A ​vadásznő 92% 136 csillagozás

A témaválasztást természetesen most sem tükrözi a magyar kiadás borítójára montázsolt pillanatkép (nő utazótáskával), a lányregényköntösbe öltöztetett sztori sokkal mélyebb gondolatokat feszeget, mint a világháborús regények többségében tetten érhető erkölcsi iránymutatás. Bár a három történetszál (külön-külön fejezetekben elénk tárva) időbeli és földrajzi távolságokat tekintve is messziről indít, a gondos történetmesélés és a szerkesztés során egymás felé tartó, majd összeérő sorsok mentén nyerhetünk bepillantást egy háborús bűnös utáni nyomozásba. Nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem személyes indíttatás is vezérli a szereplőket abban, hogy a Die Jägerin (A Vadásznő) néven elhíresült náci asszonyt a II. világháború utáni, épp csak rendeződő, magára találó világban üldözőbe vegyék és elfogják. A vadászból préda válik, de az idő, az üldözők pénzhiánya, szervezetlensége, a világégés után csak töredékesen fellelhető adatok miatti információhiány mind neki kedvez. Nos, ebből a helyzetből indul ki ez a szerteágazó történet, ami már önmagában is érdekfeszítő volna, ismerve a 20. század második felében elhíresült nácivadász szervezetek nagyobb fogásainak történetét Nürnbergtől kezdve Eichmann elfogásán át egészen a közelmúlt modern bírósági ítéleteiig. (Jelenleg az utolsó náci bűnrészesek elszámoltathatóságának idejét éljük, hiszen a még élő vádlottak mindegyike már aggastyán korú, és gyakran áll elő olyan eset, hogy ha ítélet is születik egy ilyen perben, az elítélt a rá kiszabott büntetést már nem tudja letölteni.)
A regény emellett számos egyéb témában is kérdéseket tesz fel, amitől még izgalmasabb olvasmánnyá érik, és még több gondolkodnivalóval szolgál azok számára, akik alapvetően kerülnék az egyetlen fő bonyodalomra, egyetlen megválaszolandó kérdésre felhúzott történeteket. Egymásnak feszül a lapokon a Nyugat és a Kelet, a kapitalista, a nemzetiszocialista és a kommunista társadalom, a karrierizmus és a családcentrikusság, az önmegvalósítás vágya és a társadalmi elvárások. A felelősségvállalás és a szabadelvűség. Kate Quinn pedig elmondja a saját verzióját minderről. A történet végén mégsem érezni azt, hogy belekényszerített volna minket egyetlen helyes értelmezésbe. Képes láttatni azt a sajátos felfogást is, amely a Vadásznőt tetteiben motiválta, és nem áll meg a szimpla gonoszság címkéjénél, noha nyilvánvalóan nem ért egyet vele, és nem engedi szereplőit sem elsodródni a meglehetősen manipulatív magyarázkodás irányába.
A kedvenc fejezeteim a Nyina történetét bemutatóak voltak, utána fogok nézni a világháborús női pilótáknak, nagyon érdekes a téma.

Die Jägerin. Hogy ennek a szónak már önmagában is milyen rideg hangzása van!
Kate Quinn ezúttal is megmutatta, hogy a történetszövés a zsigereiben van, akárcsak Nyinának a repülés, vagy Jordannek a fényképezés. Hiába volt ez a könyv majd’ 600 oldal, számomra egy percre sem veszített a lendületéből. Az orosz szál és Nyina lettek a kedvenceim, a kis boszorka a karakán, független jellemével nagyon sokszor mosolyra késztetett, de Ianről és a negyedrészt magyar származású Tonyról is szívesen olvastam, tetszett az ügy, ami mögé beálltak. Az egyedüli problémám az volt a történettel – és ezért a fél csillag levonás –, hogy az írónő nem hagyta titokban a Vadásznő kilétét (nekem legalábbis az elejétől kezdve egyértelmű volt, hogy spoiler), így igazából a tényleges, leleplezéssel járó izgalom is elmaradt. Ettől függetlenül rettenetesen várom a következő Quinn-kötetet!

Nagyon jó volt!
Nagyon tetszett!
Az elején kicsit lassan haladtam, mert nem volt benne egy szimpatikusabb szereplô se, akihez kissé ragaszkodhadtam volna, aztán, h lépésrôl lépésre megismerhettem a szereplôink múltját, és mozgatórugóit, persze egyre közelebb kerültek hozzám, és egyre jobban elkezdett érdekelni a történetük.
Megan Dodds lehetne szerintem a tökéletes Lorelei Vogt.
Jordan – annyira tudta, h vmi nem stimmel, mégis az maradt meg bennem leginkább, amikor Garrett azt mondta neki évekkel késôbb, h hát mégis igazad volt….
Ian és Nyina – nagyon szerettem bennük azt, h spoiler, egyébként az ô történetüknek is örültem, h adtak még a dolognak egy évet
Tony – sóhaj, igen, a legemberibb-legemberségesebb szereplô volt, kicsit fura is, h nem ô tudott hegedülni, hanem Ian.
@Sippancs! Köszönöm a könyvélményt! Nélküled biztosan vártam volna még vele.
Jaa, és amikor Nyina kimászott a tóból, mint a testet öltött rémálom?!?!?!

Tudtam, csak nem sejtettem :D
Ismét számomra nagyon tetsző regényt vehettem a kezembe, amiben a tőlem már megszokott időben ugrálós megoldással kerekedett ki a történet a végére :). A kezdő mondatomra a magyarázat, hogy a regény olvasása közben egyszer csak jött egy sejtés, hogy ki lehet a vadásznő, aztán ez olyan szépen elaltatta az írónő, hogy a végén off egy hangos húú-val realizáltam, hogy végül is igazam volt, de addig nem sejtettem :)
Nagyon tetszett ez a regény is, az pedig különösen tetszett, hogy volt egy leheletnyi utalás a Kate Quinn: Alice hálózata-ra.
A karakterek jól kidolgozottak, különösen Nyina tetszett és a tört angolságával előadott orosz bölcseletei :))
Biztos vagyok benne, hogy folyamatos figyelemmel kísérem az írónő munkáját! :)

Már az Alice hálózata c. könyve is tetszett az írónőnek, A vadásznő határozottan jobb, kiforrottabb volt. Igazi nők „uralta” regény, méghozzá nagyon határozott, erős, öntudatos karakterek spoiler, ám közülük is kitűnik Nyina. Nemcsak mint karakter érdekes, hanem ő általa megismerjük a szovjet pilótanőket, az Éjszakai Boszorkányok életét. Ezek a fejezetek talán a legérdekesebbek. Marina Raszkova fejéből „pattant ki”, hogy legyen egy kizárólag női ezred, és erre Sztálin rábólintott. Persze az út nem volt egyszerű a körülmények, felszerelés, gépek, na és persze a megvetés… és még ki tudja mi minden. Ennek ellenére, vagy mondhatjuk azt is, hogy mindennek ellenére sikeresek voltak.
A másik pólus a Die Jägerin. Hihetetlenül mesteri módon szövögeti a hálóját, és nem válogat az eszközökben.
Ian és Nyina jelenetei voltak még nagyon jók, igazán viccesek spoiler

Sokkal jobban tetszett, mint az Alice hálózata. Az írónőnek minden hibát sikerült kiküszöbölnie, ami abban idegesített, szóval egy szavam sem lehet. Még szerencse, hogy ebben a sorrendben olvastam őket, imádom a szemmel látható fejlődést.
Talán az a legjobb ebben a könyvben, hogy tényleg látszik rajta, hogy milyen sok kutatómunka előzte meg. Oké, hogy csak az utószóban derül ki, hogy Kate Quinn mennyi mindennek utánajárt, és milyen valós személyek és történések alapján alkotta meg a szereplőket és a történetet, de olvasás közben is annyira érezni lehetett a precizitást. És én ezt imádtam. Úgy gondolom, hogy második világháborús témában nagyon könnyű sablonos és elcsépelt könyvet írni (ami valahol nagyon szomorú), de ez aztán nem volt az.
A történet az első pillanattól fogva lekötött, és végig fenntartotta az érdeklődésemet. Az írónő nagyon jól adagolta a feszültséget, és a rövid fejezeteknek és a három különböző nézőpontnak – amik kivételesen mind egyformán tetszettek – köszönhetően fennált a kézberagadó könyv-szindróma, én legalábbis elég nehezen válltam meg tőle. Nem voltak üresjáratok és töltelékrészek, szóval tényleg végig nagyon kiegyensúlyozott a színvonal.
Természetesen mindez nem történhetett volna meg a kiváló karakterizálás nélkül. A három elbeszélő, Jordan, Nyina és Ian is nagyon jól ki lettek dolgozva, szerethetőek és hitelesek. A személyiségük és az életük is nagyon különböző, de ez egyáltalán nem tette csapongóvá a történetet, nagyon szépen összeértek a szálak. Az abszolút kedvencem egyértelműen Nyina volt, egyszerűen imádom ezt a nőt. És annyira jó párost alkottak Iannel; nagyon szerettem a fura, izgalmas kapcsolatukat, akár a nyomozásról, akár a magánéletről volt szó. Jó volt végre egy olyan párral találkozni, ahol tényleg éreztem a kémiát, sokszor szinte csak úgy izzott köztük a levegő. Az ilyen szellemes csipkelődésekért meg mindig is oda voltam meg vissza. Ian társával, Tonyval kiegészülve pedig remek trióként üldözték a bűnt Die Jägerint.
Jordan szemszöge eléggé eltért tőlük, mivel ő sokáig némi gyanakvást leszámítva az amerikai lányok tipikus életét éli. Kivéve persze a fényképezés iránti szenvedélyét, amit annyira át tudtam érezni. Az meg már kiderült, hogy ebben a témában imádok olvasni, szóval innentől nyert ügye volt. És egyébként is szerettem Jordanben, hogy a környezete elvárásai ellenére igenis voltak álmai, és végül a sarkára állt ahelyett, hogy azt tette volna, amit mindenki várt tőle. spoiler Alig vártam, hogy bekapcsolódjon az iroda munkájába, és tényleg tök jól együttműkődtek.
De az egész mit sem érne egy tökéletesen elvetemült főgonosz nélkül, és a Die Jägerin remekül kimerítette ezt a kategóriát. Nagyon durva, hogy milyen elvetemült, manipulatív ribi némber volt, és szörnyű belegondolni, hogy a tettei nem csak légbőlkapottak voltak, hanem valóságos személyek alapján gyúrta össze a szerző.
Viszont pont vele kapcsolatban van egy kis hiányérzetem. Én szívesen meghallgattam volna tőle egy rendes valllomást a végén, hogy mi motiválta, mire készült még, hogyan kivitelezte a sunnyogásait, meg mit gondol az egész kettős életével kapcsolatban. spoiler
És egyébként is volt pár idegesítően nyilvánvaló dolog, amire Jordan vagy az apja sokkal hamarabb rájöhettek volna. spoiler Jó, érthető, hogy Jordan a látszólag kedves mostohaanyjára akart támaszkodni, de annyira látványosan sunyi volt.
A befejezéssel elégedett vagyok, tényleg szívesen láttam volna többet a zord igazságszolgáltatásból, de hőseinkre nézve nagyon pozitív és reményteljes. Olyan jó belegondolni, hogy milyen lehetett később az iroda működése, én szívesen olvasnék későbbi ügyeikről is, bár belátom, hogy a személyes katyvasz érintettség nélkül fele olyan izgalmas se lenne.
Ó, és el ne felejtsem megjegyezni, hogy mennyire imádtam, amikor egy röpke pillanatra összefutottunk Eve Gardinerrel, akit az Alice hálózatából ismerhetünk. Imádom az ilyen találkozásokat.
Viszont sajnos hiába az izgalmas történet és szereplők, én szívesen megcsapkodnám a fordítót vagy a szerkesztőt. Nem emlékszem, hogy korábban volt-e bármi problémám Tomori Gáborral, de ez most nagyon fura volt. Néha egész magyartalan mondatokkal találkoztam, és az elírás is feltűnően sok. Annyira utálom, amikor ilyen dolgokkal rontanak el egy egyébként fantasztikus könyvet.
Ezzel a történettel Kate Quinn magasan kiugrott az átlagos kategóriából, ezek után biztos árgus szemekkel és tettrekész pénztárcával fogom várni, hogy mikor jelenik meg új könyve. Remélhetőleg továbbra is felfelé ível majd a teljesítménye, és akár kedvenccé is avathatom.

Aha, szovjet pilótanő, biztos olyan lesz, mint a Zafír égbolt, álltam neki a könyvnek nagy lendülettel.
A történet három szálon fut, három szemszögből ismerhetjük meg az eseményeket.
Van ugye egy Nyinánk, akit az első mondatban említettem. A háború alatt elég szimpatikus lett, de amúgy úgy viselkedett, mintha Mauglit vittük volna plázázni.
Jordan fiatal lány, aki kap egy mostohaanyát és vele együtt kétségeket is. Ki ez a nő?
Ian és Tony pedig nácivadászok, akik Die Jägerin (A Vadásznő) után nyomoznak. Érdekes és fontos a munkájuk, de sajnos ezen a szálon néha halálra untam magam.
Nem lett volna rossz könyv, de kicsit lassabban haladtunk, mint szerettem volna, plusz Nyina karaktere eléggé ellenszenves volt.

Nem várt, kellemes meglepetés volt a regény. Az írónő előző könyve nem tetszett, ez annál jobban.

A regény egyik trükkje, hogy nagyon átfogó képet ad a korszakról. Ott vannak a háború utáni évek, de maga a világháború is megelevenedik Nyina fejezeteiben. Érint olyan témákat, mint a sztálini rendszer zsarnoksága vagy a német felejteni akarás, ahogy a náci témára átmennek az emberek sündisznóba. Politika, társadalmi berendezkedés, mindez egy kalandos és sokszínű történetben.

Minden fontos szereplőnek megvannak a maga fejezetei, amelyek másképpen tudnak izgalmasak lenni. Jordan és Anna részeiben egy intelligens fiatal lány keresi az útját, miközben szörnyülködhetünk azon, hogy Anna miképpen épít magának egy élethazugságot. Nagyon durva húzásai vannak: spoiler az valami egyszerre zseniális és hátborzongató. Ebben van egy kis modern lányregényes vonal.

Nyina a háborút adja a történetbe, a sztálini rendszert, túlélő kalandokat és itt is van egy modern vonulat. Nyina biszexuális, és egy másik pilótanővel volt szerelmi kapcsolata. Egy olyan korban, amiben ezért mehettek volna a GULAG egyik telepére vagy egyenes a kivégzőosztag elé. Érzékeny női lélekrajz ez is, de Nyina egészen más, mint Jordan. Az amerikai lány alakjába bele van szőve az amerikai álom, az orosz lány karcosabb. Talán ezért, hozzám közelebb is állt.

Tony és Ian hozzák a háborús bűnösök utáni nyomozást (krimi) és Ian részéről van egy komoly lelki vonulat is. Őt nagyon padlóra küldte, hogy megölték az öccsét, és neki belső kényszer elfogni a bűnösöket. Tony könnyed és megnyerő, Ian alapos és súlyos figura.

Ian és Nyina érdekházassága, ami spoiler

A cselekmény mozgalmas, változatos. A szereplők gondosan megrajzoltak és bőven volt annyi fájdalom az életükben, hogy könnyen kedveljem őket, drukkoljak nekik valami jobbért. Van benne korrajz, történelem és közel hozza a korszakot.

„Ha arra próbálnák meg választ keresni, hogy ez a könyv miért is annyira nagyszerű, akkor biztos ki kellene emelnem azt az elképesztő háttérmunkát, ami a regény mögött áll. A kötet végén a szerző jegyzetében kifejtésre kerül az az alapos kutatómunka, amelyet Quinn lefolytatott annak érdekében, hogy a cselekmény még inkább hihető és valóságos legyen. Így noha fikcióról beszélünk A vadásznő kapcsán, számos olyan elemmel rendelkezik a könyv, amelyet valós események és személyek ihlettek. Ilyen például Nyina karaktere is, akinek szinte mindegyik hőstette és cselekedete megtörtént a valóságban, legyen szó a repülőgép szárnyára való kimászásról bevetés közben vagy a reptéri várakozások alatti hímezésről, dalolásról, táncolásról. De nem csak őt, hanem a Vadásznőt és Iant ihlető személyek is valóságosak voltak, az akkori nyomozások és perek pedig tökéletes táptalajul szolgáltak egy új cselekmény kibontásának szempontjából.

A hitelesnek ható történet mellett a könyvnek a legnagyobb erőssége egyértelműen a karakterekben rejlik. Habár a férfiak, Ian és Tony is fontos szerepet kapnak a cselekmény során, mégis a nők viszik el a hátukon a regényt. Nyina egy igazi belevalós, badass csajszi, aki mostanában kevésbé verné ki a biztosítékot az emberekben, de a történet ideje alatt ez a kissé fiús és mocskos szájú csaj rendkívül feltűnő jelenség volt. A néha ijesztőnek tűnő karakán személyisége viszont egy érzelmes és elképesztően erős jellemet rejt, aki a semmiből kitörve küzd az álmaiért, a céljaiért és a szeretteiért.
Erős nőkben egyáltalán nincs hiány a könyvben, ugyanis Jordan is ilyen. A lány éli az amerikai álmot, ám nem képes megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a rá szabott keretek között éljen. Hasonlóan Nyinához, Jordan is mindent megtesz azért, hogy közelebb kerülhessen az álmához, hogy kitörjön a mókuskerékből. Kitartó és elhivatott, az egyszerűsége és szerethetősége miatt pedig számomra inkább ő vált kedvenc karakterré az olvasás során.
A negatív szereplőként megjelenő Vadásznő is telitalálat lett. Sosem ismerjük meg igazán és éppen ezért, illetve a viselkedése miatt bennünk is ugyanolyan ambivalens érzéseket kelt, amilyeneket Jordan is érzett a történet során.”

A teljes értékelés: https://nemfelunkakonyvektol.blogspot.com/2019/05/kate-…

Tökéletes volt Philipp Gut: Ítélet a gonosz felett kötete után olvasni. Szinte mintha egyfajta regénybe bújtatott folytatása lenne. Az előző műben is fejtegetésre került, hogy a II. világháború után a nürnbergi perek során, csak a háborús bűnösök egy nagyon kis, kivonatolt szelete került bíróság elé, és kapott büntetést. De sokan, akik nem voltak elég nagy halak, kapacitás, pénz és támogatás hiányában (a háború után elég hamar eljött az a pillanat amikor az átlag emberek és akár az egyes államok vezetői is a „csak felejteni akarunk” álláspontra helyezkedett) sokszor megúszták a felelősségre vonást. A könyv egyik főszereplője az angol származású volt haditudósító, aki pont ezekre a kis halakra specializálódott. Akkor is, ha már senkinek sem fontos, hogy elkapják őket. Akkor is, ha ettől a hivatástól nem tud elkezdeni újra normális életet élni.
Megszállottsága abból is fakad, hogy az öccse gyilkosa is egy ilyen háborús bűnös, akinek a háború utolsó évében nyoma veszett és titkon reménykedik, hogy hajszái során egyszer rábukkan a Vadásznőre.
Több szálon fut a cselekmény, amelyek szépen lassan összeérnek és minden szemszöget megvizsgálnak. A bosszúra szomjazó nácivadászét, a bujdosó háborús bűnösét, a dezertált szovjet háborús hősét, és a harcoktól távol felnövekvő új generációét.
Nagyon magával ragadott a történet, nem csak mert jól volt megírva, hanem mert nagyon informatív is. Nagyon szeretem, amikor a valós információk nem szájbarágósan kerülnek elmagyarázásra. Külön élvezet volt olvasni a szerző utószavát a kötet végén. Bár a szereplők és a konkrét Vadásznő karaktere kitalált, de minden egyes történés spoiler
Nagyon felkeltette az érdeklődésem a téma iránt, már elő is jegyeztem a könyvtárból pár további könyvet a témában.
Ami egyedül nem tetszett, az a borító. Bár önmagában elég tetszetős, de a sztorihoz nem túl sok köze van és nagyon félreviszi az olvasót. Erről inkább egy háborús-romantikus könyv jut az ember eszébe, amiről szó sincs.