Ilyen lehetne Peter F. Hamilton és Hannu Rajaniemi egy közös SF-sorozata. A Virga ciklus befejező része pörgős kalandok, képtelennek tűnő, mégis hard science, és elgondolkodtató transzhumán filozófia remek ötvözete.
Annak idején az első kötetről még azt hittem, hogy Schroeder csak egy olyan akció-sztorit akart írni, amelyben valódi értelmet nyernek az űroperettek látványos kliséi – ahol az űrhajók valóban közvetlen közelről sorozzák egymást, ahol az űrkalózok csáklyával dolgoznak, és a főhősök akrobatikus kardpárbajt mutatnak be egy aszteroidamező közepén. Mert a Virga dyson-gömbjében, ahol nincs gravitáció és nem működik a fejlett elektronika, ellenben kitölti az “űrt” a belélegezhető levegő, ez mind lehetséges. Nyitott gyűrűvárosok, egymás körül forgó bola-katamaránok, dízelmeghajtású űrhajók és mesterséges napok jelentik az emberi civilizáció központjait. De felidézhetjük Saint-Exupéry rajzait is a kisbolygókról, amelyeket itt bármely farmer nagy becsben tartana, hiszen akár hat diófa is megnőne rajtuk, egy a hat égtáj minden irányában :)
A Virga világa azonban jóval több, mint játék a fizikával és a SF kliséivel. Ez a különös BDO – amelyről sok lakója nem is tudja, hogy mesterséges eredetű – a valódi emberiség utolsó menedéke a külvilágot uraló poszthumán intelligenciák elől. Az utolsó kötetben végre megismerhetjük az odakinti “mesterséges természet” bizarr csodáit is: a növényekkel és állatokkal összefonódott MI-ket, amelyek létezésük értelmét mondjuk abban találják meg, hogy egy tulipánt védelmezzenek a kártevőktől. Ebben a világban az ember elvesztetette kitüntetett szerepét, és vagy megtanul együtt élni a kibernetizált óriásfenyőkkel, vagy feloldódhat a virtualitásban. De vajon melyik lény áll közelebb a valódi emberhez: ami egyszer ember volt, de már nem tudja, mit is jelent élni, vagy egy fa, amely ragaszkodik fa mivoltához? Schroeder könyvében a válasz egyáltalán nem egyértelmű. És a hagyományos poszthumanizmust dicsőítő SF-el szemben is felvet néhány érdekes gondolatot.
Vagyis az izgalmas akció-sorozat végül felnőtt a komoly, világteremtő űroperákhoz, és tette ezt anélkül, hogy elvesztette volna cselekményes, fordulatos jellegét. A befejező részben nem csak az előző kötetek főhősei gyűlnek össze (Venera Fanning rulz!), hogy eldöntsék két világ sorsát, de a történetben is mindent megtaláltam, amit eddig Schroedertől megszerettem: csatákat, intrikákat, kreatív fizikát, fura kultúrákat és látványos világteremtést. (Különösen jó ötlet volt behozni egy új nézőpont-karaktert, aki a Virgán kívülről származik: rajta keresztül újra rácsodálkozhattam a Gömb furcsaságaira.) Ehhez csak hozzáadódott a befejező részben a mélyebb mondanivaló, de nem írta felül a többi jóságot.
