Elbeszélések 11 csillagozás

Katherine Mansfield: Elbeszélések

A novellák túlnyomó többsége a magányról, az elmagányosodásról szól, s emögött ott lappang a társhoz, közösséghez tartozás igénye, vágya, álma. Láthatatlan főszereplőjük az Idő. Az Idő, melynek feladata az, hogy romboljon. Hitet, illúziót, álmot, szerelmet. Mindent, ami két embert összeköt, vagy valaha is összekötött. Az Idő, mely minden gyönyört elpusztít: Mansfield a gyönyör hiányának írója.

>!
Európa, Budapest, 2004
678 oldal · ISBN: 9630776375

Kedvencelte 3

Most olvassa 1

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

>!
Padme
Katherine Mansfield: Elbeszélések

Amint birtokomba kerül egy könyv, az első dolgom – miután diszkréten, de kétséget nem hagyva belevéstem a tulajdonos nevét – a papírborító eltávolítása. Nem csak technikai értelemben zavar; egyszerűen szeretem, ha kizárólag a keménykötésbe rejtett hófehér lap és a betűk vannak. Az illusztrációt, a sematikus ábrákat, de még egy absztrakt formát is manipulatívnak érzek. Igazán a szerző sem érdekel, már ami a külső élet állomásait illeti; csakis az a világ, amelyet bemutatni hivatott. Katherine Mansfield tragikus sorsát éppúgy figyelmen kívül hagyom, mint Nietzschéét, amikor a Zarathustrát veszem kézbe, hiszen a passzív befogadás a személyes (újra)alkotás nélkül értelmetlen, mert a könyv így pusztán könyv marad – nem válik eleven életté. Mansfield novelláiban viszont a szemlélődő-gondolkodó ember saját felismerései és élményei hasonmásokkal találkoznak.
A létezés általános tragikuma helyett a személyes sorsok apró szomorúságai teremtik meg azt az intim atmoszférát, aminek magányában kitüntetés elidőzni. Végső soron a mai ember csupán vágyakozik a tragédia után; egy fintornyi bánat, ennyi, ami jut nekünk.
A pillanathoz való viszonyulás (akárcsak Virginia Woolfnál) szerencsére mellőzi az üveges tekintetű szentimentalizmust, annál Mansfield sokkalta rejtélyesebb – talán ezért dühített fel annyira a borító: Constable?! –, mert a menekülő idő itt korántsem valamiféle romantikus hajsza. Inkább állapot: az elmúlás örök, nem örökké tartó, hanem örök érvényű igazsága. Elvégre a klasszikus szobrok jellemző anyaga, a márvány is egyszerre súlyos, egyszerre finom és sima. Az idő természete pontosan ilyen, de ezt csak attól fogva értjük meg, ha az elmúlás (a sajátunk, NEM a másé) akár egyszer is igazán, mélyen megrázott, egzisztenciálisan felkavart. Az is lehet, hogy épp egy mansfieldi novella-alak váltja ki ezt belőlünk – ki tudja?

>!
theodora 
Katherine Mansfield: Elbeszélések

Az írónőtől már olvastam az Egy csésze tea címen megjelent novellaválogatást, ebben a kötetben ezért csak az azokat olvastam el, amik ott nem szerepeltek.
Azt a kötetet nagyon szerettem, a novelláknak mind-mind egyedi hangulata volt, ezt ezekben az újabbakban is megtaláltam. Van ahol egy-két életettörténetet, tragédiát sűrít néhány oldalba, van ahol csak egy furcsa élethelyzetet ragad meg. Elgondolkodtató, szépen megírt novellák – érdemes olvasni Katherine Mansfieldtől, aki Virginia Wool kortársa (és ismerőse) volt.

>!
Naggy_Noemi
Katherine Mansfield: Elbeszélések

Sok új novella az Egy csésze teához képest. Valahogy most figyelek fel a szövegek groteszk rétegeire a lelki finomság, pontosság mellett.


Hasonló könyvek címkék alapján

James Joyce: Dublini emberek
Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák / Duineser Elegien
Babits Mihály: A gólyakalifa / Kártyavár
Miguel de Unamuno: Don Quijote és Sancho Panza élete
Elias Canetti: Káprázat
Sigrid Undset: Kristin Lavransdatter
August Strindberg: Három dráma
Magyar Ferenc: XX. századi drámák
James Joyce: Száműzöttek
Winkler Oszkár: Bruno Taut