Az ​Északi Tündér 9 csillagozás

Különös módon a kötet címét is adó történet – ami a figyelmemet is felkeltette – tetszett a legkevésbé az egész kötetből. A második történet még mindig nem tetszett túlságosan, utána viszont teljesen magával ragadott a novellák népmesei hangulata. Azok a történetek a történetek is szépek voltak, amik a városban élő emberek mindennapjait, nehézségeit dolgozták fel, de azok tetszettek a legjobban, amelyikek a természetben játszódtak. Skalbe gyönyörűen tud írni a természetről, a fákról, a gombákról, a virágokról, az évszakokról… a legszebb történet talán Az emberi lelkek erdeje, biztos vagyok benne, hogy ezt sokáig nem fogom elfelejteni.

Mint minden jó mesének, ezeknek is van tanulsága. Néhány tanulság meglepően praktikusan alkalmazható a mai mindennapi életünkre is. De ettől függetlenül is, egyszerűen csak jó olvasni.

Nagyon különleges könyv, tele csodás történettel, amelyek még annál is csodásabb módon vannak megírva. Ami a legjobb benne, hogy nem csak gyerekeknek szólnak, hanem azt hiszem annál inkább a felnőtteknek. Mindenkinek ajánlom, aki egy kis gyönyörű és tanulságos mesére vágyik.

Lehunytam a szemem…
spoiler
Furcsa mesék, kár, hogy – a többedik után – hozzáedződöm. Álomszerű az egész, és egészen hihetetlen, de az olvasás ideje alatt az álmaim is színesebbé váltak, hatásosabb, mint a szerecsendió.
Tipikus mesehősök: tündérek, szegénylegények, királyok (ők a legelégedetlenebbek). Álmok, édes-bús csodák, boldogság hiánya, elmúlás, csalódottság, nosztalgia, bánat, szenvedés, elkeseredettség, magány, szegénység, a mesék nagy bölcsességei, tízezer álom az álomhatáron…, halál.

Csudajó mesegyűjtemény ez a könyv. A történeteket sajátos, édes-bús hangulat lengi körül. Érdekes módon sok mese foglalkozik a boldogság keresésével. Legjobban az Ezerniek lánya tetszett.

Családi gyerektáborba kerestem friss olvasnivalót az öreg könyvespolcokon heverő régi könyvek mellé. Kipróbáltam ezt a kötetet is. Még szerencse, mert szerintem ez nem gyerekkönyv. (Bár tiltani sem kell őket tőle, mert jóval kisebb sokkot okoz, mint a tévé kora esti műsora.)

A könyvre visszatérve: történetei felnőttmesék. Népmesei köntösbe burkolt példázatok, érti, aki érti. A népmesékkel ellentétben ezeknek a végére legtöbbször nem kapunk enyhülést. Bámulunk hát elmélázva magunk elé. (Többek között ezért is gondolom, hogy nem gyerekeknek való. Meg úgy általában a témáiért.)

Az életről, a megelégedettségről szóló példázatok ezek. Hogyan lehetünk „elég jó” boldogok.

Még egy ok, amiért szerettem ezt a könyvet: a csodás tájleírásaiért. Látszik, hogy a szerző bolondul a természetért (és elég jól ismeri is.)

Bár nem szeretek írókat egymáshoz hasonlítgatni, de Skalbe meséi megidézték számomra Andersen és Oscar Wilde történeteinek hangulatát. Ettől függetlenül az írónak van egy markáns stílusa, álomszerű, megfoghatatlan világot teremt, szimbólumai szinte kibogozhatatlanul egybeolvadnak. Mindezt pedig lírai nyelvezet festi alá, nagyon erős a képi láttató ereje, már-már prózai költeménynek is beillik némelyik írás. Olyannyira, hogy itt-ott picit túldíszítettnek is érződik, de ez is a szecesszió stílusjegyei közé tartozik.

Ahogy a fülszöveg mondja, a kötet minden meséje „ötvözete a népmesei szimbolikának és a korabeli irodalmi szimbolizmus elemeinek.” És a jó „nem a népmesék játékszabályai szerint győzedelmeskedik.” Annyira, hogy időnként nem is győz. Itt bizony akadnak bőséggel – Csáth Géza szavaival – mesék, amelyek rosszul végződnek. De azért akadnak olyanok is, amelyek jól. Pszichológusok különösen érdekes dolgokat mazsolázhatnának ki belőlük.
Ha ráeresztenének egy számítógépes statisztikát, hogy számolja ki, melyik szóból van a legtöbb a könyvben, a „hó” után az első minden bizonnyal a „föld” lenne. A szereplők annyira ragaszkodnak a földhöz, annyira bensőséges viszonyban vannak vele, hogy akad, aki fává is változik, és mély gyökeret ereszt. Nem is csoda, hiszen a legtöbbjük sorsa elég nyomorúságos, „felülről” nem nagyon várhatnak semmit. Annyira szerettem a szegény üvegárust, aki elpanaszolja a királynak, hogy elkopott az üvegvágója, nem tud újat venni, mire a király megsajnálja, neki adja a briliánsgyűrűjét, aztán elhajtat, az üveges meg csak forgatja csodálkozva a gyűrűt, hogy most mit csináljon, „gyűrűje már van, de üvegvágót hol vegyen?” :) Még a nagyváros főutcáján, még az emeleti albérleti szobában, még a börtönkonyhán játszódó mesék is földből nőttek, tele vannak virágokkal, fákkal, málnabokrokkal, rozzsal, mohával. Északi erdőkkel, hegyekkel és fennsíkokkal. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a kötetet, azt is mondanám, hogy: „földmesék”.
Van itt amúgy mindenféle mese. Van szomorú és van vidám. Van gyereknek való, van felnőttnek való, van 3-tól 133 éves korig olvasható. Van közöttük ismerős is: egy-kettő akad, amelyik kicsit mintha Andersen lenne, van egy, amelyik kicsit Grimm, sőt az egyik mese Dickens Karácsonyi énekének kiindulópontját használja fel, csak aztán máshová jut el.
De mindegyik mesében közös az, hogy nagyon-nagyon szépek. Tényleg. Életemben semmit nem olvastam korábban Skalbétól, ami nagy kár, mert tudott írni. NAGYON. Akárhol kinyitom, olyan mondatokat találok, amilyeneket lentebb is idézek, mutatóba.
Szóval lassú olvasásra való könyv, hosszú téli estékre különösen ajánlott, főleg, ha éppen szervizben van a számítógép és/vagy a tévé… ;)