„Kassák életét és korát…önéletrajzi verseiből s még inkább önéletrajzi regényéből, az Egy ember életé-ből ismerhetjük meg legjobban – mondja Gyergyai Antal Kassák válogatott versei elé írott tanulmányában. – Ez a könyv több okból is fordulót jelentett Kassák pályáján: nemcsak a hang, a felfogás, a téma bámulatos eredetisége, nem csak az író meghökkentő, sőt féktelen őszintesége miatt, hanem, mert Kassák akkor jutott első és osztatlan sikeréhez, neve akkor vált ismeretessé az egész magyar közönség előtt… Ma már, negyven év távlatában kissé másképp szemléljük e kivételes könyv sikerét, s joggal vethetjük fel a kérdést, le tudna-e úgy kötni bennünket, ha csak egy akármilyen szerző akármilyen érdekes önéletírásának nézhetnénk, nem pedig Kassák, a költő megrendítő pályaképének?… Kassák elsősorban költő, s legtöbb prózai írásművét, ha persze nem is kizárólagosan, az ő költői pályája legjobb magyarázatainak tekinthetjük, vagyis Kassák – a prózaíró – Kassáknak, a költőnek első és legjobb… (tovább)
Egy ember élete 36 csillagozás
Enciklopédia 13
Szereplők népszerűség szerint
Csizmadia Sándor · Makszim Gorkij
Kedvencelte 13
Most olvassa 9
Várólistára tette 48
Kívánságlistára tette 46
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Annak ellenére, hogy nagyon hosszú könyv, olvastam volna még. Írhatta volna tovább is az önéletrajzát, miért nem írta? Lelkes vagyok, csak nem tudom megfogalmazni. :) Nagyon jó könyv, Kassák jól ír, magával ragad. Jesszus! Hát mik történtek akkor a forradalmak alatt, és ő ott volt, a részese volt és megírta! Mennyivel más ez, mint a történelemkönyvek száraz mondatai. Annyira hihetetlen amit átélt, illetve nem is. Hiszen emberekről beszélünk, és nincs semmi ami meglepő lenne velünk kapcsolatban. Nincsen. És ez még csak az első világháború volt, és mi jött még ezek után!
Izgalmas önéletrajz, egy izgalmas korról. Kassák, a lakatossegédből lett autodidakta költő, képzőművész és lapszerkesztő vall több mint ezer oldalon élete első három évtizedéről, gyermekkorától a Tanácsköztársaság bukásáig.
Őszinte hangú, érdekes írás, melynek nyolc része igen eltérő szerepkörökben és történelmi helyzetekben mutatja meg a szerzőt. Először a vidéki kisváros iparos-inasa, majd ipari munkás, aki Angyalföldön a munkásmozgalomba is bekapcsolódik; később csavargóként Bécstől egészen Párizsig gyalogol, hogy Magyarországra visszatérve már mint szociáldemokrata mozgalmár és irodalmár működjön. Megismerjük a korabeli munkásmozgalom, szakszervezeti és kulturális élet számos alakját, s a történelmi eseményeket is, jóllehet, inkább alulnézetből. Mert Kassák – outsider baloldaliként – mindig a hatalom körein kívül maradt, s míg a Horthy-kor ügyészsége ezt az önéletrajzát a Kommünről szóló fejezetei miatt fogta perbe, addig a Rákosi-kor kulturális főkorifeusa, Révai József ugyane fejezetek – Kun Béla országlásával is kritikus – hangneme miatt sújtotta szilenciummal és a pártból való kizárással (de szerencsére börtönnel azért nem) az írót.
A kor társadalmi viszonyai iránt érdeklődő olvasó sok érdekességet talál ebben a memoárban. A saját alakját sem fényező elbeszélő nekem szimpatikus íróként (jóllehet, nem mindig az emberként – feleségén bizony gyakran parazita módjára élősködött). Apró miniportréi irodalmi és képzőművész kortársairól, politikusokról, – de elfeledett hétköznapi ismerőseiről is – színes foltok a kor mozgalmas háttere előtt. Ami nekem kicsit csalódás volt, az a világháborús évek története, és a Károlyi-kormány időszaka: itt zömmel a család küzdelmeit és a szerző folyóirat-szerkesztői és kiállítás-szervezői munkásságát láthatjuk, s a történelmi sorsforduló sodrásából csak keveset. Ám a közvetlen hang ezeken a laposabb részeken is átsegít.
Kassák, – ez a különös, konok, kívülálló baloldali – érdemes a közelebbi ismeretségre.
A legjobb könyv amit életemben olvastam, egyedül A Mester és Margaritát tartom egyenrangúnak vele. Soha nem tudom megunni, pedig már sokszor elolvastam részben, vagy egészben. Valaki egyszer ezzel a szóval jellemezte: életes. Valóban, Kassák olyan plasztikusan jeleníti meg előttünk az életét, ami szerintem példátlan a világirodalomban. Egészen kisiskolás korától az inaséveken át a pesti munkásévekig, a gyötrelmes írói kezdetekig. Aztán a csavargások, Gödrössel és Szittyával gyalog egészen Párizsig. Mindezekről olyan őszintén és részletesen mesél, hogy valósággal mellette érezhetjük magunkat, mintha a saját szemünkkel látnánk mindezt.
Bevallom, nem olvastam el betűről betűre. Ahhoz kicsit hosszú lenne az egyetemen. De nagyon érdekes A ló meghal, a madarak kirepülnekkel párhuzamosan olvasni. Teljesen újraértelmezi a verset (legalábbis bennem, mert nem vagyok egy kassák-szakértő, és az avantgárddal is csak ismerkedem). A kettő kiegészíti egymást. Persze ez is felér egy öngyilkos kísérlettel: avantgárd vers és 1400 oldalas próza párhuzamos olvasása. Summárum: a szöveg (soroljuk bármilyen műfajba is, mert ez az emlékezésirodalom esetében oly' könnyű, haha) nagyszerű. Miért nem 5 csillag? Nem az én stílusom. Olvastam már jobbat, eredetibben megírva, megformálva, kidolgozva. Persze Kassák, az Kassák, de ez most nekem annyira nem.
Nagy kérdőjel volt számomra a könyv az olvasás előtt, és jórészt az olvasás után is az maradt. Nehéz megmondani például, hogy miért épp ezt az időszakot választotta ki Kassák ilyen részletes bemutatásra. Nyilván sokféle szempontból meghatározó számára a tárgyalt korszak, de a regény végére korántsem lezáratlan, nagy kérdés, hogy miért épp ott és akkor ér véget a történet, ahol és amikor.
A másik, amit fontosnak tartok megemlíteni, hogy az olvasás után talán jobban értem Kassákot, de semmiképp sem szeretem jobban. Nem tudok elvonatkoztatni ugyanis a versei befogadásakor a szerző személyiségétől – ami egyáltalán nem került közel(ebb) hozzám az olvasás alatt. Talán pont az a „meghökkentő őszinteség” eredményezi ezt, amit a regény legnagyobb erényének tartanak egyébként. Értem, hogy ez különleges, de sajnos, ha valaki arról ír, hogy a legnagyobb családi tragédiák (kisgyermek halála) idején is az a legnagyobb problémája, hogy nem tud nyugodt körülmények között alkotni – nos, ez nem éppen szimpatikus. Hasonlóan legalábbis a szemöldök emelt állapotban tartására ad okot a folyamatosan ismétlődő motívum, melynek lényege, hogy a szerző nem akar dolgozni menni, a testvérei és az idős édesanyja tartják el. Mikor már annyira nincs pénzük, hogy a párja gyerekeit sem tudják eltartani, akkor beadják őket árvaházba. Értem azt is, hogy a művészi kiteljesedés nem megy a szalag mellől, de a dolog emberi oldalával nem tudok, és nem is akarok kibékülni.
Zsigerből érzek ellenszenvet az olyan jelenségekkel kapcsolatban, amikor valaki feltétel nélkül hason csúszik minden előtt, ami egy bizonyos istenített nemzettől származik. Magyarországon szokás volt ez egy időben mindennel kapcsolatban, ami német vagy orosz. Kassák ez utóbbit tiszteli feltétlen és kritika nélkül. Ez elfogadhatatlan szerintem egy értelmiségitől, pláne egy olyan művésztől, aki tömegekre lehet hatással művészete segítségével.
Tisztában vagyok azzal, hogy most szinte kizárólag emberi-erkölcsi szempontból minősítettem az olvasmányt, azonban ahogy írtam is, képtelen vagyok ezt a művészettől elválasztani, ahogyan maga Kassák is tudatosan ötvözi a művészetet a politikai állásfoglalással és az általános emberi értékekkel.
Összességében nem bántam meg az olvasást, de egyáltalán nem vált a kedvencemmé. A fentiek mellett ennek egyébként oka volt az is, hogy a regény helyenként igen nehézkes nyelvezettel íródott, sokszor a témához képest túl egyszerű szóhasználattal. A helyzeten nem segítettek az általam olvasott kiadás sűrűn előforduló helyesírási hibái sem.
Népszerű idézetek
S másnap reggel a Lehel piacon már kitört a háború. A szerb és bolgár zöldségárusok, akik hosszú esztendők óta együtt üldögéltek és árusítottak a többi árusokkal a piacon, ennek a napnak a hajnalán is megjelentek a talicskákkal és batyuikkal. Úgy, mint ahogyan ez már szokásukká vált. S most egyszerre ellenséges, támadó társakkal találták magukat szemben.
Mire reggel fölkeltünk, már híre járt a kültelken, hogy a magyar árusok nekitámadtak a szerb árusoknak, s nagy verekedések, valóságos csata fejlődött ki közöttük. Az asszonyok és a gyerekek ijedten és kíváncsian szaladtak a piac felé. Nyüzsgött a tér, durva, elvadult kiáltozások röpködtek a levegőben. A posztoló rendőr nyugodtan állt az útkereszteződésnél.
Láttam az elborult tekintetű árusokat, amint szitkozódnak, belerúgnak a másik árusok holmijába, fölfordítják a kosaraikat, és szétdobálják az áruikat. S a tömegből senki nem állt oda a bántalmazottak védelmére. Gyümölcsök, krumpli és uborka hevert a földön, s az asszonyok nekiestek ezeknek a gazdátlan dolgoknak, összeszedték és elhurcolták.
Egy öreg szerb ott állt a kosarai között, és védeni akarta a holmiját. Szakállas ember volt, rövid kabátkában és kis sapkával a fején. Látszik, hogy halálosan meg van ijedve, szakállas arca fehér, mint a mész, tiltakozni akar a támadások ellen, de alig jön ki valami dadogás a száján.
S a többiek, akik tegnap még együtt tárgyalták meg vele a piaci árakat, úgy állnak vele szemben, mint a farkasok.
Az öregember széttárja a karjait, és így könyörög hozzájuk.
De hiába itt minden. Nekiesnek a kosarainak, fölfordítják, s az asszonyok és gyerekek rávetik magukat az ingyen holmikra. A szerb hangosan sír, és odaáll, hogy szétkergesse a tolvajokat. Mindenki ellene fordul, ütni kezdik, az ember ordít, s orrából megered a vér. Végigcsöpög az ingén és a kis kabátkáján. Hangosan sír, még védekezik, aztán, mint a kivert kutya, megindul a piacról a város felé. Egy másik csoportból kövér szerb asszony, batyuval a hátán, szintén sírva menekül. A tömeg nevet, tréfákat mond, és durván utánuk kiabál.
Egy kofaasszony azt mondja:
– Úgy kell a kutyáknak! Akik megölték a szegény trónörököst, nem is érdemelnek azok mást. Még a bőrüket is le kellene nyúzni, elég ideig ültek itt a nyakunkon. Pedig mienk ez a hely, a magyaroké. Olyan pofájuk van, mint a kutyáknak, és csak idetolakodtak közénk.
– Úgy van! A gyökerüket is ki kellene irtani!
Háború, 2. fejezet
-Valakitől kaptam egy könyvet, Lajki, nagyon szép, s neked is elhoztam.
-Köll a fenének – mondtam. -Egy könyvet már olvastam, de abban se volt semmi.
-Ezek a Petőfi költeményei. Olvasd csak el, majd meglátod, milyen szépeket mond. Az ember úgy érzi, a saját érzései vannak beleírva ezekbe a versekbe.
Vastag könyv volt, sűrűn telenyomtatva, nagyon nehezen fanyalodtam rá, hogy átvegyem.
Másnap este, hogy a Fasor egyik padján várakoztam rá, elővettem a Petőfi-könyvet, és olvasgatni kezdtem. Nem mondhattam volna, hogy valami nagyon érdekeltek ezek a dolgok. De aztán találtam köztük egészen rövid verseket, s ezek valóban nagyon komoly és okos dolgok voltak. Elolvastam, és elgondolkoztam fölöttük. Igaza volt a lánynak, ezek olyanok, mintha csak az ember saját maga gondolta volna ki őket. És biztosan, ha sokat gondolkodna az ember, ki is gondolhatná az ilyesmiket.
-Okos ember volt ez a Petőfi – mondtam a lánynak. -Ha ilyesféle emberek dolgoznának a telepen, akkor bizonyára sikerülne a sztrájkot megcsinálni. És győznénk is.
I. kötet, 218.old.
– Amióta eljöttünk hazulról, még jobban szeretem Adyt – mondta Gödrös. – A többiek érzelgős, pipogya emberek lehetnek, de ő biztosan még a lányokkal is úgy bánik, mint a szavakkal. Ha kedve van hozzá, legyűri őket, s aki az ő keze alól kerül ki, az biztosan nem hasonlít a tegnapi magához… Hallottam, hogy szifilisze is van neki.
– Lehet, és ez elég baj is! – mondtam. – Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, ahhoz, hogy valaki nagy költő legyen, nem föltétlenül szükséges a sok ital meg a nemi betegség. Ha jól meggondolom, akkor én Adyt nem fogadom el szocialista költőnek. Szépek és maróak ezek a versek, de abban igazat adok az ellenségeinek, hogy nem egészségesek. Látod, én megvallom őszintén, most, hogy versekről beszélgetünk, én szégyellem magam a tegnap esti dolgok miatt. És azt is megvallom, hogy az az érzésem, ha sokáig így fogunk csavarogni, akkor nem lesz belőlünk semmi. Mi komiszul felelőtlen emberek vagyunk most, kis praktikákban utazunk, és vakon elszaladunk minden mellett, ami szép vagy nagyszerű akad elénk.
Csavargások, 6. fejezet
Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengeri halat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából. A nagy halomba szórt bogarakat stanicliba mérték, s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket. Sem az ínyünk, sem a gyomrunk nem volt túlságosan elkényeztetve, mégis, mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam, s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől. De mindez csak ostoba beképzelés volt. A cincérek finoman ropogtak, és kellemesen olajos ízűek voltak, mint a mongol mogyoró. Valódi ínyencek határozottan csemegézhettek volna belőle, de mi csak kenyér és főzelék helyett ettük, és így csak azt állapíthattuk meg, hogy nem rossz eledel. És ugyanígy voltunk a kagylókkal is. Ezeknek az árusítóhelyeknek négy oldalról üvegfaluk volt, és az utcáról látni lehetett, amint a nagy üstökben főnek a kagylók, és az asztaloknál ülnek a szegény emberek, késsel szétfeszítik a kagylók héját, és kieszik közülük az idétlen fehér állatot. Szittya ezekkel nem tudott megbirkózni. Nekem azonban könnyebben lecsúsztak, mint a cincérek. Éppen csak arra kellett vigyázni, hogy ki ne hűljenek, hidegen fölragadtak az ember szájpadlására, alig tudtam a nyelvemmel ledolgozni, és komisz faggyúíze volt. Fontos, hogy ez már mégis több volt a híg leveseknél és a fáról lerothadt gyümölcsöknél. Hús volt, akármilyen fajtából, az mindegy, némi perverz érzékiséggel faltam, és éreztem, közeli rokonságban vagyok a kőszáli sasokkal és a hullarabló hiénákkal. Italhoz ritkán jutottunk hozzá, s ha mégis, akkor bepálinkáztunk, hogy felejtsük el a gondjainkat, és fölkergessük a vérünket a legmagasabb régiókig. S mégis erről a rossz vadászterületről meghízottan érkeztünk be Brüsszelbe.
Csavargások, 18. fejezet
Szerettem, ha az emberek komolyan vesznek, ha közel engednek magukhoz, s vigyáztam rá, ha valahonnan elmegyek, dicsérettel emlékezzenek rám vissza. Gondoltam, minden embernek meg kell hogy legyen a saját súlya, tekintélye, s anélkül hogy gőgösek lennénk, ezzel a magunk megbecsülésével megbecsültetjük magunkat másoktól is.
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Konrád György: Elutazás és hazatérés 95% ·
Összehasonlítás - Hunyady Sándor: Családi album 93% ·
Összehasonlítás - Harsányi Zsolt: Az üstökös 94% ·
Összehasonlítás - Harsányi Zsolt: És mégis mozog a föld ·
Összehasonlítás - Kuncz Aladár: Fekete kolostor 90% ·
Összehasonlítás - Harsányi Zsolt: Mathias Rex 90% ·
Összehasonlítás - Harsányi Zsolt: Magyar rapszódia 90% ·
Összehasonlítás - Müller Péter: Madárember 90% ·
Összehasonlítás - Illyés Gyula: Petőfi Sándor 89% ·
Összehasonlítás - Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora 89% ·
Összehasonlítás