Napok ​romjai 90% 503 csillagozás

Nehéz volna nem szuperlatívuszokban beszélni egy regényről, ami az érzelmi és értelmi intelligencia ilyen magas fokán áll – úgyszólván, a Napok romjai már önmagában kiváló bizonyítéka annak, hogy 2017-ben jó helyre került a Nobel-díj, egyúttal annak is, hogy Ishiguro japán létére megdöbbentően élesen látja a XX. századi európai embert, mint önálló szellemi entitást, illetve mint világformáló, irányadó gondolkodót.

Ebben a mélyen humanista regényben benne foglaltatik egy régi, mára abszolút kihalófélben lévő embertípus harca a világgal, mely harcban kizárólag úgy győzhet, ha a minden irányból érkező, különböző természetű ostromokat méltósággal kiállja, illetve a régi európai arisztokrácia küzdelme a modern államtípusok törekvéseivel. Mindkettőről kiderül, hogy régiségük és korszerűtlenségük okán bukásra vannak ítélve, és kitartásuk néha nemcsak kudarchoz, hanem óriási károkhoz vezet. Világnézeti platformok között váltogatva sem kételkedhetünk abban, hogy Ishiguro mindkét szférában rátapint a kegyetlen igazságra és sorsszerűségre.
Ami miatt különösen megérintett a regény, az Stevens jellemének több finom vonásában is ismerős mivolta volt. Az egész karakter maga a megtestesült joviális inas sztereotípia, nekünk, magyaroknak körülbelül két-három oldal elég hozzá, hogy a könyv belső monológja Konrád Antal hangján visszhangozzék a fejünkben, a vizuális képzelgésben meg egyből James Twelvetrees alakja tűnik majd fel lelki szemeink előtt. Ráadásként tőlem a Stevens viselkedését befolyásoló, életét irányító sarokkövek sem idegenek: a megőrzött méltóság, mint az elitet odaadással és lojalitással szolgáló cselédség legfőbb erénye, számomra is napi szinten felmerülő önismereti konfliktusforrás, mivel emberekkel dolgozom, akik a kommunikációs szituációnkból fakadóan megtehetnek és kimondhatnak bármit, míg engem írott és íratlan illemszabályzatok és kódexek kötnek egy adott hangnemhez és stílushoz. A legkülönfélébb emberek hangulati kényének-kedvének és indulatának kitett személy pedig nagyon is tisztában lehet azzal, miről beszél Stevens, amikor a külvilág felé mutatott, világnézetekkel megtámogatott, (esetében már minden emberi kapcsolaton elhatalmasodott) modoros tartózkodásról és erélyességről monologizál.
Mindennek anélkül is rendkívüli súlya és jelentősége van, hogy Ishiguro már az általa ábrázolt világ végnapjait jeleníti meg – a cselédség angol urai eltűntek, a kastélyok amerikai üzletemberek tulajdonában vannak. A nagyszerű lordok, akik egykor a német nép aránytalan megbüntetése ellen szerveztek konferenciákat, majd később akaratlanul, ámde gyengén és vakon belesodródtak a hitleri Németország által felállított csapdákba, eltűntek. Ha Stevens eltűnik, talán vele vész el az az idealizált inas mintakép is, aki tulajdon apja halálának estéjén is képes a tőle telhető legnagyobb eleganciával és kifinomultsággal elvégezni a feladatát – ezzel győzvén legalább saját maga belső univerzumában, legalább olyan nagyszerűvé válva, mint a szeretett lord… De hát a szeretett lordok eltűntek, és a nagyformátumú inasok is. A méltóság megőrzése pedig egyszerűen a kisember belső önismereti konfliktusa maradt.

Furcsállom, hogy japán szerzőnek kellett megírnia ezt a minden ízében európai regényt, bár biztos vagyok benne, hogy az itt ábrázolt problémák némelyike a japán társadalomban talán még ma is súlyos gondot okoz az embereknek – mindenesetre nem tudom eléggé becsülni a szerző alaposságát és bölcsességét. A Napok romjai veszettül fontos regény lehet sokak számára!

Zseniális lélektani regény az egyszerre rendkívül éles elméjű, ugyanakkor mégis mulatságosan korlátolt főkomornyikról, erről a megindítóan szánalmas szörnyetegről.

Több nagyszerű értékelés is született a könyvről, ezek közül hármat emelnék ki:
@cotta:
…képes leszek-e leírni azt a káprázatos nyelvi stílust, ami végigborzongatott mindannyiszor, amikor kinyitottam a könyvet, magyarán át tudom-e adni a tökéleteset?
Számomra ugyanis a Napok romjai egy hibátlan regény, minden benne van, amit szeretek: elegáns filozofálás és egy hihetetlenül érdekes karakter.
http://moly.hu/ertekelesek/724618

@eme
Nem nehéz felismerni Mr. Stevensben a II. vh.-ba belebonyolodott, önmegtagadó, gondolkodásmentes milliók típusát.
A komornyik visszaemlékezése, a néha visszarettentő emlékek előtti megtorpanása, útra indulása, élni próbálása és az elvesztegetett idő, élet visszaszerzésének lehetetlensége nemcsak az egyes ember, hanem egy pár nemzedék elé tartott tükör is, felszólítás az önvizsgálatra, ugyanakkor a tettek, döntések visszafordíthatatlanságának tudatosítása.
http://moly.hu/ertekelesek/548659

@szigiri
A név iránti giri az a kötelesség, hogy a hírnevet makulátlannak kell megőrizni. […]
Mr. Stevens számomra egy megingathatatlan, ezüsttisztítóval és munkabeosztásokkal küzdő angol szamuráj volt. Vagy inkább kamikaze. De mindenesetre egyszerre angol és japán. Valamilyen szinten az angolok az európaiak japánjai, a furcsa szigetlakók furcsa szokásokkal, szóval nincs ezen mit csodálkozni. De elsősorban mégsem a szamurájimádóknak ajánlanám, elég kevés a közelharc. Inkább a „távolharc” jellemzi, és a távolság itt inkább az időbeli értelemben zajlik, az elszalasztott lehetőségekkel.
http://moly.hu/ertekelesek/832477

Ezekhez csak annyit tennék hozzá, hogy a cselekmény egyik fő szála – egy reménytelen szerelem szívszorító története – és az egyesszám első személyű narratíva elfedi, hogy milyen kegyetlen is lehet egy ilyen ember a valóságban.
A kegyetlenséghez nem feltétlenül szükséges a gonoszság, elegendő az érzéketlenség is, bár én Mr. Stevens cselekedetei mögött néha éreztem a szimpla rosszindulatot is. De mivel a nézőpont nagyon elfogult, lehetséges más olvasat is, Kazuo Ishiguro regényének egyik titka épp ez a nyitottság.

Nagyszerű könyv, erősen ajánlom!

Elegáns, finom irónia és csodaszép angol tájak.
Egy sikeres antihős, aki felér pályája csúcsára, de közben elsuhan mellette az élet. Egy olyan ember monológja, aki mindig görcsösen kifelé, a külső elvárásokra figyel, és annyira elszántan ragaszkodik az eljátszott szerephez, hogy elveszti a kapcsolatot saját belső világával. Pedig a valódi érzelem, a boldogság lehetősége talán csak egy karnyújtásnyira lett volna.
A vérbeli angol főkomornyik tragédiájának hiteles történetét rendhagyó módon egy japán szerző minden részletében tökéletes regényéből ismerhetjük meg.
A könyv zsibongó fájdalmat hagy maga után, és önvizsgálatra késztet. A korlátokat mindig a külvilágban keressük, de végül saját magunkban találjuk meg.

Csendkönyv, bánatkönyv, vigaszkönyv. Lélekrajz, korrajz, jellemrajz. Stevens, Miss Kenton, Őméltósága és vendégei. Szolgálni egy életen át, felvenni az edény alakját, kitölteni a rendelkezésre álló teret, míg jön és elmúlik egy korszak, meg az élet nagyja. Derült égből öt nap filozofálás, mentegetőzés, számvetés. Tökéletesen kidolgozott, elegáns, szívfájdító szöveg, egy tűpontossággal megalkotott, megindítóan magányos és kegyetlen karakter nézőpontján keresztül.

Ha blogom lenne, most egy nagyon hosszú elemzését olvashatnátok ennek a kötetnek, szétboncolgatva eme antihős szomorú, sanyarú, de boldog tudatlan karakterét és életét.
De nincs, így csak szubjektív én-véleményt, vagy inkább élményt firkálnék ide.
Stevensek vagyunk, Stevensek vagyunk mind. Stevensnek voltunk nevelve, Stevensenek generációja alkotott minket.
Szomorú dolog, de remélem mikor mi is rájövünk arra, hogy mit is ért az életünk, még nem leszünk ilyen szép korban és lesz esélyünk kitörni ebből a körből.

„Mindannyian tartozunk a hivatásunknak azzal, hogy komolyan elgondolkozzunk ezekről a dolgokról, mert csak így törekedhetünk arra, hogy az igazi „méltóságot” kiérleljük magunkban.”

2017 Nobel-díjasa különös regényt alkotott, egy főkomornyik (hivatásának egyik legjobbja, vagy legalábbis erre törekszik) szabadságra megy, az utazás során visszautazik életében is, átgondol, megidéz sok eseményt, ami vele történt. Különös, ismeretlen világ tárul elénk, amely sok emberi élettel kapcsolatos kérdésre is finom iróniával keresi a választ.
Van egy gondolatsorozat a tökéletes angol komornyikról: https://moly.hu/idezetek/144948
Én egy olyan kötetet olvastam, amelynek borítóján a könyvből készült film egy jelenete látható Anthony Hopkins és Emma Thompson kimerevített képe mindent elárul a két szereplőről, jól mutatja a főhős kapcsolatát Miss Kentonnal, az érzelmes odafigyelést a nő részéről és a hivatás, a szolgálat mindenek felettiségét a férfi arcán. Maradandó élményt jelentett számomra a kötet olvasása.

Annyira unalmas és alig-alig csordogáló történet volt, hogy alig vártam, hogy vége legyen. Maga a történet nem volt rossz, de Stevens gondolatai, szinte csak ebből állt a történet, nem igazán tudtak a könyv mellett tartani. A könyv egészében ez volt a tendencia, néhol felbukkant egy kis izgalom, de ez nem mentette meg számomra a könyvet. Miss Kenton kimondottan az agyamra ment, kicsit túl sokat tartott magáról. Nem tetszett.

Még a könyv elején járhattam, amikor eszembe jutott az a gondolat, vajon létezik e még más nemzet, az angolokon kívül, akik 80-100 év alatt ennyire megváltoztak. Persze a világ kinyílt mindenki számára, de az alap személyiségi jegyek, az emberek temperamentuma, alap értékrendje legtöbb helyen maradt, csupán természetes módon „haladt a korral”. És mindezek mellett ott vannak az angolok, akik egy Stevens által jellemzett világból valami elementáris fordulattal élnek a mai Angliában, szabadelvűen, harsányan, és sok esetben gátlásaikat levetkőzve. Persze most általánosítok, és mocsok módon sztereotipizálok nemzeteket, ugyanakkor mégsem tudtam a könyv végére sem elvonatkoztatni az összehasonlítástól olyanoktól, akik könyvből tanulnak humorizálni.
Talán éppen ezért lehet nehéz azonosulni Stevens karakterével. Bennem bevallom rettentő ambivalens érzéseket ébresztett. Sajnáltam, kedveltem, szántam, és utáltam egyszerre. És ilyenkor mindig ráébredek off azokra a tulajdonságaimra, amiket bár nem szeretek, vagy megvetek, de újra meglátok magamban is. És bár a könyv nem tökéletes, nem volt a letaglózó wow érzésem, ugyanakkor Ishiguroro is az a zseni, aki ezeket az érzéseket bármikor előrántja belőlem, és amiért jó olvasni, így őt biztosan nem eresztem el egykönnyen.

Egészen közel van az öt csillaghoz nálam ez a könyv.
Nem vettem volna meg, kölcsön kaptam, mégpedig azért nem vettem volna meg, mert nagyon furcsának találtam, hogy egy japán író, hogy a francba fog hitelesen írni az angol (!) komornyikok világáról, az angol arisztokrácia és kiszolgáló személyzetük ezen korszakának érzelmi rezdüléseiről? Hogy lehet ezt hitelesen átadni külföldiként (még akkor is ha kint él Angliában már régóta?)

Aztán elkezdtem olvasni, és kb az első 50 oldal után, már egyáltalán nem érdekelt a hogyan, csak a történet.
Nagyon szomorúan, méltóságteljesen van megírva ennek a főkomornyiknak a története. Gyorsan haladtam vele (kivéve az első kb. 50 oldalt), érdekelt mi lesz, mi fog történni a nagy találkozáson.
Borzasztóan hidegrázós élmény az édesapja elvesztését ahogyan kezeli, egyszerűen döbbenetes és az író elképesztő jól visz minket bele, hogy a kiváló főkomornyik mitől is volt anno olyan kiváló. Hihetetlen, hogy így mentek a dolgok, hogy ennyire háttérbe kellett helyezni az ént és a saját dolgokat.
Nem tudtam, hogy sajnáljam Stevens-t, vagy szánjam. Aztán a végére felmentettem magamban valamelyest azzal, hogy a korszak elvárásainak áldozata ő, talán csak annyiban vétkes, hogy elképesztő módon, mindenáron meg akart felelni (apjának, munkaadójának Őlordságának, a nagy főkomornyikoknak és mindenki másnak).

Ajánlom elolvasásra, a kezdeti vontatottságot ki kell bírni, hogy aztán egy nagyon szomorú, de érdekes és hidegrázós élmény részesei lehessünk.

„Hol is olvasható a kitűnő történet a lordról meg az inasáról? Az elvonultan élő fiatal lordot megkérdezik, miért nem vesz részt az életben. A lordot a kérdés megrendíti: mi az élet? Hát társaság, versenyek, barátok, megnősülni, családot alapítani, mondják neki. Vagy úgy – feleli a lord –, nos ha ez az élet, ezt elintézi helyettem az inasom.” (Kertész Imre: Gályanapló)

Kazuo Ishiguro regényében azonban mintha a fordítottja történne meg, mint amiről az idézett Kertész-citátum szól. Persze eszembe jut egy másik magyar analógia is. Stevens főkomornyik nem más, mint amit Édes Anna is megtestesít Kosztolányi regényében, ő az „ideális szolga.” A japán/brit író (anti)hőse egész életét az örökös szolgálatnak szenteli. Persze mindezt megideologizálja, és egy nemes eszme szellemében teszi. Az olvasó ilyenkor egyből reflektál, és önismeretet tart: vajon van-e valami, aminek én is alárendelem a saját életemet?

Az író a 19. és a 20. század eleji angol regényhagyományt idézi meg művében. Az én-elbeszélő nyelvezete az archaikus és a fennkölt stílust imitálja, amely azt az érzést kelti, mintha az olvasó is a 20. század eleji, arisztokratikus Angliában járna. Stevens tudatfolyamába kapunk betekintést, amelyben az előtörő, felszínre jövő emlékképekből szép lassan kirajzolódik egy egész élettörténet. Egy ötnapos utazáson kísérhetjük végig a főkomornyikot, ahol elsősorban nem csak a „mindig zöld Albion” délvidéki tájait csodálhatjuk meg, hanem sokkal inkább a főszereplő elméjének legmélyébe léphetünk be. Végig érezzük, hogy a gyönyörű tájak, a szép mondatok és a nemes eszmék mögött valójában mindvégig egy élettragédia lappang.

Stevens sorsa egyszerre tragikus és komikus is egyben. Olyan paradox, mint a személyisége. Egyszerre okos, de egyben korlátolt is. Lehet sajnálni, de ugyanakkor meg szánalomra sem méltó. Egyszerre hős, hiszen végig kitart a nemes eszme szellemében, de ugyanakkor meg antihős is, pont emiatt. Élete fő problémája egyben identitásának lényege is. Stevens mindent arra tesz fel, hogy hogyan váljon jó főkomornyikká. spoiler

A szerző egyszerre ad lehetőséget a tragédiának és a komikumnak is. Igen, a regényben van humor is, persze amolyan igazi angol humor. spoiler

Azt nem tudom, hogy a Nobel-díjas író mennyire jeleníti meg a brit és a japán tradíciót regényében. (Már csak azért sem, mert a japán kultúrában nem vagyok annyira járatos, mint az angolban.) Ha elfogadjuk, hogy mindkét szigetország valamiféleképpen hagyományőrző, akkor Stevens főkomornyikot tekinthetjük egy igazi szamurájnak is, aki még hisz az ősi etikettben, persze pont ez lesz egyben a veszte is. Azonban főhősünk élettörténete mindenképpen arra figyelmeztet bennünket, hogy éljük meg tudatosan a saját létünket, mielőtt az elmegy mellettünk, mert akkor már csak tényleg „a nap romjaiból építkezhetünk.” Meg persze arra is int, hogy rendszeresen tartsunk helyes önvizsgálatot, és vizsgáljuk felül, hogy mi az, ami igazán fontos az életünkben, és aszerint éljünk.