A thrillereknek nem a feszültségkeltés a lényege? Mert ez a könyv éppen ugyanolyan unalmas volt, mint a főszereplője, tehát unalom a négyzeten.
A főhősön bukott az egész, komolyan mondom, úgy viselkedett végig, mint egy értelmi/érzelmi fogyatékos, és már a történtek előtt is ilyen volt (én meg a fejemet fogtam, isten mentse meg az emberiséget az ilyen ostoba, akarat nélküli tinédzserektől). Abszolút nem tudtam megérteni. Ráadásul szembement a személyiségével: 16 éves kora óta nem volt pasija, de első találka után rögtön felhívja a pasit a lakására, és talán második alkalommal már le is fekszik vele. Arról nem beszélve, hogy a kapcsolatuk annyiból áll, hogy megkérdezik egymástól chaten mindennap, hogy van a másik, és a főhős innentől kezdve semmi másra nem tud gondolni, csak a pasira.Nincsenek barátai, de rögtön örök barátságot köt valakivel, akivel váltott pár szót.
De ilyen téren nemcsak ő volt problémás, hanem kb. az összes karakter teljesen irracionálisan nyilvánult meg, és az sem tisztázódott, miért a főhőst hibáztatja mindenki, mikor lényegében az ő reakciója volt normálisnak mondható az adott körülmények között (a szociopaták meg simán éltek tovább…?) A zaklató kiléte a limitált szereplőgárda miatt hamar kitalálható, a motivációja meg egy vicc.
És azért sem volt ez jó thriller, mert szerintem rettenetes megoldás, ha az író úgy próbál feszültséget generálni, hogy a főhős (főleg E/1-ben!) információt hallgat el az olvasó elől. Ez akkor működik, ha belecsöppenünk a következményekbe, és az események hatására szép fokozatosan bomlanak ki a szálak, az viszont nem oké, ha a főhős minden fejezetben tízszer elmondja, hogy ő milyen rémes ember, milyen borzalmas dolgot tett, megérdemli a büntetést, nem csoda, hogy mindenki utálja stb. és nem mondja meg, hogy MIÉRT. A másik meg, hogy amikor szóba kerül az ügy, direkt rébuszokban beszél róla mindenki, hogy az olvasó ne tudhasson semmit, és ez írói erőltetés, úgy, ahogy van.
A vége volt az egyetlen tényleg jó pont.