Árva ​korunkban 81% 107 csillagozás

Szeretem a free jazzt, a zenei érzelmek zabolátlan és sokszor artikulálatlan kitörését és áradását, ezért aztán nem egyszer előfordult, hogy az Amadinda együttes valamelyik túl hosszúra nyúló, repetitív koncertjét hallgatva spoiler azt kívántam, bárcsak állna föl a közönség sorai közül egy szaxofonos spoiler, aki szétfújná a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget, kiűzve a pedánsan elegáns zenészeket és közönségüket, botrányt, de felszabadulást is okozva-teremtve.
Ez jutott eszembe, amikor észrevettem, hogy a 430 oldalas könyv 296. oldalán a szerző és főhőse „megőrül”.
Addig ami volt, az tökéletesen megfelelt az Ishiguroval szembeni elvárásaimnak.
A Napok romjai és A lebegő világ művésze szerzője a szokásos Nádas Péter-i pontosságú mondataival járta körül a legfontosabb témáit: a korlátolt – de a korlátok között rendkívül precízen és artikuláltan megnyilvánuló – én vergődését, a látószög torzításából adódó abszurditást, és az emberi ostobaság, felelőtlenség és kíméletlenség állandó és természetes jelenlétét. Azt gondoltam, hogy az a pszicho horror, ami fokozatosan, kíméletlen lassúsággal elterpeszkedik a könyv közepén, kikészít, de állom a harcot, lássuk, mi lesz belőle.
És akkor elérkezett a 296. oldal, ahol Ishiguro nem bírta tovább. Jött a szaxofonos, de nem zavarta ki hangorkánjával a pedánsan elegáns zenészeket és közönségüket, hanem elkezdett egy érzelgős giccses slágert spoiler játszani, aztán meg unalmas, már ezerszer elkoptatott standardeket: innen a történet átcsúszik egy melodramatikus, hollywoodi „mélységű” történelmi akciófilmbe, ami annyira érdektelenné vált, hogy a könyv végét, utolsó oldalait csupán kötelességtudatból olvastam el. Kár érte. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen nagyszerű író így el tud szúrni egy könyvet.

„…küldetéstudatról és az ellene való lázadás hiábavalóságáról beszél…”

Más, mint a szerzőtől eddig olvasottak, jól haladtam vele, de mégis volt valami bizonytalanság bennem a szöveggel kapcsolatban. Komolyan lehet venni a főhőst? Valahogyan megfoghatatlan az élete, a kapcsolatai, a hírneve. A kötet közepétől még inkább bizonytalanságban lehet az olvasó, mert nem igazán életszerű a történet, az izgalmasnak ígérkező részek különösen furcsák. A gyermekkori emlékek és az egész élete lebegő, megfoghatatlan. Több árva szerepel a kötetben és hősünknek sajátos viszonya van hozzájuk, de egyikük sem igazán szimpatikus, nem könnyű velük azonosulni.

Második olvasásom Ishigurótól, ez jobban tetszett A dombok halvány képénél. Igényes kivitelű regény, pontosan illik a stílusához. Nagypolgári környezet a sanghaji Nemzetközi Enklávé-beli életképekkel, a közelgő nankingi mészárlás előtti harcokkal. Nagyívű emlékfolyam Christopher Banks életéből, időként kicsit szellős, csapongó, máshol kalandregénybe illő. Szerintem simán meg lehetne filmesíteni, nagyon érzékletes leírások vannak benne, a korszak és a téma is izgalmas, én filmre vinném. :) Összességében tetszett, megítélem rá az ötöst (4,7).

„Nem a legjobb könyvem.” – állapítja meg alázatosan Kazuo Ishiguro egy interjúban. Egyet értek a Mester szavaival, úgyhogy aki még csak most ismerkedne a szerző életművel, még véletlenül se ezzel kezdje. Nem akarom ekézni a brit-japán írót, mert amilyen rövid az eddigi életmű (jelenleg 9 kötetnél tart), olyan erős, de ezért pár mondatban mégiscsak összefoglalom, hogy mi volt a bajom ezzel a könyvvel.

A kezdés tipikusan Ishigurós, lassan építkezik, ismerve a korábbi regényeit, hamar rá tudtam hangolódni. Azonban valahol a kötet közepénél kezd szétesni a regény, a történetvezetés már nem tudja fenntartani a kedves olvasó érdeklődését. Elbeszélő főhősünk, (ahogyan a Vigasztalanok főszereplő narrátora), el kezd sodródni egyik álomszerű jelenetből a másikba, és a metafizikai krimi valami háborús lektűrszagú regénnyé alakul át, a zárlatról nem is beszélve, ahol egy melodramatikus ponyvában kötünk ki. Ishiguro nagy mestere a különböző műfajok kiaknázásnak, vegyítésének, itt azonban ez nem működik. A regény legnagyobb baja, hogy indokolatlanul túl van írva, és nem ad elég teret az olvasónak, hogy a fantáziájával betöltse az üres helyeket, itt szinte minden szájba van rágva a regény legvégén.

Ezzel a kötettel végére is értem Ishiguro (jelenlegi) életművének. Bármilyen furcsa, de azért nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a regényt, még ha csalódást okozott is. Nálam az Ishiguro-oeuvre értékelése így néz ki: 1. Napok romjai (5), 2. Klara és a Nap (5), 3. A lebegő világ művésze (5), 4. A dombok halvány képe (4,5), 5. Az eltemetett óriás (4,5), 6. Ne engedj el… (4), 7. Noktürnök (4), 8. Vigasztalanok (4), 9. Árva korunkban (3,5)

Végezetül mit is írhatnék, olvassatok Ishigurót, megéri.

Ez az a könyv, amit elolvastam, és azt mondtam, hogy kár volt. Illetve annyira nem is. De mégis. Szóval ilyen. Mindig vártam, hogy na most aztán tényleg kikerekedik valami belőle. De ahol lapos volt, ott inspirált valami, hogy tovább olvassam, ahol viszont izgalmas volt, mégis untam. Végig ezt a kettősséget éreztem. Érdekes volt a korszak, a világ, amiben mozogtak a szereplők, de ezzel ki is fújt. A lezárásról is tudnék jót is, rosszat is mondani. Hogy miről szólt a könyv? Arról, hogy a múltunk, főleg ha nincs lezárva rendesen, meghatározza az egész életünk, és lehetünk akármilyen zseniálisak, ha ezeket a korlátokat nem haladjuk meg, spoiler.

Eddig az a tapasztalatom, hogy Ishiguro egyik nagy erőssége a félrevezető atmoszférateremtés. A regényei általában sosem egy korszakról, társadalomról, politikáról vagy a történelemről szólnak, legalábbis nem direkt módon, hanem mindezen korszakok emberi döntéseiről. És a legerősebb hang ezek között mindig a magány.

Az Árva korunkban időnként felvillantotta ezeket az értékeket, mégis elveszett a nagy névkavarodásban, az ugráló színekben, a kusza érdekekben és információkban. A szerző nagyon erős hangulatot teremt a többi regényében úgy, hogy keveset mond, leginkább kevés szereplővel. Így, hogy kilépett a megszokott kamaradarab-jellegből, a szereplői alaktalanná és érdektelenné váltak, még a főhőse is, akinek a tragédiája valós és megindító lehetne, de mégsem az, inkább egyféle útkeresés és önfitogtatás. Aztán Ishiguro gyakorlatilag az utolsó oldalakon megmenti ezt a drámát, csak addigra a szereplői iránt már elvesztettem az érdeklődésem.

Ezzel a könyvvel végigértem Kazuo Ishiguro magyarul megjelent minden művén. Véleményem szerint messze elmarad akár a Dombok halvány képétől, akár A lebegő világ művészétől, azonban így is kellemes olvasmányélményt nyújt. Főszereplőnk egy fiatal detektív, akinek visszaemlékezésein keresztül próbáljuk meg felkutatni a szülei különös eltűnésének történetét. Ahogy már megszokhattuk az írónál, most is több félbehagyott történet követi egymást, ide-oda csapongunk térben és időben, mígnem lassan összekapcsolódnak a szálak. A nyomozás során bepillantást nyerhetünk Kína különös, számunkra ismeretlen világába. Az Ishigurótól megszokott szűkszavú, távolságtartó párbeszédek, a finoman szőtt, lassan csordogáló narratíva most is magával ragadott. De sajnos a nyomozás végkifejletének leírása során volt nagyjából 100 oldal, amit sehová nem tudtam tenni, annyira eltért Ishiguro megszokott stílusától és a könyv cselekményéhez sem igazán igazodott. Az akciódús jelenetek inkább valami amerikai ponyvába illettek volna és összességében ez a rész eléggé hatásvadásznak tűnt. Szerencsére a könyv végén ismét visszatér az Ishigurótól megszokott hang. Viszont aki most ismerkedik az íróval semmiképpen ne ezzel a könyvével kezdjen.

Jó, hát nem egy Napok romjai, de azért nem olyan rossz, bár a főhős nem lesz a kedvencem, a közepétől való fura dolgait, meg eléggé utáltam. Viszont most is mint mindig, imádom azt az atmoszférát, amit a szerző teremt. Nem rohanunk sehova, elmélázunk a múlton, és az apró dolgoknak is jelentősége van. Én szeretem az ilyen visszarévedéseket, az emlékekből nyert lényeget.

Valahol olvastam arról hogyan gondolkoznak és fogalmaznak különböző népek. A magyarok: ugrálnak térben és időben. Az angolok: szigorú rendet követnek vagy térben, vagy időben, stb. (Ezért könnyű- szerintem- angolul tanulni bármit). A japánok: egy pontból kiindulva spirálisan.
Olvastam, olvastam, nem igazán tetszett, aztán egyszer csak ráálltam a spirálra ahogy messziről, egyre szűkölő köröket leírva halad egy pont felé, a gyerekkori félelmek, traumák, titkok felé, a felnőtt agy tudatlabirintusaiban, a való világ kusza utcáin egyre szűkölő köröket megtéve a valóságban is, h. aztán ott álljunk a titok előtt, ami nem is titok. A külvilág pedig pók módjára szövi a maga hálóját.
És miközben a férfi-élet fontos dolgai után keres-kutat, old meg problémákat, ér el sikereket, elmegy , mert elszalasztja, mellette a valódi élet, a szerelem, az ÉLET.
És ő csak járja árva életének meddő köreit.

Csodálatos és különös könyv, légköre lenyűgözött, de zavarba is hozott, az a gondolatsor, elmélkedés, pedig, ami az emlékek – amikből felépül az életünk – fontosságát, esetenként tökéletlenségét hangsúlyozza, sőt felidézi a múltba való visszatérés vágyát, és annak hiábavalóságát az velem marad, mert lebilincselt.
A szerző két fő téma köré építi fel a történetet, az egyik a világ szétesése és ennek hatása az egyén életére a másik pedig az emlékezet és az emlékek köre. A múlt felidézésén keresztül egy egész élet szorongását érezzük, amiben benne van a gyermekkor elvesztése, a barátságok megszűnése, az elhagyástól való félelem, a veszteségek, a bizonytalanság, a titkok, a szeretet hiánya, a kétségbeesés. Mindez egy gyermekkori traumából származik, mert Christopher Banks, az elbeszélő megmagyarázhatatlanul elveszti szüleit, otthagyva őt kiszolgáltatva és egyedül. Kazuo Ishiguro visszaviszi hősét a múltba, megfejteni a titkokat, de ez már nem sikerülhet, mert a világ megváltozott mindemellett először egyre homályosabb, bizonytalanabb majd pedig el is tűnik a gyermekkor káprázatos szépsége. És akkor mi marad? Önmagunk keresése, a kiteljesedés utáni vágy, törekvés az önigazolásra, a nosztalgia – ezt olvastam ki a sorokból.
Elég lassan haladtam az olvasásával és megküzdöttem vele, sokszor vissza is lapoztam, de nagyon megérte, mert közelebb jutottam ahhoz, hogy jobban átéljem ezt a különleges „utazást”. Biztos sok minden elkerülte a figyelmemet de néhány megjegyzést még fontosnak tartok 1) ugyancsak összetett módon épül fel, a szerző összekeveri és átrendezi az emlékeket ahogy a gyerekek gyakran teszik 2) a szerző csak eseményeket és helyeket mutat be de soha nem azok miértjét 3) nagyon érdekes ahogy bemutatja a külföldiek életmódját Kínában, az információk az ópiumkereskedelemről 4) ahogy leírja az 1930-as évek háború előtti Angliáját, a korabeli társadalmi elitet stb. 5) ahogy tudósít a kínai-japán konfliktusról, feszültségekről, a kommunizmustól való félelemről, a japán császári hadsereg és a kínai forradalmi hadsereg szembeállításáról 6) csak a vége felé fogalmazódott meg bennem, hogy Christopher az őt szorosan érintő tényeket szinte magától elhatárolódva és távolságtartással, szenvtelenül beszéli el, ezzel azt benyomást kelti, hogy szülei elvesztése óta semmi sem érinti meg őt igazán.
Most erős késztetést érzek arra, hogy angolul is elolvassam, meglátjuk…