bébi, bébi, ne engedj el soha…”

Kapcsolódó szócikkek: Kathy H.
vvn_e>!

Azt rebesgették, a könyvtárunkból azért hiányzik néhány klasszikus – például a Sherlock Holmes-könyvek –, mert a főszereplőik sokat dohányoznak; ha láttuk, hogy egy illusztrált könyvből vagy képeslapokból kitéptek egy oldalt, mindjárt tudtuk: a képen valaki cigarettázott.

76. oldal

Kapcsolódó szócikkek: dohányzás · Sherlock Holmes
Babú>!

Mert valahol a lelkünk mélyén ilyenek maradtunk: rettegtünk a körülöttünk lévő világtól, és bármennyire megvetettük magunkat érte, képtelenek voltunk egészen elengedni egymást.

130. oldal (Cartaphilus)

Kapcsolódó szócikkek: Kathy H.

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Jasper Fforde: Egy regény rabjai
John Marrs: The One – A tökéletes pár
Murakami Haruki: 1Q84
Takami Kósun: Battle Royale
Margaret Atwood: Testamentumok
Marie Lu: Legend – Legenda
Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: A holnap ostroma
Stephenie Meyer: A burok
Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás
Johanna Sinisalo: A Nap Magja