Napok ​romjai 90% 373 csillagozás

Zseniális lélektani regény az egyszerre rendkívül éles elméjű, ugyanakkor mégis mulatságosan korlátolt főkomornyikról, erről a megindítóan szánalmas szörnyetegről.

Több nagyszerű értékelés is született a könyvről, ezek közül hármat emelnék ki:
@cotta:
…képes leszek-e leírni azt a káprázatos nyelvi stílust, ami végigborzongatott mindannyiszor, amikor kinyitottam a könyvet, magyarán át tudom-e adni a tökéleteset?
Számomra ugyanis a Napok romjai egy hibátlan regény, minden benne van, amit szeretek: elegáns filozofálás és egy hihetetlenül érdekes karakter.
http://moly.hu/ertekelesek/724618

@eme
Nem nehéz felismerni Mr. Stevensben a II. vh.-ba belebonyolodott, önmegtagadó, gondolkodásmentes milliók típusát.
A komornyik visszaemlékezése, a néha visszarettentő emlékek előtti megtorpanása, útra indulása, élni próbálása és az elvesztegetett idő, élet visszaszerzésének lehetetlensége nemcsak az egyes ember, hanem egy pár nemzedék elé tartott tükör is, felszólítás az önvizsgálatra, ugyanakkor a tettek, döntések visszafordíthatatlanságának tudatosítása.
http://moly.hu/ertekelesek/548659

@szigiri
A név iránti giri az a kötelesség, hogy a hírnevet makulátlannak kell megőrizni. […]
Mr. Stevens számomra egy megingathatatlan, ezüsttisztítóval és munkabeosztásokkal küzdő angol szamuráj volt. Vagy inkább kamikaze. De mindenesetre egyszerre angol és japán. Valamilyen szinten az angolok az európaiak japánjai, a furcsa szigetlakók furcsa szokásokkal, szóval nincs ezen mit csodálkozni. De elsősorban mégsem a szamurájimádóknak ajánlanám, elég kevés a közelharc. Inkább a „távolharc” jellemzi, és a távolság itt inkább az időbeli értelemben zajlik, az elszalasztott lehetőségekkel.
http://moly.hu/ertekelesek/832477

Ezekhez csak annyit tennék hozzá, hogy a cselekmény egyik fő szála – egy reménytelen szerelem szívszorító története – és az egyesszám első személyű narratíva elfedi, hogy milyen kegyetlen is lehet egy ilyen ember a valóságban.
A kegyetlenséghez nem feltétlenül szükséges a gonoszság, elegendő az érzéketlenség is, bár én Mr. Stevens cselekedetei mögött néha éreztem a szimpla rosszindulatot is. De mivel a nézőpont nagyon elfogult, lehetséges más olvasat is, Kazuo Ishiguro regényének egyik titka épp ez a nyitottság.

Nagyszerű könyv, erősen ajánlom!

Elegáns, finom irónia és csodaszép angol tájak.
Egy sikeres antihős, aki felér pályája csúcsára, de közben elsuhan mellette az élet. Egy olyan ember monológja, aki mindig görcsösen kifelé, a külső elvárásokra figyel, és annyira elszántan ragaszkodik az eljátszott szerephez, hogy elveszti a kapcsolatot saját belső világával. Pedig a valódi érzelem, a boldogság lehetősége talán csak egy karnyújtásnyira lett volna.
A vérbeli angol főkomornyik tragédiájának hiteles történetét rendhagyó módon egy japán szerző minden részletében tökéletes regényéből ismerhetjük meg.
A könyv zsibongó fájdalmat hagy maga után, és önvizsgálatra késztet. A korlátokat mindig a külvilágban keressük, de végül saját magunkban találjuk meg.

Csendkönyv, bánatkönyv, vigaszkönyv. Lélekrajz, korrajz, jellemrajz. Stevens, Miss Kenton, Őméltósága és vendégei. Szolgálni egy életen át, felvenni az edény alakját, kitölteni a rendelkezésre álló teret, míg jön és elmúlik egy korszak, meg az élet nagyja. Derült égből öt nap filozofálás, mentegetőzés, számvetés. Tökéletesen kidolgozott, elegáns, szívfájdító szöveg, egy tűpontossággal megalkotott, megindítóan magányos és kegyetlen karakter nézőpontján keresztül.

„Mindannyian tartozunk a hivatásunknak azzal, hogy komolyan elgondolkozzunk ezekről a dolgokról, mert csak így törekedhetünk arra, hogy az igazi „méltóságot” kiérleljük magunkban.”

2017 Nobel-díjasa különös regényt alkotott, egy főkomornyik (hivatásának egyik legjobbja, vagy legalábbis erre törekszik) szabadságra megy, az utazás során visszautazik életében is, átgondol, megidéz sok eseményt, ami vele történt. Különös, ismeretlen világ tárul elénk, amely sok emberi élettel kapcsolatos kérdésre is finom iróniával keresi a választ.
Van egy gondolatsorozat a tökéletes angol komornyikról: https://moly.hu/idezetek/144948
Én egy olyan kötetet olvastam, amelynek borítóján a könyvből készült film egy jelenete látható Anthony Hopkins és Emma Thompson kimerevített képe mindent elárul a két szereplőről, jól mutatja a főhős kapcsolatát Miss Kentonnal, az érzelmes odafigyelést a nő részéről és a hivatás, a szolgálat mindenek felettiségét a férfi arcán. Maradandó élményt jelentett számomra a kötet olvasása.

Ha blogom lenne, most egy nagyon hosszú elemzését olvashatnátok ennek a kötetnek, szétboncolgatva eme antihős szomorú, sanyarú, de boldog tudatlan karakterét és életét.
De nincs, így csak szubjektív én-véleményt, vagy inkább élményt firkálnék ide.
Stevensek vagyunk, Stevensek vagyunk mind. Stevensnek voltunk nevelve, Stevensenek generációja alkotott minket.
Szomorú dolog, de remélem mikor mi is rájövünk arra, hogy mit is ért az életünk, még nem leszünk ilyen szép korban és lesz esélyünk kitörni ebből a körből.

Egészen közel van az öt csillaghoz nálam ez a könyv.
Nem vettem volna meg, kölcsön kaptam, mégpedig azért nem vettem volna meg, mert nagyon furcsának találtam, hogy egy japán író, hogy a francba fog hitelesen írni az angol (!) komornyikok világáról, az angol arisztokrácia és kiszolgáló személyzetük ezen korszakának érzelmi rezdüléseiről? Hogy lehet ezt hitelesen átadni külföldiként (még akkor is ha kint él Angliában már régóta?)

Aztán elkezdtem olvasni, és kb az első 50 oldal után, már egyáltalán nem érdekelt a hogyan, csak a történet.
Nagyon szomorúan, méltóságteljesen van megírva ennek a főkomornyiknak a története. Gyorsan haladtam vele (kivéve az első kb. 50 oldalt), érdekelt mi lesz, mi fog történni a nagy találkozáson.
Borzasztóan hidegrázós élmény az édesapja elvesztését ahogyan kezeli, egyszerűen döbbenetes és az író elképesztő jól visz minket bele, hogy a kiváló főkomornyik mitől is volt anno olyan kiváló. Hihetetlen, hogy így mentek a dolgok, hogy ennyire háttérbe kellett helyezni az ént és a saját dolgokat.
Nem tudtam, hogy sajnáljam Stevens-t, vagy szánjam. Aztán a végére felmentettem magamban valamelyest azzal, hogy a korszak elvárásainak áldozata ő, talán csak annyiban vétkes, hogy elképesztő módon, mindenáron meg akart felelni (apjának, munkaadójának Őlordságának, a nagy főkomornyikoknak és mindenki másnak).

Ajánlom elolvasásra, a kezdeti vontatottságot ki kell bírni, hogy aztán egy nagyon szomorú, de érdekes és hidegrázós élmény részesei lehessünk.

Nagyon szép! Pont erre volt most szükségem, egy kis megállásra, eleganciára, múltbe tekintésre, hogy a jövőt tudja tervezgetni, hogy hálát adjak annak ami és ahogy van!
Tetszett a sodrása a könyvnek és a sorok közzé ékelt figyelmeztetés sem utolsó: bizony, könnyen félre lehet érteni a körülményeinket, az egyetlen életünket…

Visszafogott méltósággal elrontott élet.
Jobb, mint a film.

A molyos pályafutásom négy évvel ezelőtt épp Ishiguro Ne engedj el című regényének értékelésével kezdődött, akkor azt gondoltam magamban, soha többet ettől az írótól, mert halálosan untam a könyvet. Na tessék, mégis itt vagyok, köszi Moly :)

Ötcsillagos tragikomédia a javából. Mármint a Napok romjai, egyszerre lehet rajta sírni és nevetni.

Van itt nekünk egy komornyikunk, aki mellett úgy ment el az élet, mint Makó mellett a gyorsvonat, se világmegváltás, se család, se örökéletű gazda, de legalább tényleg elhiszi, hogy a teafelszolgálás és a kínos helyzetek megoldása kárpótolja minden másért, amiből kimaradt. A nagy cél, hogy tökéletes főkomornyikká váljon, vakká tette mások érzései iránt, csak és kizárólag a munkájára összpontosította minden figyelmét – ezért nem is jutott neki több, mint a munka. Egyébként, Stevens valószínűleg boldogan halt volna meg vázatörlés közben, ha időközben rá nem jön, hogy a munkaadója nem azt a szerepet játszotta a világtörténelemben, amit elképzelt róla, ez viszont kellemetlen felismerés számára, mert a főkomornyikság igazi lényegét abban látja, hogy olyan embert szolgál, aki fontos bábu a táblán. Úgy tűnt, csalódás számára, hogy Lord Darlington – mások szemében legalábbis – nem az volt, akinek gondolta, mintha ezzel a saját „karrierjét” illetően is kiábrándult volna.
Na és akkor, itt van Miss Kenton, a fiatal és csípős nyelvű Miss Kenton, akivel kapcsolatban Stevens soha nem mondja ki nyíltan, hogy szerelmesek lettek voltak egymásba, de tulajdonképpen az egész könyv erről szól. A be nem teljesült, elhajított szerelemről. Az ember mindvégig azon gondolkodik, vajon Miss Kenton hajlandó-e a regény végén visszatérni Darlington Hallba és be lehet-e pótolni az elvesztegetett évtizedeket? spoiler
Néha olyan érzésem támadt, az igazi „méltóság” azt jelenti, amikor valaki ilyen rendületlenül nyugodtan fogadja, hogy kissé elszúrta az életét és nem tudja többé visszapörgetni az idő kerekét.

A regényt végigkísérő szomorúság ellenére haláli jókat mosolyogtam Stevens karót nyelt, sznob komornyik-modorán, valami elképesztő, mennyire komolyan vette a kastélyban uralkodó rendet, a szolgálatot és a Mr. Graham-féle, hadd idézzem, igazi nagy főkomornyikokat. Ez a szintű szolgalelkűség számomra már nonszensz, képtelenség nem szórakozni rajta, időnként kabaréban éreztem magam, akkor is, ha Ishiguronak nem ez volt a célja :)

A magyar címmel nem vagyok maradéktalanul elégedett, pedig olyan figyelemfelkeltő, hogy évek óta itt kering a fejemben, és mégis hiányolom belőle azt, amire az eredeti cím képes: egy mondatban melankolikusan összefoglalni a regény egész mondanivalóját.

Zseniálisan megírt, tökéletes könyv. Régen volt már ilyen élményben részem. Láttam a filmet is, de nem tetszett. Ott túl hamar tényként tárul elénk rengeteg infó. Pedig pont az itt a lényeg, hogy mérnöki pontossággal adagolja az információkat a szerző. Stevens karaktere pedig zseniális. A félszegsége, körülményessége, modorossága… és még az is kiderül a könyvből, hogy vált ilyenné.
A mű elején csak mosolyog az ember fontoskodó eszmefuttatásain a méltóságról, s ahogy haladunk a történetben, úgy hervad le arcunkról a mosoly, és kezdünk mi is komolyan gondolkodni a kérdésről. Csak mi már arra is rákérdezünk, amire a komornyik makacsul végig nem akar: hogy megérte-e? Hogy a méltóság és a boldogság összeférnek-e. Összeférhetnek-e.
Annyira jó könyv, csak hebegek itt róla, pedig napokig nagyon sok kérdést felvetett bennem. El kell olvasni, mert nem lehet szavakba önteni…