Elbeszélések 91% 17 csillagozás

Amint birtokomba kerül egy könyv, az első dolgom – miután diszkréten, de kétséget nem hagyva belevéstem a tulajdonos nevét – a papírborító eltávolítása. Nem csak technikai értelemben zavar; egyszerűen szeretem, ha kizárólag a keménykötésbe rejtett hófehér lap és a betűk vannak. Az illusztrációt, a sematikus ábrákat, de még egy absztrakt formát is manipulatívnak érzek. Igazán a szerző sem érdekel, már ami a külső élet állomásait illeti; csakis az a világ, amelyet bemutatni hivatott. Katherine Mansfield tragikus sorsát éppúgy figyelmen kívül hagyom, mint Nietzschéét, amikor a Zarathustrát veszem kézbe, hiszen a passzív befogadás a személyes (újra)alkotás nélkül értelmetlen, mert a könyv így pusztán könyv marad – nem válik eleven életté. Mansfield novelláiban viszont a szemlélődő-gondolkodó ember saját felismerései és élményei hasonmásokkal találkoznak.
A létezés általános tragikuma helyett a személyes sorsok apró szomorúságai teremtik meg azt az intim atmoszférát, aminek magányában kitüntetés elidőzni. Végső soron a mai ember csupán vágyakozik a tragédia után; egy fintornyi bánat, ennyi, ami jut nekünk.
A pillanathoz való viszonyulás (akárcsak Virginia Woolfnál) szerencsére mellőzi az üveges tekintetű szentimentalizmust, annál Mansfield sokkalta rejtélyesebb – talán ezért dühített fel annyira a borító: Constable?! –, mert a menekülő idő itt korántsem valamiféle romantikus hajsza. Inkább állapot: az elmúlás örök, nem örökké tartó, hanem örök érvényű igazsága. Elvégre a klasszikus szobrok jellemző anyaga, a márvány is egyszerre súlyos, egyszerre finom és sima. Az idő természete pontosan ilyen, de ezt csak attól fogva értjük meg, ha az elmúlás (a sajátunk, NEM a másé) akár egyszer is igazán, mélyen megrázott, egzisztenciálisan felkavart. Az is lehet, hogy épp egy mansfieldi novella-alak váltja ki ezt belőlünk – ki tudja?

Az írónőtől már olvastam az Egy csésze tea címen megjelent novellaválogatást, ebben a kötetben ezért csak az azokat olvastam el, amik ott nem szerepeltek.
Azt a kötetet nagyon szerettem, a novelláknak mind-mind egyedi hangulata volt, ezt ezekben az újabbakban is megtaláltam. Van ahol egy-két életettörténetet, tragédiát sűrít néhány oldalba, van ahol csak egy furcsa élethelyzetet ragad meg. Elgondolkodtató, szépen megírt novellák – érdemes olvasni Katherine Mansfieldtől, aki Virginia Wool kortársa (és ismerőse) volt.

Sok új novella az Egy csésze teához képest. Valahogy most figyelek fel a szövegek groteszk rétegeire a lelki finomság, pontosság mellett.

Rettentően vonzódom ehhez a hideg, száraz, látszólag már-már érzelemmentes stílushoz.

Ragyogó novellista.

Az Egy csésze tea c. kötetben már elég sok K. M-et olvastam. De úgy látszik, néhány évente meg kell mártózni ebbe a csehovos, sötét, mozdulatlan reménytelenségbe. Kicsit félrevezetőnek érzem a romantikus távlatokat ígérő borítót. Nincs itt semmi látnivaló: csak mi. Öröktől fogva.