Tavasz (Évszakok 3.) 94% 77 csillagozás

Tömény Skandinávia élmény tavaszi virágzuhataggal, tomboló, forró nyárral, rácsodálkozással a kert harsogó zöldjére és a fények játékára az almafa árnyékában.
Közben pedig egy négy gyermekével egyedül küszködő apa regénye is, aki felesége súlyos depressziója alatt próbálja összetartani a családját.
Knausgard mindent lát, mindent érzékel maga körül a szűkebb környezetében, hihetetlenül érzékeny az a pillantás, ami a legapróbb mozdulatsort vagy természeti képet is ezerszeres nagyítással képes közvetíteni az olvasó felé, erős, nem mindennapi bevonódást hozva létre ezzel.
Újoncként járva a szerző univerzumában a legnagyobb élményem mindenképpen ez a bevonódás, ez az ellenállhatatlan együtt sodródás volt egy plasztikus, dinamikusan változó írói világgal, és csak lassan bontakozott ki előttem a mű többi rétege is.
Gyönyörű, ahogy a négy részből álló sorozat a legkisebb gyermek számára íródik folyamatosan, aki itt hol magzatként, hol kisbabaként van jelen. Napló, számadás, magyarázat lesz ez a számára egyszerre, megmutatva neki a labilis, számos nehézséggel terhelt kapcsolatot is a szülei között. Minden probléma ellenére a gyerekek iránti feltétlen odaadás, a rájuk irányuló figyelem ugyanolyan természetes része a kötetnek, mint az állandó önvizsgálat és önreflexió, és a feloldódás az északi tájban.
Általában nem szoktam említést tenni a könyvek külsejéről, de most muszáj kivételt tennem, mert Anna Bjergers illusztrációi káprázatosak.
Ajánlom ezt a rövid, de annál töményebb kötetet kapudrogként, első olvasmányként mindazoknak, akik hozzám hasonlóan megilletődötten közelítenek a monumentális Knausgard életműhöz.

Az eddigi legrövidebb és a legütősebb Knausgard.

Jelenetek egy házasságból Karl Ove interpretációjában.

Az Évszakok kvartett harmadik és egyben legerősebb darabja merőben eltérő szerkezetű, mint az Ősz,vagy a Tél.

Az író a két korábbi kötet formájával szakítva visszatér a tőle már jól megszokott autofikcióhoz, így tulajdonképpen a Harcom-sorozat 7. kötete is lehetne.

A könyv egy átlagos, sőt első ránézésre szinte idillinek tűnő tavaszi reggel rutinjának leírásával indít. Az írótól megszokott aprólékossággal bemutatva végigkövethetjük, hogy terelgeti iskolába három nagyobb gyermekét, miközben megeteti és tisztába teszi a legkisebb lányát, hogy aztán útnak induljanak. Már ekkor érezhető az a feszültség, amelyet a távol lévő anya hiánya kelt.

Az autóba beülve aztán részesei leszünk egy végtelenül szomorú, megrázó, felkavaró lelki utazásnak, feltárul előttünk a felesége betegségének egy újabb fejezete. Az előző nyár szívszorító emlékei, Linda várandósságának hónapjai egyszerre örömteliek és a legsötétebb mélységekbe taszítóak.

Az írói hang itt már sokkal érettebb és kiforrottabb, mint a Harcom-sorozat 5 évvel korábbi záró kötetében volt, de talán még nyitottabb és még őszintébben vall a családjuk egységének sebezhetőségéről, saját esendőségéről.

Hol húzódik a személyes felelősségvállalás határa? És a házastársé? Hogyan lehet megküzdeni a saját démonainkkal és mennyiben vagyunk felelősek mások szenvedéseiért? Meg tudjuk-e védeni a gyermekeinket ezektől az árnyaktól, vagy hiábavaló minden ebbéli próbálkozásunk, hiszen úgyis megérzik a szüleik ki nem mondott érzéseit?

Elgondolkodtató a párhuzam, ahogyan visszautal Bergman regényeire, A legjobb szándékokra és az Öt vallomásra. Talán ők ketten is ilyenek voltak egymásnak Lindával, mint Bergman szülei; két teljesen össze nem illő ember, akik a legjobb szándékokkal fordultak egymás felé, de mégis a legrosszabbakat hozták ki egymásból.

Vélhetően ezért is volt számára még fontosabb, hogy egy pozitív életszemléletű, szeretettel és reménnyel teli naplót hagyjon lányának emlékül, egy önfeledt és boldog élet zálogául.

Úgy érzem, hogy ebben a regényben valóban szeretettel és megértéssel próbálja meg elfogadni, saját maga és a gyermekei számára is érthetővé tenni Linda problémáit, tovább folytatva azt a lelkiismereti küzdelmet, amit a Harcok végén önmagával vívott.

A pozitív, életigenlő üzenetek ellenére számomra rendkívül megrendítő és lelkileg is eléggé megterhelő volt ez a regény.

Anna Bjergers csodás illusztrációi tökéletesen harmóniában állnak a szöveggel, a hátsó borítón lévő kép pedig önmagában, szavak nélkül is valódi esszenciája a könyvnek.

Véleményem szerint a Tavasz önállóan is megállja a helyét, így bátran ajánlom azoknak is, akik még most ismerkednének az íróval.

Most is a mindennapi életről gondolkodhatunk a szerzővel. A maga teljes hétköznapi egyszerűségében szépen megkomponált ez a regény. Talán ez a kötet az eddig legerősebb része a sorozatnak. Kíváncsian várom, mit olvashatunk legközelebb tőle.
https://gaboolvas.blogspot.com/2022/05/knausgard-tavasz.html

Az ŐSZ és a TÉL után egy egészen más stílusú könyvet kaptam. Az egy-egy szóról írt gondolatai után most személyes hangvételű lett ,a családját mutatja be.
A mindennapok, amit anya nélkül kell átvészelni, megoldania ,egy csecsemővel és kissé nagyobb gyerekeivel..
A felesége beteg, kórházban van.
Családcentrikus, nagyon őszinte írás ez.
Akikről szól , azok szerintem mélységes hálát éreznek majd, ha sok-sok év múlva elolvassák.

Futottam tovább, hazafutottam, anyukádhoz futottam, anyukád nagy hasához, a nővéredhez, a kis testéhez, futottam a családomhoz, futottam mindenhez, ami az enyém volt.

Melegség járta át a szívem, attól a szerető, féltő hangtól, ahogy Knausgard a gyerekeiről, a családjáról mesélt, bepillantást engedve személyes élményeibe: örömökbe, bánatokba, meghitt pillanatokba, feszültséggel teli élethelyezetekbe. Pillanatképek, gondolatfoszlányok és hosszasabb merengések váltakoznak az oldalakon. Ennek a könyvnek a sorai, az Évszakok korábbi köteteihez képest, sokkal jobban meg tudtak érinteni.

Ugyanakkor már több alkalommal meg akartam jegyezni – aztán mindig úgy döntöttem, hogy ezzel nem piszkítok bele az élménybe –, hogy sokszor beleszaladok kategorikus, felszínes kijelentésekbe. Egy példát kiragadva: Továbbá döbbenetes, hogy az egyes személyiségek között olyan kicsik a különbségek, hogy amikor egy új emberrel találkozunk, valójában nem is vagyunk túl kíváncsiak, mi a csudát fog most ez az ember mondani és tenni, de mindig arra számítunk, hogy többé-kevésbé olyasmit, amit mi magunk. Ezek a kijelentések engem megakasztanak az olvasásban, megzavarják az élményt. Azt hiszem, a magánéletének ajtaját kitáró, személyes tapasztalataiba beavató Knausgardot jobban szeretem, mint az elvont kérdésekről filozofálgatót. Talán ezért is halogatom az utolsó kötet olvasását.

De visszakanyarodva ehhez a könyvhöz, nagyon szép gondolatokat fogalmazott meg, mély érzéseket közvetített, igazi olvasási élményt nyújtott. Várom az Évszakok 4. kötetét!

Itt mesélek a könyvről:
https://www.youtube.com/watch…

ÉLŐ lesz belőle:
https://youtu.be/YH_zut1wCnI

Egy megrendítően személyes, ibolya illatú világba kalauzol minket az író: egy kisbaba létezésébe és belső terébe. Milyen a világ egy újszülött szemével nézve? Nem tudok személyesebb és szebb gondolatot, mint ami ebben a műben történik: egy kicsi kislány van megszólítva, hozzá beszél minden betű, minden sor. Egy újszülött kislánynak és az édesapjának a történetét szőtte szeretetkódexé.
Lehetővé tette, hogy egy felnőtt ember a későbbiekben majd újra átélhesse kisbaba énjének egy napját, hiszen az apja megírta a jelen valóságát. Nem csupán a szépségeit, hanem a félelem illatát is, ugyanis az egy hónappal korábban született kislány az első hónapban kerülte a szemkontaktust. Nem nézett a szüleire, akik magukban autizmusra gyanakodtak.
Égő narancsszínű fény, újszülött szempár, folyton változó világ, mozdulatlan, sűrű lombkorona, fákat megérintő tétova, erőtlen fény, hétéves iskolába sétáló fiú testvér előtt lépegető lánytestvérek, kórházban lábadozó édesanya, négy gyermekkel otthon helyt álló apa, véres széklet, filmkockaszerű jelenetek, olvasóként és íróként apának lenni, vagy nem lenni (?), de igen, mindig lenni.
Frissen felszántott föld, szürke, esős égbolt, parázsló cigarettacsikk, sűrű kék virágszőnyeg, annyi minden irányítható az ember által. A szerelem például nem, annyian próbálták megfejteni, mégis megmagyarázhatatan érzelem maradt.
Egy kislány cseperedik, percről percre idősebb lesz, virágba borul a személyisége, de még az édesapja sem tudhatja, hogy rózsa vagy tulipán formájában. Mindenki kötődésre vágyik, s aki nem tartozik sehová és senkihez, az rövid idő alatt önmagához sem fog. Egy négy gyermekes anyuka – egy sikeres író feleségeként – is el tud veszni a világban, egy olyan sötétségbe kerülve, amiből csak segítséggel van kiút.
Egy introvertált, mélyérzésű nagycsaládos író önvallomása, amely ha belekezdesz.. nem ereszt. Egy teljes napon át fogtam a kezét, a szemébe mosolyogtam, izgultam, nyeltem, bosszankodtam, együtt éreztem, bíztattam.. egy olyan írót, akinek volt mersze a legőszintébb könyv megírására, a nyers érzelmeinek abroszával beborítani egy családot hívogató rózsafa asztalt. Sorról sorra szívdobbanás. Nagyon ajánlom! Kedvenc lett!
Joó Katalin

Volt benned valami méltóság, ahogy aludtál, szinte valami fenséges: mintha tied lenne a világ. És ez így is volt.
Karl Ove Knausgard

„Sohasem az újat kerestem, hanem a régit, ami az újban ölt testet.”
    Knausgård a harmadik résznél szakít a hagyományokkal és a három hónapot egy egy gondolati síkon vezeti végig. Nekem ez a megoldás ugyanannyira tetszett.
    A Tavasz hangulata egészen más. A lánya már megszületett. Nem osztja fel a fejezeteket hónapokra, de mégis három különálló részt olvashatunk amik szorosan egymásba kapcsolodnak.
    Ebben a kötetben már teljesen nyíltan mesél a családja összes fájdalmáról. Ezt a fájtalmat viszont olyan szépen ellensúlyozza az a szeretet ahogyan a csaladjáról elmélkedik. Nekem kicsit olyan mintha azt üzenné: Nincs semmink és mégis a világon mindenünk megvan.
    Knausgård nálam az év kedvence ez már tuti. Az életfilozófiája, ahogyan a világot szemléli. Most is mint mindig kicsit összetört, megtépázott, de mégis megmutatta bárhogyan is alakul az életünk mindig lesz miben hinnünk.
„Néha fáj élni, de mindig van miért.
Ezt, ugye, nem felejted el?”

Ez a kötete Knausgårdnak számomra sűrítette azt, amit az eddigi szövegeinek olvasása során tapasztaltam.
Természetesen itt is folytatódott a családtörténet, voltak leírások és filozófiai mélységű részek egyaránt. Az apró történések ezúttal is tartalmaztak drámaiságot. A természetleírások emelkedtek egy szinttel feljebb ezúttal.
Ez annyiban különbözött, hogy az újszülött lányának címezte a mondatokat, neki adott tulajdonképpen tanácsokat későbbi életére, illetve bemutatta milyen volt a család élete kisbaba korában.

Sokkal jobban megragadott annál, mint ahogy itt tudtam volna írni róla.

Ez a könyv meglehetősen hullámzó érzéseket kiváltó olvasmányélményt nyújtott. Első részében az író stílusa, aprólékos, valóságshow-szerű, amitől kissé öncélúnak és bosszantónak éreztem. A molyolós leírások néha unalmasak és nehéz követni az irányát. Kíméletlenül őszinte önéletrajzi elemeket is megjelenít amelyek néha már-már kellemetlenek is. Nem történik semmi különleges az életében, legalábbis nem azt hangsúlyozza, de próbálja érdekessé tenni az átlagos hétköznapokat. off

Túlzottan elmerül a személyes emlékeiben és gondolataiban, ez nálam eleinte az érdeklődés hiányához vezetett és csak korlátozott sikerrel tudott bevonzani. Azonban ahogy haladunk a könyvben, ez egyre inkább sikerült. Egyre jobban bevonódtam a családjáról szóló részekbe, és figyelmet keltővé vált a mindennapok valósága is. Ahogy egyre többet írt a felesége betegségéről, egyre jobban foglalkoztatott engem is ez a téma. A könyv végére már érthetőbbé vált az író személyes érzelmi állapota és a családjával való finoman összetett kapcsolata. A gyerekek életének bemutatása érintőleges, de némileg megindító ahogy az újszülött érkezéséről írt.. a többiek nevelésről, és arról, hogyan igyekezett a népes családja életét egyedül vezetni. Megindító és példaértékű ahogyan a feleségéhez is támogatólag kapcsolódik.

Összességében senkinek nem ajánlanám, hogy olvassa el ezt a könyvet, mert egy gyakorlott könyv olvasó semmi olyat nem talál a könyvben amivel ne találkozott volna máshol. De lebeszélni sem tudnék senkit róla, átlagos érzelmi állapotban biztosan nem okozhat csalodást senkinek. Ez egy nagyon pozitív, finoman megírt családcentrikus könyv. Az író stílusa meg könnyen kiismerhető és aki az első oldalakat letudja, – ami némileg túl van írva- onnan már csak jobb lehet! Önmagában persze nem probléma, de jellemzően nekem a könyv nem indult el sehonnan és nem érkezett sehová. Ez egy ilyen műfaj, de még szokatlanabb, hogy kétszer van vége. Az utolsó részben úgy levitte a hangsúlyt…de aztán mégis hozzá írt egy rövid szakaszt. Mintha ezt bármeddig lehetne folyt…

A csillagjaim itt alaposan megfogyatkoztak a sorozat korábbi elemeihez képest. Oly' annyira, hogy a „Nyár”-nak neki sem álltam és nincs is igényem rá. Még. :)
A két kezdő kötethez képest ez a könyv egy „neverending” nap – számomra már-már idegesítően – aprólékos beszámolója.
Való igaz, ez a kötet megágyazott a „Harcom” sorozathoz. :)