A ​dombok halvány képe 104 csillagozás

Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Két ​távoli világ: a II. világháború után lassan újjáéledő, magára találó Japán és a közelmúlt Angliája. Ecuko mindkét világ részese. Előbbiben első gyermekével várandós, ami a boldog jövő ígéretét hordozza, és legalább annyi fenyegetést is. De ezer szál köti a múlthoz, a hagyományos japán élethez, ahol a férfi, az apa, a férj szava az úr. Utóbbiban, harmincegynéhány évvel később Ecuko egy családi tragédiát követően már tudja, mit tartogatott számára a jövő: az ígéreteket vagy a fenyegetéseket váltotta-e be.
A szűkszavúan, visszafogott stílusban elbeszélt, mégis a történelem és a lélek mélységeit feltáró történet két szálon játszódik: Ecuko angol vidéki házában, ahol látogatóba érkezett lányával beszélget, valamint a háború utáni Nagaszakiban, ahol összebarátkozik a nála idősebb Szacsikóval, segít neki a gyereknevelésben, és férje meg apósa közt őrlődve éli a gyermekvárás mindennapjait. Ishiguro feltár, de nem elemez. Az olvasóra bízza, mit érez és mit fejt meg a fojtott… (tovább)

Eredeti mű: Kazuo Ishiguro: A Pale View of Hills

Eredeti megjelenés éve: 1982

>!
Cartaphilus, Budapest, 2014
198 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632663609 · Fordította: Todero Anna

Enciklopédia 2


Kedvencelte 9

Most olvassa 6

Várólistára tette 89

Kívánságlistára tette 62

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nagyon szeretem az efféle finom, elegáns, sejtelmesen egyszerű prózát, talán mert ha beledöglenék, se tudnék ilyet írni. Ishiguro meg rögtön első regényében úgy megtalálta ezt a hangot, hogy az már valahol pofátlanság. Ráadásul ne menjünk el amellett sem, hogy ritka az olyan címválasztás, ami ennyire harmonizál magával a regényszöveggel. A dombok halvány képe, ennél szebben elmondani, miről is szól ez a könyv, aligha lehet. A történet tulajdonképpen két szálon mozog. Egyrészt az ötvenes évek Nagaszakijában kísérhetjük figyelemmel egy gyermeket váró asszony sorsát, majd a másik szálban ugyanezt a nőt látjuk jó 30 év múltán a vidéki Angliában. Ishiguro művészetének különlegessége, hogy (Nagaszaki ide vagy oda) a regény legfőbb konfliktusa nem az atombomba okozta sokk, ami csak meglehetősen áttételesen jelenik meg, hanem a különböző kultúrák és szemléletmódok közötti összeütközés. A legjelentősebbnek ezek közül a háború előtti és utáni japán önkép találkozása tűnik: a régi Japánt Ogata-szan, az após képviseli a maga maradi nézeteivel és körvonalazhatatlan háborús szerepvállalásával*, a másik oldalt pedig talán Szacsiko, a szabados erkölcsű özvegy jeleníti meg leginkább. Közöttük áll mintegy átmenetként a főszereplő, Ecuko a maga kétségeivel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az „öregektől” való elszakadás generációs konfliktusát az angliai szálban megismétli az író Ecuko és lánya, Niki között, valamint a helyenként japán kísértettörténeteket** idéző hangulatfestést, láthatjuk, mennyi értelmezési lehetőséget kínál ez a rendkívül egyszerű, és voltaképpen meglehetősen rövid szöveg. Bravúros.

* Ennek a szálnak a morális felelősségét mélyíti el később A lebegő világ művészé-ben.
** Ami erős hasonlóságot mutat az angolszász gótikus rémregénnyel, így Britanniában nem is hat szokatlanul.

2 hozzászólás
>!
giggs85 P
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Bevallom némi sznobizmus is hajtott, hogy éppen most kezdtem bele Ishiguro első regényébe, de mentségemre szóljon: mind a három eddig olvasott könyve nagyon tetszett. A tavalyi, kabaréba hajló Nobel fiaskó után szükség volt egy ilyen díjazottra, akire csak csendben tudunk bólogatni, hisz a japán-angol szerző már ezzel az első regényével is rögtön a világirodalom élvonalába katapultálta magát.
Azért is olyan különleges ez a kötet, mert az ember azt hinné, hogy milyen pofonegyszerű lehetett megírni. Egyszerű, sallangmentes nyelvezet, semmi kis történet, hétköznapi párbeszédek, de mindez olyan mély, a maga teljességében felfejthetetlen utaláshálóba ágyazva (majdcsak minden szereplőnek megvan a maga „ikertestvére”, és minden esemény megismétlődik, hogy újra és újraértelmezhessük a dolgokat – ráadásul úgy, hogy mindig maradjanak kérdőjelek), és annyi hihetetlenül fajsúlyos témakört érintve, amit még csak végiggondolni is kevés. Nemhogy megírni…
Ezúttal nagyon is jó helyre ment az a Nobel…
* Mindig is drukkoltam annak, hogy a ’70-es években jelentkező brit írónemzedék valamelyik tagja (Ishiguro mellett Ian McEwan, Graham Swift, John Banville vagy éppen Robert Nye) nyerje a díjat. Hát most megkaptam…

>!
mate55 
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Figyelembe véve azt a tényt, hogy Kazuo Ishiguro 1954-ben Nagasaki-ban született, és hogy hat évesen családjával Angliába költözött, könyvét fel lehet úgy fogni, mint egy önarckép. Nyilvánvalóan könnyű megérteni, hogy kívülállóként érzi magát mind a hazájában, mind az általa elfogadott kultúrákban. És én, mint egy konzervatív olvasó lennék az utolsó, aki elítélné valakinek a nosztalgia iránti érzéseit az elveszett múlttal vagy az intuícióval kapcsolatban. Mert azért van úgy, hogy a „szabadság” gyakran egyfajta kulturális porlasztás árán jön létre. Ecuko, Szacsikó és Mariko történetét használja, hogy valamilyen jelentést adjon a saját kétségbeeséséért, „valódi” nemzetéért. Egyfajta kötél metafora: az elfojtott érzelmek árasztása. De számomra, spoiler meglehetősen bizonytalan nyomokat hagyott maga után. Olyan, mint Henry James: A csavar fordul egyet c. regénye: (aki egyszer azt nyilatkozta: „Nem szabadna olyan korokról regényt írni, melyek több mint harminc évvel a szerző jelene előtt játszódnak, hiszen nem rendelkezhetünk kellően hiteles tudásról egy emberöltővel korábbi világról.”spoiler egy mélységesen nyugtalanító, az utolsó pillanatig (és még az után is) legalább kétféle módon értelmezhető, „befejezetlen” történet, és mivel /nyilván szándékosan/ nem foglalkozik azzal, hogy a kerettörténetet lezárja. Semmiféle (szerzői) útmutatást nem kapunk arra nézve, hogy hogyan kellene értelmezni a fő történetet. Úgy is mondhatnám: a pillanat intenzitásában a keretezés leáll. Vagy, szintén lehetséges: a történet szándékosan kétértelmű, minden értelmezés érvényes. Szóval, lehet, hogy az emlékek is rendezetlenek? (mint Julio Cortázar: Sántaiskola c. könyvében, ahol az egyik történet, az író „újra rendezi”, s az két különböző olvasatot tesz). Szerettem a két különböző nő, Ecuko és Szacsiko ábrázolását és radikálisan eltérő reakcióit, de az információkat szem előtt tartva, azt a következtetést vontam le, hogy spoiler Érzésem szerint a könyv fájdalmas az atombomba kezelésében is, de a szereplők soha nem hivatkoznak rá közvetlenül. Mint egy közvetlen példázata a múlt menekülésének képtelenségéről, mint egy tökéletesen megfestett kép, ami mégis homályos marad. Mintha egy olyan üvegen keresztül próbálnánk átnézni, amelyen vékony páraréteg van. Samuel Beckett-tel, abszolút egyetértek abban, hogy „a szerzők nem mindig tudják elérni azt, amit szándékoznak, de olyan dolgokat is elérhetnek, amelyeket nem szándékoztak tervezni vagy megszerezni”.

2 hozzászólás
>!
Angele P
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nahát. Ishiguro egy zseni. Már akkor is az volt, mikor az első könyvét írta, és ez azóta se változott.
Ezt a könyvet figyelmesen kell olvasni, nem úgy, mint én. Rövid, úgyhogy könnyen megadható ez neki, én sajnos eltöredeztem, volt hogy napokig mellőztem és közben mást olvastam. Bevallom a végéig azt hittem, hogy itt aztán a szokottnál is kevesebb történik. Aztán a végén ért a döbbenet, hogy akkor most mi is van? Vissza kellett néznem több részt, merthát nem azt mondta hogy… és ott még úgy volt hogy… csak én nem emlékszem jól, vagy tényleg? Ha figyelmesen olvasom ez mind nem történt volna meg, vagy lehet, hogy akkor is ugyanígy nem hiszek a szememnek? Aztán ülnék ugyanúgy felette fél órát, mint most azon tanakodva, hogy jól értem én ezt? Egyébként mindegy jól értem e, mert pont az volt a cél, hogy értsem, ahogy akarom és más, aki másképp érti az is úgy legyen jó.

9 hozzászólás
>!
SteelCurtain 
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nem nehéz megkedvelni Ishigurot, de ezúttal zavarban vagyok. A hogyan kérdése nem lehet vitás. Egyszerű eszközökkel teremt izgalmas, érdekes mikrovilágokat, amibe az olvasó könnyedén tud láthatatlan szemlélőként beleolvadni. Kedvelem a nyitott befejezéseket is, amikor tovább álmodhatom a történetet, vagy detektívként rekonstruálhatom a logikus folytatást. De most zavar, hogy az önmagában is rendkívül talányos két történet túlságosan is nyílt maradt, s ha nem épülne mindkettő ugyanarra a szereplőre, akkor egyszerűen ellebegnének egymás mellett anélkül, hogy érintenék egymást. Olyan mint egy lezárt folyosó. Nem találtam kulcsot az átjáróhoz, mely összeköti a két történetet. Ishiguro ezúttal nem mellékelt kulcsot a rejtekajtóhoz. Vagy ha igen, akkor azt belül rejtette el, megfeledkezve róla, hogy megszerzéséhez előbb túl kellene jussunk azon a záron, amit a kulcs nyit. A végén úgy éreztem, hogy vagy kívül rekedek, vagy feszítővassal kell bejutnom. Annak meg nincs értelme, mert a rongálás tönkre teszi az egészet. Lehet, hogy zárt ajtó sincs? Lehet, hogy már rég be lett falazva? Talán soha nem is volt ott kapu? A képzeletem játszik velem? De az írás szépsége legalább nem káprázat. Belém ivódott, s rejtvényfejtő énem továbbra is a megoldást keresi.

>!
Morpheus
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Mint mindig, hangulatilag nagyon megérint Kazuo története, kapunk tulajdonképpen másfél történetet, és így aztán megáll a lábán. Mégsem vagyok maradéktalanul elégedett.
Megmutatja, hogyan hömpölyög át a háború vértől fekete sara nemzedékeken át, miközben alig-alig esik szó a háborúról, de végig ott van a háttérben, ahogy Nagaszaki is, ahol már az atombomba ütötte sebek a város testén ugyan beforrtak, de a lelkek szintjén azért nem ez a helyzet. Mindenki másképpen próbál túl lenni a szörnyűségeken, van aki valódi megoldást talál, van aki megtörve, magának hazudva próbál tovább lépni, van aki a tradíciókban látja a megoldást, míg mások a modernizációban.
Igazából azonban senkit sem ismerünk meg, nem tudjuk meg, valójában mit éreznek legbelül, csak azt tudhatjuk meg nagyrészt, ami kívülről látható. Ám a kép így is meglehetősen borús.

>!
Peónia
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Ha 1982-ben olvastam volna Ishiguro első regényét, A dombok halvány képét, biztosan ígéretes íróként jegyeztem volna meg magamnak. Nem olvastam, sőt három, négy másik Ishiguro tolakodott elé, de ezek ismerében is ezt az első regényt érezem művészi szempontból a legizgalmasabbnak. Egy Angliában élő japán nő életének néhány rajzolatát vetíti elénk a regény. Ezek az életrészletek felmerülő emlékekként jobbára Nagaszakihoz köthetők, bár lényeges az is, Angliában milyen élethelyzetben jönnek felszínre. A regényben összességében (némi túlzással) több a csend, a kihagyás, mint az elbeszélt történet, így Ishiguro kivédhetetlenül behúzza az olvasót a történetbe, mert velünk kerestet értelmezési lehetőségeket azokhoz a helyzetekhez, amelyeket ő (szándékosan) nem bont ki. Ugyanakkor ez a kihagyásos technika alkalmas arra is, hogy a japán kommunikáció felületen mozgó, udvarias, elhallgatásos kultúráját is bemutassa, utalva arra is, hogy ez a tradiciókban gyökerező kapcsolattartási mód milyen veszélyekkel jár. Nem szemtől szemben fogalmazódnak meg a generációs értékrendbeli disszonanciák, hanem pl. tanulmányokban, cikkekben, nem kevésbé mély sebeket ejtve, mintha vitákban ütköztetnék, kibeszélnék azokat. (A lebegő világ művészében ez a téma visszatért.) Ishiguro tehát egy olyan ábrázolási technikát alkalmaz, amely a japán kultúra, szocializáció egyik lényeges ellentmondásának megvilágításához telitalálat.
A másik bumm-ot az jelntette számomra, hogy a kötet vége felé, váratlanul elhibbant egy személyrag. No, ez egy fantasztikus fogás, mert kipattantja az ember szemét, és újraértelmezteti a történetet, újraszámoltatja a szereplőket. És jaj, annyira mondanék többet is, mert innen kezdve dicsérhetném a kettős pszichológiai bravúrt, de ezzel ellőném a puskaport…Inkább ajánlom!!

>!
Tigrincs P
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Ó, hogy én ezt most így első felindultságomban hova is tegyem, az agyam melyik polcára, és tudom előre, hogy ezen fogok gondolkodni a következő napokban, sejtettem én végig, hogy valami nem kerek, és ugyanazt a lenyűgözött döbbenetet érzem, mint a legutóbbi Ishiguro könyvnél, de hogy egyáltalán mi is volt ez az egész, mit olvastam én most, te magasságos tikhordó kánya, ahogy anyum mondja néha, azt ki tudja..?

>!
Bélabá P
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Nehéz értékelni ezt a könyvet. Legelőször is, a borítója fogott meg, kétszer elmentem a polc mellett és kétszer rám „mosolygott”. Emiatt hozam el, na, meg, mert japán szerző írta. Egy olyan, akit még nem olvastam. Érdeklődve vártam tehát a könyvet. Ahogy lenni szokott, a nagy előkészület és nekibuzdulás nem hozza a kívánt eredményt. Kis mértékben igaz is lett. Ishuguro elmarad az általam olvasott japán prózaíróktól, mint például Murakami Harukitól, Junicsi Vatanabétől vagy Junicsiro Tanizakitól. A fülszöveg szerint elgondolkodtatja az olvasót, ez megfelel japán regények egyik vonásának. Nem is ez volt a fő gond, inkább az, hogy alig történt benne érdemi esemény. Ellenben ez a nagy „semmi” nagyszerűen lett ábrázolva, Ishiguro tehát szépen tud fecsegni. A történet fő vonala egy hiperaktív, eleven kislányról, Marikoról szól meg a mamájáról. Illetve van két, időben elkülönült helyszín. Az egyik Anglia, a másik meg Japán, Nagaszaki.
Az biztos, hogy nem egyszerű szülői feladat ezt a kislányt felnevelni. Engem errefelé irányított a felhozott félig-meddig nyitott téma. Nagaszaki, mint helyszín önmagában is nyomasztó a hírhedt atombomba támadás miatt. A regényben már túl vagyunk ezen a katasztrófán, de az ott élők örökre magukban hordozzák a lelki sebeket illetve a táj is magán viseli a nagy pusztítást. Utal rá a szerző, hogy csupán egyetlen régi faház maradt épségben. Borzasztó lehetett visszatelepülni a kietlen pusztába és újraépíteni mindent. Nem erre van kihegyezve a történet, csak belőlem, az olvasóból hozta ki ezt az érzést.
Ishiguro írásmódja számomra sokkal európaibb, mint amire számítottam. Nem lep meg hiszen Angliában él és dolgozik. Nem tudott úgy beszippantani, mint a fentebb sorolt szerzők könyvei. Valami hiányzott, talán a még japánosabb hangulat. Nem tudok maximális pontot adni, 4-es (4,3 pont).

12 hozzászólás
>!
Puella
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Ishiguro nem a bőbeszédűségéért szerethető, hanem a röviden megírt, mégis sokat sejtető párbeszédei és a monológjai miatt. A japán hagyományokat, történelmet és családi drámát is ábrázoló regényében megismerkedünk a fiatal Ecukoval, a kivándorolt, majd 30 évvel idősebb Ecuko visszaemlékezéseiből. Az asszony férjével él, épp első gyermekét várja, amikor látogatóba érkezik hozzájuk apósa. Mindez az atombomba támadásból felépülő Nagaszakiban játszódik. A család párbeszédéből megelevenedik a japán patriarchális kultúra, a tekintélyelvűség, a férfi, az idősebb, a gazdagabb, a hierarchiában magasabban álló személy szándékának megkérdőjelezhetetlensége. Miközben felbukkannak már a régi rendszert és elveket vitató hangok is pl. a fiatal férfi pedagógus, aki Ogata-szan múltját bírálja és a szabados (nem 21. századi európai, hanem 20. századi japán értelemben) Szacsiko személyében. Szacsiko gyermekét egyedül nevelő anya, aki viselkedésével lázad a japán hagyományokkal szemben és Ecukoval ellentétben nem kívánja vállalni a japán női sorsot. Bár életmódja szembemegy az elvárásokkal, lázadása mégis kudarcra van ítélve, függőségéből nem tud kitörni. Ishiguro ehhez a szálhoz tér vissza a következő generációban, Ecuko lányainak sorsát követve.
Ishiguroban az a bámulatos, hogy nincs szüksége moralizálásra vagy hosszas párbeszédekre, ahhoz, hogy az olvasó elé tárja szereplői társadalmi világát.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Bélabá P

– Anya, neked ez a mániád, folyton azt kérdezed, ki hány éves. Nem számít, hány éves az ember, az számít, hogy mit élt át. Vannak százévesek, akik nem éltek át semmit.

97. oldal

6 hozzászólás
>!
lzoltán P

– (…) Meggyőződésem, hogy a főzés művészet, ugyanolyan nemes művészet, mint a festészet vagy a költészet. Csak azért becsülik le, mert nem maradandó az alkotás.
     – Maradjon csak a festészetnél, Apa. Ahhoz sokkal jobban ért.
     – A festészet… – sóhajtott fel. – Már nem lelek benne annyi örömet, mint egykor. Nem, meg kell tanulnom omlettet sütni úgy, ahogy te csinálod, Ecuko. Meg kell mutatnod nekem, mielőtt visszamegyek Fukuokába.
     – Ha megtanulná, mindjárt nem tartaná olyan nagy művészetnek. Talán jobb lenne, ha a nők megőriznék ezeket a titkokat.

34. oldal

Kapcsolódó szócikkek: főzés
>!
mate55 

Szánalmas, amikor az emberek egyszerűen elfecsérelik az életüket.

>!
mate55 

Képzeld csak el, milyen lehet ma kisfiúnak lenni. Az iskolában semmiféle értéket nem adnak át neki – kivéve talán azt, hogy önző módon követeljen magának bármit, amit meg akar szerezni az életben.

>!
RandomSky

Minden a hozzáálláson múlik. Hiába gondoskodik odaadóan egy anya a gyereke fizikai szükségleteiről, ahhoz, hogy felnevelje, pozitív hozzáállásra van szüksége.

25. oldal

>!
padmee

Mostanában jöttem rá, hogy az emlékezet olykor nem megbízható; a visszaemlékezés körülményei sokszor erősen átszínezik az emlékeket, és ez részben minden bizonnyal arra is igaz, amit itt elmesélek.

169. oldal

>!
lzoltán P

     – És ez mi? – folytatta a pufók arcú nő. – Egy lepke! Nagyon nehéz lehetett ilyen szépen megrajzolni. Biztosan nem sokáig maradt mozdulatlan.
     – Emlékeztem rá – mondta Mariko. – Már láttam ilyet egyszer.

123. oldal

>!
mate55 

A Niki név, amelyet végül a kisebbik lányomnak adtunk, nem becenév, hanem az apjával kötött kompromisszum eredménye.

(első mondat)

>!
dokijano

Ogata-szan ismét felsóhajtott. – Fegyelem, lojalitás, valaha ezek a dolgok tartották össze Japánt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de igaz. Az emberekben megvolt a kötelességérzet. A családjuk iránt, a feletteseik iránt, az ország iránt. Most meg mindenki a demokráciáról szaval. Mindig ezt halljuk, ha az emberek önzők akarnak lenni, ha meg akarnak feledkezni a kötelességeikről.

71. oldal, Negyedik fejezet (Cartaphilus, 2014)

>!
dokijano

    – Manapság az asszonyokban nincs lojalitás a családjuk iránt. Azt csinálnak, amit akarnak, akár másik pártra is szavaznak, ha úgy tartja kedvük. Ebből is látszik, mi lett Japánnal. Az emberek a demokrácia nevében elhanyagolják a kötelességüket.

70. oldal, Negyedik fejezet (Cartaphilus, 2014)


Hasonló könyvek címkék alapján

J. M. Coetzee: A semmi szívében
Toni Morrison: A kedves
John Galsworthy: A Forsyte Saga
William Golding: A Legyek Ura
Doris Lessing: A fű dalol
William Golding: Beavatás
Thomas Hardy: Egy tiszta nő
Charlotte Brontë: Jane Eyre
Charlotte Brontë: A lowoodi árva
Elizabeth Gaskell: Észak és Dél