„Hol is olvasható a kitűnő történet a lordról meg az inasáról? Az elvonultan élő fiatal lordot megkérdezik, miért nem vesz részt az életben. A lordot a kérdés megrendíti: mi az élet? Hát társaság, versenyek, barátok, megnősülni, családot alapítani, mondják neki. Vagy úgy – feleli a lord –, nos ha ez az élet, ezt elintézi helyettem az inasom.” (Kertész Imre: Gályanapló)
Kazuo Ishiguro regényében azonban mintha a fordítottja történne meg, mint amiről az idézett Kertész-citátum szól. Persze eszembe jut egy másik magyar analógia is. Stevens főkomornyik nem más, mint amit Édes Anna is megtestesít Kosztolányi regényében, ő az „ideális szolga.” A japán/brit író (anti)hőse egész életét az örökös szolgálatnak szenteli. Persze mindezt megideologizálja, és egy nemes eszme szellemében teszi. Az olvasó ilyenkor egyből reflektál, és önismeretet tart: vajon van-e valami, aminek én is alárendelem a saját életemet?
Az író a 19. és a 20. század eleji angol regényhagyományt idézi meg művében. Az én-elbeszélő nyelvezete az archaikus és a fennkölt stílust imitálja, amely azt az érzést kelti, mintha az olvasó is a 20. század eleji, arisztokratikus Angliában járna. Stevens tudatfolyamába kapunk betekintést, amelyben az előtörő, felszínre jövő emlékképekből szép lassan kirajzolódik egy egész élettörténet. Egy ötnapos utazáson kísérhetjük végig a főkomornyikot, ahol elsősorban nem csak a „mindig zöld Albion” délvidéki tájait csodálhatjuk meg, hanem sokkal inkább a főszereplő elméjének legmélyébe léphetünk be. Végig érezzük, hogy a gyönyörű tájak, a szép mondatok és a nemes eszmék mögött valójában mindvégig egy élettragédia lappang.
Stevens sorsa egyszerre tragikus és komikus is egyben. Olyan paradox, mint a személyisége. Egyszerre okos, de egyben korlátolt is. Lehet sajnálni, de ugyanakkor meg szánalomra sem méltó. Egyszerre hős, hiszen végig kitart a nemes eszme szellemében, de ugyanakkor meg antihős is, pont emiatt. Élete fő problémája egyben identitásának lényege is. Stevens mindent arra tesz fel, hogy hogyan váljon jó főkomornyikká. spoiler
A szerző egyszerre ad lehetőséget a tragédiának és a komikumnak is. Igen, a regényben van humor is, persze amolyan igazi angol humor. spoiler
Azt nem tudom, hogy a Nobel-díjas író mennyire jeleníti meg a brit és a japán tradíciót regényében. (Már csak azért sem, mert a japán kultúrában nem vagyok annyira járatos, mint az angolban.) Ha elfogadjuk, hogy mindkét szigetország valamiféleképpen hagyományőrző, akkor Stevens főkomornyikot tekinthetjük egy igazi szamurájnak is, aki még hisz az ősi etikettben, persze pont ez lesz egyben a veszte is. Azonban főhősünk élettörténete mindenképpen arra figyelmeztet bennünket, hogy éljük meg tudatosan a saját létünket, mielőtt az elmegy mellettünk, mert akkor már csak tényleg „a nap romjaiból építkezhetünk.” Meg persze arra is int, hogy rendszeresen tartsunk helyes önvizsgálatot, és vizsgáljuk felül, hogy mi az, ami igazán fontos az életünkben, és aszerint éljünk.