Isten ​romokban (A Todd-család) 4 csillagozás

Ez tetszett eddig legjobban Atkinson könyvei közül. Nem mondom, van egy jellegzetes stílusa, kell párszor tíz oldal, míg hozzászokik az ember, de nagyon élvezetes volt ez a kronológiai sorrendet nem követő élettörténet. Ted Todd életének középpontjában a második világháború áll, amikor bombázópilótaként Németországot bombázta sok-sok bevetésen keresztül. Ha a statisztikákból nem lenne világos, a regényből már biztosan az, hogy ezt azért nagyon kis eséllyel lehetett túlélni.
És Ted élete nem ért véget, hanem még nagyon sok fordulatot hozott, sokféle családi kapcsolattal, amik nem mindig alakultak olyan mintaszerűen, hanem csak pont úgy, ahogy az emberek életében általában szoktak, kisebb és nagyobb tragédiákkal és csalódásokkal övezve. Nagyon jó jellemábrázolások vannak itt, Tednek a lányával, Violával való ellentmondásos kapcsolata önmagában megérne egy könyvet. Össszességében nagyon tetszett.

Ez a regény – a szerző szándéka szerint – háborús regény. A központi szereplője, az angol Edward Todd, (aki nem lett költő) a második világháborúban bombázó gépeken repült Németország fölé, és nagyvárosok romba döntésében vett részt. Katonai célpontokat és ártatlan polgárokat pusztított el. Parancsot teljesített, a támadásokat jogszerűnek tartotta, nem is érzett megbánást, de nem is tudott szabadulni az ártatlan áldozatok miatt érzett bűntudatától. Ennek jegyében határozta el, hogy amikor teljesen irracionális módon véget ért „az”, és ejött az „után”, csakis jó dolgokat fog tenni, már csak a végső elszámolás miatt is. Bár nem gondolja, hogy bármit jóvátehet, de reménykedik. Egy pillanatig sem gondol arra, hogy háborús hős.
Amennyire háborús ez a regény, annyira családregény is: három generációt látunk benne, de nem a hagyomanyos felemelkedés – hanyatlás semában, inkább a változás jellemzi az egymást követő generációk sorsát.
Ami igazán izgalmassá tette az olvasást, az a nem lineáris előadásmód volt, alkalmankènt párhuzamos történetverziókkal. Elbeszéli, mi történt, majd hogy „valójában” mi történt. És ott van meg egy verzió Teddy életéről: a nagynéni gyermekkönyv sorozata, ami kezdetben visszatetszést vált ki a főszereplőből, de mégis értékesnek, megőrzendőnek tartja ezt a variációt is.
Teddy polgári életének elbeszélése nekem jobban tetszett, mint háborújának a története. De valahogy ez utóbbi is megkapó volt, hiszen nem annyira a hadászati, technikai szempont érvényesült benne, hanem az emberi oldal: a bevetés teljesíthetőségével kapcsolatos érzések és tapasztalatok, és a repülős század bemutatása, ahogyan egy emberként rettegnek és reménykednek lenn a földön és fenn a levegőben.
Mindent összevetve ez a regény nagyon jó olvasmány (nekem).

A többi Atkinson után nagyon sokat vártam tőle. Az elején úgy éreztem, hogy jaj, ezt is inkább angolul kellene olvasnom. Aztán az az érzésem volt, hogy annyira nem tud elszakadni Ursula történetétől (a folyamatos kiszólásokkal, amiket röviden – időt nyerve – zárójelekbe helyezett), aztán meg az, hogy túl sokat akar írni Teddy életéről a háború alatt, hogy ezeket az ötleteket már akkor összegyűjtötte, és mindent mindent le akar jegyezni. És nincs is ezzel baj, tényleg, csak túl sok volt. A humor megvan. De sok, sok, sok, túl sok. (Azért irigylem Atkinsontól ezt a rengeteg klasszikus idézetet) Az viszont tetszett, hogy Izzyt megpróbálta jó színben feltüntetni (az Élet az élet utánban eléggé befeketítette). Szeretjük Teddyt, de ő eltűnt ebben a történetben, én úgy érzem. Inkább a Jackson Brodie vonalon maradok.

Mintegy második kötetként letisztultabb az elsőnél, de hasonlóan lenyűgöző történetszövés.