Egyszerűen… egy egész napig nem tudtam, mit mondjak. (És amint látható újra is kezdtem a könyvet.) Ugyan szinte teljesen más, mint az első kötet, valahol mégis tökéletes folytatása annak. Mielőtt belevágtam volna a történetbe, elég sok kedvezőtlen értékelésbe futottam bele – és ezeket valahol meg is értem; Vasya karaktere, épp ahogy az egész világ is, kitágul, ez pedig nem hiszem, hogy mindenkinek tetszett / tetszeni fog. Engem ezzel szemben sok helyen megdöbbentett az az őszinteség, amivel az írónő kezelte főszereplőnket – és teljes mértékben megértettem a karaktere viselkedését.
De előbb a történetről!
Kifejezetten más, mint az első rész. Nem a sűrű erdő sötétségével találkozunk, helyszínt váltunk (többnyire a főváros), és olyan karaktereket hozunk előtérbe, kiktől az első részben hamar megváltunk; Olgát és Sashát. A könyv továbbra is hangulatos, de mégis egészen más (a helyszínváltásból adódóan ez egész nyilvánvaló).
A történet épp ott folytatódik, ahol abbamaradt – de szó szerint (tehát javaslom, hogy legyen minden friss az emlékezetünkben, mielőtt kézbe kapjuk ezt a kötetet), és több szálon fut. (Ami remek megoldás volt, őszintén. Először nyitunk Olgával (aki ugye Serpukhov hercegnője), majd Sashával (ki Dimitrii nagyherceg barátja és tanácsadója, és mindemellett a kereszténység egy „vezéralakja”), így egyszerre ismerjük meg Oroszhon politikai helyzetét, kapunk előrejelzést a történet misztikus hátterét illetőleg… Aztán pedig, végül megjelenik Vászja, akit egyszerűen belehelyezünk a már a testvérei által megalapozott világba. (Így, másodszorra olvasva még zseniálisabbnak érzem a megoldást.)
Vászja ezúttal is egy „univerzálisabb” ellenséggel néz szembe, és ahogy az első részben, azt itt is valami igen misztikus, ősi gonoszság kíséri… A történetünk ugyan valóban nagyobb horderejűnek tűnik, alap szinten belegondolva „ugyanaz” történik, mint az első részben – ami pusztán annak köszönhető, hogy történelmi eseményekbe kellett beleszőni a varázslatot (így hát nem, nem cselekménybeli azonosságra gondolok). A tatárok fosztogatásba kezdenek az orosz vidéken, falvakat égetnek fel, gyermeklányokat rabolnak el; ezt pedig természetesen nem szabad tétlen nézni. Csak hát mit tehet az ember, ha épp ezeknek az őket oly rég legyőző tatároknak tartozik adót fizetni? Nem sokat.
Ebbe a helyzetbe cseppen (lovagol) bele főszereplőnk, csalogánnyal a csodaparipával és a háta mögött, a fák árnyéka közül figyelő fagy-úrral. Melléjük érkezik még egy fontos új szereplőnk, Kasyan Lutovich is, aki spoiler hatalmas meglepetés volt számomra; főképp azért, mert mikor már azt gondoltam – recsegő szemforgatás kíséretében: „nem hiszem el, hogy már Katherine Arden is ezeket a végtelenségig elcsépelt motívumokat használja”, az írónő úgy arcon csapott, hogy a szemem egyből visszaugrott a helyére. Imádtam.
A cselekmény több helyen (!) durván meglepett, sőt, olyan is volt, hogy – és ezt egy zsúfolásig telt vonat közepén tessék elképzelni – fizikai tüneteket váltott ki belőlem: eltátottam a számat, becsuktam, eltakartam az arcom, üres tekintettel bámultam magam elé, mint akinek nincsenek otthon (abban a percben nem is voltak), sokkot kaptam, hangosan felnevettem (kínomban is) – főleg azért, mert… tudtam, hogy történni fog valami, biztos voltam benne…de soha nem úgy esett meg, ahogy én / a szereplők arra számítottam/tak…
Na most akkor… a karakterek:
Kezdjük Vászjával, aki a legtöbb kritikát kapta. (Amiket elfogadok ugyan, de személy szerint nem igazán tudok hová tenni.) Képzeljünk csak el a lányt, akit soha nem dicsértek meg érdemben semmiért, és az egyetlen „jó cselekedete” is az spoiler végződött. Akkora csoda hát, hogy Vászja az első adandó alkalommal, amint megérzi a megbecsülés ízét, nem akar lemondani róla? Szerintem nem. Néhol valóban túlzásba hajlik a viselkedése, de ő (szerintem) ezt egyáltalán nem úgy éli meg mint ahogy mi. Egyszerűen, elmenekülve önmaga elől – az elől a lány elől, akinek legnagyobb tette is a lehető legfájdalmasabb személyes kudarcával egyenlő – testet öltött egy olyan személy képében, aki hirtelen minden addigi korlát felett állt, amik közül Vászja soha nem tudott kitörni. Ez a váratlan szabadság – szerintem – nem meglepő, hogy bizonyos fokú (néha igen, egyéb józan szereplőnek, sőt az olvasóknak is ostobaságnak tűnő) merészségben nyilvánul meg. Nekem ez teljesen természetesnek tűnik. Vászja hibázik, és sokat hibázik (!), de nem mondom, hogy én másképp cselekednék a helyében – és ezen hibái sem másítják meg azt, ki is ő: mindenek felett jó ember, aki sajnos veszít néha. Vászja űzetve az spoiler – és ez a gondolat nyugtalanítóan sokszor merül fel benne – önvédelemből válik valaki mássá. Ám mikor rájön, hogy ennek a valakinek a bőrében konkrétan azt tehet amit csak akar (önmagához mérten), sőt, tényleg tehet is valamit érdemben… nem meglepő, hogy nem veszi észre, hol vannak azok a határok, melyeket azelőtt soha nem látott…
Emellett; fontosnak tartom kiemelni, hogy bármennyire is bizonygatják nekem a legtöbben, hogy a történet (és persze Vászja) „eszméletlenül lázadó feminista”… én ezt nem igazán látom (persze lehet, hogy tévedek, és mindenkinek lehet más a véleménye). Van benne, de igazán nem túlozza el az írónőnk, és szerencsére pont ezzel szemben álló példát állít főszereplőnk mellé. Vászja nem kifejezetten azért kezd el utazgatni, mert ez a szíve vágya, hanem azért, mert ahogy mondja is: félt a faluban lakóktól, akik spoiler – de mindennek ellenére is rettegett elindulni… + Nem azért öltözik fiúnak, mert „fiú akar lenni”, hanem mert ez a logikus. Az 1300-as évekről beszélünk, nem hinném, hogy a legnagyobb célja az lett volna ezzel, hogy bizonygassa, a nők is képesek arra, amire a férfiak (és ő maga nem is volt képes rá…), valamint Vászja nem veti meg azokat, akiknek a „nők élete” megfelel, egyszerűen úgy véli, nem neki való (főleg miután végre bizonyos szempontból erősnek érzi magát) neveltetéséből fakadóan sem érti meg a rendszert – amire többször felhívják a figyelmét, főleg Marya kirándulása után –, plusz ő maga alapvetően egy olyan helyzetben van, ami kiemeli a többi ember közül… (Mondjuk azt: megteheti.) Ezen kívül kijelenti, hogy amellett, hogy „vágyakozik az utazás után, gyökeret is szeretne ereszteni…”
A másik pedig, Vászja nem esik bele a „kemény női főszereplő” (khm, klisés) kategóriába. Amit imádok! Sokszor gyenge, és rászorul arra, hogy megmentsék – amit nem hogy nem szégyell, de ha ott az ideje, még hálás is érte. Erős nő ő, félreértés ne essék, csak ez nem azt jelenti, hogy a pillantásával kettéhasít mindenkit, hogy nincs szüksége segítségre, férfiakra meg pláne nem, az igazi sértés volna (mert persze minden férfi gonosz állat – vagy épp egy gyenge *****). (Fú, szenvedéllyel gyűlölöm ezt az „új trendet”.)
A többi karaktert is szerettem – úgy ám, mindet, kivétel nélkül. Mert valahol mindenkinek igaza volt. Mindenki valami igazán mást képviselt a történetben. Sasha a hitnek adta magát, Olga egy hercegnő, egy „klasszikus” női karakter – mind a ketten tökéletesen szemben állnak Vászjával, aki a régi „vallást” követi, és nem illik bele a nőknek kiszabott világba sem. Ahogy gyerekként (mert valóban más volt, mint a többiek), felnőttként sem találja a helyét (erre utal persze az utazása is). De megértem mind a három testvér viselkedését, és nagyon szeretem az őszinteségüket.
„Have I caused great trouble for you and Olya, Sasha?”
„Yes.” said her brother.”
És mindazok ellenére, hogy mennyire távol kellene állniuk egymástól… a családi kötelék mégis felülírja mindazt, ami elválasztaná őket.
Kasyan pedig… Annyira nagyon gyűlölöm az írónőt. Annyira, de annyira nagyon… spoiler. Imádtam. Mindent.
Aztán persze Morozko. Nem tehetek róla, de szeretem. Nagyon. Arden kisasszony rájött, hogy fájdítsa a szívem, minden fejezettel egyre csak jobban. De komolyan. Nem akartam, és mégis imádtam mindent, ami vele volt kapcsolatos.
Az egyetlen dolog, ami zavart kicsit, hogy spoiler története nem volt igazán elővezetve. Itt picit azt éreztem, hogy mivel az írónőnk nagyon is jártas a szláv mitológiában, kicsit túlságosan is kézenfekvővek vette ezt az archetípust is. Nem okozott vele kárt, csak jó lett volna, ha egy picivel több rejtett információt kapunk róla. (Bááár, lehetséges, hogy akkor lelőtt volna egy-két poént.)
Összességében… imádtam. Alig várom a következő kötetet… már csak egy hónap! (Előrendelve.)
Ó, és a cím… találóbb nem is lehetne…
