90 ​perc 106 csillagozás

Katie Khan: 90 perc

90 perc – mindössze ennyi időre elég oxigénje maradt Maxnek és Carysnek, a két asztronautának, akik egy végzetes aszteroidaütközés következtében kint rekedtek az űrben.
A másfél óra alatt hol kétségbeesetten hibáztatják egymást, hol higgadt józansággal próbálják megtalálni a megmenekülés módját. A feszült ritmusú történettel együtt nem mindennapi szerelmük megkapó történetét is megismeri az olvasó, melynek hátterében kirajzolódik a nem is olyan távoli jövő képe. Egy globális katasztrófa következében Amerika és a Közel-Kelet megsemmisült, a túlélők között farkastörvények uralkodnak, míg az egyesült Európia egy újraszervezett demokratikus utópiában próbálja meg stabilizálni a békét és a biztonságot a Földön. Vajon sikerülni fog?

Tagok ajánlása: 16 éves kortól

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Libri Insomnia Libri

>!
Libri, Budapest, 2017
376 oldal · ISBN: 9789634332916 · Fordította: Hoppán Eszter
>!
Libri, Budapest, 2017
372 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633108277 · Fordította: Hoppán Eszter

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

Carys · Max Fox

Helyszínek népszerűség szerint

Európa


Kedvencelte 9

Most olvassa 7

Várólistára tette 116

Kívánságlistára tette 84

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

gesztenye63 P>!
Katie Khan: 90 perc

90 perc,
avagy Vergilius jól átverte az emberiséget…
(Még hogy Omnia vincit amor.)

Mit tudtam meg az élet (és halál) nagy kérdéseiről a szép, szőke Katie Khantól:
– elsőként is tudatosította bennem, hogy a szerelem nem győzi le a halált, még akkor sem, ha három különböző alternatívában spoiler próbálkozunk vele – valami mindig félresiklik (elcsesződik);
– megtudtam azt is, hogy a szerelem nem győzi le az életet sem, hiszen ha mindened megvan, akkor minek ide még egy nyálas love story, ami csak bonyolítja a helyzetet, amikor 36 éves korodig dughatsz büntetlenül fűvel-fával;
– az is biztos, hogy hiába hozol számtalan utalást Shakespeare Hamletjéből egy sci-fibe, attól az még nem válik 22. századi, űrbéli Rómeó és Júliává;
– bebizonyosodott, hogy amilyen az emberiség formája, hiába is éljük túl a nagy büdös apokalipszissel fenyegető atomháborút, ha a természet (és a galaxis) jól kiröhög bennünket, és sártekénk köré irányít egy romantikusan velünk keringőző, ámde áthatolhatatlan aszteroida-övet;
– az is bizonyossá vált számomra, hogy a túlélők által megvalósított, az egyenlőség eszméjének lila ködében lebegő, liberális-mega-demokratikus utópia, mint túlélésünk egyetlen záloga, nem más, mint egy diszfunkcionálisan működő, elabortált/elembertelenedett társadalmi képződmény (tehát bizony Churchill élt, él és élni fog!);
– újra tudatosult bennem, hogy nem vagyok fizikus, pláne nem asztrofizikus, és hogy milyen körülményesen tudnék vörös, vagy fekete oxigént előállítani az űr vákuumában;
– ja, és még az is bebizonyosodott, hogy egy kérges szívű, romantikára teljességgel képtelen, cinikus zsánerolvasó vagyok, akinek már rég nem lehet ennyi baromságot a torkán lenyomni.

Ami azonban biztató, hogy megtaláltuk végre a Trump/Kim Dzsongun találkozó ideális helyszínét: az űrben majd szemérmesen meglazíthatják jól záródó szkafanderüket, és kesztyűjüket lerántva, férfias kézfogással tehetik feledhetetlenné a történelmi randevút.

Nem lett volna rossz ez a regény, ha az írónő kihasználja a történet során, lépten-nyomon adódó dramaturgiai, vagy stratégiai történetvezetési fordulatok lehetőségeit, és nem megy el a könnyebb ellenállás irányába, a frázisok, elcsépelt (ál)romantikus nyaffantások légüres terébe.

12 hozzászólás
Oriente>!
Katie Khan: 90 perc

Elképzelhető, hogy túl cinikus vagyok?
De nem, nem, én szeretek meghatódni és könnyeket nyelni olvasás közben, esküszöm. Ehhez viszont az kell, hogy elhiggyem az érzelmeket – egy romantikus könyv esetében magát a szerelmet. (Na jó, az utolsó három, párhuzamos fejezetben kezdtem elhinni, de addigra meg már eléggé kifáradtam az erőlködéstől.)

Mint társadalmi sci-fi, érdekes ötleteket vet fel a háttérvilág, de valami végtelen naivitás húzódik meg az egésznek a mélyén. (Vagy itt kamaszkoruktól begyógyszerezik a népeket, csak nem figyeltem? Hogyan tudná többmillió ember önként és kollektívan elfojtani a legalapvetőbb érzelmi szükségleteit? spoiler) Azért azt elismerem, hogy Európia posztapokaliptikus, viszonylag stabilnak tűnő, pszeudo-liberális berendezkedése több aspektusában elgondolkodtatott, ennyiben megérte az olvasás. Nekem a könyv szerkezeti felépítése is kimondottan tetszett: a két ellentétes irányú idővonal, vagyis a visszaszámlálásba ágyazott emlékcsomagok fokozatos kibontása. A stílus viszont döcögős, néha kifejezetten gyenge, amolyan direkten egyszerű és jópofizós, ami miatt sokáig ifjúságinak éreztem a regényt – pedig nem az.

Na de térjünk rá egy sarkalatosabb, tartalmi kérdésre. A könyv kb. 60%-ánál felcsillant a szemem, hogy háhá, értem én mire megy ki a játék spoiler. Diadalmas felismerésemet követően, minden furcsaságot beillesztettem ebbe az interpretációba spoiler, bár 80%-nál rövid időre módosítottam az értelmezést egy pikánsabb verzióval spoiler. Aztán vége lett a könyvnek és ledermesztett a csalódás. Közelében sem jártam az igazságnak. Ez önmagában nem lenne baj, éppen ellenkezőleg, de azt kell mondjam, hogy a szándékolt olvasatnál sokkal jobban szórakoztattak a saját „ötleteim”, amitől valahogy most rendkívül kínosan érzem magam.
Mert nagyon szép ez az egész, meg érteni vélem az üzenetet, de tényleg csak ennyi az annyi??
Ugye szóltok, ha voltak itt duplafedelek, elvont rétegek, vagy bármiféle okosságok, ami felett elsiklottam, miközben lefoglalt túlspekulált verzióm dédelgetése… Jesszusom, régen olvastam félre ennyire valamit.

10 hozzászólás
Bíró_Júlia>!
Katie Khan: 90 perc

Nem volnék ennyire bosszús, ha elolvasni is 90 perc lett volna… bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a ~370 oldalt alapvetően a nagy betűméret és a szellős szedés duzzasztotta regény hosszúságúra.

Egyébiránt utálatos vagyok már megint, de nagyon nem szeretem, ha a szerző (és a szerkesztője, naná, bűnrészesség is van a világon) a szívvel-lélekkel vizionált művének a legelső végigírt csontvázát szeretné kész regényként prezentálni. Például ha az ábrázolt világot leegyszerűsíti egy amúgy meglehetősen jellegtelen, színek, szagok és okozatok nélküli háttérdíszletté, ami összesen másfél darab alapvetésből áll. spoiler Főleg, hogy mire komolyan izgalmas tudna lenni a helyzet, spoiler , inkább kiderül, hogy annyira azért nem az, sőt, a főszereplők életét irányító döntések, találkozások és egyebek csak úgy ad hoc következnek be, mert miért is ne. spoiler
Annak a bizonyos 90 percnek a beszélgetéseiből is igencsak elég lett volna feleannyi, vagy csak feleannyi ismétlés, cserébe a harmadik részt egy kicsit lehetett volna tovább… fokozni? Vagy csak simán beljebb tagozni a történetbe. Így viszont ezúton szeretnék feliratkozni az @Oriente által felvázolt megoldásra, mert annak például lenne értelme. Így csak az újonnan belépő spoiler is feliratkozhat az Instagram-filterrel született, makulátlan és teljességgel felesleges karakterek/agyoncsapott mellékszálak sorába.
Ellenben határozottan meghozta a kedvem a Szép új világ újraolvasására. Vagy a Gravitáció újranézésére. Vagy csak keresni egy valóban csak könnyed nem elkapkodott , csak tömör nem hézagos éspervagy csak drámai nem előrekódolt úgyiselfogsszomorodnikülönbenundokbékavagykedvesolvasó jellegű regényt vagy színdarabot, netán más egyebet, amin tényleg lehet egy kellemeset nevetni, szipogni, töprengeni… ilyesmiket.

3 hozzászólás
Dominik_Blasir>!
Katie Khan: 90 perc

Szerethető egy könyv. Olyannyira, hogy az első oldalak után komolyan még egy magasabb csillagszám járt a fejemben, de aztán szépen lassan csökkenni kezdett – viszont közben nem vesztette el a szerethetőségét, amiért minimum hatalmas pirospont Katie Khannak. Kár, hogy sok minden másért meg feketéket kellett bevésnem a neve mellé.
Persze majdnem engem is elriasztott ez a romantikára koncentrálás (érthető persze, egyszerűbb űrben játszódó Egy napként eladni*, mint romantikával dúsított Gravitációként, és persze még azt sem mondanám, hogy teljesen téves ez a megközelítés), de végül örülök, hogy belevágtam. A regénynek az alapját ugyanis egy nagyon izgalmas utópia (disztópia?) adja, ami talán A Kör óta a leggondolatébresztőbb, amit olvastam. Khan ügyesen és következetesen (bár talán kissé naivan/optimistán) gondolja végig jelenünk egyes folyamatait (USA vs. Közel-Kelet, individualizmus, családszervezés, multikulturális társadalom), és egészen hihető is lesz, az alkalmankénti kétkedésem ellenére, ráadásul emellett meglepő módszerrel vezeti neki a főszereplőit a rendszernek.
És ha már főszereplők: nagyon tudok neki örülni, amikor a szerelmes karakterek nem giccsesen és tökéletességben szeretik egymást, hanem küzdenek és olykor nem pendülnek egy húron életük párjával. Itt-ott a kelleténél egyszerűbb (mármint konfliktuskezelésében), de azért nagyon is plasztikus és átérezhető volt ez a szál, ami tulajdonképpen a cselekmény lényegi részét adta. Merthogy alapötletnek figyelemfelkeltő ez a „90 perc van hátra”, de Khan annyira nem használta ki (bár jópofák voltak A marsi-szerű pillanatai), inkább csak a visszaemlékezések keretéül szolgáltak, no meg a vég előkészítésére.
Hát a vég. Nehéz mit kezdeni ezzel a befejezéssel. Míg a könyv első részét határozottan élveztem, a másodikat talán már a repetitivitás miatt néha untam, de azért jól elvoltam vele, addig a harmadiknál az utolsó pillanatokig értetlenkedtem. Persze most már értem, hogy mire ment ki a játék, de szerintem egyrészt itt azért kibukott, hogy Katie Khannak még van hova fejlődnie írás terén (amúgy máskor is, őszintén nem értettem a nézőpontjait), másrészt pedig a cselekményt illető bakugrásokat is nehéz elfogadni (vagy tévedtem, és mégsem értem, mi is történt). A koncepció miatt nem tudom feleslegesnek és elhibázottnak mondani, de nagyon nem vagyok vele elégedett.
Ennek ellenére én végig élveztem az olvasást – ritkán találkozom ilyesféle sci-fivel, ami ennyire az emberi kapcsolatokra (különösképpen a szeretetre) koncentrál. Ettől elég szokatlan lesz, de szimpatikus figurái és meglepően érdekes ötletei abszolút elviszik a hátukon, úgyhogy nem bántam meg.

* Vagy mégsem? Egyelőre nem tudok mit kezdeni azzal az információval, hogy a magyar megjelenés óta eltelt egy hónapban még senki sem szerezte be a könyvet, és az enyém lesz az első szöveges értékelés. Ennyire nem találja a célközönségét?

2 hozzászólás
Linszyy P>!
Katie Khan: 90 perc

Nagyon meglepődtem, hogy ez nekem ennyire bejött és hogy sosem hallottam ezelőtt erről a könyvről.
Persze sci-fi műfajban nem volt igazán erős, de én nem is erről az oldalról közelítettem a történet felé. Azt hittem, hogy ez egy romantikus történet lesz, tragikus felhanggal, és végülis az is volt, csak nem úgy, ahogy én azt vártam. Nem gondoltam, hogy ilyen valódi, élő és problémás kapcsolatot fogok látni kibontakozni, amiben a mindennapi dolgok is megkeseríthetik a szereplők életét, nem csak a világ és a törvényei.
Amennyit láttunk ebből az utópikus világból, nekem nagyon tetszett, és ami miatt rögtön a szívembe zártam a történetet, az az volt, hogy valóban egy demokratikus Európiát láttunk. Én nem tudom, hogy elsiklottam-e a szó felett a fülszövegben, de annyira megdöbbentem, hogy nem az történt Max és Carys javaslata után, amit vártam, hogy már ezért érdemes volt elolvasnom.
A vége elég kiszámítható a fülszöveg alapján, viszont ez a többszálas megoldás nekem teljesen bejött, vitt egy kis csavart az egészbe, és nem untam az ismétlést sem.
Nagyon örülök, hogy a kezembe került ez a kötet, egy újfajta élmény volt.
https://youtu.be/NXHdyhLueJg

Spaceman_Spiff IP>!
Katie Khan: 90 perc

Az idei év Legjobb elhibázott regénye díj méltó nyertese.
Mert hát ahogyan Dominik is írja spoiler, bizony vannak itt nagyon jó ötletek, amik bármelyik sci-fi írónak becsületére válnának. Csak kár, hogy eléggé naívan és eléggé egyszerűen kezdte el felépíteni az ötleteket.
Amúgy ne tántorítson el senkit a romantikus címke a könyvtől. Egyrészt ez egy nagyon emberi, nagyon realisztikusan romantikus mű, amiben semmi érzelgősség nincsen. Sőt, kifejezetten jól működnek a maguk lehetőségein belül a figurák. Másrészt a sci-fikben a szerelem sokszor a cselekmény katalizátora, ami megmutatja, miért nem jó az adott rendszer, vagy ami miatt a szereplők elkezdenek változtatni az életükön. Itt is erről van szó, és ehhez épít fel a szerző egy társadalmat, ami érdekes válasz napjaink több kérdésére is. De legalább is gondolatkísérletnek tökéletesek.
Csak valahogy az egész nem akar összeállni valami érdekessé. A konfliktusok éppen nem lépnek túl a középszeren, a világbemutatás éppen nem válik annyira izgalmassá, a vége pedig valami olyan szinten érthetetlen, hogy többen csak pislogunk felette. Ráadásul az én olvasatomban a lezárás még meg is öli ezt a realista érzelmességet. Nagyon sajnálom, mert sok potenciál volt a regényben, de bízom benne, hogy az író később már jobban kamatoztatni tudja az ötleteit.

NewL P>!
Katie Khan: 90 perc

Az olvasás közben végig sokat akar a szarka, de nem bírja a farka mondás járt a fejemben. Az író rengeteg apró, sziporkázó ötlettel operált, amik ha jobban le lettek volna írva, akkor egy nagyon jó történet lehetett volna belőle. Mert a leírt utópia ötlete jó, de nem lett eléggé kifejtve. Nekem úgy tűnt, hogy a könyv egyszerre akar utópia, sci-fi (ez a történet számomra nem annyira sci-fi, ha csak az utópisztikus társadalmat nem tekintem annak), romantikus regény … lenni, de egyik sem kapott elég hangsúlyt. A regény egyes elemei mintha csak díszletek lennének a két fiatal szerelmi történetéhez, ami sajnálatos módon engem nem annyira kötött le (ehhez az első szerelem mizériához én már túl öreg vagyok, vagy csak rossz időpontban olvastam a könyvet nem tudom).
Viszont a stílusa jó, könnyen olvasható.

Ibanez P>!
Katie Khan: 90 perc

Hmmm… a moly rendszere kezd kiismerni engem, 68% esélyt adott, hogy tetszik a könyv :-D Az alapötlet nagyon jó volt, az űrbe kint rekedt fiatal Watney-k viszont érzelmeikkel teljesen elhúzták a történetet a romantikus zóna felé. Az emlékekből felépülő világ foghíjas volt, sokkal több ment el az ide-oda utazgatásos-találkozásos-reggelizős most szakítunk vagy együtt vagyunk részekre, mint inkább a világ mélyebb bemutatására (és a karakterek mélyítésére). Igazából az is piszkálta a csőröm, hogy egy – valószínűleg nem egy euróba kerülő – űrhajón mindössze kettő, azaz kettő embert küldenek fel, ahol az egyik voltaképpen szakács és ennyi? Semmi hiperszuper intelligens, fizikai és kémiai és mindenegyéb, ami kellhet tudással rendelkező egyének? Jobban örültem volna, ha az űrbeli dolgok bővülnek ki, a végén lévő három lehetséges végből pedig csak egyet hagytam volna meg, a legreálisabb harmadikat. Összességében egy néha unalmaska, de érdekes alapötletű olvasmány, kár érte.

Bori_L P>!
Katie Khan: 90 perc

Egy emberi kapcsolatokról szóló (igen) light sci-fi, amit én vagy nagyon jókor vagy nagyon rosszkor olvastam (nézőpont kérdése), és ezért a végespoiler megríkatott. spoiler Persze leginkább magamat sajnáltam, nem Caryst vagy Maxet, de ez megint másik kérdés. Szóval, nem volt rossz, meg jó se, elég langyos volt, és kicsit hosszú.

De, szóval, tényleg mi lesz az emberi kapcsolatokkal? Nem csak az internet, ott van a ránk zúduló információ-áradat, Hollywood, Nora Roberts, az összes manipulált média-tartalom… Én nem gondolom magam nagyon öregnek, de már messze érzem magam a korban amúgy annyira nem távol álló testvéreim kortársainak többségétől. Milyen lesz ez 5-10-20 év múlva? Mit fognak keresni az emberek (itt, Európában) a többiekben, mit fognak értéknek tartani egy akármilyen kapcsolatban?

Azt hiszem, ez a könyv azt akarja mondani, hogy vannak dolgok, amik nem változnak, akármennyire is más lesz körülöttünk a világ. Nyugtalanító módon én viszont úgy érzem, hogy igen.

kriszet_Paulinusz P>!
Katie Khan: 90 perc

Kilencven perc mire lehet elég? Nem sok mindenre. Másfél óra. Rengeteg, ha maratont kell futni vagy operálni kell valakit, de élni és utána meghalni….nos akkor a legkevesebb a világon.
Két főszereplőnk van, akikkel egész végig bajban voltam. Távolságtartásuk nekem furcsa volt, mert nem éreztem szoros kötődést közöttük. Más bajom nem volt velük, bár Max egy kicsit fura volt és Carys sem ment a szomszédba hülyeségért. Megmaradtak a lapon szereplőknek.
Maga a történet feszes, jó tempójú és tényleg oda kell rá figyelni. Érdekes és zajlik, történik folyamatosan.
Mint általában, amikor a fülszöveg miatt nem érezzük az elégedettséget az a baj, hogy a megvalósítás kútba esett a nem jó írásmóddal. Ebből egy igazán jó regényt is lehetett volna írni. A szokásos visszaemlékezős, földi életről mesélős történet megszakítva a jelennel, ami kint zajlik a világűrben és enyhén szólva is stresszes. Voltak benne jó dolgok, tényleg, de még mindig nem értem, ha van egy jó téma, akkor miért nem törekszik valaki annak a legteljesebb mértékben hibátlan megvalósításához. Sajnálom.
Sajnos egész végig a Clooney féle Gravitáció járt a fejemben, valamiért állandóan elém tolakodott.

10 hozzászólás

Népszerű idézetek

gesztenye63 P>!

– Valahol olvastam – (…) –, hogy a halálon túli élet nem más, mint amit másokban hagyunk magunkból.

193. oldal

gesztenye63 P>!

– Ha valamiről azt mondják, hogy nem kaphatod meg, akkor törvényszerűen azonnal vágyakozni kezdesz utána.

196. oldal

Puska>!

Az élet mit sem ér a halál fenyegetése nélkül.

93. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Max Fox
gesztenye63 P>!

A sajnálkozó kíváncsiság a gyászoló legfőbb ellensége, (…)

263. oldal

Puska>!

– Nem kell megfelelned semmiféle elvárásnak (…) – Egyszerűen csak élned kell.

354. oldal

Puska>!

(…) a szerelem összetörhet. De meg is menthet.

368. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Carys
Puska>!

– A kémia sosem volt az erősségem. Nem jutottam tovább a madaraknál és méheknél.
Carys elképedve mered rá.
– De Max, az a biológia!

63. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Carys · Max Fox
Puska>!

– Hát, nem tudom, te hogy vagy vele – kezdi Max –, de én elég rossz értékelést fogok adni erről az űrutazásról a MindShare-en.

17. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Max Fox
Puska>!

Mindenünk megvan, nincs miért küzdeni. És ez boldogtalanná tesz bennünket.

243. oldal

Puska>!

– Ez csak egy számítógép. Fogalma sincs róla, mit beszél. Mondd meg neki, hogy csinálja csak meg. – szól Max. – Gépelj olyan erősen, hogy Osric érezze az ujjaid nyomását a virtuális nyakán.

84. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Max Fox

Hasonló könyvek címkék alapján

Martin Kay: Eastern
Amie Kaufman – Meagan Spooner: These Broken Stars – Lehullott csillagok
Estelle Brightmore: 13. napon
Amy Kathleen Ryan: Láng
Cecelia Ahern: A Vétkes
Lauren Oliver: Delírium
Lissa Price: A testbérlők
J. Goldenlane: Napnak fénye
S. J. Kincaid: A kárhozott
Dan Wells: Fragments – Töredékek