Egy ​csésze tea 82 csillagozás

Katherine Mansfield: Egy csésze tea Katherine Mansfield: Egy csésze tea Katherine Mansfield: Egy csésze tea Katherine Mansfield: Egy csésze tea Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Elbeszélései látszólag apróságokról, jelentéktelen dolgokról beszél: egy idős hölgy derűsen üldögél egy parkban, egy fiatal pár kineveti régimódi rókaprémjét, és ezzel elrontja hangulatát – még szokásos vasárnapi süteményét sem veszi meg. Az írónő érzékenysége, finoman szatirikus látásmódja ezekben a felvillanásokban is az emberi sorsok mélységét, az élet teljességét ragadja meg.

Eredeti megjelenés éve: 1945

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Horizont könyvek Kriterion · Európa Zsebkönyvek Európa

>!
Európa, Budapest, 1985
350 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630734753 · Fordította: Szőllősy Klára
>!
Kriterion, Bukarest, 1975
324 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630705842 · Fordította: Szőllősy Klára
>!
Magyar Helikon, Budapest, 1970
376 oldal · keménytáblás · Fordította: Szőllősy Klára

1 további kiadás


Enciklopédia 1


Kedvencelte 12

Most olvassa 1

Várólistára tette 90

Kívánságlistára tette 49


Kiemelt értékelések

Amadea>!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

(Egy könyv ilyen címmel csak jó lehet, jegyezte meg a kedves. És tényleg.)

Lehet, hogy az öregség jele, de egyre jobban értékelem az antikváriumokban meglapuló gyöngyszemeket, és Shirley Jackson kötete után abban reménykedem, hogy más, ehhez hasonló bitang erős olvasmányokat fedezek fel.
Mint amilyen Katherine Mansfield – ugyan nem volt olyan erőteljes, mint a Sóbálvány, de Mansfield nem is a meghatározhatatlan – elementáris félelemre épít, ennélfogva nem érdemes őket összehasonlítani. Az első írás légiessége miatt eszembe jutott még Virginia Woolf, aztán szépen magunk mögött hagytuk a többi szerzőt és elmerültem Katherine világában.

Ha lehetne használati útmutatót írni bizonyos könyvekhez, ehhez azt mellékelném, hogy ne utazás közben, zajban kezdjük el – hanem otthon, egy csésze tea mellett –, mert elmélyülést, figyelmet kíván, és cserébe nagyon sokat ad a rá fogékonyaknak. Katherine Mansfield világa apró, sokszor láthatatlan rezdülésekből-reakciókból áll, balsejtelmekből, olyan gondolatokból, amiket igyekszünk az agyunk hátsó zugába száműzni. Néha az olvasónak támad rossz érzése, mint a Gyerekes, de természetes esetén, vagy A kis nevelőnő utazása olvastán, ezek akár Shirley Jackson kötetében is helyet kaphatnának.
Több írásban olyan események állnak a középpontban, amelyek a külső szemlélő számára lényegtelennek tűnnek, de azok, akik átélik, sosem felejtik el; az alapműként számon tartott A garden party nagyon erős írás, de nekem a Miss Brill volt a legemlékezetesebb – annak ellenére, hogy milyen csekélységről van szó, jó erősen a szívembe döfött. Mansfield nagyon jól érzékelteti a szívet átjáró-szétmaró szégyen érzését, azt, hogy miközben valahogy tartani akarjuk magunkat (hogy ne rúgjanak belénk még egyszer) legszívesebben elbújnánk a világ keménységet követelő és mindent látó tekintete elől.

Vannak még lassú, elmélázó történetek, mint az Előjáték és Az öbölben, amelyekben ugyanaz a család szerepel. Tulajdonképpen nem történik semmi különös, eget rengető dolog; senki nem fullad a vízbe, nincs napvilágra kerülő, mindent megváltoztató titok, a családtagok még csak össze sem vesznek, csupán a folyamatosan fennálló, de még szőnyeg alatt tartható problémákról, elfojtott, de a robbanástól messze álló érzésekről olvashatunk – például a férj valamiért nem mondja el a feleségének, hogy az új kesztyű vásárlása közben rá gondolt. Vajon miért teszünk / nem teszünk ilyeneket? Miért félünk attól, aki elvileg a legközelebb áll hozzánk?
A nagy öntépések között feltűnnek meglehetősen vicces írások (A báró, A Progresszív Hölgy), amelyekben az írónő megcsillantja kissé maró, gunyoros, kifigurázásra hajlamos humorát, hát, csókolom a kezét, Miss Mansfield, vagy inkább fogadja cinkos mosolyomat, mert én is nő vagyok, és, ha már ilyen jól belejöttünk, jöjjön el hozzám teára, van egy csodás új keverékem a Kasléder Teaházból.

Nagyon sokat lehetne még példálózni meg elemezgetni a társadalmi és emberi különbségekről, a címadó novelláról, ami a Miss Brill mellett az egyik (sokadik) kedvencem, de ehelyett bevetem azt az ócskaságot, hogy inkább olvassátok el a könyvet, mert megéri.

15 hozzászólás
eme>!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Valamiért nem vártam túl sokat a kötettől. Nem tudom, miért. Csak előérzet volt – és nem jött be, szerencsére. Mansfield történetei szép csendesen, halkan, szinte észrevétlenül behálóztak. Pedig semmi különös nem történik bennük. Alakjai élik a maguk relatív jómódú, unalmas, nagy események nélküli kis életét. Többnyire maszkok mögött, képmutatóan és felszínekbe kapaszkodva. Nem tudatosan, inkább automatikusan, mintegy tudat alatt rejtőzve a valóságtól és a dolgok mélységétől. Jól kialakított/kialakult társadalmi normák és elvárások rendszere biztosítja az egyhangú és felszínes biztonság megőrzését. Az írónő pedig nem tesz mást, mint néha meg-megbillenti ezt a langyos egyensúlyt. Bekukkant a maszk mögé, tükröt tart alakjai elé. Nem véletlen a kötet során többször is visszatérő tökör metafora. A kiüresedett emberi kapcsolatok és kiüresedett életek foglyai néha ráeszmélnek önmagukra és a világra. Néha tudatosul a szubsztancia, az értelem hiánya, a világ, az emberek és önmaguk félreismerése. A felszínességben, a naivitásban, a tudatlanságban való megrekedés és ennek csendesen, de rémítőne fenyegető veszélye.
Pedig a csehovi, egymás mellett elbeszélő alakok közt számos érzékeny, néha talán túlérzékeny karakter is van – igaz, ahogy azt Mansfield finom humora és szarkazmusa is érzékelteti, ez az érzékenyég nem garancia a világ pontosabb, érzőbb letapogatására, hanem gyakran szerepjátszás, melyből már nincs lehetőség kilépni, a maszk végérvényesen ráforrt az arcra. A kötet során fájdalmasan nevetséges, máskor halk bánatokat regisztráló jelenetek révén döbbenünk rá erre újra és újra. Az életöröm gyönyörének nem nagyon van itt keresnivalója. Ha néha túlcsordul is valakiben, nincs mód az átélésre, kimutatásra, nincs mód a kitörésre. (l. pl. a Gyönyör és a Hogyan rabolták el Gyöngyszemet? c. novellákat). Marad az elfojtás, a hallgatás, a látszat.
És mennyire fájdalmas, mikor elhangzik: a látszat az egyetlen, aminek érdemes örülni ezen a világon

2 hozzászólás
kaporszakall >!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Az Apró Dolgok Múzsája (nem Istene!) beállt Katherine Mansfieldhez, súgónak. És amikor jól hallatszott a hangja, és az írónő pontosan jegyezte le, akkor remekmívű dolgok születtek. Máskor, főleg a német-svájci helyszínű utolsó novelláknál a súgás kevésbé érvényesült.

A történetek túlnyomó része (a leheletfinom természet- és lélekábrázolással együtt) nagyon tetszik ( Előjáték, Az öbölben, A boldogult ezredes leányai, Miss Brill, Sixpence, A babaház ) – a legutolsó említett darab az én egyéni A világirodalom legjobb ötven novellája gyűjteményemben is helyet kapna. Akik Jane Austen, Edith Wharton, Virginia Woolf írásait szeretik, azoknak ezeket a műveket is jó szívvel ajánlom. A József Attila életkorát csupán két évvel túllépő írónő életművének kb. kétharmadát tartalmazza ez a kis kötet, a magyar műfordítók nagyasszonya, Szőllősy Klára tolmácsolásában.

cseri>!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Jó novelláskötet volt, szerettem olvasni. Jól ír Mansfield, aki fiatalon halt meg, és muszáj arra gondolni, mi mindent tudott volna még írni… Kedvencek a kötetből: A kisnevelőnő, talán a legfeszültebb történet. Méltán híres A garden party, és ami nekem még nagyot ütött, A babaház. Több novellában is visszatér a Burnell család, de az utolsó döbbenetes… más megvilágításba helyezi őket teljesen. A garden partyt rendező Sheridanék is visszatérő szereplők amúgy. Milyen jó lett volna ezekről a családokról egy regényt is olvasni.

GTM>!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Novelláskötetek között is vannak, amiket egyszerre lehet felfalni, és amiket apránként lehet csak fogyasztani. Ki-ki választhat egyénisége, lelki teherbírása vagy épp pillanatnyi hangulata szerint, melyik módszert részesíti előnyben. Azt hiszem Katherine Mansfield novelláit egyszerre kell fogyasztani, nem kapkodva, habzsolva, de nagyobb szünetek nélkül, egyszerre többet érdemes olvasni. Így kezdtem el még decemberben a kötetet, és nagyon megszerettem. Aztán januárban egyesével folytattam egy naponta olvasós kihívás okán. Kár volt. Azt vettem észre, hogy veszítettek az erejükből. Így is tetszettek, de nem érték el ugyanazt a hatást.

Mert ezeknek a novelláknak együtt van igazi erejük, együtt többek, mint egyesével az összes. Nem csupán azért, mert vannak visszatérő szereplők, sőt egész családok. Inkább azért, mert így bontakozik ki igazán ez a csehovihoz hasonlítható hangulat: a hétköznapok szokássá vált üressége és a változásra, változtatásra képtelen életek sokasága.

Önelégült férfiak, unatkozó nők, felszínes kapcsolatok, magukra hagyott, családon belül is magányos gyerekek. És szerepek, szerepek, szerepek…, de mögöttük semmi. Legfeljebb megfelelési kényszer a társadalmi elvárásoknak. Meg a fel-felbukkanó szabadságvágy –, ez adja a feszültségét ezeknek a csendes elbeszéléseknek. Csendesek, hisz nem történik bennük szinte semmi. Épp ezért nő meg az apró jelzések, kicsiny rezdülések fontosága, amikkel Mansfield mesteri módon bánik. Egy-egy gesztus, egy tekintet, egy kis elrévedezés, néha egy-egy váratlanul felcsattanó szó, aztán újra a csendes rutin. Mindent a megszokás igazgat. Ha véletlenül mégsem, az fájdalmas történésekhez vezet, mint A kis nevelőnő -ben.

Ezeknek a kívül csillogó, ám belül üres életeknek a bemutatása végtelen nyelvi finomsággal párosul. Gyönyörűek a leírások. Különösen kedveli a Mansfield a virágokat, a kertet. Minél örömtelenebb a lélek, annál pompázatosabb a kert. Néha egészen belefeledkezik egy-egy virágoskert leírásába, a történet megszakad, és oldalakon keresztül gyönyörködünk a kertben. Nagyon szép részek! Senkit nem olvastam még, aki ennyit tudott volna mondani egy rózsabokorról. Nemcsak ez írónő feledkezett bele a leírásukba. Én is. Csak ezekért a képekért is érdemes a kötetet olvasni.

Youditta>!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Az elbeszélések, novellák többsége tetszett, kevés van olyan, amivel nem tudtam mit kezdeni, de azoknál biztos én vagyok a ludas.
A kötetet átitatja a melankólia, ami hol kicsit, hol nagyon fáj, de többnyire csak szomorkás. Nem lettem depressziós azért tőle, de ebben szerepe lehet annak is, hogy kis adagokban fogyasztottam.
Olyan semmiségekről, s mégis nagy dolgokról szól néhány novella, hogy ettől nagyerejű. Jól tud hangulatot festeni, érzelmeket leírni, vagy olyan kis apró momentumokat kiemelni, amitől jó Katherine Mansfieldet olvasni.
Kedvencem a címadó novella : Egy csésze tea.

entropic P>!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Katherine Mansfield többek között a ki nem mondott (ki nem mondható) szavak mestere.

(Gyanítom, ilyesmi lehetett nőnek lenni 100 évvel ezelőtt: hogy nem beszélhettek „komolyan”, csak mesterkedhettek, és ártalmatlan szavakkal meg kis-kedves, butuska cselekedetekkel kompenzálhattak.)

Vegyük például a címadó novellát, amelyben a nem-csinos gazdag lányban egy pillanatra felhorgad a társadalmi egyenlőség iránti vágy, és arra gondol, hogy milyen igazságtalan dolog az, hogy ő gazdag és gondtalan, más nők meg szegények. De mindjárt nem akar annyira társadalmilag igazságos lenni, amikor ráébred, hogy a konkrét szegény lány, aki őt ily magasztos gondolatokra késztette, jóval csinosabb nála. Ez persze értelmezhető úgy, hogy a nem-csinos lány csak valami féltékenykedő hülyepicsa, de én inkább úgy gondolom, hogy a nem-csinos, ámde kifinomult lány (aki mellesleg az igéző hálószoba-pillantások és édesded búgások mestere) öntudatlanul is egész pontosan vágja, hogy úgyse az eszéért tartják, hanem az édes kis női attribútumaiért, úgyhogy (némi túlzással) a túlélése (vagy mondjuk inkább: a szokott színvonalú továbbélése) múlik azon, hogy tökéletes-álmatag hangon hízelegjen a férjének, és gondoskodjon róla, hogy a férj lehetőleg ne nagyon kerüljön nála jobban kinéző nők társaságába.

De ez persze nem mondható ki, mert a mély és kínzó érzések megfogalmazására ezekben a novellákban nincsenek szavak, csak pótszavak és pótcselekedetek vannak.

Egy másik példa a Garden party c. novella, amelyben szintén felbukkan a társadalmi egyenlőség kérdése, és amelyben a főszereplő (aki szintén egyenlőséget szeretne valami homályos módon) csak annyit tud mondani, amikor szembesül azzal, hogy hogyan élnek a szegények, hogy: „Bocsánat a kalapomért.”

Ez egy csodálatos mondat. A kalaptulajdonos fiatal lány csak homályosan, valahol a mélyben érzi, hogy mennyire botrányos az, hogy neki külön kalapja van az összes elegáns társasági eseményhez, másoknak meg nemhogy kalap, de még megélhetés sincs. Na, ehhez kell egy Katherine Mansfield, hogy ez ne legyen így leegyszerűsítve és megmagyarázva – hanem csak ott legyen, érezhetően: a tehetetlenség, a szomorúság, és a jobb élet – az átélhető, kimondható és megosztható élet vágya.

És bár a legtöbb novella női szemszögű és nőkről szól, azért nem arról van szó, hogy a férfiaknak bezzeg milyen jó. Itt nagyjából mindenkinek rossz, mindenki csak éldegél egymás mellett, ad a látszatra, de közben megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan vágyak között őrlődik.

(Meg van egy-két majdnem-vidám írás is azért, de azok rövidek és inkább csak ujjgyakorlatnak tűnnek – mintha Mansfield kipróbálná, milyen lenne másként írni. Hát rendben. De szerintem a nem-másként írt elbeszélései jobbak.)

Fatma>!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Nagyon élveztem a kötet legtöbb történetét. Szerintem rendkívül hasonlít KAtherine Mansfield stílusa Virginia Woolféhoz, bár ez nem meglepő. A kedvenc történeteim a Burnell családról szólóak voltak, sajnálom hogy a róluk írt történetekből nem lett inkább egy regény. De egyébként tényleg mindegyik történet nagyon magával ragadó, szép és nagyon kifinomult a stílus amiben Mansfield ír. Ezenkívül rendkívül jók a lélektani ábrázolások. Tényleg, teljesen odavagyok érte, elbájolt és szíven is ütött.

ppeva P>!
Katherine Mansfield: Egy csésze tea

Határozottan tetszett, és az elbeszélések színtelensége nekem inkább a korról mesél, mint magáról az írónőről. A maga bonyolultságában is mennyivel üresebbnek, felszínesebbnek, értelmetlenebbnek látszik az akkori emberek – főként a nők – élete. Mintha a rengeteg szabályt, kötelező és tilos dolgok/szavak/mozdulatok/gondolatok rendszerét csak azért dolgozták volna ki olyan aprólékosan és látványosan, hogy legyen mivel kitölteni sokszor üres napjaikat.
Az egész könyvet belengte valami homályos kis szomorúság, még a derűsebb elbeszéléseket is.
Nagyon élveztem, hogy a Burnell család (számomra váratlanul) újra és újra megjelenik az elbeszéléskötetben.


Népszerű idézetek

eme>!

Ha az ember sokáig vár valamire, az a valami csak egyre távolabb, távolabb kerül az embertől.

266. oldal

worsi P>!

– Szereti a munkáját?
– Nem, dehogy. Én egyáltalán nem szeretek dolgozni, hát maga?
– Utálok! Az anyám magyar – tette hozzá –, és azt hiszem, azért utálom annyira a munkát.
Henry ezt egészen természetesnek vette.
– Hát persze – mondta rá.

236. oldal (Gyerekes, de természetes)

6 hozzászólás
entropic P>!

Vannak az életben pillanatok, kétségbeejtő pillanatok, mikor az ember kilép a védett helyről, és körülnéz, és minden ijesztő és félelmetes. Nem kellene engedni az ilyen pillanatoknak. Haza kéne menni és teát inni – erőset, finomat.

304. oldal (Egy csésze tea)

Carolynd>!

Világéletemben megfelelő tisztelettel és borzalommal szemléltem azokat a mélyenszántó szellemeket, akik nem fogékonyak a látszat iránt. Minek higgyünk, ha nem a látszatnak?

261

sophie P>!

Mi tagadás! Tragikus végzet egy kis nevelőnő számára, ha olyan haja van, amelyről mindenkinek mandarin és gólyahír, sárgabarack, cirmos macska vagy pezsgő jut az eszébe!

104. oldal - A kis nevelőnő

Fatma>!

Szerette volna megmondani nekik, hogy milyen angyaliak, és milyen festői csoportot alkotnak, milyen jól illenek egymáshoz, és mennyire emlékezteti őt Csehov színdarabjaira.

66. oldal (Gyönyör)

Carolynd>!

De vajon elég-e ennyi – elég-e hat teljes penny ahhoz, hogy meg nem történtté tegye, ami történt?

301

Silla>!

A cselédlány, aki ajtót nyitott, ikertestvére volt annak a dolgos és fertelmes teremtésnek, aki az Első francia film-ben behozta a levesestálat.

Pension Séguin

Fatma>!

– Mindenki meghal? – kérdezte Kezia.
– Mindenki.
– Én is? – Kezia hangjában félelem és kétkedés remegett.
– Valamikor te is, kislányom.
– De nagymamám! – Kezia meglóbálta a bal lábát, és a lábujjait mozgatta. Homokos tapintású volt. – És ha én nem akarok?

147. oldal (Az öbölben)

Kapcsolódó szócikkek: halál
FORTUNATA>!

Miért olyan más az éjszaka? Miért olyan izgalmas ébren lenni, amikor mindenki alszik? Késő van – nagyon késő. És mégis percről percre éberebbnek érzed magad; mintha lassan, lélegzetről lélegzetre új, csodálatos, a nappalinál százszorta érdekesebb, izgalmasabb világra ébrednél.

148. oldal (Az öbölben 12)


Hasonló könyvek címkék alapján

Békés Pál: Csikágó
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
Gárdonyi Géza: Az én falum
Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók
Gárdonyi Géza: Ida regénye / Szerelmi történetek
Fekete István: Öreg naptár
Szabó Magda: Alvók futása
Fekete István: Vasárnap délután
Domokos János (szerk.): A világirodalom legszebb elbeszélései I-III.
Rácz Roland: Pillanatok