Az ​eltemetett óriás 182 csillagozás

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Lélegzetelállítóan ​szép történet arról, miért vágyunk feledni, és miért kell mégis emlékezni.

Nagyregényt tart a kezében az Olvasó, a szó legnemesebb értelmében. Kazuo Ishiguro, a japán származású brit regényíró Az eltemetett óriás-sal szimbolikus történetet ajándékozott a világirodalomnak, ami, mint minden nagy elődje, az élet és halál mérlegén megmért emberi sorskalandról mesél, helytállásról vagy elbukásról a hűség és árulás, háború és béke, szerelem és barátság próbáiban.

Az idő és a helyszín az Arthur király halála utáni Britannia: a britonok és szászok közt még fennálló törékeny arthuri béke utolsó pillanatai. Axl és Beatrice, az idős házaspár nagy utazásra indul halványan derengő emlékei nyomába hogy végül sorsuk beteljesedhessék. Vándorútjukon sorra összetalálkoznak a többi kulcsfigurával: a kizökkent időt helyreütni született szász harcossal, Wistannal és tanítványával, Edwinnel, majd az arthuri béke sötét titkát őrző Gawain lovaggal. Ők együtt, ki-ki a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2015

>!
Európa, Budapest, 2018
544 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634053804 · Fordította: Falcsik Mari
>!
Európa, Budapest, 2017
544 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634053804 · Fordította: Falcsik Mari
>!
Európa, Budapest, 2016
542 oldal · ISBN: 9789634054504 · Fordította: Falcsik Mari

1 további kiadás


Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Sir Gawain


Kedvencelte 29

Most olvassa 22

Várólistára tette 182

Kívánságlistára tette 148

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

n P>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

…mindannyian az ősidőktől vonuló menet tagjai vagyunk
Belenéztem egy picit, csak úgy az elejébe és gyorsan kétszáz oldal lett belőle. Orhan Pamuk könyvét szerettem volna folytatni, de végül ezzel a könyvvel töltöttem a délutánt, az estét és ma reggel már tudtam, hogy nem teszem le addig, amíg nem érek a végére. És hogy mi varázsolt el ennyire? A történet a feledés homályáról szól (meg sok minden másról is), arról, hogy elvesznek, de hogyan és miért az emlékek. (néha talán hagyjuk is, hogy elvesszenek) Lassan, komótosan (öregesen) ballagunk Ishiguro titokzatos világában. Hosszan időzünk a sötétnek, félelmetesnek tűnő, de mégis védelmet nyújtó erdőben. Felmegyünk a hegyre is, hogy lássuk a megtett és az előttünk álló utat. Sárkányokkal, démonokkal vívunk csatákat. Meg magunkkal, a saját emlékeinkkel, feledéseinkkel. Az író tud valamit az emberekről és jó, hogy meg is írta nekünk.

3 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Igényes szépirodalom, fantasy elemekkel dúsítva, remek fordításban (Falcsik Mari!), kár, hogy annyira szomorú*.
Kazuo Ishiguro világklasszis író, biztosan írt két remekművet, olyanokat, amelyek miatt a jobb világirodalom történetek ott fogják említeni a nevét Flaubert, Dosztojevszkij, Thomas Mann és Nádas Péter neve mellett.
Ez a regénye talán nem ennyire jó**, de például Murakami Haruki rajongóinak tudnám ajánlani.

* spoiler
** spoiler

26 hozzászólás
giggs85 P>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Amikor 2017-ben a japán származású angol író, Kazuo Ishiguro elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, csak elismerően tudtam bólogatni, hiszen a szerző azt a brit középnemzedéket képviselte, amelynek tagjai – Ian McEwan vagy Graham Swift díjazásának is nagyon tudtam volna örülni – már bő három évtizede nyűgözik le a világot jobbnál jobb regényeikkel, és akiknek így már régóta kijárt volna a világ leghíresebb irodalmi elismerése.

Ishiguro előbb megírt két hamisítatlan japán témájú regényt – A dombok halvány képe, A lebegő világ művésze –, majd az őt egy csapásra világhírűvé tevő és napjainkig egyik „legangolosabbnak” számító művét, a Napok romjait – amelynek Anthony Hopkins fémjelezte filmváltozata sokaknak lehet ismerős –, hogy azután a XXI. században már egyre inkább kikacsintgasson a zsánerirodalom felé is, előbb egy körmönfont krimivel – Árva korunkban –, majd egy elgondolkodtató sci-fivel – Ne engedj el…–, legutóbb pedig egy kimondottan furcsa fantasyvel, Az eltemetett óriással – amiről most fogok írni.

Bár ilyen sokszínűség láttán meglepő lehet, de aki igazán jól ismeri a szerzőt, az jól tudja, hogy Ishigurót rögeszmésen csak egy téma érdekli, mégpedig az egyén, illetve a közösség múlthoz való viszonya, és különösen az ehhez kapcsolódó emlékezés és felejtés kérdésköre.

Természetesen ez most sincs másként, még akkor sem, ha egy hamisítatlan fantasy díszletei között is bolyongunk. Valamikor az Arthur király utáni Britanniában járunk, amelyben már a hős lovagok – egy kivételével – eltűntek, mint ahogy az őket megelőző római kor a még járható útjaival és ekkorra már romokban álló villáival is inkább már csak halványuló emlék (nem csoda, hogy ez a kettő így összekapcsolódik, hiszen bizonyos elméletek szerint maga Arthur is egy, a légiók kivonulása után a szigeten maradt római hadvezér volt, aki igyekezett fenntartani a régi békét és civilizációt), és ahol csendes egyhangúságban éldegélnek egymás mellett az őshonos britonok és a nemrég érkezett szászok – már persze akkor, ha nagy ritkán nem ütnek rajtuk a mindent elfedő ködből előtörő emberevő ogrék, akik bizony elrabolhatják a gyerekeket is…

A helyzet közel idilli, azonban a közösséget egy furcsa kórság sújtja, a mindent átható feledésé, amely nem kíméli sem a közeli, sem a távolabbi emlékeket, minden korábban történtet elborít a homály. Nem kivételek ez alól hőseink, Axl és Beatrice, az idős briton házaspár sem, akik szép csendben éldegélnek a társadalom perifériáján, ám egy nap hirtelen eszükbe jut, hogy volt nekik egy fiúk, aki talán csak néhány napi járóföldre élhet tőlük egy másik faluban. Így hát felkerekedik a két öreg, hogy a már említett emberevő ogrék mellett boszorkányokkal, gonosz tündérmanókkal vagy éppen fegyveres idegenekkel teli vidéken keresztül áthaladva megtalálják az időközben már biztosan férfivá érett gyermeküket.

A szerző rendkívül komótos tempóban utaztatja hőseit, akikben első ránézésre talán semmi különös sincs, csak két idős ember, akik bár lehet, hogy nem sokra emlékeznek, de abban tökéletesen biztosak, hogy örökké szerették és örökké szeretni is fogják egymást. Vándorlásuk során számos kalandban lesz részük, és sorsuk összefonódik Edwinével, a száműzött fiúéval, Wistanéval, a rettenthetetlen szász harcoséval, akinek az a küldetése, hogy legyőzze a vidéket uraló szörnyű sárkányt, valamint a leginkább Don Quijótéra emlékeztető Gawainéval, aki az utolsó megmaradt lovag Arthur udvarából, és aki szintén a sárkánnyal akar összecsapni.

Ishiguro nagyregénye több szinten is működik. Úgy is, mint fantasy – minden figura, lény, motívum, fordulat a helyén –, ám úgy is, mint fajsúlyos szépirodalom, hiszen pontosan érződik, hogy ez a csodás háttér csak arra szolgál, hogy teret adjon a mögöttes mondanivalónak, és a japán származású szerző kedvére tanulmányozhassa magának az emlékezetnek a működését, az emberek hozzáállását az egyéni és közösségi múltjukhoz, valamint szereplőit saját korábbi tetteik következményeivel is ütköztethesse.

Ezzel kapcsolatban nagyban segíti őt az embereket sújtó feledékenységi kórság, hiszen nemcsak ők, de mi olvasók sem tudhatjuk pontosan, hogy ki mit miért tesz vagy tett, hogyan is kapcsolódnak egymáshoz az egyes figurák, és milyen irányt is fog venni a történet, ám a végére természetesen minden megvilágosodik. Még korábban nem találkoztam egyetlen olyan szépíróval sem, aki ilyen formában használta volna a fantasy irodalom zsánerét, ám Ishiguro most is meggyőzött a képességeit illetően.

Az eltemetett óriást nyugodt szívvel ajánlhatom azoknak is, akik egy „fantáziaországban” játszódó kalandtörténetet keresnek, és azoknak is, akik arra kíváncsiak, hogy miként nézhetünk szembe a múltunkkal ebben a melankolikus, sok bűnnel, ám sok-sok szeretettel és megbocsátással is teli történetben.

2 hozzászólás
Morpheus>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Édesanyámnak válogattam könyveket az újdonságok polcról, nem tudtam otthagyni. :) És jól tettem! Szeretem az Artúr királyos történeteket (bár ebben a könyvben csúnya dolgokat csinál, ejnye Ishiguro, ne rombold a nimbuszát!), volt benne mondanivaló, cselekmény, mitológiai alakok, egy öreg lovag (állandóan John Malkovich játszotta a fejemben, így ha filmre viszik, akkor őt akarom erre a szerepre!), a két főszereplővel is lehetett szimpatizálni (a harcossal kevésbé, hiszen a bosszú helyett a megbocsájtásra kellene törekedni. Igaz, mindkettőhöz szükségesek az emlékek.), jól volt felépítve az egész.
Annak aki olvasta:
spoiler

3 hozzászólás
SteelCurtain>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Szeretem Ishiguro írásait, ezért most nem akarnék különösebb fejtegetésekbe bocsátkozni. Mindig élvezettel tévedek ismeretlen utakra, de ezúttal nem felfedezőnek, hanem vánszorgó koldusnak éreztem magam, aki alig várja, hogy a célba roskadjon. Ez a koldus egy szelet száraz kenyérrel is beérte volna. Helyette egy tál osztrigával kínálták. Csoda ha liftezni kezdett a gyomra?
Örülök, hogy a végére értem. Jól megírt történet, de ettől a műfajtól én egyszerűen falra mászok. Respektálom rendhagyó hozzáállását az Arthur-mondakörhöz, de csak ennyi Megkapja tőlem a majdnem öt (4,5) csillagot, de nem szerettem. Számomra hideg szépség.

Noro>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Jól felépített, valódi emberekről mesélő fantasy regény ez a javából. Két öreg a középkor hajnalán útnak indul, hogy megtalálja elveszített emlékeit. De nem csak ők, hanem az egész világ a szenilitás átkával küzd: az ókori hősök, a dicsőség emléke mindenkiből kifakul. Arthur király Britanniája mintha soha nem is létezett volna. (Ravasz, sőt szemtelen riposzt arra, hogy a történészek szerint az V. századi királyról csak évszázadokkal később kezdtek megemlékezni a történetírók.) De a tudás és az emlékezés vajon mindig, minden körülmények között hasznos és értékes? A feledésnek nem lehet meg a maga haszna?
A kezdetben mágikus realistának tűnő könyv fokozatosan válik egyre logikusabbá, a klasszikus fantasy szabályainak engedelmeskedővé, de mégis gazdag szimbólumrendszerével együtt lesz igazi élmény.

mcgregor>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Lassú folyású történet, melankolikus hangulatú, szinte balladai miliő. Az eltemetett óriás inkább szépirodalmi alkotás, mint fantasy. Axl és Beatrice, az idős házaspár története csak azoknak való, akik együtt tudnak élni a komótosan csordogáló cselekménnyel és a (teljesen hiteles módon) kissé öreges párbeszédekkel a két, egymást óvón szerető fél között. Idő, míg az olvasó megszokja ezt a ritmust, de ha sikerül, képes odafigyelni az apróbb részletekre és ha nem vár a hagyományos fantasy-ra jellemző kalandokat, akkor nem csalódással csapja össze a végén a könyvet. Azért ne legyünk igazságtalanok: így is van néhány harci cselekmény, de még ezeket is valahogy az elmúlás és a bágyatag jelentéktelenség hangulata lengi be – igaz tudatos írói döntésként. Hisz az egész könyv sokkal inkább szól az időről, az emlékezésről, a szeretetről, a sorsról, a bosszúról. De ezekről sem nevetségesen pátoszos módon, faliszőnyeg-bölcsességekkel, inkább csak csendes hangon, elgondolkodtatóan. Ishiguro prózája szokatlan, kérdésfeltevései pedig nélkülözik a direkt válaszokat, inkább érzéseket pendítenek meg és tűnődővé teszik az embert.

marcipáncica P>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Bevallom kicsit tartottam ettől a könyvtől, bár magam sem tudom miért, Ishiguro eddig még sosem okozott igazán csalódást, a fantasy környezet pedig kifejezetten nekem kedvez, valahogy mégis féltem tőle. Szerencsére azonban minden várakozásomat felülmúlva Ishiguro igazi remeket alkotott, ami a Napok romjai mellett kedvenccé vált, imádtam minden sorát.

Az Artúr-mondakör világába helyezett cselekmény kifejezetten háttérbe szorul, és talán a regény „gyengeségének” is lehetne tekinteni, nem egy tipikus fantasy kalandozás, hanem csak táptalajt szolgáltat a sokkal mélyebb rétegekhez. (Bár így is igazi élmény a különböző irodalmi és mitológiai utalásokat felfedezni.) A rejtélyes és sokszor nyugtalanító légkörben az egyetlen támpontunk a szereplők elbeszélése. A karakterek, annak ellenére, hogy maguk is csak eszközei ennek a nagy összességnek mégsem vesznek a homályba, megőrzik önnön személyiségüket, melyből a sorok közt megbújva rengeteg tárul az olvasó elé.
A történet minden mozzanata egy metafora, a magány, a feledés, a megbocsátás, a traumák, veszteségek feldolgozásának egy-egy képe, amiket Ishiguro a tőle megszokott, könnyed, mégis nagyon varázslatos, elbűvölő stílusával egy lenyűgöző egésszé olvaszt össze, ahol minden szint egy újabb értelmezést nyer. Ezek közül is a legfontosabbak azok a személyes emlékezetre vonatkozó gondolatok, amelyek minden embert érintenek, és a történelemhez és a nemzeti identitáshoz kapcsolódó kollektív gondolatok. Rengeteget lehetne elemezni és elmélkedni azokon, amiket Ishiguro itt felvázol az olvasónak, és minden teret is meg is hagy arra, hogy ezt megtegyük, nem sulykol semmit, engedi, hogy mindenki azt, és olyan módon tegye magáévá, ami közel áll hozzá.

Talán kissé furcsa összehasonlítás, de engem sokban emlékeztetett Gene Wolf A kínvallató árnya c. művére, a megbízhatatlan narrátor, a sötét, titokzatos, csak foszlányokból elősejlő környezet, a metaforákkal közvetített képek és természetesen a gyönyörű nyelvezet nagyon hasonló érzéseket váltottak ki belőlem.
Az eltemetett óriás minden nemében fantasztikus könyv, a tartalom a benne megbújó üzenettel és a kivitelezés mely mesterien ötvözte a szépirodalmat a fantasy műfajával tökéletes regényt alkot.

Oriente>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Eleinte hol fantasy regények tűnt, hol mágikus realistának (ahogy a könyvre aggatott címkék is mutatják), de egészében tekintve ez egy komplex allegória, egy szimbolikus történet, amely elsősorban Axl és Beatrice kettősére épül spoiler, és a sorra felbukkanó mágikus lények akár a szorongás metaforáiként is értelmezhetőek.
A történet helyszíne minden konkrétumot mellőz, csak azt tudjuk meg, hogy valahol Angliában járunk a középkor hajnalán, amikor a britonok és szászok egymás mellett éltek és a hatalmi egyensúlyok lassan átrendeződtek Arthur király legendás uralkodása után. Ahogy az utóbbi alakja is csak homályos pontja a történelemnek (és ezért nagyon tudatos választásnak tűnik a szerző részéről), úgy a szereplők is egészen valószínűtlenek hosszú, fennkölt és végtelenül udvarias párbeszédeikkel, mintha csak egy előre megírt szövegkönyvet olvasnának össze egy színpadi próbán. Minden csak egy végtelenül kifinomult díszlet- és jelmezbemutatónak tűnik, a dialógusok előre megszerkesztett monológoknak (hiszen gyakran nem is hallják meg egymást), egyszóval bábszínháznak, színdarabnak, ahol a drámai és lírai elemek is végeredményben a bűntudat feldolgozását és a megbocsátás témáját igyekeznek megragadni különböző szinteken, konkrétan spoiler és elvontan spoiler egyaránt.

Most így a végére érve, elég határozottan így látom, de nem állítom, hogy ez az érzés kezdettől összeállt a fejemben. Gyakran megtorpantam, összezavarodtam, és végig mérhetetlenül erős várakozás feszített, hogy bukjon már felszínre valami sokkal fontosabb, érintsen meg valami mélyebb. Végül megérintett, de nagyon hosszú volt az odavezető út…

Leliana>!
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Vérzik a szívem, de semmi jobbat nem tudok adni erre a könyvre. Sőt, ennyit is csak azért, mert a szerzőt korábbi művei miatt kedvelem. A végéig azt vártam, hogy valamelyest meg vagyok vezetve, lappangnak itt még valami titkok, és bár ki is derült egy és más, közel sem volt elég arra, hogy ez legyen egy ilyen hosszúságú történet alapja. Ahogy kedves molytársunk mondá: akkor tulajdonképp ebben a könyvben csak mennek. Hát, valahogy így. De ami rosszabb, hogy a ködbe vész az, hogy honnan és hová tartanak, semmiről nem derült ki semmi konkrétum, mindenre csak utalgattak, de mindazt lehet sokféleképpen értelmezni. A vége sem lezárt egyik szálon sem, és lehet, hogy bizonyos esetekben nem baj az, ha az olvasó fantáziájára van bízva a végkimenetel, én azért itt most azt szerettem volna, ha legalább azt megtudom, hogy mi lesz Edwinnel spoiler és az idős házaspárral spoiler.
Sajnos most maga a stílus sem nyerte el a tetszésem, túlságosan színpadias volt, a hercegnőzéstől biztos lett egy-két újabb ősz hajszálam, pedig alapvetően sokkal jobban szokott zavarni a túlságosan „mai” szövegezés.
Azt viszont mindenképp meg kell még említenem, hogy maga a könyv, a kivitelezés csodaszép, igényes, a borítójába már akkor beleszeretettem, amikor először megláttam.
A dombok halvány képével mindenképpen teszek majd még egy próbát, de ez most sajnos csalódás volt.

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

ponty>!

Sir Gawain, aki nyomban előrántotta a kardját, halkan felnevetett:
– Közel sem annyira veszedelmes, mint amitől jómagam tartottam – mondta, és még kuncogott hozzá kicsit.
– Épp eléggé veszedelmesnek látszik, uram – felelte erre Axl. – Nagyon is olyannak tűnik, mintha képes lenne mindünket felfalni sorjában egymás után.

301. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Sir Gawain
7 hozzászólás
forElle >!

..az soha nem változik, amit én a szívemben irántad érzek, függetlenül attól, mit felejtettem el és mire emlékszem.

3 hozzászólás
mcgregor>!

Némelyikünknek gyönyörű műemlék jut, ami az élőket mindig emlékezteti majd, miféle gonoszság áldozatai nyugszanak ott alant, másoknak egyszerű, nyers fakereszt, vagy csak jelzőkövek – és vannak, akiknek egykori léte örökre rejtve marad a múlt elsötétült zugaiban. De minden esetben mindannyian az ősidőktől vonuló menet tagjai vagyunk. Így aztán sohasem lehet kizárni, hogy egy ilyen jel, mint az óriás oszlopa, nem valami feledésbe merült katasztrófa helyszínét hivatott-e jelölni, ahol ártatlan gyermekeket mészároltak le egy régi háború viharaiban. Ezenkívül nemigen találunk választ a kérdésre, mi okból áll ezen a helyen jelző kőrakás. Az még csak belátható, hogy eleink lejjebb, a síkokon efféle jelek elhelyezésével óhajtották fenntartani nagy királyok vagy dicső győzelmek emlékét, de vajon miért kellett ezeket a nehéz köveket embernyi magasságig fölpakolni egymásra itt, mindentől messze, a hegy ormán, e kietlen, magányos tájon, a meredek út mellett?
Biztos vagyok benne, hogy Axl ugyanezt kérdezte és ugyanilyen zavartan, ahogy az egymásra rakott nagy, lapos kövekből álló oszlop a holtfáradt vándorok előtt feltűnt a hegyi ösvény kanyarulatában. Amikor a kislány először említette az óriás oszlopát, Axl úgy képzelte, ilyen jel csakis valami nagyobb domb tetején állhat. De ez az oszlopnyi kőrakás egyszerűen csak előbukkant a kanyarban, se emelkedő, se szegély, semmi nem emelte ki, ami megmagyarázta volna ott a jelenlétét. Ám a kecske szemlátomást azonnal megérezte a jelentőségét: ahogy meglátta, kétségbeesetten vergődni kezdett, el a kőrakástól, ami úgy állt ott, mint az égre emelt, nagy, fekete mutatóujj.

457-458. oldal

mate55 P>!

Akkoriban még sehol nem lehetett látni afféle tájakat, mint manapság: sem kanyargós, tiszta ösvényeket, sem békés zöld mezőket, amelyek a későbbi időkben az angol vidék oly emblematikus nevezetességei lettek.

(első mondat)

mate55 P>!

– Hölgyeim, hálás vagyok nektek nagyon, de most bocsássatok meg, távozom, meg kell keressem a feleségemet, és meg kell tudjam, mire készül.

17. oldal

1 hozzászólás
Angele>!

Bolond lovag! Nagyon gondosan kell sírhelyet választanod, ha nem akarod, hogy az örök nyugalomban olyan szomszédod legyen, akit te öltél meg!

Noro>!

– Régi temetkezési terület. Igen, ez bizony könnyen meglehet. Merem állítani, uram, hogy ily módon egész országunk az. Szép zöldellő völgy, tavaszidőben kellemes csalit. De ássunk csak le a talajba, és nem is oly mélyen a százszorszépek és boglárkák alatt ott vannak a holtak.

294. oldal

Angele>!

Hanem a kedvemet, azt megtartom a pihenőnapokra, amiket egyre növekvő örömmel várok.

Noro>!

– Amikor én annyi idős voltam, mint ők, azt hittem, az öregasszonyok feje teli van mindenféle hiszemekkel és babonás félelmekkel, minden kőben elátkozott boszorkányt látnak, és minden kóbor macskában az ördög megbúvó szellemét! Erre most, hogy már magam is megöregedtem, mit látok? Nem mást, mint hogy a fiatalok azok, akik tele vannak hiedelmekkel.

28. oldal

Mandula8>!

– Hát volt idő, amikor mi ketten nem ismertük egymást, Axl? Létezett egyáltalán azelőtt? Néha úgy érzem, mi valószínűleg már csecsemőkorunk óta együtt vagyunk.

74. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Robert Locksmith: A titokzatosság kapujában
Norbert Winney: Sárkányok, farkasok és almák
J. Goldenlane: Isteni balhé
Robin LaFevers: Sötét diadal
Salman Rushdie: Luka és az élet tüze
Vivian French – David Melling: A sárkányok nem tudnak úszni
Ken Follett: A katedrális
Thomas Wharton: Szalamandra
J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege
George R. R. Martin: Kardok vihara