A molyos pályafutásom négy évvel ezelőtt épp Ishiguro Ne engedj el című regényének értékelésével kezdődött, akkor azt gondoltam magamban, soha többet ettől az írótól, mert halálosan untam a könyvet. Na tessék, mégis itt vagyok, köszi Moly :)
Ötcsillagos tragikomédia a javából. Mármint a Napok romjai, egyszerre lehet rajta sírni és nevetni.
Van itt nekünk egy komornyikunk, aki mellett úgy ment el az élet, mint Makó mellett a gyorsvonat, se világmegváltás, se család, se örökéletű gazda, de legalább tényleg elhiszi, hogy a teafelszolgálás és a kínos helyzetek megoldása kárpótolja minden másért, amiből kimaradt. A nagy cél, hogy tökéletes főkomornyikká váljon, vakká tette mások érzései iránt, csak és kizárólag a munkájára összpontosította minden figyelmét – ezért nem is jutott neki több, mint a munka. Egyébként, Stevens valószínűleg boldogan halt volna meg vázatörlés közben, ha időközben rá nem jön, hogy a munkaadója nem azt a szerepet játszotta a világtörténelemben, amit elképzelt róla, ez viszont kellemetlen felismerés számára, mert a főkomornyikság igazi lényegét abban látja, hogy olyan embert szolgál, aki fontos bábu a táblán. Úgy tűnt, csalódás számára, hogy Lord Darlington – mások szemében legalábbis – nem az volt, akinek gondolta, mintha ezzel a saját „karrierjét” illetően is kiábrándult volna.
Na és akkor, itt van Miss Kenton, a fiatal és csípős nyelvű Miss Kenton, akivel kapcsolatban Stevens soha nem mondja ki nyíltan, hogy szerelmesek lettek voltak egymásba, de tulajdonképpen az egész könyv erről szól. A be nem teljesült, elhajított szerelemről. Az ember mindvégig azon gondolkodik, vajon Miss Kenton hajlandó-e a regény végén visszatérni Darlington Hallba és be lehet-e pótolni az elvesztegetett évtizedeket? spoiler
Néha olyan érzésem támadt, az igazi „méltóság” azt jelenti, amikor valaki ilyen rendületlenül nyugodtan fogadja, hogy kissé elszúrta az életét és nem tudja többé visszapörgetni az idő kerekét.
A regényt végigkísérő szomorúság ellenére haláli jókat mosolyogtam Stevens karót nyelt, sznob komornyik-modorán, valami elképesztő, mennyire komolyan vette a kastélyban uralkodó rendet, a szolgálatot és a Mr. Graham-féle, hadd idézzem, igazi nagy főkomornyikokat. Ez a szintű szolgalelkűség számomra már nonszensz, képtelenség nem szórakozni rajta, időnként kabaréban éreztem magam, akkor is, ha Ishiguronak nem ez volt a célja :)
A magyar címmel nem vagyok maradéktalanul elégedett, pedig olyan figyelemfelkeltő, hogy évek óta itt kering a fejemben, és mégis hiányolom belőle azt, amire az eredeti cím képes: egy mondatban melankolikusan összefoglalni a regény egész mondanivalóját.
