Gyémánt ​álarc 92% 13 csillagozás

Baromi jól mutathatok a géppisztoly dúlta éjszakában rohamkéssel a markomban. Lekuporodom a mikrobusz alá, gondosan felmetszem mind a négy kerékgumit. Megkönnyebbülten tápászkodok fel, és meglátom a slusszkulcsot. Példátlan egyes bűnözők hanyagsága.

Utálom a hétfőket.

– Ne kiabáljon. Julie Arlan vagyok, talán ismer. Volt némi kellemetlenségem a közelben. – Eloltja a lámpát.
– De ez Nick kocsija. Mi történt vele?
– Tudtommal jól van, a kerítést szilánkokra aprítottam. Megtenné, hogy kimegy és megnézi, mikor húz el négy autó? – Biztatóan hozzáteszem: – Tegyen csak úgy, mintha aprófát gyűjtene, élethű lesz.

– Te meg én Soolba megyünk kikapcsolódni. Szeretsz motorozni?
– Azt szeretek csak igazán. De aggódom, Nouye unatkozni fog.
– Ó, én magányos őrszem leszek a szirteken. Mindig erre vágytam. Röpködnek körülöttem a sirályok, zúg a tenger, fehéren csobbannak a hullámok.
– Hol óhajtasz hülyét játszani?

– Leragadt a feneked?
– Nem. Az agylebenyem. Megfejtettem a csíkos zsákok rejtélyét. Nem olyan titokzatos, mint Mona Lisa mosolya.
– Egy japán kutató szerint a hölgy magas koleszterintartalmának tulajdonítható a mosoly – fitogtatja olvasottságát Nouye.
– Pedig nem zabált két pofára három kromoszómájú osztrigákat, mint amilyenek ezek -nyitom fel a hűtőtáska fedelét.
– Csak két kromoszóma van.
– Nekem. Mi nők ebben is vezetünk.

– Oda akarsz menni? Mivel?
– Bérelünk egy csónakot. Vagy inkább halászbárkát, az kevésbé feltűnő. Mit szólsz hozzá?
– Lehet ellenvéleményem?
– Nem.
– Nagyszerű ötlet – lelkesedem kimérten.

– Egy uszodányi Chevroletet követünk, színe acélkék. Jean Marais szemszínéhez tudnám hasonlítani leginkább. Ő egyike volt a legnagyobb színészeknek és nagyon szerette Cocteau-t. Róla azt kell tudni…
– Julie…- csíp combomba vészjóslóan Nick.
– Hogy nem érdekli Rodinót – fejezem be az irodalmi ismeretterjesztést.

– „, Megyünk utánatok. Irányt kérünk!
Eligazítom őket. Részletes leírást kapnak a csillagok állásáról, ragyogó fényükről, hideg magányukról. Szeretném kidumálni magamból az elkövetkezendőktől való ódzkodást. Idézném Verlaine szép versét is, amelyben a hold fehéren izzik, a fák zöld sűrűjében, de Rodino karja vészesen hátralendül. Ha tudom, hogy allergiás a francia irodalomra, sosem kezdek vele. Ezt legfeljebb Villon kötheti le, az is csak azért, mert akasztófán végezte. Szakirodalom.

– Hol vagytok? – ordítok az adóvevőbe.
– A kikötőnél – informál Stone.
-Nagyon messze tőlünk. Siessetek. Kövessétek a Göncöl szekér rúdját! Az épp fölöttünk van.
– Nem hiszem. Mi itt látjuk.
– Már a csillagokban sem lehet bízni.