A ​lebegő világ művésze 114 csillagozás

Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

A ​japán származású angol író, a Napok romjai és a Ne engedj el… szerzőjének lenyűgözően komplex lélektani regénye, mely 1986-os megjelenése után elnyerte az egyik legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Whitbread-díjat.
1948 ősze. Japán a II. világháború pusztítása után javában építi újjá városait. Az emberek igyekeznek maguk mögött hagyni a vereséget, inkább a jövőre fordítják figyelmüket. Nem így az egykor ünnepelt, majd a háború után visszavonult festő, Ono Maszudzsi, aki kertje és háza gondozásával, illetve két lányával és unokájával tölti az idejét. Kisebbik lánya közelgő eljegyzése okán fájdalmas erővel tolakodnak elő egykori döntéseinek emlékei. Vajon jól tette-e, hogy hűtlen lett a gésák és teaházak lebegő világához? Jó irányt vett ezt követően az élete? Nyugalmára sötét árnyat vetnek a múlt megidézett eseményeivel kapcsolatos gondolatai, és egyre több felkavaró kérdéssel szembesíti önmagát. Ahogy bejárja emlékezete labirintusát, sorra feltárulnak művészi és emberi… (tovább)

Eredeti mű: Kazuo Ishiguro: An Artist of the Floating World

Eredeti megjelenés éve: 1986

>!
Cartaphilus, Budapest, 2013
216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632662909 · Fordította: Todero Anna

Kedvencelte 12

Most olvassa 5

Várólistára tette 136

Kívánságlistára tette 83

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Finom ecsetvonásokkal festett japán festmény a hagyományról, a tiszteletről, a tekintélyről, az emlékezetről, a világ mulandóságáról, az idő könyörtelenségéről, az öregedésről, a családról, a büszkeségről, a belátásról, a lázadásról, az árulásról, a kegyetlenségről, a vakságról, az önámításról, az élethazugságról, és még sorolhatnám, hogy milyen fontos témákat érint ez a karcsú kötet, de be kell fejezni ezt a mondatot, mert már így is túl hosszú.
A hosszú mondatról viszont Krasznahorkai László jut az eszembe, aki a hagyományokat, az igazi, transzcendens világba vezető hagyományokat keresve utazott Kínába, ahol nem találta, és Japánba, ahol viszont rálelt, gondolta és írta, hosszú, végtelenbe indázó, lebegő mondatain keresztül.
Nem Krasznahorkait kritizálva, csak tényként állapítom meg, hogy szerintem az Angliában élő japán író, Kazuo Ishiguro, egyszerű, letisztult mondataival, a szertartásos japán formák felidézésével, a rövidebb-hosszabb emlékképek mesteri ritmusú kompozíciójával, a kimondhatatlan – mert a kimondott mindig csorbít, behatárol – lebegő érzékeltetésével pontosan ott van a hagyományban, ahová K.L. vágyakozott.

Ez a halk, érzékeny és szelíd könyv egyébként azon a konzekvens, szilárd meggyőződésen alapul, hogy az agresszív nacionalista hagyományt, amely Japánban a II. világháború idején uralkodott – függetlenül a hirdetőik egyéni tisztességétől és egyéb területeken szerzett érdemeitől –, el kell vetni, ki kell irtani. Ez a téma Magyarországon ma is aktuális, ezért ez az 1986-ban megjelent könyv a politikai mondanivalóját tekintve sem tekinthető elavultnak.
De ez – a politikai mondanivaló – ne riasszon el senkit, aki keleti, és ezen belül a japán kultúrát kedveli, mert ahogy az értékelésem első mondatában írtam, rendkívül gazdag értelmezési tartományai vannak ezen túl is ennek a nagyszerű könyvecskének. Ment a kedvencek közé. :)

>!
ziara P
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Szerettem ezt a könyvet a maga csendjeivel, csendes, keleti szereplőivel, akik sokszor nem beszélnek, csak a körülmények beszélnek helyettük. Már ezer éve várólistás volt nálam ez a könyv, mégis valahogy ódzkodtam tőle, nem kellett volna. Nem mondom, hogy telitalálat volt nekem, de érdemes volt elolvasni, nagyon érdekfeszítő korrajz a XX. századi Japánról, a japán emberek gondolat- és érzelemvilágáról. És a mondanivalója… Szívemből szólt:
„Természetesen volt néhány merész lépésünk, és gyakran túlságosan is szemellenzős módon jártunk el; de ez kétségkívül még mindig jobb, mint ha az ember akarat vagy bátorság híján soha nem teszi próbára a meggyőződését. Ha az emberbenelég mélyen él a meggyőződés, akkor feltétlenül eljut egy pontra, ahol már hitványság lenne köntörfalazni.” (211. oldal)

1 hozzászólás
>!
Ross P
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Volt valami pikáns abban, hogy a legdurvább Soros-propaganda pörgése közben olvastam egy kötetet egy háborús plakátpropagandista utóéletéről.
Na jó, ez nem tartozik a könyv erényei közé, pusztán véletlen egybeesés.
De amúgy tényleg, mi lesz azokkal, akik a képességeiket, a művészetüket egy ideológia szolgálatába állítják, és néhány év múlva azon kapják magukat, hogy a világ megváltozott körülöttük, amiben ők egykor hittek, az már ellenérzéseket, averziót, mi több, gyűlöletet vált ki a környezetükben élőkből? Hogyan tud olyasvalaki elszámolni magával, aki bizonyos körülmények között művésznek, a körülmények megváltozásával uszítónak számít? Hogyan tudja helyre rakni a dolgokat, megtagadja-e, meg kell-e tagadnia egykori önmagát, azért, mert az új világ ezt várja el tőle?
Értem én azt az olvasatát is a regénynek, hogy a főszereplő képviseli a régi, a becsületes japán világot/világnézetet, amely ha tévedésen alapult is, de legalább őszinte volt, a környezete változásaival pedig azért nem tud feltétlenül azonosulni, mert látja annak értékvesztett, álságos voltát; de miközben itt naponta záporoznak ránk a név nélkül írt gyalázkodó cikkek, manipulált képek, hazug plakátok, engem a másik olvasat egy kicsit jobban izgatott.

3 hozzászólás
>!
egy_ember
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Csak egy ember sorsát ismerhetjük meg ebből a könyvből, azt is csak felületesen, mégis egy ország három korszakába tekinthetünk be. A hagyományos, „gésás” Japánéba, az azt felváltó, iparosodó, „hazafias” és imperialista Japánéba, és a megvert, kiábrándult és amerikanizálódó Japánéba.
A szöveg tele van csöndekkel, elhallgatásokkal, tükröződésekkel. Nagyon japános az egész, finom, visszafogott és formális, mégis olykor brutális erővel sikerül megragadnia az egyéni felelősség, az önálló gondolkodás, a hűség és árulás nehéz kérdéseit.

>!
SteelCurtain 
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Icsiró még kisfiú, ő megteheti, hogy elbújik a szörnyűségek elöl, mondván, hogy majd akkor szóljatok, ha valami érdekes történik. Nagyapja, Ono Maszudzsi, a nyugalomba vonult festőművész sok honfitársához hasonlóan szintén úgy gondolja, hogy rejtve maradhat az önpusztító folyamatok kialakításában vállalt szerepe, személyes, és nemzeti szinten megvalósult rémképe elöl. Csak csigatempóban ér el tudatáig, hogy hazáját nemcsak fizikailag rombolta le a háború, hanem a megingathatatlannak vélt tradíciókat is kikezdte.
Ishiguro egészen bravúrosan ábrázolja a múltat, s a jelent, egyszerre drasztikusan szétválasztva, s mégis kibogozhatatlanul összesodorva őket. Ebben a világban csakugyan lebeg az olvasó. És lebegnek a szereplők is, némelyiket olykor a történeten kívülre pottyantó gravitáció ellenére. Mintha a háborús vereség is egyfajta lelki gravitáció lenne az álmodozók számára.

>!
Tigrincs P
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Nagyon szépen megírt visszaemlékezés. Magyarázatkeresés, önigazolásra tett kísérletek sora. Végtelenül udvarias, konfliktuskerülő, szelíd, zárt párbeszédek. Összegző és visszaismétlő válaszok, már – már terápiás módszertan. Néha nem is tudni, mire is céloznak valójában, el is bizonytalanodtam, hogy értik- e vajon egymást – úgy igazán. Vagy saját magukat. Látják- e a valóságot az udvariasság mögé rejtve? Értelmezhető-e így az egyén számára a felelősség szintje?
Aztán, hogy valóban olyan fontos- e mindent kimondani, megmagyarázni, fenntartani a szándékot a másik befolyásolására vagy inkább néha csak szemérmesen mondjuk: Elnézést kérek. Csakugyan bizonyára félreértettem valamit és valójában én látom rosszul a helyzetet. Lehet, hogy nem ártana meg.
Ishiguro írásaiból mindig elfogadást tanulok. No meg alázatot és odafigyelést. Nem árt meg ez sem.

>!
Emmi_Lotta IMP
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Lehet-e a művészet célja pusztán a szépség megragadása? Vagy pedig a művész állítsa tevékenységét hazája szolgálatába? Esetleg keresse a saját útját?

Ishiguro második regényének (1986) hőse, Ono Maszudzsi életét áthatja ennek a választásnak a kettőssége. Fiatal éveiben a „lebegő világ”, gésák, teaházak, kocsmák, halvány, pislákoló lámpások, vigalmi negyedek festőjeként kamatoztatta kivételes tehetségét. A második világháború küszöbén azonban szakít mesterével és társaival, és elkezd más stílusú és mondanivalójú képeket alkotni, művészete megtelik szociális és politikai tartalommal. A háború utáni, amerikanizálódó Japánban harmadszorra is változtatni kényszerülne, mert hazafias jellegű alkotásai már nem számítanak korszerűnek, sőt szégyellni valókká váltak. Az esztétikain kívül morális szempontok is előtérbe kerülnek.

Ono élete belső konfliktusok sorozata: gyermekkorában pályaválasztása miatt szüleivel, fiatalon művészként önmagával, társaival és mesterével, később kedves tanítványával, Kurodával, öregkorában két lányával, de valójában elveivel és múltjával kerül összeütközésbe. Élete alkonyán visszaemlékszik sikereire és kudarcaira, szembesül művészi pályájának és emberi kapcsolatainak tanulságaival.

Kazuo Ishiguro rendkívül sokoldalú író. Mind a négy általam eddig olvasott könyve más-más témájú és mondanivalójú alkotás. Első két regénye (A dombok halvány képe, A lebegő világ művésze) a második világháború utáni Japánban játszódik, későbbi művei pedig ízig-vérig angol regények. A japán származású angol szerző által ábrázolt témák és tanulságok: a lehetőségeinkkel való élni tudás (A napok romjai), a felelősség (Ne engedj el…), a képesség a változásra és a változtatásra (A dombok halvány képe), a megbékélés saját magunkkal és tetteinkkel (A lebegő világ művésze) mélyen elgondolkodtatják az olvasót. Ráadásul ezek az írások érdekfeszítőek és a stílusuk is remek.

>!
Cartaphilus, Budapest, 2013
216 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632662909 · Fordította: Todero Anna
>!
Peónia
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Gyönyörködtem ebben a lebegő regényben. Ámultam azon a bravúron, ahogy Ishiguro a mély, konfliktusos művészi, családi, elvi, hazafias és generációs kérdéseket valóban a levegőben tudta tartani. Finom, egymásba hajló eszközökkel érte el ezt a hatást. A főszereplő művész önmagára irányuló művészi és morális kérdései lassan bontakoznak ki, meditatív jellegűek, távol suhannak el a mi kulturánkban megszokott önmarcangolástól. Mintha a japán kultúrára oly jellemző tapintat nemcsak a társas kapcsolatok kommunikációjának lenne a meghatározó elve, hanem az önmagukhoz való viszonyé is. Az idő türelmesen ugyan, de mégis úgy forgatja Ono Maszudzsi életét, hogy meg kell élnie a személyes életében éppúgy, mint hazája történetében, hogy semmi nem állandó. Lassú folyamat ez nála, de minden értéket újra kell vizsgálnia. Ahogy fiatalon nem kerülte meg a művészi eszményei felülvizsgálatát, úgy öregedő fejjel a hazafias nézeteit kell újraértékelni, de a családjához és a barátaihoz fűződő kapcsolatai is újragondolást kívánnak. Itt, a nyugati féltekén értékválságot kiáltanánk az Ono Maszudzsit érintő problémahalmaz láttán, keleten (ebben a regényben) minden pont csendesen megtalálja az ellenpontját, Maszudzsi is megtalálja a maga békéjét. Ám ott vannak a fiatalok, aki Japán második világháborús szerepét, az odavezető eszméket másként értékelik, mint Maszudzsi generációjának véleményformálói. Egyértelmű a viszonyuk a meghaladott értékekhez éppúgy, mint a haladáshoz, a jövőhöz. Az idős művészt a fiatalokra is jellemző, bár bennük már meg-megingó japán tapintat óvja meg a kíméletlen kritikától, a fájdalmasabb szembenézéstől.

2 hozzászólás
>!
Morpheus
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Vékony könyv, mégis nehezen haladtam vele, eléggé fajsúlyos ugyanis. Nehezen jövünk rá, ki is valójában a főhősünk, miért lebeg körülötte valamiféle rossz érzés, aztán lassan, fokozatosan minden kiderül. A második világháború utáni első néhány évben járunk, de ezt megszakítják a visszanézések, az emlékek, amelyek elég kaotikusak, de a végére mindent megértünk. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de katartikus élményt sem okozott. Érdekes volt látni, milyen volt Japán a világháború után, és részben előtte, egy festőművész szemével, életén keresztül.

>!
Kuszma P
Kazuo Ishiguro: A lebegő világ művésze

Hibátlan könyv, és a hibátlan könyvekről nagyon nehéz magvasat írni. Ishiguro arányérzéke tökéletes, elbeszélője a rafinált olvasóknak is meglepetést okoz, ahogy a történet során lassan előbukkannak az esztétikai szépség vonalai mögül a morális bűn megnyilvánulásai. Ez az arányérzék segíti az írót abban is, hogy ez a rövid regény egyszerre művészéletrajz, történelmi korrajz és családi dráma legyen, miközben nem veszít feszességéből és mélységéből.


Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

(…) az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik, és nagyravágyása következtében egy egész vagyont veszít el… Az ő kudarca nem mérhető össze a hétköznapi életek méltatlan kudarcaival… Ha valaki ott bukott el, ahol mások elegendő bátorság vagy akarat híján nem is próbálkoztak, vigasztalást meríthet ennek tudatából, sőt mélységes elégtétellel szolgálhat számára, amikor visszatekint az életére.

139. oldal

>!
Csencse

Hadd tegyem azonban hozzá, nehezen tudom felfogni, miként lehetséges, hogy valaki, akinek fontos az önbecsülés, hosszú időn át ne legyen hajlandó felelősséget vállalni múltbéli tetteiért; tény, hogy olykor nem könnyű, de ha szembenézünk a hibáinkkal, amelyeket életünk során elkövettünk, kétségkívül bizonyosfajta elégedettségre és méltóságra tehetünk szert. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy nincs okunk szégyenre, ha tökéletes jóhiszeműséggel hibáztunk. Kétségkívül szégyenletesebb az, ha valaki nem képes vagy nem hajlandó elismerni a hibáit.

133. oldal

>!
Riru

Anyám hallgatott egy darabig. Aztán megszólalt:
– Amikor az ember fiatal, sok mindent unalmasnak és élettelennek lát. De ahogy öregszik, rájön, hogy éppen ezek a dolgok a legfontosabbak számára.

51. oldal

>!
dokijano

Maga annyit tud a világról, mint egy gyerek. Szerintem még azt sem tudná megmondani, ki volt Karl Marx.
    Barátságtalannak szánt pillantást vetettem rá, de nem szóltam. Erre ő felnevetett, és azt mondta:
    – Na látja. De ne legyen dühös. A kollégái többsége sem tudná.
    – Ne legyen nevetséges! Természetesen ismerem Karl Marxot.
    – Nos, elnézést kérek, Ono. Lehetséges, hogy alábecsültem. Beszéljen Marxról, kérem.
    Megvontam a vállam, és azt mondtam:
    – Azt hiszem, ő volt az orosz forradalom vezére.
    – És akkor kicsoda Lenin, Ono? Talán ő volt Marx helyettese?

180. oldal, 1949 novembere (Cartaphilus, 2013)

>!
She_Wolf

– Amikor Takedánál dolgoztam – magyaráztam nekik –, megtanultam egy fontos dolgot. Márpedig azt, hogy helyes, ha felnézünk a tanárainkra, ugyanakkor az is fontos, hogy ne fogadjuk el fenntartás nélkül a nézeteiket. A Takedánál töltött napjaim során megtanultam, hogy soha ne kövessem vakon a tömeget, hanem alaposan fontoljam meg, akarok-e arrafelé haladni, amerre lökdösnek.

79. oldal

>!
dokijano

Már fiatal korában is magányos, szomorú természet volt. – Mori-szan elhallgatott egy pillanatra. Azután így folytatta: – De amikor néha együtt iszogattunk és mulattunk a vigalmi negyedbeli lányokkal, Giszaburó felvidult. Azok a lányok csupa olyan dolgot mondtak neki, amit hallani szeretett volna, és ő – legalábbis egy éjszaka erejéig – hitt is nekik. Persze elég értelmes ember volt ahhoz, hogy másnap reggel már ne higgye el mindazt, amit hallott. De ettől még nagyon is fontosak voltak számára ezek az éjszakák. Mindig azt mondogatta, hogy a legjobb dolgok egyetlen éjszakából állnak, s reggelre elenyésznek. Giszaburó nagyon is meg tudta becsülni azt, amit az emberek lebegő világnak neveznek, Ono.

156. oldal, 1949 novembere (Cartaphilus, 2013)

>!
bedeguar P

Akkoriban senki sem törődött az idiótákkal. Most mi ütött az emberekbe, hogy képesek voltak összeverni ezt a fickót? Lehet, hogy nem tetszenek nekik a dalai és a szövegei, de minden valószínűség szerint pontosan ők voltak azok, akik annak idején megsimogatták a fejét, és addig biztatták, míg az a pár foszlány kitörölhetetlenül bevette magát az agyába.

65. oldal

>!
Ceri

Ha egy verőfényes napon elindulnak a kis fahídtól, amelyet a környéken még mindig a „Tétovázás hídja” néven emlegetnek, a meredek ösvényen felkapaszkodva rövidesen megpillantják a házam tetejét két ginkófa csúcsa között.

(első mondat)

>!
Ligeia P

…Ennek ellenére eltűrjük, hogy az emberek mind kétségbeejtőbb helyzetbe kerüljenek, a kisgyermekeink közül sokan belehaljanak az alultápláltságba. Eközben az üzletemberek egyre gazdagodnak, a politikusok pedig csak újabb és újabb kifogásokkal állnak elő, és folyton összevissza beszélnek. El tudja képzelni, hogy bármely nyugati hatalom esetében előálljon ilyen helyzet? Ott már rég akcióba léptek volna.

183. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában
Salman Rushdie: A sátáni versek
Salman Rushdie: Sátáni versek
Edmund de Waal: A borostyánszemű nyúl
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Andrea Levy: Parányi sziget
Sally Gardner: A Hold legsötétebb oldala
David Almond: Szárnyak titka
David Almond: Skellig
Emma Healey: Elizabeth eltűnt