Alapvetés, hogy a jellegzetes fantasy regény főszereplője nem csak nevében főhős, hanem cselekedeteit tekintve is.
A legtöbbünk számára ismerős hős, legyen szó akár Conanról, a kimériairól, Pugról, a mágusról, vagy Zsákos Bilbóról akarva-akaratlanul keveredik embert próbáló helyzetekbe, amelyekből aztán fegyverének erejét, mágiáját, vagy éppen furfangjait és józan eszét felhasználva tudja magát kivágni. Mi, akik szeretjük a fantasyt, elsősorban* ilyen figurákról szeretünk olvasni, és azok a könyvek nyújtanak igazán maradandó élményt, amelyekben a főszereplő valami igazán nagyszerű, erején felüli tettet visz végbe.
De igazán hőssé mégsem az emeli, hogy hogyan sikerült diadalmaskodnia, hanem az az erkölcsi-morális tartás, aminek a segítségével felül tud kerekedni nem csupán az ellenfelén, hanem sokkal inkább önmagán, a saját kétségein és félelmein is.
Maia, A koboldcsászár címszereplője csöppet sem hasonlít a fantasykben megszokott hősökre. Hiszen sem acélos izmai, vagy páratlan kardforgató tudománya, sem mindent lebíró mágiája nincs, sőt különösebben csavaros eszűnek sem lehetne mondani, mégis kétlem, hogy kevesen vitatnák azt, hogy a könyv végére a maga módján ő is valódi hőssé vált.
Addison ugyanis nagyon finoman írja felül az olvasó elvárásait, és mutatja be, hogy a fantasyben a megszokottól merőben eltérő környezetben és egészen más kaliberű konfliktusokkal megküzdve is lehet hőst faragni egy számtalan tekintetben hendikeppel induló szereplőből. Sőt, erről a küzdelemről egy bármely korosztály, mi több, a nem tipikus fantasy olvasók számára is élvezhető regényt írni.
Pedig a környezet és az alaphelyzet elsőre nagyon is sablonveszélyes tetszik, sőt kimondottan az ifjúsági fantasy markáns hívószavait fedezhetné fel benne bárki:
A váratlanul elképesztően nagy hatalomhoz jutó kamasz főhős spoiler.
A tündék és koboldok szerepeltetése spoiler.
A magasan civilizált tünde királyi udvar spoiler.
S nem utolsó sorban a steampunk jegyeket mutató társadalom spoiler inkább a YA regényeken és mangákon nevelkedett olvasóknak jelentenek vonzerőt, és nem a hozzám hasonló klasszikus fantasyt preferálók számára.
Az írónő azonban valódi tartalommal töltötte meg ezeket a látszólagos sablonokat és néha meglepően kemény módon nyúlt egy-egy kényes témához is, mint a korlátoltság és a határtalan becsvágy, a lojalitás és a szolgalelkűség szembeállítása, a családon belüli szeretettelenség, amely gyakran verbális vagy fizikai erőszakba torkollik, a hatalmasok hányaveti megvetése és közönye, amit az alacsonyabb rangúak iránt éreznek, amely mindig lázadáshoz vezet, a kívülállás, a gyász, a harag s ezek feldolgozása.
De a legfontosabb, hogy a regény során Maia, a főhős végig meg tudja őrizni az erkölcsi tartását az intrikákkal és érdekekkel teli királyi udvarban, s ha hibázik is olykor-olykor, de végül megtanul élni a hatalommal, ami kéretlenül zuhant rá. Mindenféle hátsó szándék és ravasz praktika helyett egyszerűen az egyenességének és néha kissé esetlen kedvességének, és törődésének köszönhetően nyeri meg támogatónak a körülötte lévők közül az érdemeseket.
Ez kétségtelenül idealista megközelítésnek hathat, de a hűség és a valódi barátság nem kényszeríthető ki és nem is vásárolható meg kegyek osztogatásával. És ez nem csak egy fantasy birodalom újdonsült császára esetében megszívlelendő igazság.
* Persze, néha jól esik egy-egy amorális, gyáva, vagy épp a hétköznapi értelemben vett igen rohadék szereplőről írt könyvben is elmerülni, de még a grimdark low fantasy antihősei is ritkán velejükig gonosz jellemek.