Európa ​története a középkorban 96% 12 csillagozás

A középkor elnevezés a 15. századi itáliai humanistáktól származik.

(első mondat)

Szent Benedek regulája szerint egy szerzetesnek naponta négy órát, tehát évente kb. 1500 órát kell olvasással foglalatoskodnia. Az ehhez szükséges könyveket meg kellett termelni, ezért minden kolostorban előbb-utóbb helyet kapott a scriptorium, ahol a könyveket másolták, s kialakult a könyvtár.

A házasságon belüli nemi élet egyúttal „orvosság” a paráznaság ellen, mert megakadályozza, hogy a felek a házasságon kívül keressék szexuális vágyaik kielégítését.

A késő ókorban alakult ki az európai kultúra legfőbb hordozója, közvetítője: a könyv. Ekkor foglalta el az addig használt tekercs, a volumen helyét a codex. Ez nemcsak egyszerű technikai változást jelentett, hanem az olvasási szokások gyökeres átalakulását: a codex formátum lehetővé tette a magányos olvasást, s azt, hogy az olvasó sokkal intimebb, bensőségesebb kapcsolatba kerüljön a szöveggel, mint a nehézkesen kezelhető tekercs esetében.

Az állam „privatizációja”
A Capet-dinasztia első királyai alatt folytatódott a 9. században megindult folyamat: a feudális területi széttagolódás. A királyi hatalom minimálisra zsugorodott, a
közhatalom valamennyi ágának birtoklása, funkcióinak gyakorlása felaprózódott a területi fejedelmek között. Az ország ténylegesen önálló területi egységek laza halmazává alakul át, amelyet csak a hűbéri kötelékek tartottak össze. A területi szétaprózódás három szakaszban ment végbe. Először a több grófságot felölelő nagyobb területi egységek – a regnumok és ducatusok – önállósultak, főleg a birodalom perifériáin. Ezek többnyire sajátos etnikai jelleggel, önálló történeti múlttal bírtak. Ilyenek voltak: Flandria, Burgundia, Provence, Bretagne, Aquitánia, amelyből később kivált a gascogne-i hercegség, a toulouse-i grófság és Auvergne. Itt mindenütt örökletes grófi, illetve hercegi dinasztiák alakultak ki már a 9. században, sőt, uraik közül többen a királyi címet is felvették. A 10. század elején a normannok több csoportja is megkeresztelkedett és letelepült francia területen. Rollo normann vezér 911-ben a francia király hűbérese lett, s hercegséget kapott (Normandia). A második szakaszban ment végbe az egyes grófságok önállósulása a 10. század második felében és a 11. század elején. Végül a 11. században a grófságok is kisebb területi egységekre bomlottak.

Bíborbanszületett Konstantin (Konsztantinosz Porphürogennétosz) bizánci császár A birodalom kormányzásáról szóló művében leírja, hogy a Rószok minden év áprilisában, midőn a Dnyeper folyó jege felenged, lemennek Kijevbe, megveszik és felszerelik a szlávok által készített fatörzsből vájt hajókat, majd júniusban útnak indulnak dél felé. Részletesen elmeséli, hogyan kerülik meg a Dnyeper folyó zátonyait, hajóikat a parton vontatva, sőt néhol a hátukon cipelve. A Dnyeper torkolatától a part mentén hajózva eljutnak Romániába, azaz Bizáncba, ahol értékesítik a magukkal hozott borostyánt, mézet, prémeket, és rabszolgákat.
A svéd kereskedelem központja Birka volt (a mai Stockholm közelében), ahová a fríz kereskedők is eljártak. A svéd, a fríz, a frank és az angol kereskedők fő találkozási helye azonban a 9. században Dánia déli részén létesített Haithabu volt. Fontos szerepet játszott ebben a Balti-tengeren folyó nemzetközi kereskedelemben Gotland szigete. Az említett helyekről a svédek által orosz földről, valamint Bizáncból és az arab birodalomból hozott áruk eljutottak a Brit-szigetekre és a frank birodalomba. Fontos szárazföldi út vezetett Kijevből Krakkón és Prágán át Mainzba is.
Szent Ansgar (+ 865) hamburgi érsek, a skandinávok apostolának életrajza (Rimbertus: Vita Anskarii 19.) elmondja, hogy Ansgar fríz kereskedőkkel eljutott a svéd kereskedelem központjába, Birkába, ahol sok gazdag kereskedő van, és amely bővelkedik mindenféle javakban és pénzben („vicus Birca, […] ibi multi essení negotiatores divites et abundantia totius boni atque pecunia thesaurorum multa").Itt a vicus szó nem a megszokott értelemben szabad parasztok által lakott falut jelent, hanem a germán wik latin visszaadása, amely olyan helyet jelöl, ahol kereskedők laknak (wik – vicus ubi mercatores morantur – mondja egy ószász szójegyzék). A wik tovább él olyan helynevekben, mint Narvik, Norwich, Ipswich. Kétségtelen, hogy ez a kereskedelem a forgalom intenzitását, a szállított áruk mennyiségét és értékét tekintve nem közelítette meg sem a Római Birodalom, sem az ezredforduló utáni időszak kereskedelmét. De volt annyira jelentős, hogy a kora középkori Nyugat-Európában nem indokolt sem „naturális gazdálkodásról”, sem önellátó, zárt gazdaságról, sem „piacok nélküli gazdaságról” beszélni.

A 10. század közepétől a 13. század végéig terjedő korszak legszembetűnőbb sajátossága Nyugat-Európa expanziója és dinamizmusa, amelynek következtében helyzete a világban alapvetően megváltozott. Ekkor bontakozott ki az a sokoldalú fejlődés az élet minden területén, amelynek eredményeképpen az újkorban Európa lett a világ vezető civilizációja.
A 10. században az Occidens még az eurázsiai kontinens elmaradott, szegény perifériája volt, amely semmilyen vonatkozásban nem vehette fel a versenyt sem a Közel-, sem a Távol-Kelet kultúráival. Az utolsó fénykorát élő Bizánchoz képest a Nyugat ekkor még az elmaradottság, a barbárság világa, a létminimum határán tengődő, éhséggel küszködő falusi civilizáció. De a Nyugat számára kedvezőtlen mérleggel zárul az összehasonlítás a déliszomszéddal, az iszlám világával is.
A 9-10. században Nyugat-Európát egy ostromlott várhoz hasonlíthatjuk: délről az arabok, északról a normannok, keletről a magyarok támadták, pusztították, rabolták keresztül-kasul. Közben délkeleten Bizánc – amely méltán tekintette magát a Római Császárság folytatójának, továbbélésének – a Makedón-dinasztia kiemelkedő katonacsászárai alatt utolsó virágkorát élte. Jelentős katonai sikerek révén nemcsak Krétát és Ciprust szerezte vissza az araboktól, hanem Kilikiát, Szíria és Arménia egy részét is, a Balkánon bekebelezte a Bolgár Cárságot, s megerősítette uralmát Dél-Itáliában is. Konstantinápolyhoz hasonló nagyvárost Nyugat még évszázadokig nem ismert, s a nyugati ember számára Bizánc a fényűzés és kifinomult életvitel mesés világa volt.

Az újszövetségi kánonba nem került, istentiszteleti felolvasásra nem alkalmas, de vallásos tartalmú iratokat apokrifeknek nevezik (görögül apokrüphosz: ’elrejtett, titkos, homályos’). A 2. és 3. században nagy számban készültek álnéven írt, ismeretlen szerzőjű iratok (evangéliumok; egyes apostolok aktái, cselekedetei; levelek, apokalipszisek, stb.), amelyek rendszerint egy-egy apostol tekintélyére, titkos tanítására hivatkoztak. Némelyikük a hellénisztikus kor divatos szórakoztató regényeinek keresztény változata. Vallási mondanivalójuk többnyire eltért az egyház hivatalos, az apostoli hagyományra hivatkozó tanításától. Legtöbbjük magán viseli a kor igen divatos vallási áramlatának, a gnoszticizmusnak vagy gnózisnak (’ismeret, megismerés’) bélyegét, s ezért a keresztények eretneknek tartották őket. (A nagyrészt a 2. században keletkezett gnosztikus iratok páratlan gyűjteményét tartalmazza az a 13 kopt nyelven írt papirusz kódex, amelyeket 1945-ben találtak meg Egyiptomban, Nag Hammadi közelében.)

A kelták hittek a halál utáni életben, ezért a halottak mellé a sírba élelmet, fegyvert, ékszereket helyeztek. Hittek egyfajta lélekvándorlásban: Julius Caesar írja a druidákról, hogy „tanításuk fő tétele az, hogy a lélek nem pusztul el, hanem a halál után egyik emberből a másikba költözik”. A kelta túlvilág egy szigetcsoport a nyugati óceánon túl, ahol nincs halál, nincs betegség, nincs öregség, és örökifú lakói lakomával, zenével, játékkal boldogságban töltik végtelen idejüket. A kelta kultuszokban fontos szerep jutott a fáknak s a vizeknek: minden folyónak, forrásnak, kútnak megvolt a maga női őrző szelleme, ezek emlékét többnyire helynevek őrzik.

A germán kozmogonikus mítoszok szerint kezdetben vala a hatalmas űr, a Ginnungagap, ezt köd, pára, víz és jég töltötte be. A tűz által megolvasztott jégből keletkezett Ymír, az ősóriás, akit Adumla tehén táplált. Az ő leszármazottai az Aesir, az áz istenek, Odin és testvérei. Ők megölték Ymirt és az ő testéből formálták a világmindenséget. Ők alkották meg az első emberpárt egy kőrisfa és egy szilfa törzséből. Felépítették az istenek otthonát, Ázgardot és az emberek lakóhelyét, Midgardot. E két világot hatalmas óceán veszi körül, ennek mélyére vetik az istenek a világot fenyegető kígyót (Jörmungand), a másik szörnyet, Fenrir farkast pedig láncra verik. Az istenek harcban állnak az óriásokkal, az ő világuk a Jötunheim. E világok közepén, azokat összekapcsolva áll az óriás kőrisfa, az Yggdraszil. A világfa három gyökere a Midgardig, a Jötunheimig és Hélig nyúlik, ez utóbbiban a közönséges halandók folytatják életüket a halál után (a kiválasztott hősöket a valkürök Odin várába, a Valhallába viszik). A világfa koronája az egekig ér. Tövénél két forrás fakad, a bölcs óriás, Mimir őrzi a tudás forrásvizét (ezért a vízért Odin félszemét hagyja zálogban), a végzet asszonya, Urd pedig az élet forrását. A világfa csúcsán sas tanyázik, gyökerét kígyó rágja. Itt döntenek a nornák az emberek sorsáról és itt tartják tanácskozásaikat az istenek.