A történet kiindulópontja Tiger édesanyjának halála,és a helyzetet még szomorúbbá teszi,hogy a nap elején összevesztek és nem jutottak el a kibékülésig.
Nagyon szívfájdító és szomorú a történet, igyekeztem nem mindig belehelyezni magam Tiger cipőjébe, mert tuti végigbőgtem volna a könyvet, bár így is sok részen sírtam. Amikor először megismerkedtünk az édesanyjával,be kell vallanom,hogy nem bírtam,nem szeretem a kontrollmániás embereket,akiknél mindig a saját akaratuknak kell érvényesülnie,de nem akarom jobban szidni,mert hát hallotról vagy jót vagy semmit. De nem csak emiatt, egy édesanyáról sem tudok rosszakat mondani, szóval térjünk is át Tigerre. Már írtam,hogy próbáltam nem belehelyezni magam nagyon,mert nekem anyukám az egyik legfontosabb személy az életemben,nagyon jó a kapcsolatunk,és őszintén szólva,nem hiszem,hogy túlélném,ha bármi történne vele. Belegondolni is szörnyű,hogy elveszítsem azt a személyt,aki mindig mellettem áll, akármilyen hülyeséget csinálok és akit a legjobban szeretek,emiatt nem is mondhatom,hogy Tiger viselkedése túl sok lett volna. Ahogy teltek a napok,ő is kezdett egy picikét mindig jobban lenni,de ebből nem hiszem,hogy valaha teljesen fel lehet épülni. ( És most elkezdtem bőgni, a Spotify meg az Imagine Dragons legszomorúbb számait dobja be nekem…) Szóval szépen elkezdett jobban lenni és nyitni az emberek fele,akik segíteni akartak.
Shayne, Karen, Thaddeus mind olyan karakterek akiket nagyon szerettem,bár Thaddeust jobban is megismerhettük volna. A háttérsztorija is nagyon érdekelne és a jövője is, hogy mi történik vele a történet vége után. Ritkán mondok olyat,hogy kellene következő rész,vagy legyen sorozat,de az ő történetéből szerintem egy érdekes dolog születhetne.
Sok tinédzsernek kötelezővé tenném néhány részletét,hogy rájöjjenek és kicsit magukba tekintsenek,hogy vannak nagyobb problémák annál,hogy nem kapják meg a legújabb iPhonet vagy nem mehetnek el egy buliba. Nem akarok általánosítani,mert jómagam is még ide tartozhatnék a 19 évemmel,de én nem ilyen voltam,lehet azért sem,mert az utóbbi években az élet nem feltétlenül kímélt,szóval megtanultam kicsit átértékelni sok mindent. Nagy csalódások és sírások után pedi elfogadni,hogy jobb ha hallgatok a szüleimre,mert kicsit tapasztaltabbak mint én és jobban tudják. Nem azt mondom,hogy azt csinálom mindig,amit mondanak,de szerencsére elég nagy szabadságom van,mert tudják,hogy nem hazudnék soha és nem csinálok (nagy) hülyeségeket. Szóval szerintem a jó szülő-gyerek kapcsolatnál nincs jobb a világon és mindig szomorúan hallgatom,ha valakiknél ez nem létezik. A közvetlen környezetemben nincs ilyen,ezért gyakran elfelejtem,hogy sok majdnem korombeli milyen dolgokon megy keresztül, bántalmazás, költözés házról házra vagy nevelőotthonba és ez sajnos nagy foltot hagy az ember lelkén.
Mondjuk nekem akkor is fáj a szívem,ha valaki egy kiskutyát kicsit jobban rángat az úton és legszívesebben beszólnék,ha tovább fajulna meg is tenném,nyugi, az ilyenekre nagyon érzékeny vagyok.
Én hiszek abban,hogy minden okkal történik és abban is,hogy mindenki arra az útra fog kerülni ahol lennie kell,de persze ez munka nélkül nem fog megvalósulni,tehát nem azt mondom,hogy üldögélve a kanapén és reménykedve, majd eljön a csoda. De ha kitartóak vagyunk,még akkor is amikor széttépnénk mindent és nem adjuk fel,akkor megkapjuk,elérjük azt amit szeretnénk.
Egy idézetet engedjetek meg ( nem a könyvből van,de abból is olvashattok a blogon.):
Magic happens when you don't give up, even though you want to. The universe always falls in love with a stubborn heart.
Úgy gondolom,hogy a történet sokat ad és sokat tanít,hogy ugyan nagyon rossz dolgok történhetnek velünk és ha az adott pillanatban nem is tűnik úgy,de az alagút végén igenis ott vár a fény,még ha egy apró fénysugár is az,de egy kis világosságot mégis ad.
https://bookuniversee.blogspot.com/2019/04/kathleen-gla…