A ​lebegő világ művésze 202 csillagozás

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

A ​japán származású angol író, a Napok romjai és a Ne engedj el… szerzőjének lenyűgözően komplex lélektani regénye, mely 1986-os megjelenése után elnyerte az egyik legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Whitbread-díjat.
1948 ősze. Japán a II. világháború pusztítása után javában építi újjá városait. Az emberek igyekeznek maguk mögött hagyni a vereséget, inkább a jövőre fordítják figyelmüket. Nem így az egykor ünnepelt, majd a háború után visszavonult festő, Ono Maszudzsi, aki kertje és háza gondozásával, illetve két lányával és unokájával tölti az idejét. Kisebbik lánya közelgő eljegyzése okán fájdalmas erővel tolakodnak elő egykori döntéseinek emlékei. Vajon jól tette-e, hogy hűtlen lett a gésák és teaházak lebegő világához? Jó irányt vett ezt követően az élete? Nyugalmára sötét árnyat vetnek a múlt megidézett eseményeivel kapcsolatos gondolatai, és egyre több felkavaró kérdéssel szembesíti önmagát. Ahogy bejárja emlékezete labirintusát, sorra feltárulnak művészi és emberi… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1986

>!
Európa, Budapest, 2018
216 oldal · ISBN: 9789634059998 · Fordította: Todero Anna
>!
Európa, Budapest, 2018
216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634059561 · Fordította: Todero Anna
>!
Cartaphilus, Budapest, 2013
216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632662909 · Fordította: Todero Anna

1 további kiadás


Enciklopédia 13

Szereplők népszerűség szerint

Icsiró

Helyszínek népszerűség szerint

Japán


Kedvencelte 25

Most olvassa 10

Várólistára tette 221

Kívánságlistára tette 160

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Finom ecsetvonásokkal festett japán festmény a hagyományról, a tiszteletről, a tekintélyről, az emlékezetről, a világ mulandóságáról, az idő könyörtelenségéről, az öregedésről, a családról, a büszkeségről, a belátásról, a lázadásról, az árulásról, a kegyetlenségről, a vakságról, az önámításról, az élethazugságról, és még sorolhatnám, hogy milyen fontos témákat érint ez a karcsú kötet, de be kell fejezni ezt a mondatot, mert már így is túl hosszú.
A hosszú mondatról viszont Krasznahorkai László jut az eszembe, aki a hagyományokat, az igazi, transzcendens világba vezető hagyományokat keresve utazott Kínába, ahol nem találta, és Japánba, ahol viszont rálelt, gondolta és írta, hosszú, végtelenbe indázó, lebegő mondatain keresztül.
Nem Krasznahorkait kritizálva, csak tényként állapítom meg, hogy szerintem az Angliában élő japán író, Kazuo Ishiguro, egyszerű, letisztult mondataival, a szertartásos japán formák felidézésével, a rövidebb-hosszabb emlékképek mesteri ritmusú kompozíciójával, a kimondhatatlan – mert a kimondott mindig csorbít, behatárol – lebegő érzékeltetésével pontosan ott van a hagyományban, ahová K.L. vágyakozott.

Ez a halk, érzékeny és szelíd könyv egyébként azon a konzekvens, szilárd meggyőződésen alapul, hogy az agresszív nacionalista hagyományt, amely Japánban a II. világháború idején uralkodott – függetlenül a hirdetőik egyéni tisztességétől és egyéb területeken szerzett érdemeitől –, el kell vetni, ki kell irtani. Ez a téma Magyarországon ma is aktuális, ezért ez az 1986-ban megjelent könyv a politikai mondanivalóját tekintve sem tekinthető elavultnak.
De ez – a politikai mondanivaló – ne riasszon el senkit, aki keleti, és ezen belül a japán kultúrát kedveli, mert ahogy az értékelésem első mondatában írtam, rendkívül gazdag értelmezési tartományai vannak ezen túl is ennek a nagyszerű könyvecskének. Ment a kedvencek közé. :)

ziara>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Szerettem ezt a könyvet a maga csendjeivel, csendes, keleti szereplőivel, akik sokszor nem beszélnek, csak a körülmények beszélnek helyettük. Már ezer éve várólistás volt nálam ez a könyv, mégis valahogy ódzkodtam tőle, nem kellett volna. Nem mondom, hogy telitalálat volt nekem, de érdemes volt elolvasni, nagyon érdekfeszítő korrajz a XX. századi Japánról, a japán emberek gondolat- és érzelemvilágáról. És a mondanivalója… Szívemből szólt:
„Természetesen volt néhány merész lépésünk, és gyakran túlságosan is szemellenzős módon jártunk el; de ez kétségkívül még mindig jobb, mint ha az ember akarat vagy bátorság híján soha nem teszi próbára a meggyőződését. Ha az emberbenelég mélyen él a meggyőződés, akkor feltétlenül eljut egy pontra, ahol már hitványság lenne köntörfalazni.” (211. oldal)

1 hozzászólás
egy_ember>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Csak egy ember sorsát ismerhetjük meg ebből a könyvből, azt is csak felületesen, mégis egy ország három korszakába tekinthetünk be. A hagyományos, „gésás” Japánéba, az azt felváltó, iparosodó, „hazafias” és imperialista Japánéba, és a megvert, kiábrándult és amerikanizálódó Japánéba.
A szöveg tele van csöndekkel, elhallgatásokkal, tükröződésekkel. Nagyon japános az egész, finom, visszafogott és formális, mégis olykor brutális erővel sikerül megragadnia az egyéni felelősség, az önálló gondolkodás, a hűség és árulás nehéz kérdéseit.

SteelCurtain>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Icsiró még kisfiú, ő megteheti, hogy elbújik a szörnyűségek elöl, mondván, hogy majd akkor szóljatok, ha valami érdekes történik. Nagyapja, Ono Maszudzsi, a nyugalomba vonult festőművész sok honfitársához hasonlóan szintén úgy gondolja, hogy rejtve maradhat az önpusztító folyamatok kialakításában vállalt szerepe, személyes, és nemzeti szinten megvalósult rémképe elöl. Csak csigatempóban ér el tudatáig, hogy hazáját nemcsak fizikailag rombolta le a háború, hanem a megingathatatlannak vélt tradíciókat is kikezdte.
Ishiguro egészen bravúrosan ábrázolja a múltat, s a jelent, egyszerre drasztikusan szétválasztva, s mégis kibogozhatatlanul összesodorva őket. Ebben a világban csakugyan lebeg az olvasó. És lebegnek a szereplők is, némelyiket olykor a történeten kívülre pottyantó gravitáció ellenére. Mintha a háborús vereség is egyfajta lelki gravitáció lenne az álmodozók számára.

Nikolett_Kapocsi P>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

A dombok halvány képét követő második regényében Ishiguro ismét a 2. világháború utáni Japánba invitálja az olvasót. Mindkét regény emlékezés-történet, A lebegő világ művészében egy idős festő emlékszik vissza a művészi karrierjére és életútjára a kisebbik lánya kiházasítása kapcsán. A férfi szemszögéből bepillantást nyerhetünk a háború előtti, a háború alatti és az azt követő évek japán világába. Szerettem ezt a több, külön rétegből álló, jellegzetesen keleti stílusú könyvet. Az idős apa gyermekeihez és unokájához való viszonyának, a közöttük lévő generációs különbségekből is adódó különböző látásmódok, és ezeknek az európai szemmel nézve eléggé sajátos kezelése jelenti az egyik réteget. Emellett megjelenik az apa számvetése a saját művészi életútjával, az ismertséggel és elismertséggel, illetve az utolsó időszakban a mellőzöttséggel. A művészi pálya választása miatt szüleivel, későbbiekben az aktuálisan meghozott döntései miatt mesterével, majd tanítványaival is konfliktusba kerül. Hogyan értékelhető összességében ez a nem mindennapi szakmai életút? Elégedett lehet-e azzal, amit művészként létrehozott? A regény harmadik rétegét tulajdonképpen a történelmi események adják, a művész politikai szerepvállalása, mely rengeteg morális kérdést is felvet. Szabad-e a művészetet feláldozni a politikai célok oltárán? Elfogadható-e ez a döntés és később megbocsátható-e? Mi a helyes magatartás, ha később letagadjuk a múltunkat, vagy ha felvállaljuk és szembenézünk vele? A háborús bűnökért való felelősség vajon ugyanúgy terheli a csak közreműködő művészt is? Meghatározhatja-e a lánya jövőjét az apa múltbeli politikai elkötelezettsége? Valódi szembenézés, vagy csak önfelmentés az idős festő végkövetkeztetése? Szerencsére Ishiguro nem ad ezekre a kérdésekre egzakt választ, csak a gondolkodásra késztető szituációt teremti meg, a többit az olvasóra bízza. Az Ishigurótól megszokott szűkszavú, távolságtartó párbeszédek, a finoman szőtt, lassan csordogáló narratíva, a gyönyörű tájleírások révén betekintést nyerhetünk egy ismeretlen és európai szemmel egzotikusnak tűnő világba, ahol a csendnek gyakran nagyobb szerepe van, mint a kimondott szavaknak.

3 hozzászólás
Bélabá>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Tökéletes közeli, de nem tudta kihozni belőlem a maximumot. Az volt a fő oka, hogy ez a regény belemerülést követel, s most csak 10-20 percekre volt időm/energiám. Lassan haladtam vele, de azért kiélveztem a harmóniáját, a hangulatát. A halvány dombokhoz hasonló regény abból a szempontból is a japán témán túlmenően, hogy kissé csapongott. Fel-felelevenít a főszereplő pár fontos eseményt az életéből de azokhoz néha visszatér, így elég nehéz volt a lassú tempóm miatt követni a dolgokat. Ugyanakkor aprólékos, részletes leírások a viszonylag rövid terjedelem ellenére, 4,5 csillagot (4,6) adok rá.

3 hozzászólás
olvasóbarát P>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

„Ízig –vérig japán történet egy tradicionális társadalomról, ahol a hírnév és a tisztesség mindennél előbbre való.”

A szerző neve és a szépen kimunkált borító hívta fel a figyelmemet a műre. Egy művész időskori életösszegzése, a háború előtti történések felelevenítése, a művészet sajátosan japán hagyományának bemutatása, amely a mester és tanítványok kapcsolatrendszerén alapul. Apja gyermekkorában másfelé akarta terelni az érdeklődését, mert a művészet nem elfogadható megélhetést nyújtó tevékenység szerinte a fia számára. Mégis sikeres festő lett, építette karrierjét, megbecsülését.
Morális kérdéseket vet fel a történet a művészet helyéről és szerepéről, politikai állásfoglalásáról a háború előtti és alatti időkben. Nyugati szemmel nézve szinte elképzelhetetlen szertartásrendszer szavakban és tettekben egyaránt, a legszűkebb családon belül is.

Emmi_Lotta I>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Lehet-e a művészet célja pusztán a szépség megragadása? Vagy pedig a művész állítsa tevékenységét hazája szolgálatába? Esetleg keresse a saját útját?

Ishiguro második regényének (1986) hőse, Ono Maszudzsi életét áthatja ennek a választásnak a kettőssége. Fiatal éveiben a „lebegő világ”, gésák, teaházak, kocsmák, halvány, pislákoló lámpások, vigalmi negyedek festőjeként kamatoztatta kivételes tehetségét. A második világháború küszöbén azonban szakít mesterével és társaival, és elkezd más stílusú és mondanivalójú képeket alkotni, művészete megtelik szociális és politikai tartalommal. A háború utáni, amerikanizálódó Japánban harmadszorra is változtatni kényszerülne, mert hazafias jellegű alkotásai már nem számítanak korszerűnek, sőt szégyellni valókká váltak. Az esztétikain kívül morális szempontok is előtérbe kerülnek.

Ono élete belső konfliktusok sorozata: gyermekkorában pályaválasztása miatt szüleivel, fiatalon művészként önmagával, társaival és mesterével, később kedves tanítványával, Kurodával, öregkorában két lányával, de valójában elveivel és múltjával kerül összeütközésbe. Élete alkonyán visszaemlékszik sikereire és kudarcaira, szembesül művészi pályájának és emberi kapcsolatainak tanulságaival.

Kazuo Ishiguro rendkívül sokoldalú író. Mind a négy általam eddig olvasott könyve más-más témájú és mondanivalójú alkotás. Első két regénye (A dombok halvány képe, A lebegő világ művésze) a második világháború utáni Japánban játszódik, későbbi művei pedig ízig-vérig angol regények. A japán származású angol szerző által ábrázolt témák és tanulságok: a lehetőségeinkkel való élni tudás (A napok romjai), a felelősség (Ne engedj el…), a képesség a változásra és a változtatásra (A dombok halvány képe), a megbékélés saját magunkkal és tetteinkkel (A lebegő világ művésze) mélyen elgondolkodtatják az olvasót. Ráadásul ezek az írások érdekfeszítőek és a stílusuk is remek.

>!
Cartaphilus, Budapest, 2013
216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632662909 · Fordította: Todero Anna
Tigrincs P>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Nagyon szépen megírt visszaemlékezés. Magyarázatkeresés, önigazolásra tett kísérletek sora. Végtelenül udvarias, konfliktuskerülő, szelíd, zárt párbeszédek. Összegző és visszaismétlő válaszok, már – már terápiás módszertan. Néha nem is tudni, mire is céloznak valójában, el is bizonytalanodtam, hogy értik- e vajon egymást – úgy igazán. Vagy saját magukat. Látják- e a valóságot az udvariasság mögé rejtve? Értelmezhető-e így az egyén számára a felelősség szintje?
Aztán, hogy valóban olyan fontos- e mindent kimondani, megmagyarázni, fenntartani a szándékot a másik befolyásolására vagy inkább néha csak szemérmesen mondjuk: Elnézést kérek. Csakugyan bizonyára félreértettem valamit és valójában én látom rosszul a helyzetet. Lehet, hogy nem ártana meg.
Ishiguro írásaiból mindig elfogadást tanulok. No meg alázatot és odafigyelést. Nem árt meg ez sem.

Peónia>!
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Gyönyörködtem ebben a lebegő regényben. Ámultam azon a bravúron, ahogy Ishiguro a mély, konfliktusos művészi, családi, elvi, hazafias és generációs kérdéseket valóban a levegőben tudta tartani. Finom, egymásba hajló eszközökkel érte el ezt a hatást. A főszereplő művész önmagára irányuló művészi és morális kérdései lassan bontakoznak ki, meditatív jellegűek, távol suhannak el a mi kulturánkban megszokott önmarcangolástól. Mintha a japán kultúrára oly jellemző tapintat nemcsak a társas kapcsolatok kommunikációjának lenne a meghatározó elve, hanem az önmagukhoz való viszonyé is. Az idő türelmesen ugyan, de mégis úgy forgatja Ono Maszudzsi életét, hogy meg kell élnie a személyes életében éppúgy, mint hazája történetében, hogy semmi nem állandó. Lassú folyamat ez nála, de minden értéket újra kell vizsgálnia. Ahogy fiatalon nem kerülte meg a művészi eszményei felülvizsgálatát, úgy öregedő fejjel a hazafias nézeteit kell újraértékelni, de a családjához és a barátaihoz fűződő kapcsolatai is újragondolást kívánnak. Itt, a nyugati féltekén értékválságot kiáltanánk az Ono Maszudzsit érintő problémahalmaz láttán, keleten (ebben a regényben) minden pont csendesen megtalálja az ellenpontját, Maszudzsi is megtalálja a maga békéjét. Ám ott vannak a fiatalok, aki Japán második világháborús szerepét, az odavezető eszméket másként értékelik, mint Maszudzsi generációjának véleményformálói. Egyértelmű a viszonyuk a meghaladott értékekhez éppúgy, mint a haladáshoz, a jövőhöz. Az idős művészt a fiatalokra is jellemző, bár bennük már meg-megingó japán tapintat óvja meg a kíméletlen kritikától, a fájdalmasabb szembenézéstől.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

giggs85 P>!

(…) az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik, és nagyravágyása következtében egy egész vagyont veszít el… Az ő kudarca nem mérhető össze a hétköznapi életek méltatlan kudarcaival… Ha valaki ott bukott el, ahol mások elegendő bátorság vagy akarat híján nem is próbálkoztak, vigasztalást meríthet ennek tudatából, sőt mélységes elégtétellel szolgálhat számára, amikor visszatekint az életére.

139. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

A Takadénál töltött napjaim során megtanultam, hogy soha ne kövessem vakon a tömeget, hanem alaposan fontoljam meg, akarok-e arrafelé haladni, amerre lökdösnek. És ha van valami, amire biztatni próbállak titeket, akkor az az, hogy ne engedjetek a körülmények hatalmának.

79. oldal

2 hozzászólás
Csencse>!

Hadd tegyem azonban hozzá, nehezen tudom felfogni, miként lehetséges, hogy valaki, akinek fontos az önbecsülés, hosszú időn át ne legyen hajlandó felelősséget vállalni múltbéli tetteiért; tény, hogy olykor nem könnyű, de ha szembenézünk a hibáinkkal, amelyeket életünk során elkövettünk, kétségkívül bizonyosfajta elégedettségre és méltóságra tehetünk szert. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy nincs okunk szégyenre, ha tökéletes jóhiszeműséggel hibáztunk. Kétségkívül szégyenletesebb az, ha valaki nem képes vagy nem hajlandó elismerni a hibáit.

133. oldal

Riru>!

Anyám hallgatott egy darabig. Aztán megszólalt:
– Amikor az ember fiatal, sok mindent unalmasnak és élettelennek lát. De ahogy öregszik, rájön, hogy éppen ezek a dolgok a legfontosabbak számára.

51. oldal

She_Wolf>!

– Amikor Takedánál dolgoztam – magyaráztam nekik –, megtanultam egy fontos dolgot. Márpedig azt, hogy helyes, ha felnézünk a tanárainkra, ugyanakkor az is fontos, hogy ne fogadjuk el fenntartás nélkül a nézeteiket. A Takedánál töltött napjaim során megtanultam, hogy soha ne kövessem vakon a tömeget, hanem alaposan fontoljam meg, akarok-e arrafelé haladni, amerre lökdösnek.

79. oldal

Szelén>!

– A művészek – folytatta apám hangja – mocsokban és nyomorban élnek. Olyan világban tengetik az életüket, ahol minden arra csábítja őket, hogy akaratgyengék és züllöttek legyenek.

49. oldal

Kapcsolódó szócikkek: művész
Ceri>!

Ha egy verőfényes napon elindulnak a kis fahídtól, amelyet a környéken még mindig a „Tétovázás hídja” néven emlegetnek, a meredek ösvényen felkapaszkodva rövidesen megpillantják a házam tetejét két ginkófa csúcsa között.

(első mondat)

Lunemorte P>!

Ha egy mű­vész nem haj­lan­dó fel­ál­doz­ni a mi­nő­sé­get a gyor­sa­ság ked­vé­ért, ak­kor ezt mindnyá­junk­nak tisz­te­let­ben kell tar­ta­nunk.

74. oldal


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Kertész Imre: Sorstalanság
Donna Tartt: Az Aranypinty
Salman Rushdie: A sátáni versek
Salman Rushdie: Sátáni versek
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Doris Lessing: A fű dalol
Alice Munro: Asszonyok, lányok élete
Vladimir Nabokov: Lolita
Mario Puzo: A Keresztapa
Paul Auster: New York trilógia