The ​Winter of the Witch (Winternight Trilogy 3.) 93% 11 csillagozás

Ó emberek mit is mondhatnék? Egy utazás ismét véget ért,az én szívem pedig egyszerre boldog és szomorú,hogy eljutottam idáig.Boldog vagyok,hiszen nem is kívánhattam volna jobb és különlegesebb folytatást,ugyanakkor szomorú is, hogy nincs tovább.Vászja, Morozko és a többiek története elrabolta a szívemet,hogy aztán darabokra törje,és a maga módján végül újra összeillessze.Én pedig nem bántam meg egyetlen pillanatát sem.Keresem a szavakat, hogy elmondhassam mit is jelentett nekem ez a történet,de mindet kevésnek érzem ahhoz képest, amit most érzek.Ezer éve nem olvastam olyan sorozatot,főleg fantasyt, ami ilyen zsigeri és elemi szinten szólított meg,amit imádtam az elsőtől az utolsó betűig,még a fájdalmas és kegyetlen részek ellenére is.Katherine Arden nem félt megmutatni a történetnek és a világának a csúf és durva arcát sem a szép mellett, és ettől lett olyan valóságos és szívhez szóló Vászja története,hiába csak egy mese.Az pedig hogy a mondák,mesék és a saját képzelete közé beleszőtt egy kis történelmet is a korabeli Oroszországról,tovább emelték a történet értékét,akárcsak az én rajongásomat ezután az egyszerre hétköznapi és mégis annyira varázslatos sorozat iránt. Tudtam,hogy a második kötet befejezése után képtelen leszek megvárni a magyar folytatást,ami jelenleg habokban áll,így muszáj volt angolul kézbe vennem a befejező részt.Nem volt egyszerű bevallom,mert hiába volt ismerős már a világ az előző kötetekből,a választékos fogalmazás és a rengeteg,számomra ismeretlen új szó nem tette könnyűvé az olvasást,de csak annyit mondhatok megérte.Miután belerázódtam,nem volt megállás.Rögtön a könyv a eleje olyan nem várt és fájó fordulattal indít ami ki rántotta a lábam alól a talajt.Nem akartam elhinni hogy ez megtörténhet,és egyszerre voltam végtelenül szomorú és dühös,méghozzá annyira, hogy féltem,hogy számomra ez megpecsételte a történetet. Kevés dolog keserít el jobban mint az igazságtalanság,márpedig itt aztán csőstül kapjuk azt, a rosszindulatról és a szívfájdalomról nem is beszélve .Borzasztó, hogy az emberi hiszékenység és ostobaság micsoda pusztításra képes,emellett pedig a könyv arra is rámutat hogy a hit kétélű fegyver,hiszen amennyire jó is tud lenni, annyira veszélyes is.Nagyon fájt a szívem,és a könyv több részét is megkönnyeztem,az elejét meg a végét pedig meg is sirattam,annyira hozzám nőttek szereplők.Az első két rész megpróbáltatásai után Vászja élete fordulóponthoz érkezik.A vétett hibák végül utolérik,neki pedig döntenie kell hogy feladja a harcot,vagy tovább küzd bármi legyen is az ár…A naiv és az emberekre jóindulattal tekintő lánynak végül a legfájdalmasabb módon kell felnőnie és nem csak a kegyetlen világhoz amiben él,ami már annyi mindent elvett tőle,hanem egy olyan feladathoz is ami mindent megváltoztathat,ha elég okos hozzá.De vajon képes rá?Oldalról oldalra bontakozik ki ismét a történet,egyre nehezebb és különlegesebb kalandok során,én pedig örültem hogy a részese lehettem.Vászja nagy változásokon megy keresztül,közben pedig a történet kirakósának utolsó darabkái is helyre kerülnek.Izgalmas és meglepő fordulatoknak lehettem tanúja,olyanoknak amiket nem vártam,és olyanoknak is amiknek a beteljesülését az első rész óta áhítottam.Lehetett volna másként? Igen.De akartam, hogy másképp legyen? Két fájó dolgot leszámítva nem.Vászja és Morozkó különleges és sokszor keserédes szerelme beírta magát a szívembe örökre.Nem felejtem el sosem Szolovej-t,a fehér kancát,Pozhar-t,a Medvét,Vászja családját,Szásá-t és a kis Marya-t,ahogy még sok más szereplőt sem.A befejezés pedig? Még ha vágytam volna további oldalak után is,a leghatásosabb pillanatban búcsúztunk a történettől.Mindent tudunk amit tudni kell,a jövőt pedig immár a képzeletünkre bízza az írónő.Remélem,hogy mielőbb a kezemben tarthatom magyarul is a befejező kötetet,hogy az is felkerülhessen a másik kettő mellé a polcomra. :) Köszönöm Katherine Arden-nek ezt a nagyszerű és emlékezetes kalandot.Minden kétséget kizáróan ott a helye a kedvencek mellett! ♥

Őszintén megmondom, úgy érzem, hogy kettészakadok. Egyrészt; nagyon szeretnék öt csillagot adni, mert nagyon-nagyon szeretem a sorozatot, és bár ritka, de összefacsarta a szívem az utolsó mondat, mert gyönyörű volt, és mert jelezte, végleg vége a történetnek. Másrészt; volt egy-két kisebb problémám. Maga a trilógia, így egészében remek, Katherine Arden egy rendkívül tehetséges író, aki képes volt úgy belefonni a meseszerű elemeket a történelmi események sorozatába, hogy a végeredmény olyan természetesnek hat, ahogy a mesék is elválaszthatatlanok gyermekkorunktól.

A Winter of the Witch egy jó könyv, és egy jó lezárása a trilógiának. A nyelvezet gyönyörű, még sokkal több tősgyökeres orosz (szláv) legendára, mesére (pl.: Сестрица Аленушка и братец Иванушка / Aljonuska húgocska, Ivanuska bátyuska spoiler kiszimatolja az „orosz vért”, Сказка о царе Салтане, о сыне его славном и могучем_ богатыре князе Гвидоне Салтановиче ио прекрасной царевне Лебеди /Mese Szaltán cárról meg a fiáról, a dicső és hatalmas Gvidon hercegről, meg Lebegyről, a gyönyörű cárlányról, spoiler „madárkái”, Полуночница /Az éjfél úrnője /A Hold asszonya, полуденницы / A délidő úrnője / A Nap asszonya stb.) sőt, Puskin versre (У лукоморья дуб зелёный / A tenger partján zöldellő tölgy (?), Сказка о царе Салтане, о сыне его славном и могучем богатыре князе Гвидоне Салтановиче и о прекрасной царевне Лебеди / Mese Szaltán cárról meg a fiáról, a dicső és hatalmas Gvidon hercegről, meg Lebegyről, a gyönyörű cárlányról) utal, és épít benne az írónk, mint az első két kötetben (amihez köze lehet azoknak a kritikáknak, mik szerint a könyve nem elég orosz), amiket olvasni csodálatos érzés volt. A véleményem annyi, hogy de bizony, az írónő nagyon pontosan megragadta vad orosz hangulatot, és remekül át is adta. Az írásmód szintén, továbbra is megkapó.

Viszont, amivel problémám volt (még ha nem szívesen vallom is be). A könyv felosztása nem nyerte el túlzottan a tetszésem. Öt részre van osztva, és ebből – de ez tényleg csak személyes vélemény –, az első részt a második könyvnek kellett volna tartalmaznia. Addig még rendben is van, hogy felütéssel kezdünk, de emiatt nagyon ellaposodik az ez után következő rész – ami ráadásul túlságosan is hosszúra sikeredett. Nem azt mondom, hogy nem volt kellemes, mert jó volt olvasni róla, de nem vitte semerre a történetet, és néhol, megkockáztatom, unalmas volt. Ezzel a résszel volt a legtöbb „problémám”, mert bár hangulatilag csodás volt, és Vasya karaktere szempontjából kiemelkedően fontos, nagyon rossz helyen helyezkedett el, és lassúsága, hosszúsága már a tűrőképességem határát súrolta. A másik probléma itt; ha én azonnal rájöttem, hogy hová került Vasya, a lány, aki szintén gyerekkora óta ismeri a történet alapjait képező meséket, hogy nem jött rá, hogy hol van, kinek a kunyhójában? Az pedig, ha tudatlanságát azzal igazolja, hogy „azt hittem, hogy mese”, azok után, amin keresztülment, vegyük csak azt, hogy jutott el a kunyhóhoz, abszurd, és pont főszereplőnktől idegen. Nem ő az, aki az „ősi vallást” képviseli? Ez a pont egy kicsit reszketeg lábakon állt. Ez nem egy nagy probléma, másnak nem kell, hogy feltűnjön, csak egyszerűen… ezáltal még hosszabbnak hatott ez a rész.

Aztán Morozko spoiler is, hm, kicsit hosszabbra és nyögvenyelősebbre sikeredett, mint arra számítottam. Az ötlet, miszerint Morozko a saját spoiler, nagyon jó, viszont a spoiler nem is tudom, picit klisés. Mármint, olyan… spoiler. Nem is tudom, miért volt erre így szükség. Egy picit kellemesebb lett volna a lelki világomnak – igen, ez is egyéni probléma –, ha spoiler

És végül, a spoiler. Értem is, hogy miért volt rá szükség, meg nem is. Egyrészt, ott a duma, hogy „jaj Morozko spoiler és kell a segítség, de közben meg két nappal később spoiler. Értem, hogy azonnal kellett a segítség, és addig ez rendben is volt, míg Morozko spoiler. Ez picit visszavett a lendületemből. Igen, tudom, hogy az ő birodalmában másképp telik az idő, és képes lehetett ilyen rövid idő alatt összeszedni spoiler, de mi ezt nem így érzékeljük, erről szó sem esik, emiatt kicsit furcsának hat a dolog. De ez még rendben is van, a nagyobb probléma az, hogy egy fejezettel ezelőtt még azért küzdöttünk keservesen, hogy spoiler, és azzal, hogy spoiler, mintha semmissé tettük volna a könyv hármonegyedének küszködését. Tudom, hogy nem ez volt a cél, és tudom, hogy ahhoz, hogy spoiler engedelmeskedjen, először mindenképp spoiler, de mégis… nem lehetett volna ezt másképp? Ez ismét, egyszerre pozitív, és negatív. Ki, miképp fogja fel. Nekem egy cseppet zavaró volt, de csak szerkezetileg.

A kedvenc szereplőim: a spoiler és Konstantin. Hihetetlen, hogy ezt mondom, de imádtam mind a kettejüket. Ó nem, Konstantin továbbra is ugyanolyan undorító, szánni való alak, mint az első részben is, mégis, imádtam a részeit (részeiket), róla (róluk) olvastam volna a legtöbbet. A lelki állapota, az a mérhetetlen sötétség, betegség, és éhség (ami olyan nagyon hasonlóvá tette a spoiler ), lenyűgöző volt. Szóhoz se jutottam. A spoiler pedig! Imádom, hogy mennyire gonosz. Tényleg gonosz, nem javul meg, nem lesz kedves spoiler, még akkor sem, ha a saját történetében ő a főhős… zseniális karakter!

Kifejezetten tetszett, hogy az írónk nem, ismétlem, nem lebegteti meg a biztonságos „a kereszténység fertő, undorító, és te is az vagy, ha keresztény vagy” kártyát (mert ugye, ez manapság már pont annyira kötelező, mint az LGBT, és nem fehér karakterek, ha kell, erőszakolt megjelenítése). Nem-nem. Szemben áll a két „vallás”, de egyikük sem a rossz, vagy a jó oldalon. Vannak szörnyetegei és hősei is mind a két oldalnak, akik még összefogni is képesek… Aminek pedig a legjobban örültem, hogy mikor Konstantin spoiler a lányt, kijelentette, hogy „nincs Isten”, és nem az ő szolgálatában teszi amit tesz. Egyedül önmagáért. Felemelő volt látni ezt az új fordulatot, hogy nem kell biztonsági játékot játszani, és megtartani teszem a jól ismert „ki a gonosz, ki a jó” szerepeket.

Így a spoiler is, ahogy mondtam, saját és egyéb követőinek bevallása szerint, a történet hőse, és csak a világa ellenségeit próbálja megsemmisíteni. És nem tehet róla az ember, muszáj belegondolnia… igaza van-e valamennyire? spoiler

Aztán, Sasha, Vasya és Olga karaktere továbbra is nagyon jól mutatja a társadalmi különbségeket, amit imádok. Ezen felül, megértem Sasha ragaszkodását a húgához, és Olga távolságtartását – a nő helyében… nem tudom, valaha meg tudtam volna-e bocsátani a húgomnak, egyrészt, hogy spoiler, másrészt, hogy ezek után spoiler. Teljességgel megértem, a távolságtartását, sőt, még kedves is volt a történtekhez képest. De a megjegyzései nagyon az elevenbe vágtak (méghozzá jogosan!), mint pl. Varvara megszólalására; „(Vasya) Nem fog visszajönni, tudja, hogy milyen veszélynek tenné ki az egész családot.” Olga válasza: „Mintha ez bármikor érdekelte volna.” És az ő szempontjából, ez egy teljesen igaz állítás.

Igazából, ez ismét egy csodás kötet lett. A hangulat még mindig remek, az írásmód zseniális, a karakterek nagyon élők, főleg Vasya, aki egyszerűen… leírhatatlanul valós. Annyit hibázik! Annyi ostobaságot követ el! Önző, és mégis jót akar. A végkifejlet pedig, ahol Vasya kijelenti, hogy „ A bizalmad kérem. Nem a soha nem létezett fiú nevében, akit Vasilii Petrovich-ként ismertél, hanem a magam nevében.” nálam nagyot ütött. Végre ki is mondták, hogy nem, nem nem azért öltöztem fiúnak, mert fiú akarok lenni, hanem a szabadság és a biztonság miatt, de ettől még önmagam vagyok! Ezért pedig nagyon, nagyon hálás vagyok az írónőnek!

Ahogy a „démonok” bemutatásáért is. Azért, hogy a spoiler nem volt képes belépni a templomba – csak ha hívták. Hogy Konstantin a spoiler összerezzent a harangok kondulásakor. Ahogy spoiler csodálta amint Konstantin új életet volt képes „teremteni” az ikonok festésekor – úgy, ahogy ő arra soha nem volt képes. Áh, a két karakter közti kapcsolat volt az egyik legzseniálisabb, amit valaha láttam! (Még ha igaz nem is volt, hisz spoiler, végül mindenképp.) A gyász, amit spoiler, s valahol mégse ő váltott ki, inkább a majdnem-volt lehetőségnek szólt, vegyük azt bármilyen értelemben.

Összességében jó kötet volt, és kerek lezárás. Az én problémáim nem kell, hogy gondot okozzanak másoknak. Ezt a trilógiát biztosan újra fogom olvasni, és továbbra is a legnagyobb kedvenceim közt tartom számon.

Egyébként… nem lepne meg, ha Marya kapna egy kis folytatást! Én vevő lennék.

Kedves fantasy-pszeudotörténelmi-fejlődéstörténeti trilógia harmadik része. A főhős addig keresi önmagát, míg megtanul egy csomó dolgot jóról és rosszról, arról, mi minden munkálhat egy emberben. Mindeközben mindenféle nehézség ellenére saját útját járja.
A háttér orosz folklór, középkori orosz fejedelemségek és tatárok harca, plusz démonok, és mindenféle túlvilági lények. Nem feltétlenül az én világom, nem lettem a szerző rajongója, de látok benne értéket.

Nincsenek szavaim.
Az első könyvet is imádtam, a rajongásom pedig egyre csak nőtt, ahogy haladtam előre a trilógiában.
Képtelen vagyok megfogalmazni, hogy mi fogott meg ennyire ebben a három könyvben. Talán a világ, amit bemutatott, a varázslat, a lenyűgöző karakterek, az elsöprő érzelmek, a bátorság, szeretet, remény, fájdalom, őrület és boldogság tökéletes elegye.
A befejező részt kevesebb, mint két nap alatt olvastam el, ha akartam volna sem tudtam volna letenni. Lehet, hogy voltak hibái, de már nem vagyok képes észrevenni őket. Akiket szerettem még jobban megszerettem, akiket ki nem állhattam pedig még jobban megutáltam. Az írás, a történet, a karakterek kidolgozása mind lenyűgözött.
Biztos, hogy elfogult vagyok, de ez a könyv kiváló, és alig várom, hogy újraolvassam az egész sorozatot.

What a mesmerising and magical finish to the Winternight trilogy.
The third and final book in the series sees Vasya's powers come into full force while she continues discovering herself, her powers and her place in the world. She will struggle, but this just makes her human and incredibly likeable. Her character is unquestionable, her truths are always for the good of others, her love for her family, her loyalty to her place of birth is unyielding.
Katherine Arden has managed to combine folklore with history in a way that is magical to read. It is a joy to get lost in this book (in this series). One tries to read it as slowly as possible, just so the magic last longer. That's how good it is.
This series has quickly become one of my all time favourite reads. And that says something. It is a type of book that whenever you walk past it (either at home or at bookstores), you just have to give it a gentle pat, a stroke, one to greet a friend.
Highly recommend it