Amikor ilyen témájú ifjúsági könyvet olvasok, amiben egy gyerek meséli el, hogy a teljesen alkalmatlan szülei – egyébként legtöbbször jó szándékkal, észrevétlenül – hogyan helyezik őt pocsék helyzetekbe, és ezek a pocsék helyzetek, mondatok, hiányok milyen érzelmeket szülnek, mindig felmegy bennem a pumpa.
Mert a gyerekért megszakad a szívem, a szülőből meg kiráznám a szuszt. Persze, ezekből az Alex Gunn által rajzolt pontszemű figurákból semmit sem lehet kirázni. Lényeg a lényeg, hogy én mindig arra jutok, hogy nem is a célkorosztálynak kellene olvasni az ilyen regényeket, hanem minden szülőnek, hogy ne kövesse el ezeket az általános hibákat, amikbe olyan nagyon könnyű belefutni.
(Ma, miközben reggelit vettem, az eladó telefonon beszélt a kisfiával. Miközben precízen visszaadott, elhagyta a száját a következő mondat: „Hát, jó, jó, nem rossz az a hármas, csak a négyes jobb.” Szerettem volna átmászni a pulton, kirángatni a telefont a kezéből és elmondani a kisfiúnak, hogy a hármas remek, biztosan sokat dolgozott érte, és ne búslakodjon, ha pedig szeretné, talán legközelebb négyest vagy ötöst is kaphat; lényeg, hogy megvan, tessék fellégezni, otthon találkozunk…)
Főszereplőnk, Anzo rokonsága folyamatosan önmagukkal és egymással versenyeznek, „szerintük nem arra kell törekedni, hogy jó legyél valamiben, hanem hogy nagyszerű”.
A maximalista gyerekeket nevelő felnőttek legtöbbjében az a legrosszabb, hogy fogalmuk sincs, mit művelnek, általában a legeslegjobb szándék vezéreli őket, mikor próbálják a csimotáikból kihozni a legtöbbet. A maximumot. Anzo szülei sem vették észre magukat (ahogy legtöbbször a töpszli Anzót sem…); de azt egyetlen olvasó (még az ilyen vaskalapos, őrült és szigorú sem, mint én!) vetheti a szemükre, hogy ne szeretnék a fiukat. Talán ezért haragudtam rájuk oldalról oldalra egyre kevésbé.
Én egyszerűen csak azt kívánom, hogy minél több szülő felismerje, hogy mit okoz ezzel a hozzáállással a gyermekében; kívánom, hogy 10 éven belül egyetlen motivációs levélben se szerepelhessen a becsülendő tulajdonságok között, hogy „maximalista vagyok”; és kívánom, hogy egyetlen kisgyereknek (meg persze felnőttnek) se kelljen azt éreznie, hogy akármit tehet, nem tud elég jó lenni.
És nem, egyetlen pontszemű vagy igazi szülőtől sem várom el, hogy talpig tökéletes legyen – csak azt, hogy nagyon erősen figyeljen a gyerekére; és ha hibázik, képes legyen belátni és bocsánatot is kérni (igen, egy kölyöktől a felnőtt!) – és igyekezzen, hogy ne kelljen mindezt százszor ugyanazért megtennie.
Kate Scott pedig többek közt pont az ilyesmi bemutatásában erős: hétköznapi szülők, hétköznapi bakik – és a szeretet erejével hétköznapi csodák. (Ijj.. Nyugi, ő sosem írna le egy ilyen nyálas mondatot! Sőt! Bár az Óriás olvasása közben eleinte nagyon, naagyon szomorú voltam, mindenkit biztosíthatok arról, hogy a szerzőnek remek humora van és ezt nem fél megmutatni. Ahogy az is biztos, hogy ha ilyen indulatokat képes kiváltani belőlem, akkor ő egy remek író – ezt a második regénye után bizton állítom.)
Az Óriás rávilágít arra, hogy egy szeleburdi család mellé elkél, ha az embernek van valami szenvedélye (egyeseknek az olvasás, másoknak a zene, Anzónak pedig a képregényrajzolás), és akár csak egyetlenegy, de szuper barátja.
Azt már csak én teszem hozzá, hogy egy-egy remek könyv is segíthet. Például az Óriás.
| Sokszor kérdés, hogy milyen könyvet adjunk a fiúk kezébe – a jó hír az, hogy ez egy remek „fiús könyv”, ha szabad ilyet mondanom. 9-12 éves korosztály kezébe bátran adható; én pedig minden látszólagos idegbaj ellenére nagy-nagy szeretettel ajánlom is nekik (és a szüleiknek!).
