Fanni ​hagyományai 67% 476 csillagozás

Újraolvasás vége.

Fanni forevör. Nagyjából ugyanannyi baja van, mint a Szigeti veszedelemnek: több száz évvel ezelőtti magyar nyelven írták, úgyhogy olyan, mint idegen nyelven olvasni. Pedig különben illetlenül jó. Nem mintha minden szavával egyetértenék, sőt, de azért rendkívül örülök, hogy van nekünk.

Igen, tudom, van benne sok szenvedés, amelynek az okát nem is igazán lehet érteni. Igen, tudom, túlfolyik a rengeteg könnytől és vágyakozástól. Ha viszont az ember megszereti a stílusát, és a sok olvasmánya már megedzette annyira, hogy a könnyek és vágyakozás mögé is lásson, akkor bőven lesz neki mit felfedeznie még a könyvben. Megköszöni a fáradozást.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/20/karman_joz…

Én azokkal vagyok, akik azt mondják, hogy csuda kis darab ez. Egyszeri és megismételhetetlen.

„Az első magyar regény” – mondja Szabó Magda az előszóban, ugyanakkor egy korabeli – összesen három lapszámot megért – „magazin” egyik attrakciója. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez az írás 1794-ben milyen körülmények között jött létre, és kik voltak azok a kevesek, akik annak idején olvasták, olvashatták. S akkor Fannit máris Hamupipőke-leánykának látjuk, szóhasználatának megvan a maga bája. Egyszerű a történet, mégis eléggé drámai, hogy a világtól elzárt kisasszonyok telesírják rajta a keszkenőjüket. Még azt is megkockáztatom, hogy némelyik mondat annyira haladó szellemű, akár lázítónak is lehet őket olvasni. Fannit városi gondolkodású barátnéja tanítgatja, mi fán terem a férfi és nő. Sorsa és végzete mi más lehetne, mint a meg nem értett, titkos szerelem.

–

Fannit a kezembe Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk című könyve adta. A témát aktuálisnak azért látta, mert Garaczi László írt egy Fanni című novellát. „Ha valaki kb. kétszáz évvel a keletkezése után újraírja az első magyar regényt, akkor azt nem foghatjuk fel másként, csakis szimbolikus gesztusként. Márpedig Garaczi László éppen ezt tette. ” A két írás egymás mellett valóban érdekes, még ha az arányok külön durvára vannak is véve.

Drága Fannikám!
Először is szeretném, ha tudnád, hogy nagyon szerettem olvasni soraidat. Te és korod a magyar nyelvet olyan díszesre festitek, hogy szinte bánom, amiért nem százévekkel korábban születtem. Naplójegyzeteid és leveleid nagyrésze ugyan nem szól másról, mint hogy mennyire nem szeret téged senki a világon és neked sincs senki, akit szerethetnél, aztán meg persze arról, hogy nem élhetsz már Ő nélküle, de nem neheztelek rád emiatt – ha a mai tizenhat éves lánykák naplójába néznénk bele, akkor sem olvashatnánk másról, legfeljebb csak más szavakkal, valamivel tömörebben, mondjuk így: „depi vok :( ”, amikor pedig végre rájuk borul az első szerelem, akkor így: <3 (gyanítom, e szavak és jelek értelme nem világos előtted, hidd el, ez nem a te hibád).
Valójában azért gondoltam, hogy írok neked, mert valami nagyon kikívánkozik belőlem. Te lány, neked eszedbe sem jutott, hogy kompromittáld magad?! Ne háborodj fel, ne is pirulj bele kérdésembe, nem gondolom, hogy te valamiféle rosszhírű nőszemély lennél, csak hát szerintem egy csapásra megoldódtak volna a gondjaid. És éppen így volt szokás megoldani a szerelmesek gondjait a te idődben, nem? Igaz, valószínűleg kitagadtak volna, és mivel a drága Józsidnak a katonai hivatás volt kiszabva, talán még állandó lakhelyetek sem lett volna, nem is beszélve az elegendő anyagi javakról, de … de ha a szív már választott, akkor miért szegültök ellen e fölsőbb rendelésnek? Ahelyett, hogy csak úgy belehalsz az elkeseredésbe, nem lehett volna – ugyan drasztikus, ám mégis – jobb megoldás az a bizonyos kompromittálás?
Meggondolni te, Fanni, ugyan már nem tudod, a világba így kikiáltanom mégis szükségét éreztem, s ezt nézd el nekem.
Őszinte barátsággal,
Tilla

Szegény Fanni! Nem elég, hogy annyit szenvedett, és nem talált megértő, szerető szóra azoktól, akiktől rövid életében függött, még az utókor is idegenkedik könnyeitől!

Biztos nem teszem én sem a kedvencek közé, hisz bárhogy is nézem, elszállt felette ez idő. Egy művet azonban nem értékelhetünk a korából kiszakítva. Egy szentimentális regényen nem kérhetjük számon a könnyeket! Olyan természetes része volt az annak a kornak, mint a levegő. Sőt ez volt a haladó, az előremutató, a romantikához vezető korstílus és életérzés. Ez volt a kor lázadása az érzelmek nélküli, pénz, hatalom, és földbirtok uralta világ ellen. Még nem tellett többre az új nemzedéktől, még nem volt elég erős. Csokonai Lillája még nem tudott szembeszállni a szülői akarattal. A Lilláknak és Fanniknak csak a sírás maradt. De az ő könnyeik nélkül, nem lett volna ötven évvel később Petőfinek Júliája. Ennyi idő kellett, hogy megerősödjenek az új generációk, és tenni is tudjanak sóhajtozás helyett. Ezt azonban valóban csak akkor érthetjük meg, ha belehelyezkedünk a korba, ha elfogadjuk Fanni valóságát, és semmi esetre sem mai életérzésünk alapján ítéljük meg őt és magát a művet. Mert valóban, nekünk ez a stílus már idegen.

De gyönyörű, számomra meglepően költői a nyelv. Régisége ellenére is eleven, és könnyen olvasható. Különösen a természet leírása, a hasonlatok szépségesek. Fanni érzései pedig hitelesek, valódiak, naivitásukban is mélyről fakadók. Különleges élmény volt olvasni.

Magam úgy vagyok most ezzel a regénnyel, mint múzeumok különlegesen becses régi darabjaival. Mondjuk egy násfával, vagy egy porcelánedénnyel. Nem az én stílusom, haza nem vinném, fel nem venném, nem használnám naponta. Talán még azt is mondanám, hogy nem tetszik. De a kiállítási tárlóban rácsodálkozom, értékelem szépségét, tisztelettel adózom a mesternek, aki megalkotta, és a kornak, amit megidéz. Aztán visszatérek a megszokott mindennapi tárgyaimhoz, mert ez az én világom. Arra pedig ünnepi hangulattal, gondolok, mert a múzeumlátogatás nekem mindig kicsit ünnep is.
Ilyen ünnep volt számomra ez a két óra, amit a Fanni hagyományaival töltöttem.

Ezt a könyvet még gimnáziumban olvastam. Az irodalom könyvünk említette, hogy Johann Wolfgang Goethe – Az ifjú Werther szenvedéseire hasonlít a mű, sokak szerint ennek koppincsa.
Véleményem szerint tényleg hasonlít az említett történetre, de azért van amiben különbözik. Akit érdekel, az nézzen meg egy összehasonlítást. ;)
Fanni története nagyon szép, szívszorongató. Szerintem lesz még alkalom, amikor újraolvasom ezt a naplóregényt. :)

//Újraolvasás: Gimiben olvastam utoljára ezt a művet, azóta eltelt már több mint 10 év. Anno 5-öst adtam, most lejjebb vittem 4-esre a csillagozást. Szép mondatok és szomorú – tragikus mű, de nekem sokszor érthetetlen volt a főhősnő szenvedése. Milyen férfi az ilyen, aki nem harcol a vágyott nőért? Számomra ez eléggé abszurd. És igen, egy idő után már nem átéreztem Fanni szenvedéseit, hanem egyenesen taszított. Egy igazi nő nem adja fel a küzdelmét az élettel, ha nem a nagy szerelméért, de talán önmagáért küzdhetett volna tovább…//

Érdekes, nekem kötelezőként kimaradt a Fanni hagyományai és nem saját mulasztás miatt, hanem nem adták fel. Aztán a magyar szakot is kikerültem, így teljesen lemaradtam Fanniról. Viszont élénken emlékeztem róla irodalom óráról és azért, mert magyartanárom említette a könyvet. Azt mondta róla, hogy Fanni csak így van, sír a leveleiben, de nem csinál semmit. Gimisként nem értettem, hogy akkor egyáltalán mitől lehet érdekes ez a könyv, miért része a magyar irodalmi kánonnak? Molyos pályafutásom alatt ez a gondolat pedig csak erősödött bennem. Így választottam be Fannit a Je suis snob kihívás 8. pontjához: egy könyv, ami „az alapműveltség része”*, és így ránézésre nagyon nem érted, hogy hogyan kerülhetett oda.

Ezúttal kiderült, hogy alaptalan volt az előítéletem, de mindenképpen a megfelelő korban olvastam, egyetemi tanulmányaim után. Van egy Irodalmi nőalakok órám, amire önszorgalomból bejárok, kicsit a hatása alatt vagyok még, így akaratlanul is ilyen szemszögből olvastam a Fannit. A levelein keresztül nagy vonalakban kapunk egy korrajzot, amiben láthatjuk, milyen korlátok közé is szorul Fanni (hogy utaljak a plusz óra nevére). Emellett sokszor üdítően lázadóak a főhősnő szavai. Sajnos nincs olyan átfogó tudásom magyar irodalomból, de megkockáztatom, hogy a Fanni hagyományai az első olyan regények között van, ami ilyen nyíltan ki mert olyan dolgokat mondani, amiket talán még a mai nap sem illik (pl. szülők kritizálása, a negatív érzelmek felvállalása stb.). Nagy hangsúlyt kapnak az érzelmek, hisz végülis ez egy szentimentalista regény (ezért mínusz egy csillag: annak ellenére, hogy szeretek emberi érzelmekről olvasni és ezekben tocsogni, a szentimentalizmus, mint irodalomi irányzat [?] sosem fogott meg), de szerencsére nem csak ezen van a hangsúly. Sok kritikát kap, például, a társadalom, Fannitól megkapja a magáét érzéketlenségéért. Ezzel szemben a főhősnő vállalja érzéseit (mondjuk ez nem számít forradalminak a regényben, a nőket általában érzelmesnek szokták ábrázolni) és a közösség nemtetszése ellenére is barátkozik a lecsúszott özvegy bárónővel és osztozik fájdalmában, később pedig szerelmesnek mer lenni, nem anyagi érdekből néz magának párt a bálokon.

Mellesleg, ez a lázadás tetszett meg Fanniban. Ahogy írtam, megvannak a maga korlátjai (spoiler), amiken ha úgymond tökösebb lenne (azaz vállalná a közösség kirekesztését), át is tudna lépni. De a korlátjai között mozogva is képes lázadni, mégha csak papíron is teszi azt. Mindenesetre, nagyon tetszett ez Fanniban.

Sok minden nem történik a Fanni hagyományaiban, saját korának korlátjai között mozog Fanni és nagyon archaikus a nyelvezete (szerintem érdemes lenne megfontolni a szöveg modernizálását, ha még szeretnék tanítani iskolásoknak ezt), de mindezek ellenére is tetszett, kifejezetten pozitív csalódás.

*Szerintem a magyar műveltségnek mindenképpen része.

Az elején azt gondoltam nem az én világom ez a szenvedés, ez a reményvesztettség, másrészt ez a lelkendezés, beletörődés-tűrés sem. Olyan mély szomorúság szakad föl e lyány mellyibűl. Akár untathatott is volna ez a siralom – az elején talán untatott is – de annyira szántam a szeretetlen lényt, valahol útközben megszerettem. Bárha tudnék ilyenformán írni, efféle stílusban, mint ezt a Kármán! (Azt hiszem @cippo tud). Összességében úgy indultam neki, hogy nem fogom szeretni, de olyan ez a regényke-naplóka-levélke, mint egy szépséges magyar népdal, benne szegénységgel, veszteséggel, gyötrelmes szerelemmel, halállal.

Nagyon érdekesnek találtam, amikor azt olvastam, hogy ez az első magyar regény, mellyel „A képzeletek országlása kezdődik…” Az elején megfogtak a leírások, és Fannival is tudtam azonosulni: érzékenység, melankólia, társaságkerülés, olvasás, írás, szenvelgés az érzeketlen, kibeszélő közegtől (pedig csak saját híján más baját veszik a nyakukba…). A barátnéje emelt fővel való szenvedése szimpatikus volt számomra. Amikor a szerelemről okítja, és Fanni megalkotja az ideálját, Platón jut eszembe. Akivel aztán találkozik is (nem Platónnal, hanem az ideállal). Érzelmeiről mélyen, hosszasan vall, de ír egy olyat is, hogy „szerelme mentes minden testiségtől”. Tudom, hogy bőven más kor volt az; maga a szerelem, az érzelmek világa nem élvezett prioritást – sőt, a házasságnak inkább anyagias, praktikus funkciója volt; de ettől úgy éreztem, ez inkább egy első, még kissé naiv fellángolás. Viszont másutt olvastam: az embert szerelmének pusztán az arca is boldoggá teszi, amivel egyet értettem. Amikor kiderül, hogy nem lehetnek egymáséi, a korábban említettek mellé még egy fontos elem kerül a romantika jegyei közül, nevezetesen az elérhetetlen utáni vágy (illetve az érzelmek, érzékiség fontossága az anyagias élettel szemben). Ezt megelőzően még barátnéja is elhagyja, így ezt a két veszteséget a gunyoros, érzéketlen környezettel magára hagyatván nem képes elviselni. Állapota egyre csak romlik, majd teste föladja a harcot, melyet lelke nyert – nem volt már, ami az élethez kösse, elvágyott e világból.
A könyvet befejezvén arra gondoltam, lehetséges-e így, ilyet írni, neurózis nélkül…?

Olvasás közben jutott eszembe, hogy sokat segítene néha, ha a kötelező olvasmány elolvasása előtt beszélnénk róla irodalomórán. Nekünk ez nem volt kötelező, de például a bátyám nagyon utálta, és a 63% itt a Molyon is eléggé sokatmondó.
Úgy kezdtem bele, hogy több 18. századi levélregényt olvastam már (mondjuk főleg franciákat, például a Perzsa leveleket), úgyhogy ismerős volt a „találtam egy kupac levelet, semmi közöm hozzá, én csak közreadom” magyarázat a regény elején. Aztán meg Kosztolányi is írt róla ebben, vagyis nagyjából tudtam, mire számíthatok.
A maga műfajában szerintem nincs ezzel semmi gond. Viszont tényleg hasznos hozzá némi előismeret, hogy ne csapja a falhoz az olvasó.

Ez az az olvasmány, melyet akár egy nekilendüléssel is el lehetne olvasni. Én napokig húztam.
Nem azért húztam, mert stílusa kissé távol állhat a mai kor olvasójától, és időt igényel a ráhangolódásra, hanem inkább azért, mert ahogy haladunk előre a történetben, egyre súlyosabb, töményebb érzelemzsákok nehezednek vállainkra. Egyre inkább fokozódnak a belső történések, a kintiek pedig lelassulnak, kezdenek fátyolossá válni, annak ellenére, hogy a tavasz közeleg. Nem könnyű ilyen körülmények között belevágtatni a vészjósló végbe.
A beteljesülésre váró szerelemnek útját állják, és mi, a szemlélők tudatában vagyunk annak, hogy ezt csak szép csendesen lehet végigélni.

Kötelezőként nem emlékszem rá. Lehet el sem olvastam. Nem is tudnék szemrehányást tenni magamnak érte, hisz úgy gondolom, most így felnőtt fejjel, hogy egy tizenévesnek jól meg kellene érvelni a miérteket, illetve azt a keretet, melyre ráépítheti a történetet. Mert, ha nem, félredobja, kicsapja a harmadikról, tűzbe veti, és a magyartanárát is utána kívánja.

De mindezektől eltekintve, jó olvasni ezt az oldalakon át hömpölygő gyötrődést, mély szenvedélyt és szenvedést.