A ​dombok halvány képe 216 csillagozás

Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

A ​második világháború után lassan újjáéledő, magára találó Japán és a közelmúlt Angliája: a főszereplő Ecuko mindkét – egymásra semmiben sem hasonlító – világ részese. A szűkszavúan, visszafogott stílusban elbeszélt, mégis a történelem és a lélek mélységeit feltáró történet két szálon játszódik: Ecuko angol vidéki házában, ahol látogatóba érkezett lányával beszélget, valamint a háború utáni Nagaszakiban, ahol összebarátkozik a nála idősebb Szacsikóval, segít neki a gyereknevelésben, és férje meg apósa közt őrlődve éli a gyermekvárás mindennapjait.
Ishiguro az olvasóra bízza, mit tart fontosnak a fojtott légkörből, a szereplők álmaiból, kisszerű és töredékes párbeszédeiből. Csak halványan sejlenek fel az árnyak: az erőskezű apa, akinek tekintélyéből már alig maradt valami, a tiszteletet, sőt szolgai alázatot követelő férj, a gazdag család maradéka és a nevelés felelőssége elől egy semmirekellő amerikai ígéreteibe menekülő barátnő, a sérült kislány – a háború pusztítását… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1982

>!
Európa, Budapest, 2019
200 oldal · ISBN: 9789634059974 · Fordította: Todero Anna
>!
Európa, Budapest, 2018
200 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634059554 · Fordította: Todero Anna
>!
Cartaphilus, Budapest, 2014
198 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632663609 · Fordította: Todero Anna

Enciklopédia 8


Kedvencelte 15

Most olvassa 7

Várólistára tette 143

Kívánságlistára tette 116

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Karinthy P>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nos. Kézen fog, lassan végigvezet, a végén pedig kioszt egy zsibbasztó gyomrost.
A teljes életművet szeretném a polcomon tudni még ma, mondjuk azonnal…
A dombok halvány képe… Halvány látkép, de az olvasóban örökre megmarad. Az egész történetet a titokzatosság és a mélyen megélt fájdalmak hangulata lengi be. Gyönyörűen megírt könyv, fájó és megrázó, mély érzéseket feltáró írás, ahol végre nem találkozunk helyesírási és nyelvtani hibákkal.
Irodalmi Nobel-díj? Nálam már az első regényével kiérdemelte Ishiguro.
Aki szeretne az emberi lélek finom tea délutánján részt venni, olvassa el ezt a könyvet!

Kuszma P>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nagyon szeretem az efféle finom, elegáns, sejtelmesen egyszerű prózát, talán mert ha beledöglenék, se tudnék ilyet írni. Ishiguro meg rögtön első regényében úgy megtalálta ezt a hangot, hogy az már valahol pofátlanság. Ráadásul ne menjünk el amellett sem, hogy ritka az olyan címválasztás, ami ennyire harmonizál magával a regényszöveggel. A dombok halvány képe, ennél szebben elmondani, miről is szól ez a könyv, aligha lehet. A történet tulajdonképpen két szálon mozog. Egyrészt az ötvenes évek Nagaszakijában kísérhetjük figyelemmel egy gyermeket váró asszony sorsát, majd a másik szálban ugyanezt a nőt látjuk jó 30 év múltán a vidéki Angliában. Ishiguro művészetének különlegessége, hogy (Nagaszaki ide vagy oda) a regény legfőbb konfliktusa nem az atombomba okozta sokk, ami csak meglehetősen áttételesen jelenik meg, hanem a különböző kultúrák és szemléletmódok közötti összeütközés. A legjelentősebbnek ezek közül a háború előtti és utáni japán önkép találkozása tűnik: a régi Japánt Ogata-szan, az após képviseli a maga maradi nézeteivel és körvonalazhatatlan háborús szerepvállalásával*, a másik oldalt pedig talán Szacsiko, a szabados erkölcsű özvegy jeleníti meg leginkább. Közöttük áll mintegy átmenetként a főszereplő, Ecuko a maga kétségeivel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az „öregektől” való elszakadás generációs konfliktusát az angliai szálban megismétli az író Ecuko és lánya, Niki között, valamint a helyenként japán kísértettörténeteket** idéző hangulatfestést, láthatjuk, mennyi értelmezési lehetőséget kínál ez a rendkívül egyszerű, és voltaképpen meglehetősen rövid szöveg. Bravúros.

* Ennek a szálnak a morális felelősségét mélyíti el később A lebegő világ művészé-ben.
** Ami erős hasonlóságot mutat az angolszász gótikus rémregénnyel, így Britanniában nem is hat szokatlanul.

2 hozzászólás
Ákos_Tóth I>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Az Árva korunkban feltűnő fiaskója után Ishiguro debütregénye fel is villanyozott, meg nem is. Nem lepett meg, hogy itt újra a tőle már megszokott stílus és formátum, tematika bontakozik ki, sőt, egyenesen örömmel töltött el, hogy legelső regényében ennyire jól és hatékonyan tudta megragadni azt az erős írói karakterisztikát, ami – ha minden igaz – mindvégig jellemezni fogja későbbi karrierjét. Azonban A dombok halvány képe furcsa módon sokkal kevesebb meglepetést tartogatott, mint azt reméltem – ha nem volna egy első regény esetében illetlenség és ostobaság ilyet mondani, még azt is rávágnám, hogy kissé kiszámítható lett.

Elég furcsa érzés ugyanis azzal szembesülni, hogy az életmű különböző kötetei között ugrálva szinte mindig ugyanazok a megoldásra váró problémák, konfliktusok, az emberi természet néhány jellegzetes vonása lesz az adott mű tárgya – nevezetesen a múltunkba történő visszatekintés által saját magunkról nyert tiszta, vagy tisztább képpel való szembenézés és az ezáltal kiváltott érzelmek finom érzékeltetése. Valószínűleg helyesebb lenne ezt úgy felfogni, hogy Ishiguro már ebben a regényben is próbálta minél jobban megragadni és megérteni azt az összetett, szentimentális belső folyamatot, amit legjobban talán a Napok romjaiban tudott kifejteni, és végső soron még az Árva korunkban idején is meghatározó volt a számára. Így nézve sokkal inkább tűnik ez a procedúra önfejlesztésnek és motivált következetességnek, mintsem önismétlésnek.
Maga a regény egyébként tényleg illeszkedik a mindenkori Ishiguro-élményhez, nem érezzük rajta a kezdetlegességet – maximum csak mentes (egyelőre) más, rá jellemző vonásoktól. A kétlakiság, a kultúrák között megosztott emberi lélek például csak érintőleges problematikának tűnik, pedig jelen van a történetben, igaz, kifejtés nélkül. Hasonlóképpen eltörpül az események sodrában az a bizonyos második világháborút követő nagy japán identitás- és értékválság, amit A lebegő világ művészében fejteget majd tovább. Meg is lepett, hogy bár a többiektől származó információk szerint a szerző elsősorban angolként tekint magára, itt könnyedén helyezkedik japán nézőpontba – bár mindent egybevetve óvatosabbnak, talán kicsit felszínesebbnek tűnik, mint A lebegő világ… esetében.

A regény végeredményben megfelelt minden, az íróval kapcsolatos, még mindig igen magas elvárásnak. Lendületes, letisztult írás, a sorrendiség ignorálása ellenére is érezni, hogyan volt képes a szerző egyre nagyobb volumenben és egyre több eleganciával kifejezni önmagát kötetről kötetre. Intelligenciája és bölcsessége már itt is a helyén van. A Napok romjai után azonban törvényszerűen kevésnek fog tűnni ez a munkája.

>!
Európa, Budapest, 2018
200 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634059554 · Fordította: Todero Anna
olvasóbarát P>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

„Az amerikaiak sosem értették meg a japán szokásokat. Egy pillanatra sem.” A japán szokásokat lehet, hogy a nyugati ember kevésbé érti.

A cím levett a lábamról, a fülszövegből tudom, hogy ez volt a szerző első könyve. Írásai többször nagyon kemények, olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekkel nem mindig egyszerű szembesülni. Ezt a kötetet olvasva is tétova bizonytalanság, némi félelem lesz úrrá az olvasón. Időben és mentalitásban két távoli világról szól a történet a II. világháború utáni Japánról és a közelmúlt Angliájáról. Ecuko még Japánban készül első gyermeke születésére, a másik nő Szacsikó és kislánya élete feszültségekkel terhes, az olvasó többször értetlenül szemléli mennyire nem fontos neki a gyereke, hidegen hagyja, hogy egyedül bolyong, szeretetre, biztonságra vágyik.
A hagyományos és a lassan változó családmodell is nyomon követhető a regényben, a fiatalok külön költözése, az egymás iránti türelmetlenség, a nők más pártokra szavazásával kiváltott értetlenség, az oktatásról vallott nézetek eltérése. A másik idősíkon Ecuko és felnőtt lánya találkozásának vagyunk tanúi, ahol családi problémák is terítékre kerülnek.
A kötet az atombomba áldozatainak is emléket állít a Békeparkról, és az ott elhelyezett szoborral szóló részletével.
A szerző bemutat, nem foglal állást az olvasónak kell levonnia a következtetéseket.

giggs85 P>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Bevallom némi sznobizmus is hajtott, hogy éppen most kezdtem bele Ishiguro első regényébe, de mentségemre szóljon: mind a három eddig olvasott könyve nagyon tetszett. A tavalyi, kabaréba hajló Nobel fiaskó után szükség volt egy ilyen díjazottra, akire csak csendben tudunk bólogatni, hisz a japán-angol szerző már ezzel az első regényével is rögtön a világirodalom élvonalába katapultálta magát.
Azért is olyan különleges ez a kötet, mert az ember azt hinné, hogy milyen pofonegyszerű lehetett megírni. Egyszerű, sallangmentes nyelvezet, semmi kis történet, hétköznapi párbeszédek, de mindez olyan mély, a maga teljességében felfejthetetlen utaláshálóba ágyazva (majdcsak minden szereplőnek megvan a maga „ikertestvére”, és minden esemény megismétlődik, hogy újra és újraértelmezhessük a dolgokat – ráadásul úgy, hogy mindig maradjanak kérdőjelek), és annyi hihetetlenül fajsúlyos témakört érintve, amit még csak végiggondolni is kevés. Nemhogy megírni…
Ezúttal nagyon is jó helyre ment az a Nobel…
* Mindig is drukkoltam annak, hogy a ’70-es években jelentkező brit írónemzedék valamelyik tagja (Ishiguro mellett Ian McEwan, Graham Swift, John Banville vagy éppen Robert Nye) nyerje a díjat. Hát most megkaptam…

Bla I>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nem vagyunk egyformák, példázza Ishiguro lágy, árnyalt, hajlékony, hangulatos kísérleti írása a különböző kultúrák és szemléletmódok közötti ellentmondásokról és konfliktusokról. Első regényeként megérdemelt siker, főként a már kiegyénült hangütés. Alig történik valami, s ami elkezdődik, az sem fejeződik be, a történet szálai csak felvázolódnak, kicsit bogozódnak, de nem kerülnek elvarrásra, mintegy rejtélyes, kicsit tán félelmes impressziók befolyásolják hangulatodat, váltják ki belőled az írói törekvés nagysága, mélysége, árnyaltsága iránti halkan, szinte némán suttogó tiszteletedet, s aztán már vége is… Van min gondolkodnod, mi is akar ez lenni igazából? Indulásnak zseniális!

Rituga P>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Ó, hát én egy kicsit másra számítottam. Ishiguro már bizonyított nekem. Nagyon meglepett ez a lassan folyó cselekmény. Megvolt a maga szépsége és igényessége, de most egyszerűen képtelen voltam fölvenni a fonalat… Egyébként jó volt.

mate55 P>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Figyelembe véve azt a tényt, hogy Kazuo Ishiguro 1954-ben Nagasaki-ban született, és hogy hat évesen családjával Angliába költözött, könyvét fel lehet úgy fogni, mint egy önarckép. Nyilvánvalóan könnyű megérteni, hogy kívülállóként érzi magát mind a hazájában, mind az általa elfogadott kultúrákban. És én, mint egy konzervatív olvasó lennék az utolsó, aki elítélné valakinek a nosztalgia iránti érzéseit az elveszett múlttal vagy az intuícióval kapcsolatban. Mert azért van úgy, hogy a „szabadság” gyakran egyfajta kulturális porlasztás árán jön létre. Ecuko, Szacsikó és Mariko történetét használja, hogy valamilyen jelentést adjon a saját kétségbeeséséért, „valódi” nemzetéért. Egyfajta kötél metafora: az elfojtott érzelmek árasztása. De számomra, spoiler meglehetősen bizonytalan nyomokat hagyott maga után. Olyan, mint Henry James: A csavar fordul egyet c. regénye: (aki egyszer azt nyilatkozta: „Nem szabadna olyan korokról regényt írni, melyek több mint harminc évvel a szerző jelene előtt játszódnak, hiszen nem rendelkezhetünk kellően hiteles tudásról egy emberöltővel korábbi világról.”spoiler egy mélységesen nyugtalanító, az utolsó pillanatig (és még az után is) legalább kétféle módon értelmezhető, „befejezetlen” történet, és mivel /nyilván szándékosan/ nem foglalkozik azzal, hogy a kerettörténetet lezárja. Semmiféle (szerzői) útmutatást nem kapunk arra nézve, hogy hogyan kellene értelmezni a fő történetet. Úgy is mondhatnám: a pillanat intenzitásában a keretezés leáll. Vagy, szintén lehetséges: a történet szándékosan kétértelmű, minden értelmezés érvényes. Szóval, lehet, hogy az emlékek is rendezetlenek? (mint Julio Cortázar: Sántaiskola c. könyvében, ahol az egyik történet, az író „újra rendezi”, s az két különböző olvasatot tesz). Szerettem a két különböző nő, Ecuko és Szacsiko ábrázolását és radikálisan eltérő reakcióit, de az információkat szem előtt tartva, azt a következtetést vontam le, hogy spoiler Érzésem szerint a könyv fájdalmas az atombomba kezelésében is, de a szereplők soha nem hivatkoznak rá közvetlenül. Mint egy közvetlen példázata a múlt menekülésének képtelenségéről, mint egy tökéletesen megfestett kép, ami mégis homályos marad. Mintha egy olyan üvegen keresztül próbálnánk átnézni, amelyen vékony páraréteg van. Samuel Beckett-tel, abszolút egyetértek abban, hogy „a szerzők nem mindig tudják elérni azt, amit szándékoznak, de olyan dolgokat is elérhetnek, amelyeket nem szándékoztak tervezni vagy megszerezni”.

2 hozzászólás
Angele>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nahát. Ishiguro egy zseni. Már akkor is az volt, mikor az első könyvét írta, és ez azóta se változott.
Ezt a könyvet figyelmesen kell olvasni, nem úgy, mint én. Rövid, úgyhogy könnyen megadható ez neki, én sajnos eltöredeztem, volt hogy napokig mellőztem és közben mást olvastam. Bevallom a végéig azt hittem, hogy itt aztán a szokottnál is kevesebb történik. Aztán a végén ért a döbbenet, hogy akkor most mi is van? Vissza kellett néznem több részt, merthát nem azt mondta hogy… és ott még úgy volt hogy… csak én nem emlékszem jól, vagy tényleg? Ha figyelmesen olvasom ez mind nem történt volna meg, vagy lehet, hogy akkor is ugyanígy nem hiszek a szememnek? Aztán ülnék ugyanúgy felette fél órát, mint most azon tanakodva, hogy jól értem én ezt? Egyébként mindegy jól értem e, mert pont az volt a cél, hogy értsem, ahogy akarom és más, aki másképp érti az is úgy legyen jó.

9 hozzászólás
SteelCurtain>!
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nem nehéz megkedvelni Ishigurot, de ezúttal zavarban vagyok. A hogyan kérdése nem lehet vitás. Egyszerű eszközökkel teremt izgalmas, érdekes mikrovilágokat, amibe az olvasó könnyedén tud láthatatlan szemlélőként beleolvadni. Kedvelem a nyitott befejezéseket is, amikor tovább álmodhatom a történetet, vagy detektívként rekonstruálhatom a logikus folytatást. De most zavar, hogy az önmagában is rendkívül talányos két történet túlságosan is nyílt maradt, s ha nem épülne mindkettő ugyanarra a szereplőre, akkor egyszerűen ellebegnének egymás mellett anélkül, hogy érintenék egymást. Olyan mint egy lezárt folyosó. Nem találtam kulcsot az átjáróhoz, mely összeköti a két történetet. Ishiguro ezúttal nem mellékelt kulcsot a rejtekajtóhoz. Vagy ha igen, akkor azt belül rejtette el, megfeledkezve róla, hogy megszerzéséhez előbb túl kellene jussunk azon a záron, amit a kulcs nyit. A végén úgy éreztem, hogy vagy kívül rekedek, vagy feszítővassal kell bejutnom. Annak meg nincs értelme, mert a rongálás tönkre teszi az egészet. Lehet, hogy zárt ajtó sincs? Lehet, hogy már rég be lett falazva? Talán soha nem is volt ott kapu? A képzeletem játszik velem? De az írás szépsége legalább nem káprázat. Belém ivódott, s rejtvényfejtő énem továbbra is a megoldást keresi.


Népszerű idézetek

Bélabá>!

– Anya, neked ez a mániád, folyton azt kérdezed, ki hány éves. Nem számít, hány éves az ember, az számít, hogy mit élt át. Vannak százévesek, akik nem éltek át semmit.

97. oldal

6 hozzászólás
lzoltán IP>!

– (…) Meggyőződésem, hogy a főzés művészet, ugyanolyan nemes művészet, mint a festészet vagy a költészet. Csak azért becsülik le, mert nem maradandó az alkotás.
     – Maradjon csak a festészetnél, Apa. Ahhoz sokkal jobban ért.
     – A festészet… – sóhajtott fel. – Már nem lelek benne annyi örömet, mint egykor. Nem, meg kell tanulnom omlettet sütni úgy, ahogy te csinálod, Ecuko. Meg kell mutatnod nekem, mielőtt visszamegyek Fukuokába.
     – Ha megtanulná, mindjárt nem tartaná olyan nagy művészetnek. Talán jobb lenne, ha a nők megőriznék ezeket a titkokat.

34. oldal

Kapcsolódó szócikkek: főzés
mate55 P>!

Szánalmas, amikor az emberek egyszerűen elfecsérelik az életüket.

padmee>!

Mostanában jöttem rá, hogy az emlékezet olykor nem megbízható; a visszaemlékezés körülményei sokszor erősen átszínezik az emlékeket, és ez részben minden bizonnyal arra is igaz, amit itt elmesélek.

169. oldal

Kapcsolódó szócikkek: emlékezet
Lunemorte P>!

– Olyan jó itt! Ma úgy döntöttem, optimista leszek. Elhatároztam, hogy boldog lesz a jövőm.

119. oldal

Lunemorte P>!

Úgy nem lehet gyereket hozni a világra, hogy az ember hetente jár a temetőbe.

25. oldal

Kapcsolódó szócikkek: temető
mate55 P>!

Képzeld csak el, milyen lehet ma kisfiúnak lenni. Az iskolában semmiféle értéket nem adnak át neki – kivéve talán azt, hogy önző módon követeljen magának bármit, amit meg akar szerezni az életben.

RandomSky>!

Minden a hozzáálláson múlik. Hiába gondoskodik odaadóan egy anya a gyereke fizikai szükségleteiről, ahhoz, hogy felnevelje, pozitív hozzáállásra van szüksége.

25. oldal

Jesper_Olsen >!

De ha az ember hisz abban, amit csinál, akkor nincs kedve tétlenkedni.

166. oldal

mate55 P>!

A Niki név, amelyet végül a kisebbik lányomnak adtunk, nem becenév, hanem az apjával kötött kompromisszum eredménye.

(első mondat)


Hasonló könyvek címkék alapján

Murakami Haruki: Norvég erdő
Michael Cunningham: Az órák
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Alice Munro: Asszonyok, lányok élete
Kertész Imre: Sorstalanság
Nevil Shute: Az örökség
Hermann Hesse: A pusztai farkas
Orhan Pamuk: Hó
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek
Paulo Coelho: Veronika meg akar halni