A ​dombok halvány képe 86% 312 csillagozás

Sejtelmes, borzongató, kísérteties homályba burkolózó regény.
A történet, amit átadni próbál, szétfoszlik a kezeink között, csak az alaphangulat marad velünk, aminek a megteremtése viszont egészen mesteri.
Súlyos családi tragédia állna az események középpontjában, ha a főszereplő merne beszélni róla, ha szembe tudna vele nézni, ha megpróbálná átengedni magát a fájdalomnak és a gyásznak, de helyette egy tükörlabirintusban bolyongunk, álmok, halálszimbólumok és emlékképek törnek fel a mélyből, más emberek, távoli ismerősök életét nézve közvetetten látunk rá beteges lelki folyamatokra, sérülésekre, mérgező anya-lány kapcsolatra, traumákra, félelmekre.
Van valami végtelenül nyugtalanító ebben a tükröződésben, a világháború utáni Japán meghasonlásán, merev szokásain, veszteségein, az óceánon túli világ csábításán keresztül is átsejlik az erőszakos halál visszatérő motívuma.
A keleti ember vasfegyelme minduntalan szembekerül a kiszámíthatatlansággal és a pusztulással, elhallgatások, titkok, élettörténeti hézagok jellemzik a szereplők által bejárt utat.
A regényre jellemző a finom, törékeny szépség, amit az elmosódó dombok halvány képe jelent, de az a belső küzdelem is, ami elengedhetetlen az elfojtással és a bűntudattal való szembenézéshez.

Nos. Kézen fog, lassan végigvezet, a végén pedig kioszt egy zsibbasztó gyomrost.
A teljes életművet szeretném a polcomon tudni még ma, mondjuk azonnal…
A dombok halvány képe… Halvány látkép, de az olvasóban örökre megmarad. Az egész történetet a titokzatosság és a mélyen megélt fájdalmak hangulata lengi be. Gyönyörűen megírt könyv, fájó és megrázó, mély érzéseket feltáró írás, ahol végre nem találkozunk helyesírási és nyelvtani hibákkal.
Irodalmi Nobel-díj? Nálam már az első regényével kiérdemelte Ishiguro.
Aki szeretne az emberi lélek finom tea délutánján részt venni, olvassa el ezt a könyvet!

Nagyon szeretem az efféle finom, elegáns, sejtelmesen egyszerű prózát, talán mert ha beledöglenék, se tudnék ilyet írni. Ishiguro meg rögtön első regényében úgy megtalálta ezt a hangot, hogy az már valahol pofátlanság. Ráadásul ne menjünk el amellett sem, hogy ritka az olyan címválasztás, ami ennyire harmonizál magával a regényszöveggel. A dombok halvány képe, ennél szebben elmondani, miről is szól ez a könyv, aligha lehet. A történet tulajdonképpen két szálon mozog. Egyrészt az ötvenes évek Nagaszakijában kísérhetjük figyelemmel egy gyermeket váró asszony sorsát, majd a másik szálban ugyanezt a nőt látjuk jó 30 év múltán a vidéki Angliában. Ishiguro művészetének különlegessége, hogy (Nagaszaki ide vagy oda) a regény legfőbb konfliktusa nem az atombomba okozta sokk, ami csak meglehetősen áttételesen jelenik meg, hanem a különböző kultúrák és szemléletmódok közötti összeütközés. A legjelentősebbnek ezek közül a háború előtti és utáni japán önkép találkozása tűnik: a régi Japánt Ogata-szan, az após képviseli a maga maradi nézeteivel és körvonalazhatatlan háborús szerepvállalásával*, a másik oldalt pedig talán Szacsiko, a szabados erkölcsű özvegy jeleníti meg leginkább. Közöttük áll mintegy átmenetként a főszereplő, Ecuko a maga kétségeivel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az „öregektől” való elszakadás generációs konfliktusát az angliai szálban megismétli az író Ecuko és lánya, Niki között, valamint a helyenként japán kísértettörténeteket** idéző hangulatfestést, láthatjuk, mennyi értelmezési lehetőséget kínál ez a rendkívül egyszerű, és voltaképpen meglehetősen rövid szöveg. Bravúros.

* Ennek a szálnak a morális felelősségét mélyíti el később A lebegő világ művészé-ben.
** Ami erős hasonlóságot mutat az angolszász gótikus rémregénnyel, így Britanniában nem is hat szokatlanul.

Figyelembe véve azt a tényt, hogy Kazuo Ishiguro 1954-ben Nagasaki-ban született, és hogy hat évesen családjával Angliába költözött, könyvét fel lehet úgy fogni, mint egy önarckép. Nyilvánvalóan könnyű megérteni, hogy kívülállóként érzi magát mind a hazájában, mind az általa elfogadott kultúrákban. És én, mint egy konzervatív olvasó lennék az utolsó, aki elítélné valakinek a nosztalgia iránti érzéseit az elveszett múlttal vagy az intuícióval kapcsolatban. Mert azért van úgy, hogy a „szabadság” gyakran egyfajta kulturális porlasztás árán jön létre. Ecuko, Szacsikó és Mariko történetét használja, hogy valamilyen jelentést adjon a saját kétségbeeséséért, „valódi” nemzetéért. Egyfajta kötél metafora: az elfojtott érzelmek árasztása. De számomra, spoiler meglehetősen bizonytalan nyomokat hagyott maga után. Olyan, mint Henry James: A csavar fordul egyet c. regénye: (aki egyszer azt nyilatkozta: „Nem szabadna olyan korokról regényt írni, melyek több mint harminc évvel a szerző jelene előtt játszódnak, hiszen nem rendelkezhetünk kellően hiteles tudásról egy emberöltővel korábbi világról.”spoiler egy mélységesen nyugtalanító, az utolsó pillanatig (és még az után is) legalább kétféle módon értelmezhető, „befejezetlen” történet, és mivel /nyilván szándékosan/ nem foglalkozik azzal, hogy a kerettörténetet lezárja. Semmiféle (szerzői) útmutatást nem kapunk arra nézve, hogy hogyan kellene értelmezni a fő történetet. Úgy is mondhatnám: a pillanat intenzitásában a keretezés leáll. Vagy, szintén lehetséges: a történet szándékosan kétértelmű, minden értelmezés érvényes. Szóval, lehet, hogy az emlékek is rendezetlenek? (mint Julio Cortázar: Sántaiskola c. könyvében, ahol az egyik történet, az író „újra rendezi”, s az két különböző olvasatot tesz). Szerettem a két különböző nő, Ecuko és Szacsiko ábrázolását és radikálisan eltérő reakcióit, de az információkat szem előtt tartva, azt a következtetést vontam le, hogy spoiler Érzésem szerint a könyv fájdalmas az atombomba kezelésében is, de a szereplők soha nem hivatkoznak rá közvetlenül. Mint egy közvetlen példázata a múlt menekülésének képtelenségéről, mint egy tökéletesen megfestett kép, ami mégis homályos marad. Mintha egy olyan üvegen keresztül próbálnánk átnézni, amelyen vékony páraréteg van. Samuel Beckett-tel, abszolút egyetértek abban, hogy „a szerzők nem mindig tudják elérni azt, amit szándékoznak, de olyan dolgokat is elérhetnek, amelyeket nem szándékoztak tervezni vagy megszerezni”.

„Az amerikaiak sosem értették meg a japán szokásokat. Egy pillanatra sem.” A japán szokásokat lehet, hogy a nyugati ember kevésbé érti.

A cím levett a lábamról, a fülszövegből tudom, hogy ez volt a szerző első könyve. Írásai többször nagyon kemények, olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekkel nem mindig egyszerű szembesülni. Ezt a kötetet olvasva is tétova bizonytalanság, némi félelem lesz úrrá az olvasón. Időben és mentalitásban két távoli világról szól a történet a II. világháború utáni Japánról és a közelmúlt Angliájáról. Ecuko még Japánban készül első gyermeke születésére, a másik nő Szacsikó és kislánya élete feszültségekkel terhes, az olvasó többször értetlenül szemléli mennyire nem fontos neki a gyereke, hidegen hagyja, hogy egyedül bolyong, szeretetre, biztonságra vágyik.
A hagyományos és a lassan változó családmodell is nyomon követhető a regényben, a fiatalok külön költözése, az egymás iránti türelmetlenség, a nők más pártokra szavazásával kiváltott értetlenség, az oktatásról vallott nézetek eltérése. A másik idősíkon Ecuko és felnőtt lánya találkozásának vagyunk tanúi, ahol családi problémák is terítékre kerülnek.
A kötet az atombomba áldozatainak is emléket állít a Békeparkról, és az ott elhelyezett szoborral szóló részletével.
A szerző bemutat, nem foglal állást az olvasónak kell levonnia a következtetéseket.

Bevallom némi sznobizmus is hajtott, hogy éppen most kezdtem bele Ishiguro első regényébe, de mentségemre szóljon: mind a három eddig olvasott könyve nagyon tetszett. A tavalyi, kabaréba hajló Nobel fiaskó után szükség volt egy ilyen díjazottra, akire csak csendben tudunk bólogatni, hisz a japán-angol szerző már ezzel az első regényével is rögtön a világirodalom élvonalába katapultálta magát.
Azért is olyan különleges ez a kötet, mert az ember azt hinné, hogy milyen pofonegyszerű lehetett megírni. Egyszerű, sallangmentes nyelvezet, semmi kis történet, hétköznapi párbeszédek, de mindez olyan mély, a maga teljességében felfejthetetlen utaláshálóba ágyazva (majdcsak minden szereplőnek megvan a maga „ikertestvére”, és minden esemény megismétlődik, hogy újra és újraértelmezhessük a dolgokat – ráadásul úgy, hogy mindig maradjanak kérdőjelek), és annyi hihetetlenül fajsúlyos témakört érintve, amit még csak végiggondolni is kevés. Nemhogy megírni…
Ezúttal nagyon is jó helyre ment az a Nobel…
* Mindig is drukkoltam annak, hogy a ’70-es években jelentkező brit írónemzedék valamelyik tagja (Ishiguro mellett Ian McEwan, Graham Swift, John Banville vagy éppen Robert Nye) nyerje a díjat. Hát most megkaptam…

Nem vagyunk egyformák, példázza Ishiguro lágy, árnyalt, hajlékony, hangulatos kísérleti írása a különböző kultúrák és szemléletmódok közötti ellentmondásokról és konfliktusokról. Első regényeként megérdemelt siker, főként a már kiegyénült hangütés. Alig történik valami, s ami elkezdődik, az sem fejeződik be, a történet szálai csak felvázolódnak, kicsit bogozódnak, de nem kerülnek elvarrásra, mintegy rejtélyes, kicsit tán félelmes impressziók befolyásolják hangulatodat, váltják ki belőled az írói törekvés nagysága, mélysége, árnyaltsága iránti halkan, szinte némán suttogó tiszteletedet, s aztán már vége is… Van min gondolkodnod, mi is akar ez lenni igazából? Indulásnak zseniális!

Szeretem az író sajátos stílusát. A szereplők udvarias párbeszédét, mely után megjelenik egy váratlan, meghökkentő kijelentés. Ezt aztán vagy szűkszavúan kifejti az író, vagy épp sokat sejtetően a homályban hagy. A regényben a helyszín- és az időváltás mindezt még bizonytalanabbá teszi, fokozza a feszültséget. Ecuko alakja számomra az egyetemes japán sorsot foglalja magába: az atombomba sújtotta Nagasaki és az új élet reménye jelenik meg általa. Ez az új élet mégsem egészen boldog, melyet a lába köré tekeredő folyondárkígyó különleges szimbóluma is baljóssá tesz…

Ó, hát én egy kicsit másra számítottam. Ishiguro már bizonyított nekem. Nagyon meglepett ez a lassan folyó cselekmény. Megvolt a maga szépsége és igényessége, de most egyszerűen képtelen voltam fölvenni a fonalat… Egyébként jó volt.

Kevesen képesek már az első regényükben megtalálni a saját hangjukat. Ishigurónak ez sikerült. Minden benne van, ami későbbi műveire is jellemző és a védjegyévé válik. Noha nyomokban megtalálható a jean austen-i, prousti és kafkai regényhagyomány, a könyv ízig-vérig Ishiguro.

A brit-japán író jellegzetes enigmatikus stílusa már itt is tetten érhető. Első olvasatra nem is sikerült minden szálát teljesen felfejtenem. Sőt, igazából alig sikerült belőle valami. Úgy éreztem, hogy csak kapargattam a kérget, a regény magja nem adta meg magát. Ami furcsa, hiszen nem ez volt az első olvasmányom tőle, és már nagyjából sejtettem, hogy mire is számíthatok. Találó a cím, én is csak a halvány képeket láttam meg, de a dombokat sajnos nem. Persze az is lehet, hogy amiket csak megsejtet az író, későbbi könyveiben jobban kibont. Ilyen például a politikai hatalommal való kollaboráció szála, amely szintén csak halványan dereng fel a szövegben. A politika és a hatalom témáját, a hozzájuk való viszonyt, kérdéseket, a következő művekben részletesebben is kifejti az író (A lebegő világ művésze, Napok romjai). Ez persze csak egy a sok téma közül, amely vissza-visszatér az életműben. Érdekes vállalkozás lenne a visszatérő motívumokat megfigyelni, hogyan vándorolnak és változnak az egyes szövegekben. Persze majd nyugdíjas koromban egy kronologikus életműolvasás során mindenképpen sort kerítek majd rá.

Ishiguro a sejtetés nagymestere. Professzionális, ahogyan ezt már az első regényében is űzi. Történet szinten nem sok minden történik, a szövegen túl annál inkább. A regény végén nem kapunk akkora gyomorbarugást, mint a későbbi művek zárlatában, de kérdőjeleket már annál inkább. A kimért, sallangmentes, hétköznapi, szinte már banális párbeszédek mögött valójában személyes és kollektív tragédiák rejlenek, melyek feltárása az olvasóra marad. spoiler Az író tudja, az élet megfejthetetlen titok, folyamatosan erre figyelmezteti az olvasót. Talán Ishiguro legenigmatikusabb regénye. Szó mi szó, erős pályakezdés ez.