A ​főkomornyik szabadsága 87% 54 csillagozás

Torokszorító történet, zseniális jellemábrázolás, tökéletes helyszín, kacifántos, de mégis jól olvasható mondatok. Szerteágazó események, politika, szerelem, és mindez olyan szépen röviden, tömören, minden terjengősségtől mentesen megírva. Az utóbbi idők legnagyobb olvasmányélménye számomra.

Szabadjon rögtön azzal kezdenem, hogy Mr. Ishiguro nem teljesen ismeretlen előttem, volt szerencsém ismerni kivételes írói munkásságát ezt megelőzően is, és most sem áll módomban mást állítani, mint hogy tehetségéhez halvány kétség sem férhet. Mindazonáltal egyáltalán nem elképzelhetetlen, sőt, egyenesen logikusnak tetsző, ha azt mondom, tetszésnyilvánításomban nem csekély szerepe van le nem becsülendő vonzódásomnak az efféle témájú irományokhoz, és nem mulaszthatom el megemlíteni azt sem, hogy milyen hihetetlen mérvű a rajongásom a brit irodalom iránt. Szabadjon azt is megemlítenem, hogy bár történetünk elején nem kis fáradtságomba került a szövegezés korrekt követése és értelmezése, végülis hihetetlenül rövidnek tűnő idő után belerázódtam a (számunkra) kétségtelenül lassan csordogáló történetszövés figyelemmel kísérésébe.

Igazi írói bravúr ez, ahogy ennyire eszköztelenül ábrázol bonyolult meggyőződésbeli viszonyulásokat és megváltoztathatatlan magánéletbeli fordulatokat. A sorok közt elrejtve egyéni tragédiák, alig sejthető és eltitkolt drámák. Kedvenc.

Remekbe szabott kis történet a tökéletes főkomornyiknak készülő Mr. Stevensről, aki a szent ügy érdekében kész mindenről lemondani, akár önmaga életéről is, hagyva azt szép lassan elvonulni maga mellett. A világot csak lexikonokból, útikönyvekből és folyóiratokból ismerő komornyik visszaemlékezése azokat az időket idézi, mikor még volt kinek szolgálni, mikor közel lehetett lenni a világ, az emberiség sorsát irányító hatalmasságokhoz, amikor nem kellett gondolkodni, élni, érezni, csak végrehajtani, szolgálni. Az önmagát minduntalan korrigáló, választékos, modoros nyelvezet, a minden részletre, eshetőségre kiterjedő figyelem és pontosság mintha a jelen helyzet kialakulásának bonyolult mechanizmusait próbálná rendszerbe foglalni, komornyikhoz illő pedáns rendbe rakni. Csakhogy az önmaga személyiségét, az önálló gondolkodást feladó, visszafojtó Mr. Stevensnek nehezére esik ez a feladat, egyrészt bonyolultsága miatt, másrészt, mert elszokott az efféle műveletektől. Lassan, fel-felvillanó képekből, egy-egy emlékezetébe visszatérő gesztusból, szóból, jelenetből áll össze elrontott életének mozaikképe. A visszapergetett élet képe nem csak az elszalasztott szerelem, a családtagokkal való érzelmi kapcsolat tudatos kizárása, az énnek a személyes sors szintjén való elfojtása miatt sivár és életidegen, hanem a Mr. Stevens által értelmezett komornyikideál miatt is. A komornyik gondolkodása azok magatartását is példázza, akik az „emberiség javáért és üdvéért” dolgozó és harcoló urak és főnökök kritikátlan, feltétlen szolgálatába álltak. Az ideális gazda nagy fontosságú ügyeket intéz az emberiség szolgálatában, a komornyik feladata: gondoskodni a jó kiszolgálásról, feltétlen bizalom a gazda iránt, óhajainak teljesítése. A komornyik ugyanakkor nem részese a nagy tetteknek, a komornyik nem felel gazdája tetteiért, nem szégyenkezik miattuk, nem mutat megbánást – ő csak végrehajtja a parancsot és az önpusztításig fegyelmezett marad. Nem nehéz felismerni Mr. Stevensben a II. vh.-ba belebonyolodott, önmegtagadó, gondolkodásmentes milliók típusát.
A komornyik visszaemlékezése, a néha visszarettentő emlékek előtti megtorpanása, útra indulása, élni próbálása és az elvesztegetett idő, élet visszaszerzésének lehetetlensége nemcsak az egyes ember, hanem egy pár nemzedék elé tartott tükör is, felszólítás az önvizsgálatra, ugyanakkor a tettek, döntések visszafordíthatatlanságának tudatosítása.

Különös ívű, megkapó szépségű történet. A parádés szereposztással készült Napok romjai nagyszerű film volt – de a film a könyv nyomába sem ér…

Az egyszerű köznyelvi stílusban írt, cselekményhiányos regény ragyogóan megkomponált, az összes apró részlet a helyén van. Hiába az egyszerűség, a mű annyira gondolatgazdag, hogy ha tippelni kellene a jövő brit középiskolai kötelezőjére, mondjuk fél évszázad múlva, én erre szavaznék.
Megy a kedvencek közé.

Mj: Az eredeti cím a Napok romjai, összehasonlíthatatlanul jobb, mint ez a magyar (sajtóhiba) cím, amivel olvastam. (?)

Update 19.09.08. Érdekes, mennyivel jobb cím az eredeti, hiszen – elgondolkodtam – a könyv csak „romokból” áll. Néhány ezek közül, tényleg csak példák:
Lord Darlington sorra elbukik.
– Mint munkaadó megbukik, amikor engedi, hogy a főkomornyikot vizsgáztassák a vendégek.*
– Emberi bukás, amikor a zsidó szobalányoknak felmond. A tett megbocsáthatatlan, Ishiguro sem teszi.
– Erkölcsileg is elbukik, a hibás politikája miatt.

A főkomornyik
– félreértelmezi a helyzetét az új, amerikai kastélytulajdonos alatt;
– morális bukásnak tekinthető, amikor a háború után letagadja korábbi munkaadóját;
– nagyon fájó, hogy nem tudott a „nagy” komornyikok közé kerülni, hiszen ennek feltétele a nagy angol családi alkalmazás, és Lord Darlington ugye már nem tartozik közéjük;
– és végül a magánéleti kudarc.

*Emlékezzünk, hogy az apa, aki a „nagy” komornyikok közé tartozhatott volna, hogyan kezelt egy-két hasonló helyzetet.

Az elmúlt hetek egyikén a közeli város könyvtárából rám-telefonáltak, hogy vigyem vissza az onnan elhozott könyveket, mert már egy fél éve is eltelt annak, hogy kivettem azokat. Amikor visszavittem a szóban forgó könyveket, a könyvtároslány mondta, hogy egy könyvet elvihetek, ami eleinte nagyon felháborított, de aztán belenyugodtam, mert láttam, hogy az sincs nagyon amiből választhatnék, és arra is gondoltam, hogy most azért enged csak egyet, a máskor szokásos három könyv helyett, mert attól fél, hogy félévekig is magamnál tarthatom őket, míg egy könyvvel mégis gyorsabban végezhetek. Aztán erre a könyvre esett a választásom, miután az írótól már olvastam A dombok halvány képét, és jónak is találtam.
Úgy általánosságban véve csalódás volt ez a könyv, már attól kezdve, hogy megtudtam, hogy egy angol kastélyban folyó élet a témája. Az ilyen történeteket általában még filmekben is unni szoktam. A film, ami ebből a könyvből készült történetesen érdekelt volna, mert olyan színészek és színésznők – Emma Thompson, Hugh Grant, Ben Chaplin – játszanak benne, hogy velük szinte bármilyen filmet megnéznék. Eddig még nem sikerült végignéznem, mert mindig csak eredeti hanggal és román felirattal kaptam el, amit nem értettem meg tökéletesen, aminek következtében egy idő után beleuntam, és kikapcsoltam a tévét.
A könyv cselekményét egy ökör- vagy tehénszekér járásához tudnám a legjobban hasonlítani: azokat is beleállítják az útba, és azok is menegetnek elébb-elébb, miközben jelentős változások nem történnek velük, és körülöttük sem. Gyakran szó esik arról, hogy milyen lehet a „nagy” főkomornyik", aztán a méltóságról is. A főszereplő – a főkomornyik – lehet, hogy magát „nagy”-nak képzeli, mint egy-egy vele egy időben élő, vagy régebben élt főkomornyikokat, de én inkább jól beprogramozott robotoknak, vagy kitűnően idomított állatoknak láttam őket. Méltóságról, hogyan lehet beszélni olyan ember esetében, akinek nincs szabad akarata? Szóba kerül az is, hogy a munkaadójuk – Lord Darlington – „jó” ember. Ezzel se értek egyet – teljesen –, hogy lehet jó olyan valaki, aki az inasát még hetvenkét éves korában is dolgoztatja, miközben annak reszket a keze, amikor az ételes tálcákat hordja, és csöpög az orra is? Melléje még azt is hozzá kell képzelni, hogy ennek az öreg-inasnak olyan padlásszobája van, ahol még fel sem tud állni normálisan, csak görnyedten. A szolganépség is mindig akart volna dolgozni, akárcsak a szánhúzó kutyák, lehet, hogy azért is, mert az életük örökös munkájával semmilyen tulajdont nem tudtak szerezni. Ezek a dolgok ilyen pompásan voltak megoldva. Mint számos mai könyvben, ebben a könyvben is szóba kerül az antiszemitizmus is. Itt a főkomornyik állítja a munkaadójáról, hogy nem volt antiszemita, én ezt inkább arra javítanám, hogy nem volt mindig antiszemita. Ha nem lett volna antiszemita, akkor nem bocsájttatta volna el a két zsidó szobalányt, csak azért, mert zsidók. Ez a rész nekem nehezen hihető, mivel a zsidók általában fizikai munkákat nem szoktak végezni(még Ámosz Oz is azt írta a Keresztül-kasul Izrael országában 1982 őszén című könyvének egy részében, hogy "…a zsidó álmokat nem zsidó kezekkel valósítják meg…"). Ha a zsidók nem végeztek fizikai munkákat, akkor hogy voltak szobalányok?
A könyv leglényegesebb részének azt tartom, amikor Lord Darlington küzdött azért, hogy a legyőzött Németországot, abban a nehéz helyzetében, amilyenben a legyőzetése után került, ne alázzák tovább, inkább vizsgálják felül az első világháború békeszerződéseit(a II. világháború is azért tört ki, mert az első világháború legyőzött államait a békeszerződésekkel túlságosan leszorították). Egy másik lényeges kérdés a nácizmusról szólt: a Lord ellenségei csak a Lordot tartották nácinak, amit bármilyen szempontból is vizsgálhatjuk, nem tűnik teljesen reálisnak. Erről van is egy jó idézet a könyvben, aminek egy részét már @BakosJuci is idézte a itt, amiért én nem raktam be az idézetek közé ismét, de azért ide az értékelésembe beillesztem:
"Manapság persze általánosan elfogadott tény, hogy Herr Ribbentrop szélhámos volt; hogy Hitler hosszú éveken át mindenáron félre akarta vezetni Angliát a saját tényleges szándékait illetően, és hogy Herr Ribbentropnak semmi más dolga nem volt nálunk, mint hogy ezt a szemfényvesztést tetszetősen megoldja. Szóval ez az általánosan elfogadott nézet, és nekem nem áll szándékomban itt most vitába szállni vele. Mindazonáltal eléggé fárasztó végighallgatni, hogy ma mindenki úgy beszél, mintha őt a maga részéről soha egy pillanatra sem tévesztette meg Herr Ribbentrop… mintha Lord Darlington lett volna az egyetlen, aki Herr Ribbentropot tiszteletre méltó úriembernek tartotta, és együttműködést alakított ki vele. Az igazság az, hogy Herr Ribbentropot a harmincas években mindvégig jó szemmel nézték, sőt versengtek a társaságáért a legelőkelőbb házakban is. Különösen 1936 és 1937 körül, emlékszem a személyzeti társalgóban másról sem beszélt a vendégek kísérete, mint a „német nagykövetről”, és az elmondottak semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy hazánk legelőkelőbb hölgyei és urai között szép számmal akadtak, akik rajongtak érte. És be kell vallanom, fárasztó dolog végighallgatni, hogy ugyanazok a személyek manapság hogyan beszélnek azokról az időkről, és különösen, hogy miket mondanak néha őlordságáról. Önök is hamar meggyőződhetnének az ilyen személyek képmutató álnokságáról, ha láthatnák a meghívottak listáját egy-két akkori estélyükről; akkor kiderülne, milyen gyakran volt Herr Ribbentrop nem is egyszerűen csak vendég, hanem egyenesen díszvendég ezeknek a személyeknek az asztalánál.
Aztán meg gyakran hallani, hogy ugyanezek a személyek úgy beszélnek, mintha Lord Darlington valami rendkívüli dolgot művelt volna, amikor elfogadta a nácik vendégszeretetét Németországban tett utazásai alkalmával azokban az években. Nem hiszem, hogy ilyen könnyen beszélnének, ha mondjuk a Times közreadná a vendégek névsorát csak egyetlen bankettről, amelyet a németek adtak a nürnbergi nagygyűlés idején. Az igazság az, hogy Anglia legbefolyásosabb, legtekintélyesebb hölgyei és urai éltek a német vezetők vendégszeretetével, és első kézből való értesülések alapján tanúsíthatom, hogy ezeknek a személyeknek a legtöbbje hazatérte után nem győzött áradozni házigazdáiról. Aki manapság arra célozgat, hogy Lord Darlington titkos kapcsolatot tartott fenn a közismert ellenséggel, az egyszerűen kényelmesebbnek találja, ha megfeledkezik azoknak az időknek a valódi légköréről."
A könyv végén kezd a főkomornyiknak az „esze megjönni”, amikor egy idegennel nézik a naplementét, de akkor már késő. Akkor már kezd leesni neki is, hogy egész életében valamilyen szinten másnak volt a csicskása, tulajdonképpen a más életének volt egy parányi része, és a maga életéből szinte nem élt semmit.
Nincs sok párbeszéd a könyvben, de azok is olyan modorosak,mesterkéltek, cikornyásak, hogy már csak azoktól is elmehet az olvasó „étvágya”.

Ordítóan brit téma egy japán szerző tollából.
Mesteri az átlényegülés a harmincas évek elkötelezett, gépies tudatú főkomornyikjába, akinek a tiszteletet érdemlő, máskor zavarba ejtően érzelemmentes, idegesítően precíz munkája vetett hite és sikere lényegében kizárja a magánélet igényét.
Azonban kik vagyunk, hogy ítélkezzünk fölötte?
Elegáns stílus, lassú tempó, kimért hangulat.

Szomorú történet, de fontos olvasmány. Tükröt tart: mennyire értelmes vagy értelmetlen az életünk, mennyire követjük a szívünket és követjük el a saját hibáinkat? Rendhagyó szerelmi történet, amelyben legalább annyira elképzelhető az alternatív életút, mint amennyire kizárja a főhős személyisége. Szól a sebezhetőségről, a másik világába való belépésről, de legalább ilyen mértékben a jól végzett munkáról, annak értékéről.

Főkormornyikunk útkeresése, szakmai elemezgetése. Érdekes olvasmány, néhol kicsit elveszítettem a fonalat, de ettől függetlenül tetszett.
Vicces ez a Mr. Stevens :-)

Nagyon nehezen indult es bar beleolvastam es kesobb jobbnak tunt, mivel lattam a filmet, ami kituno, ugy dontottem, inkabb felbehagyom a konyvet. Ritka az, amikor a film nekem eleg, de ez most ilyen.

nem mondhatnám, hogy akciódús a cselekmény, mégis pörögnek a sorok, és az olvasó elmerül egy letűnt korszak nosztalgiájában, ahol a ki nem mondott szavakban rejlik minden, ahol nincs más, csak a rend, a szokások… a szolgaiság. a modoros stílus zseniálisan illik a témához, még inkább a főszereplő komornyikhoz.