Értékelések 80

Gyöngyi_Vig P>!
Katherine Addison: A koboldcsászár

Az elején körülbelül oldalanként lapoztam hátra aoff nevek listájához, így elég lassan haladtam, de miután nagyjából megjegyeztem, hogy ki kicsoda / mi micsoda, már gyorsabb volt. (A könyv végén található kivonatot a kiejtésről, a nevekről, a megszólításokról és a császárokról érdemes minél hamarabb elolvasni, mert nem spoileres, viszont hasznos.)
A történet cselekmény szempontjából egész pontosan arról szól, amit a fülszövege leír – vagyis hogy Maia hogyan birkózik meg császári feladataival. Ez többnyire azt jelenti, hogy audienciákat ad, és gyűléseken vesz részt (na jó, ennél azért több dolog történik), ami elsőre nem hangzik valami érdekfeszítőnek. Viszont szerencsére a császár – még ha nem is részesült megfelelő taníttatásban – nem esett teljesen a feje lágyára, emellett pedig a teljes jószándék vezérli, így olyan szórakoztatóan oldja meg az elé kerülő problémákat, hogy egyáltalán nem zavaró az akciójelenetek szinte teljes hiánya.

Allanon>!
Katherine Addison: A koboldcsászár

Sok pozitív értékelést olvastam erről a könyvről, pont ezért lett ekkora csalódás. Személy szerint halálra untam magam. A főszereplővel kapcsolatban nem tudtam fiúként gondolkodni, mert nőies hangzású a neve. Aki izgalomra vagy humorra vágyik az ne kezdjen bele ebbe a könyvbe. A legjobban úgy tudnám megfogalmazni, hogy egy középkori hercegnős történet, csak hercegnő helyett császár van. Valamint nincs benne nagy szerelmi háromszög. Ha nincs a fülmozgatás ennyire kihangsúlyozva, simán emberekről is szólhatott volna. Tehát a lényeg, hogy szerintem ezt a könyvet nem nekem írták, hanem unatkozó tini lányoknak.

Hirdetés
Victoria_Crane>!
Katherine Addison: A koboldcsászár

„Úgy tűnt, a kérelmeknek áradata végtelen, mint a Könnyek Folyója, amely a kobold hitvilágban a holtak földjét választja el az élőkétől.”

Az idézet remekül bemutatja, milyen is az egész könyv: egy kihagyott lehetőség.

A koboldcsászár lehetne az introvertáltak Bibliája, az alulreprezentáltak, figyelmen kívül hagyottak és elnyomottak reménysugara. Lehetett volna olyan könyv, amiért lerágom a karom örömömben, hogy létezik, és azzal zaklatnék mindenkit, akivel találkozom, hogy olvassa el. De nem lett egyik sem.
Ennek egyszerű oka van. A könyv történet szinten arról szól, (és ezzel talán nem árulok el semmiféle nagy spoilert), hogy hogyan válik egy az uralkodásra látszólag alkalmatlan, maga is félig kisebbségbe tartozó, fiatal, bizonytalan, intrikára és károkozásra a szeretetteljes természeténél fogva eredendően képtelen, a szegényekkel, nőkkel, kisebbségekkel és úgy általában véve elnyomottakkal együttérző fiúból egy a sorsukon tudatosan javítani akaró, az elnyomó hagyományokkal szembeszálló forradalmasító uralkodó. És mégis, ami igazán hiányzik a könyvből, az pontosan az, amire építeni próbál: az empátia. Így megmarad egy részletesen kifejtett tanmesének, ami újra elmondja nekünk, hogy hogyan kellene jó embernek lenni. Elmondja, de nem mutatja meg.

A mutasd, ne mondd írástechnikai alapelve sok vita tárgya, vannak ellenzői, és sok érvet fel lehet hozni amellett is, hogy a túlzott használatával pontosan ellentétes hatást lehet elérni. Ami viszont biztos, hogy az egyik legjobb módja annak, hogy egy könyv hasson az olvasó érzelmeire. Márpedig ha az együttérzésről akarsz tanítani valamit az embereknek, akkor nem árt, ha eléred, hogy együttérezzenek a szereplőiddel. Azt a történelemből és a jelenből is láthatjuk, hogy attól, hogy megmondod egy embernek, hogy szerinted mi a helyes és logikai érvekkel levezeted neki, még nem fogod tudni megváltoztatni a véleményét. Az egyetlen mód erre, ha eléred, hogy átérezze.
Egy olyan valaki számára, mint pl. én is, aki alapvetően érzékeny a fent említettek problémáira, nem probléma az elmondás alapján együttérezni. De nem volna cél, hogy ez a könyv elérjen olyanokat is, akik számára a felvetései nem alapvetőek, vagy privilegizált helyzetüknél fogva egyszerűen csak nem jut eszükbe? Vagy egyszerűen csak: nem enne célja egy könyvnek érzelmeket kiváltani az olvasóból?

Persze vannak könyvek, amiknek nem célja ez. Vannak kifejezetten a tényszerűséget priorizáló stílusok. Amennyiben az író részéről ez tudatos döntés volt, akkor szerintem ezzel a fajta könyvvel ez teljesen kontraproduktív.
A főszereplő jelleméről annyit tudok elmondani, hogy egy kedves, szerény, introvertált fiú, akit az unokabátyja abuzív és hiányos nevelése csak még érzékenyebbé tett, és az udvar működései iránt pedig tudatlanná. Ez a főszereplő plotja, és ezen felül a személyiségéből semmit nem kapunk meg. Semmi betekintést nem kapunk a jelemébe, az érzéseibe. Logikus gondolati levezetésekkel elmondja nekünk a rettentő távoli E/3-as narrátor személyében, hogy most épp fél, most épp gyászol, most épp magányos. De attól, hogy elmondja az olvasónak, hogy gyászolj, az olvasó még nem fog gyászolni, ha nem alapozza meg neki érzelmileg.
Maia karaktere olyan lehetne, akiért a végtelenségig tudok rajongani, a tulajdonságai alapján teljesen predesztinálva van rá, hogy széles tömegek imádják. Csak éppen a távoli narráció miatt totálisan érdektelen marad. Vannak könyvek, amik egy fél oldalban elérik, hogy nála sokkal kevésbé szerethető karakterekért a körmünket tövig rágva izguljunk, ezt A koboldcsászár ezt az egész könyv alatt nem nagyon tudta elérni.
Persze, érdekel, hogy mi lesz a sorsa, de igazából nem önmaga miatt, hanem mert az országa miatt aggódom: azt akarom, hogy ő legyen annak az országnak a császára, mert az országnak szüksége van rá.

Ha ez nem az író tudatos döntése volt, hanem az írástechnikai hiányosságai miatt nem tud érzelmi hatást elérni, akkor miért nem kezdett valamit ezzel a kiadó, a szerkesztő? Miért nem akartak egy oké könyvből szuper könyvet csinálni? Elképzelhető, hogy egy E/1 az E/3 helyett például jobban állt volna a könyvnek vagy az írónak, lehet, hogy az segíthetett volna, hogy ösztönösebben közelebb hozza a karaktert.

Ez tehát szerintem a könyv nagy hiányossága, és pont azért lesz a szememben még nagyobb, mert minden más miatt pedig egy tökéletes könyv is lehetne.

Az értékeléseket olvasva általában kettő negatívumot szoktak felhozni:
1. A körülményes udvariaskodás a mindenütt jelen lévő többes szám első személyű önmagukra hivatkozással, bonyolult rangokkal és címekkel, és a követhetetlen karakterekkel.
2. A nulla cselekmény.

Számomra ezek viszont pozitívumok, és ezek miatt is vártam nagyon ezt a könyvet.
1. Szeretem a bonyolult világépítést, szeretem a sok apró kis részletet, néha még olyankor is, amikor ez mér szinte öncélú.
amiért itt mégis zavaros lesz, az nem a sok kiolvashatatlan név és a túl sok szereplő miatt van, hanem mert pontosan ugyanannyira távoliak maradnak, mint a főszereplő
2. Imádom a szöszmötölést, a cselekmény számomra egy könyvben másodlagos, sőt, abszolúte szükségtelen is ahhoz, hogy valami jó könyv legyen. Vannak írók, akiknek tényleg a bevásárlólistája is érdekel, ha olyan stílusban írja meg, ahogy szokott. Akik az utolsó szemétládának vagy a legunalmasabbnak tűnő embernek is olyan jól be tudják mutatni a lelkivilágát, a nézőpontját, a saját igazságát, hogy akár több száz oldalon keresztül is élvezek olvasni arról, hogy egy ilyen karakter csak sétálgat és gondolkodik. A könyvben szinte semmi nem történik, dramaturgiai íve nincs spoiler, és leginkább csak karakterek beszélgetnek egymással, számomra pedig ez egyáltalán nem negatívum. Az viszont baj, amikor az arról való tudományos és gazdasági értekezés, hogy egy híd felépítése megvalósítható-e vagy sem, erősebb érzelmeket csal ki belőlem, mint a főszereplő bármely gondja-baja.

A cselekményesség helyett általában az udvari intrikákkal szokták felcímkézni a könyvet, ezért aki esetleg emiatt szeretné olvasni, annak most szólok: intrika, az nincs benne. Igen, az udvarnak vannak nagyon bonyolult működései, és vannak támogatók és ellenlábasok is, de az nem intrika spoiler Mintha a könyv azt akarná üzenni, hogy ha jó ember vagy, jó elvekkel, akkor elég hasonló gondolkodású befolyásos ember áll majd melléd ahhoz, hogy segítsenek sikeresnek lenni. Ez sajnos szerintem naivitás és irreális, de amúgy én kívánom a legjobban, hogy legyen így.

Maia karaktere egyébként – azon túl, hogy túl távoli marad – hitelesen van felépítve. Kifejezetten pozitív, és érett írói koncepció, hogy bár forradalmi elvei vannak, ezeket kezdetben még ő sem ismeri fel, pontosan az udvar (és a világ) működéséről való tudatlansága miatt. Amikor ezek mentén próbál cselekedni, az inkább az ártatlanságából fakad, éppen ezért nem is válik a karaktere egy indokolatlan tiniforradalmárrá. Amikor rájön, hogy a világ nem az elvei szerint működik, nem kezd el durcásan asztalt borogatni, hogy márpedig én most felszabadítom az egész világot, mert én vagyok a császár.
Ennél fogva viszont a könyv nagy részében egy rendkívül passzív főhős, akit az események és a körülötte állók kényük kedve szerint rángatnak. Fokozatosan és apránként kezdi felismerni, hogy mekkora hatalma is van, és hogy pontosan milyen módon is tudja ezt hatékonyan kihasználni. Ez pedig a könyv végére csúcsosodik ki, az utolsó két fejezetben. Ez az utolsó kb. 15 oldal az, ami egyébként a legjobban lett megírva, mintha az író csak itt talált volna rá igazán a könyv hangulatára. Kapunk benne egy nagyon hatásos allegóriát is, amit viszont már sokkal tudatosabban a kezdetektől fogva fel ehetett volna építeni. Ha az egész könyv olyan lenne, mint ez az utolsó 15 oldal, akkor tökéletes lenne.

A könyvnek számtalan pozitívuma van még, pl. hogy szakít a sajnos még ma is sokat használt hagyományosan középkori európai settinggel (ha nagyon el akarjuk helyezni valahol a mi világunkhoz képest, akkor a 19. századra és inkább valahova Ázsiába tehetnénk, de inkább ne tegyük, elvégre azért FANTASY), nyomokban mágiát és steampunkot is tartalmaz (bár szerintem pl. lőfegyverek nincsenek), és bár tündék és koboldok vannak benne, ami kifejezetten az észak/nyugat-európai folklórból ered, de újszerű, hogy kizárólag ők vannak benne, emberek talán nincsenek is ebben a világban (él valami sztyeppei nép a szomszédban, akik akár lehetnek is emberek, de lehet hogy nem, ez nem derül ki (vagy legalábbis a fordításból nem)).
Introvertált fantasy, vagyis nem kalandozásokról szól, és bár mivel egy uralkodó a főszereplő, ezért a cselekedeteinek nyilván nagyszabású globális hatásai lesznek (ami az extrovertált fantasy ismérve), de a hangsúly nem ezeken van, hanem az főszereplő saját életének apró-cseprő dolgain, a globális hatásai inkább csak járulékos következmények a könyv szempontjából.
Apró mellékszálakként felvet rengeteg fontos, a zsánerben sokáig alulreprezentált kérdést.
És pontosan ezek miatt a pozitívumok miatt annyira fájdalmas az a lehetőség, amit elmulasztott kihasználni.

Belle_Maundrell >!
Katherine Addison: A koboldcsászár

Mindig nagyon kukacoskodónak érzem magam, amikor egy 90%-os, régóta várt könyv csalódást okoz. A koboldcsászárnak évek óta bérelt helye volt a karácsonyi kívánságlistámon, de most örülök, hogy ennyit vártam vele, és csak 1000 Ft-ot dobtam ki rá, nem a teljes árát. Egyszer elment, de nem hiszem, hogy késztetést fogok érezni az újraolvasásra.
Arra számítottam, hogy ez egy zseniálisan felépített fantasy lesz, de ez igazság szerint annyiban merült ki, hogy voltak tündék meg koboldok, akik nem szerették egymást, és úgy mozgatták a fülüket, mint a kisnyulak. Komolyan mondom, szinte felesleges volt erőltetni a fantasy vonalat, mert tényleg semmit nem adott hozzá, lehettek volna mezei emberek is, csak mondjuk két ellenséges országból. Ja, de akkor nem lehetett volna nekik ennyi rettenetesen túlbonyolított nevet adni, nem is beszélve a címekről meg rangokról. Amiket mellesleg nem tudtam megjegyezni, és nem is volt érdemes erőltetni, mert nem volt mögötte egy elég gondosan felépített világ, szóval minden mindegy volt, hiába a sokoldalas listázásuk. A végére már csak azt reméltem, hogy a fontos szereplőket be tudom tájolni, de nem elég, hogy furik voltak a nevek, még nagyon hasonlóak is, szóval fel is adtam, és 5-6 karaktert sikerült helyretennem magamban, a többieket meg szélnek eresztették a gondolataim isten hírével.
Pedig annyira jól fel lehetett volna építeni egy ilyen világot, annyi lehetőség volt benne. Kár érte. Raádásul maga a történet se nyűgözött le, mert vagy zavaros volt, vagy csak nagyon lassú folyású. Egy idő és sok név után már nem nyűgöztek le az intrikák.
A stílusa se ragadott magával, nekem nagyon körülményeskedőnek tűnt, olyan mesterkélt volt az egész narráció, mint ahogy egymással beszéltek.
Még az a szerencse, hogy legalább főhősünk, Maia karaktere jól ki lett dolgozva. Egyébként nekem rettenetesen zavaró volt, hogy Maiának hívták, mert bár ezt legalább könnyen befogadta az agyam, de annyira lány név, hogy szegénykém minden második oldalon nemváltáson esett át. És ezen az sem segített, amikor az indokolatlanul sok öltöztetős jelenetnél – amiket legalább úgy untam, mint Maia – lépten-nyomon fátylakról volt szó.
Szóval a képzavaros nevét leszámítva Maia jó karakter volt, nagyon sajnáltam szegényt a gyerekkora miatt, és átjött, hogy milyen nehéz a helyzete. Szörnyen nehéz lehetett hirtelen belecsöppeni az udvari intrikák és hatalmi harcok világába, ahol mindenkinek elvárásai voltak vele szemben a teljes elhanyagoltság után, ahol még alapvető dolgokat sem ismerhetett meg, és folyamatosan elnyomták meg bántották, erre most neki kéne hatalmat gyakorolnia. Ehhez képest nagyon szépen helytállt, és tényleg sokat fejlődött a végére. A tapasztalatlansága pedig időnként még a hasznára is vált, amikor új nézőpontból, tiszta szívvel tudott megközelíteni egy problémát, és odafigyelt a nép egyszerű képviselőire is, nem a rangjuk szerint ítélte meg őket. A végén el tudtam hinni róla, hogy jó császár lesz belőle.
Sajnos én kimaradok a rajongásból, de azt se mondanám, hogy rossz volt. Inkább csak teljesen semleges és érdektelen maradtam. Valószínűleg pár hónap múlva már nem is fogok emlékezni rá.