Ne ​engedj el… 508 csillagozás

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el… Kazuo Ishiguro: Ne engedj el… Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​harmincas évei elején járó Kathy gyermekkorában a festői angol vidéken nevelkedett, a Hailsham nevű magániskolában. Itt a gyerekeket óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük, jólétük nem csupán önmaguk számára döntően fontos, hanem a társadalom számára is, melynek tagjaivá lesznek.

Kathy már jó ideje túllépett az idilli múlton, ám amikor váratlanul felbukkan az életében két iskolai barátja Hailsham-ből többé nem áll ellen az emlékek csábításának. Így hát mialatt megújul, és megszilárdul barátsága Ruth-szal, és miközben Tommy iránti egykori tinivonzalmát tápláló érzések kezdenek szerelemmé érni, Kathy felidézi a Hailsham-ben töltött évek emlékeit. Feleleveníti az együtt cseperedő fiúk és lányok boldog életét, melynek nyugalmát nemhogy zavarta volna, inkább növelte elszigeteltségük. Ám másféle emlékek is felmerülnek: különös félreértések, zavaró ellentmondások, és mindezek arról árulkodnak, hogy valamiféle sötét… (tovább)

Eredeti mű: Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go

Eredeti megjelenés éve: 2005

>!
Európa, Budapest, 2016
302 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634055112 · Fordította: Kada Júlia
>!
Cartaphilus, Budapest, 2011
302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632662046 · Fordította: Kada Júlia
>!
Palatinus, Budapest, 2006
318 oldal · ISBN: 9639651494 · Fordította: Kada Júlia

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Kathy H.

Helyszínek népszerűség szerint

Norfolk


Kedvencelte 90

Most olvassa 39

Várólistára tette 446

Kívánságlistára tette 304

Kölcsönkérné 12


Kiemelt értékelések

>!
Csabi P
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Nehezen emészthető regény, egy zsáner témát dolgoz fel nem zsáner elemekkel. Vannak, akik ezt nem tudják megbocsátani neki. Én is gondolkodom rajta, hogy mit akart igazán Isiguro ezzel a regénnyel.
Talán meglepő, de mély párhuzamot fedeztem fel a Napok romjaival, ami első ránézésre egy teljesen más történet. Lecsupaszítva a cselekményt azonban mindkét esetben az marad, hogy a főhős(ök) feláldozza az egyéniségét, életét valamiféle magasabb rendűnek gondolt, és általa csak nyomokban ismert célért, és a végén ráébred, hogy talán hiába tette. Vannak írók, akiket azzal vádolnak, hogy mindig ugyanazt a regényt írják, nos, két könyv után ezt nem jelenteném ki Ishiguróról.
A stílus ugyanaz, egy egyszerű, mindenféle harsányságot nélkülöző szöveget olvashatunk, ami a maga monotonitásával számomra egy kicsit unalmassá is vált egy idő után. Egy iskolába csöppenünk, egy egyáltalán nem szokványos intézménybe, ahol nem szokványos diákok tanulnak, a külvilágtól teljesen elzárva. Tudjuk, hogy valami nem stimmel, de nem kapunk sok támpontot, végig a diákok (és persze főleg Kath, az elbeszélő) szemszögéből látjuk a történetet, így mi is csak kis adagokban kapjuk az információkat, meg néha a dezinformációkat. Persze a történet nagy része Kath visszaemlékezése az iskolaévekre, de nem kapunk több információt, mint amit Kath akkor tudott.
Na álljunk meg ennél a tudásnál. Van egy rakat diák, akiknek semmit sem tudunk meg a múltjáról, ez nem téma sem a regény szövegben, sem a diákok között. És van a jövő, ami csak találgatások tárgya, biztosat nem lehet tudni, csak sejteni. Aztán a diákok kikerülnek az iskolából, hogy beteljesítsék a programot, amire születtek, szóval lenni kellett egy pillanatnak, amikor tudatosult bennünk a sorsuk. Ez a katarzis nem jelenik meg a regényben. A diákok ugyanúgy folytatják az életüket. Te mit tennél, ha mondjuk 16 évesen megtudnád, hogy a szüleid az Andromédából származó mutánsok voltak, és nemsokára eljönnek érted, hogy belevessenek a Jupiter nagy vörös foltjába áldozatul az isteneiknek? A szereplők semmit sem tesznek. Mondtam, hogy ez nem egy zsáner regény. Hanem tézisregény.

Mi volna a tézis, amit Ishiguro körüljár?
Az egyik, és elég nyilvánvaló téma a tudomány felelőssége. A jobbra való törekvésben, az eredmények élvezete közben hajlamosak vagyunk megfeledkezni az áldozatokról. Hajlamosak, mert hajlamosítanak rá, a parfümöket mindig elegáns emberekkel reklámozzák, sosem szemétre dobott kísérleti állatok tetemével. Nem folytatom, nem akarnék túl didaktikus lenni, értitek miről van szó.
Szorosan kapcsolódik ehhez az emberek felnőttként való kezelésének problémája. A te érdekedben jobb, ha erről nem tudsz, ismerős, ugye? A hailshami diákok nem kapják meg a teljes igazságot a nevelőiktől, csak a szükséges morzsákat, amikből megszületnek a maguk kis legendái, és ezektől később sem tudnak szabadulni. Egyrészt megvédik ezzel a diákokat, másrészt elárulják őket. Nem kis erkölcsi dilemma, hogy helyesen teszik-e.
A harmadik a gyökerek fontossága. És itt most nem a rovásírásos-nemezcsákós-tarsolylemezes álgyökerekre gondolok, hanem azokra, amik a felmenőinkhez kötnek, az ő erkölcsi világukhoz, ahhoz az identitáshoz, amire felépítjük az életünket. A diákoknak nincs ilyen, ők azzá válnak, amit beléjük töltenek. Nem véletlen, hogy nevelőik idegenkednek tőlük, és az sem, hogy a szex olyan téma köztük, mint normáliséknál a főzés, vagy a bevásárlás. Végig kétséges volt számomra, hogy ezek a fiatalok képesek-e szerelemet érezni egymás iránt, hogy amiről azt hiszik, az tényleg szerelem-e.
Ishiguro kérdéseket tesz fel és nem könnyíti meg a válaszok megtalálását. Ha már kérdések. Miért nem lázadtak fel? Miért nem lázadtak fel? MIÉRT NEM LÁZADTAK FEL!

16 hozzászólás
>!
pepege MP
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

A regény kb. egyharmádánál járva már megfogalmaztam magamban az értékelést. Rövid lett volna: Számomra ez csupán egy tudatosan „megkomolyított” ifjúsági regény. (Néha az ilyen egymondatos értékelések többet mondanak el mint a hosszan hömpölygő gondolatfolyamok.)
Nem értettem, hogy egy Nobel-díjas író (aki persze csak 12 évvel később kapja meg ezt a bizonyos díjat) miért akar mindenáron egy fiataloknak való (szánt?) disztópiás, YA regényt írni szépirodalom helyett. Mert az a rész, amely Kathy, Tommy és Ruth a hailshami intézetben töltött éveiről szól, az nekem eléggé ilyen volt. Túl egyszerű. Leszámítva persze azt a rejtélyes ködbe burkolt rendszert, amelyben ezek a diákok éltek, ahol röpködtek az ilyen szavak, hogy „donor”, „adományozás”, „lehetségesek” . Aki nem olvasta ezt a regényt, nem is tudhatja, hogy ezek a szavak látszólag hasonlítanak valódi jelentésükre, ám a regényben, hogy úgy mondjam, kissé másfajta megvilágításba kerülnek.
Maga az intézet is első ránézésre olyan, mint bármilyen más bentlakásos iskola, tanáraik, diákjaik nem különböznek tőlünk emberektől. Vagy mégis?

Akkor kezdtem felélénkülni és némileg megenyhülni (na jó, mégis jó helyre ment az a Nobel), amikor a főhőseink az intézetből kikerültek az életbe, a Kunyhókba, és onnan ki-ki a saját sorsát követve vagy az egyik vagy a másik úton haladt tovább. Ekkorra már nagyjából (majdnem teljesen) körvonalazódott számunkra, mi is ez az egész, mi vár ezekre a fiatalokra, kik is ők tulajdonképpen. (Birkák, kérem szépen, birkák! Bocsánat, birkák! Mi a fityfenéért nem rúgták fel a rendszert? Miért nem csináltak valamit ellene? Szó nélkül tették a dolgukat, hagyták, hogy kihasználják őket, aminek csak egyetlen végkimenetele lehet. Áhh!)

12 hozzászólás
>!
eme P
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Anglia, az 1990-es évek vége. Kathy H. Harmincegy éves, már több mint tizenegy éve gondviselő. Hailshami volt diák, aki emlékei közt próbál rendet teremteni. Elbeszélése, az emlékezet mechanizmusát követve, csapongó, olykor talán túlontúl az. Néha fölöslegesnek tűnő dolgokról beszél, máskor túlrészletez, közben meg az olvasót érdeklő legfontosabb információkat homályban hagyja. Az egész történet mintha fel-felvillanó információmorzsák tarkította fehér folt lenne, ahol inkább csak sejtések vannak, mintsem biztos tudás. Ettől függetlenül (vagy talán épp ezért) Ishiguro regénye többféle olvasatot is megenged, bár maradéktalanul talán egyiknek sem felel meg. Olvasható egy többé-kevésbé zárt közösségben, emberi-érzelmi kapcsolatokban ingerszegény miliőben felnövő kamaszok fejlődésregényeként, a tudomány határait elsősorban etikai-erkölcsi szempontból vizsgáló pszeudo-sci-fiként, szerelmi sztoriként, vagy épp az emberi sorsra reflektáló, filozofikus töltettől sem idegen regényként is.*
Számomra ez utóbbi minőségben bizonyult legérdekesebbnek, a vallás-metafizika dimenziójába való belépése által. Kathyék történetében az emberi sorssal, az elmúlással, a megváltás ábrándjának önáltató voltával szembesülünk. Az átláthatatlannal, mely arra ítélt, hogy végigjárjunk egy előre kimért, céljában, értelmében teljesen meg nem ismerhető utat, melyről nem lehet letérni. Kafkásan sivár és homályos világba lépünk, melyben nem rendelkezünk önmagunkkal, és melyben, ha megtalálnánk is a lehetségesünket, semmi nem változna számunkra. Pedig élnek még mítoszok-legendák szerencsés kiválasztottakról, szeretetről, lélekről, művészetről, halasztásról… Van értelme humánusabb, nemesebb módon intézi a dolgokat, ha úgyis…?
Csupa görcsös ragaszkodás és elengedés ez a regény. Fájdalom, nosztalgia, illúziókból való kiábrándulás, gondviselés az adományozás szükségességének tudatában. Kérdésekre sarkalló és válaszokat elhallgató. Korántsem tökéletes, de tökéletlenségében, elhallgatásaiban nyugtalanító, elgondolkodtató.

* Bármelyik olvasatot választanánk, kétségtelen, hogy számos megválaszolatlan kérdésbe, hiányosságba, kidolgozatlanságba ütközünk, nem is sorolom őket, az előttem értékelők már megtették.

>!
csillagka P
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Sosem tudhatod hogy a sorskerék milyen élete pörget ki számodra. Lehet az jó vagy rossz, de szeretek hinni a szabad akaratban, legalább részben én irányítok, ha a nagy gödröket elkerülöm egészen elfogadható irányban állíthatom meg a mutatót. Ebben a könyvben az a legrosszabb, hogy nem adott kiutat. spoiler
A könyv nagyon szépen indult (szerencsés vagyok mert nem ismertem a történetet) egy iskolában pár fiatal éli a gazdag gyerekek mindennapjait, vitáznak, gondolkoznak, rejtvényeket találnak ki, akár idilli is lehetne csak éppen oldalról oldalra derülnek ki a furcsaságok. Nagy jól felépitett könyv, aminek a végéről nekem azért hiányzik valami. Igazi japán felelősségtudattal felépitett cselekmény, pont az nem adja meg amitől megkapnám a feloldozást. Olyan mint az élet nincs happy-end, csak sunyi elnézés és kézszéttárás mi más tehetnénk, hiszen szükségünk van rá, az nem számít milyen áron.
Gondolkoztató, dühítő olvasmány.

>!
krlany I+SMP
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Én már a Napok romjai után tudtam, hogy bár még csak azt az egy könyvet olvastam tőle, de ez az író nekem ír, hozzám szól, az én érzelmeim húrján játszik, könnyedén magával ragad bárhova, és értem/érzem azt, amit el akar mondani nekem.
Ez a könyv súlyos minden téren, még akkor is, ha szelíden ír… Egy alternatív Anglia a ’90-es években. Donorok, adományozás és a lehetségesek. Első ránézésre disztópiának tűnik, ám amikor belegondol az ember, hogy van, aki azért szül még egy gyereket, hogy az első beteg gyerekének legyen szervdonorja, mondjuk egy őssejt átültetéshez, akkor már mindjárt nem is annyira távoli vagy alternatív az a világ, amit Ishiguro itt felvázol… és akkor még meg sem néztem, hogy Dolly birka óta hol áll a tudomány.
Ami ebben a regényben fontos még, az az erkölcsi, morális kérdések felvetése, és maga a társadalom, ahogy reagál… Persze a könyv nem erről szól lapról lapra, hanem három bentlakásos iskolában élő fiatal történetét követi végig felnőtt korukig. De ez csak a körítés…
Finoman tolja elénk a nagy kérdéseket az író, és ránk hagyja, lássuk, ha látni akarjuk… gondolkozzunk rajta, ha akarunk… de azért a bőrünk alá kúszik… én, a helyükben mit kezdenék a tudással, és mint társadalom, mit kezdenék vele? … pontosabban mit kezdek, mert valahol ez már nem az alternatív világ, hanem az itt és a most. Homokba dugjuk-e a fejünket, vagy merjük felemelni, és szembenézni a valósággal?

4 hozzászólás
>!
tgorsy
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Olvasás közben hezitáltam a két és a három csillag között. Idegesített az állandó sejtetés, hogy talán valóban, á, demégsem. Az ilyen típusú oldalak: Mikor elment mellettem hozzáért a jobb vállamhoz, de ennek jelentőségét csak öt év múlva értettem meg, mikor a bal vállamhoz ért. Aztán megértettem, hogy ez nem véletlen, ahogy ők is így ismerték meg, amit meg kellett ismerniük, így vezet rá Ishiguro engem is arra, amit meg kell értenem.
Ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy bestselleré válhat ez a könyv, pedig témája miatt kellene. Megalkotjuk a magunk mengelés – meleg – cigányos – zsidós – menekültes gyűlöletcsoportunkat. Szükség van rájuk, de viszolygunk tőlük. kellenek, de gettósítjuk őket.
Nem habos-babos leányregény.

>!
Noro MP
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Ishiguro mesteri szintre emelte a képtelenség hihető ábrázolását. A Ne engedj el olvasója sokáig nem is érzi, mekkora képtelenséggel van dolga. Csupán egy egyszerű, brit bentlakásos iskolát lát, néha egy-egy homályos célzással valamire, ami nem tűnik helyénvalónak. Aztán fokozatosan rájövünk, hogy ezek a diákok még sosem jártak az iskola kerítésén kívül, de még mindig csak két szavunk spoiler van arra, hogy mi áll az egész mögött. Persze valószínűleg mindenki hallott már egyet-mást erről a történetről, esetleg a filmváltozatáról, de amit itt olvas, az a legkevésbé sem kongruens azzal, amit rebesgetnek róla. Hol itt a disztópia, hol a szörnyűség? Vagy ha tényleg az van a háttérben, akkor miért nem reagál erre senki a szereplők közül?
Ez utóbbi a könyv mögött álló paradoxon: semmi küzdelmet, semmi ellenkezést nem tapasztalunk az áldozatok részéről, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá válik a szerepük a történetben. Felügyelőik közül néhánynak ugyan vannak kétségeik, de csupán a hogyan, nem pedig a miért kérdése foglalkoztatja őket. A megütközést csak fokozza, hogy nem egy jövőbeli disztópiában járunk, ami a semmi közepén lebeg az űrben, hanem egy alternatív Angliában a XX. században. Vagyis odakint, a kerítésen kívül mi vagyunk, csupán egy árnyalatnyit másfelé fejlődött változatunkban. A kerítésen belül pedig a legrosszabb fajta rabság uralkodik: az, amelyiknek az áldozatai szabadoknak hiszik magukat és önként mennek a vágóhídra.
Szerénytelen véleményem szerint az alaphelyzet ebben a formában (az adott időben és helyen) tökéletesen életszerűtlen, az ilyen mértékű fatalizmust ugyanis összeegyeztethetetlennek tartom a mai nyugati gondolkodásmóddal. (Ne felejtsük el, hogy a diákok nincsenek elzárva a külvilágból érkező információktól, sőt, egy idő után ki is kerülnek az emberek közé.) Ha viszont elfogadjuk az abszurd alaphelyzetet, akkor az is el kell fogadnunk, hogy a szerző kiválóan játszik karakterei érzésein. Én személy szerint nem tudok teljes mértékben elvonatkoztatni az elsőtől, de ennek ellenére is lenyűgöz, ahogy Ishiguro személyes közelségbe hozza ezt a teljesen érthetetlen gondolkodásmódot.

>!
Oriente P
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Nem is tudom mikor zaklatott fel utoljára ennyire valami, amit olvastam.

Hátborzongatóan szelíden tolja az arcodba a lehető legdurvább kérdéseket a tudás felelősségéről (mind tudomány – táradalom, mind nevelő – gyermek viszonylatban), az áldozathozatal etikájáról és a tanult tehetetlenség pszichológiájáról. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem beszél ezekről a dolgokról, csak három ember törékeny, de mélyen a gyermekkorban gyökerező érzelmi kapcsolatrendszerét bontja ki.

Kőkemény, teljesen kiborított. Nem is tudok többet írni róla.
Csak csendben bepakolom a kedvencek közé.

3 hozzászólás
>!
vicomte MP
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Kemény, rideg, mégis érzelmekkel teli, sőt meglepően gyöngéd történet, ami rögtön az elején torkon ragad, majd az utolsó oldalakig fojtogat.
Kathy, a narrátor szubjektív szűrőjén keresztül ismerhetjük meg a három főszereplő életét, a lineáris történeti idővonalról néha egy-egy gondolat, vagy emlék erejéig elkalandozva, amitől a regényt melankolikusan nosztalgikus hangulat lengi be.
A zárt közösség, amelyben ők felnőnek kitermeli a maga a babonáit, sőt a komplex mitológiáját is, s a kívülállóként érzékelt minden baljós jel ellenére számukra, akik csupán ezt az egy realitást ismerik, nem rettenetesebb ez sem, mint az, amelyben mi élünk.
S ez adja a könyv másodlagos olvasatát: az ember mindenhez alkalmazkodik, és bármennyire is tudatában van annak, hogy mi vár rá, amíg teheti, rendületlenül keresi a boldogságot.és a szeretet.
Majd ha megtalálta, ragaszkodik hozzá, mindegy meddig is tartson az.
S amikor el akarják tőle venni, legszívesebben ordítana, mint Tommy.
Lázadni, tenni mégsem tud, csupán passzívan belenyugodni a veszteségbe.

A könyv utolsó oldalai keserű megvilágosodást hoznak, s kiderül, hogy minden amit eddig a világ színének véltünk, csupán a fonákja volt. A valóság pedig riasztóan cinikusabb és embertelenebb, mint bármi, amit addig remélt az olvasó. S ahogy hirtelen minden könyörtelenül a helyére kerül, rá kell döbbenni, hogy a rájuk mért sors ellen a szereplők hiába is lázadtak volna…

38 hozzászólás
>!
Youditta
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Gyönyörű szép, tele van érzelmekkel és titkokkal. Kathy felidézi emlékeit az iskoláról, amit végig titkok öveznek, hogy miért is vannak ők ott, mi a cél velük és nevelésükkel és a különböző szokásokkal az iskolán belülről, fogalmunk sincs ezekről. Érezni érezzük, de tudni nem tudjuk, mi is ez, hol is van az olvasó, csak Kathy mesél rendületlenül.
Furcsa szavak hangzanak fel a történetben olykor, elszigeteltség, spoiler,különlegesség, társadalmi érdek. Igazából én nem is találgattam, hogy mi lesz ebből, csak sodródtam az emlékekkel, s amikor a végén megkaptam a kulcsot a titokhoz, hogy mi nincs itt rendben, akkor kimeredt a szemem, mert valamiért meglepett, pedig talán nem olyan meglepő ez.
Nagyot írt Ishiguro, szép, lecsupaszított mondatokkal.

9 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Mandula8

Csakhogy zord, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, amint lehunyt szemmel magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el.

284. oldal

Kapcsolódó szócikkek: világ
>!
tataijucc P

Nem veszem észre, hogy a legkedvesebb emlékeim megfakulnának.

315. oldal (Új Palatinus, 2006)

Kapcsolódó szócikkek: emlék
>!
tataijucc P

Csak vártam egy kicsit, aztán visszafordultam a kocsihoz, és indultam az utamra, bármerre vezessen is.

317. oldal (Új Palatinus, 2006)

>!
Nilla I

Egy időben illettünk egymáshoz. Hogy mindig illeni fogunk-e, az már más kérdés.

222. oldal

>!
Nita_Könyvgalaxis

– Mindig az jár az eszemben, hogy van valahol egy folyó, amelynek nagyon gyors a sodrása. És ott a vízben az a két ember, és kapaszkodnak egymásba, kapaszkodnak, ahogy csak tudnak, de végül nem bírják tovább. Túlságosan erős az áramlat. El kell engedniük egymást, és elsodródnak egymástól.

311-312. oldal

>!
Életveszélyes_és_Tilos

Mi volt olyan különös ebben a dalban? Nos, az igazat megvallva nem nagyon figyeltem a szövegre, csak azt a részt vártam, hogy „Bébi, bébi, ne engedj el soha…”

Kapcsolódó szócikkek: Kathy H.
>!
Hanayome P

Egy ötlet rabszolgája volt, és eljutott az egyetlen következtetésig, ahova egy kiéhezett, álmatlan, ötletfertőzött ember eljuthat: – Ha én nem teszem meg, valaki más majd megteszi.

>!
vvn_linaa18

Azt rebesgették, a könyvtárunkból azért hiányzik néhány klasszikus – például a Sherlock Holmes-könyvek –, mert a főszereplőik sokat dohányoznak; ha láttuk, hogy egy illusztrált könyvből vagy képeslapokból kitéptek egy oldalt, mindjárt tudtuk: a képen valaki cigarettázott.

76. oldal

Kapcsolódó szócikkek: dohányzás · Sherlock Holmes
>!
KATARYNA

Mindenkinek magának kell kihoznia az életéből, amit csak tud.

150. oldal

>!
AnnaSz

[…] és félig csukott szemmel az képzeltem, hogy ezen a helyen vetődött partra minden, amit gyerekkorom óta elveszítettem; most itt állok előtte, és ha elég sokáig várok, a földeken túl, a láthatáron megjelenik egy aprócska figura, egyre nagyobb lesz, míg végül felismerem benne Tommyt, és ő integet, talán még oda is kiált nekem. Ennél tovább nem jutott az ábránd, azt nem engedtem, és bár az arcomon folytak a könnyek, nem zokogtam, nem veszítettem el az önuralmamat. Csak vártam egy kicsit, aztán visszafordultam a kocsihoz, és indultam az utamra, bármerre vezessen is.


Hasonló könyvek címkék alapján

China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
China Miéville: A város és a város között
Chris Beckett: Sötét Éden
Jeff Noon: Vurt
Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei
Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás
Mary Doria Russell: Verebecske
Ann Leckie: Mellékes igazság