Szerelem (Harcom 2.) 27 csillagozás

Karl Ove Knausgård: Szerelem

Hogyan lehet alkotni a családi boldogság mellett, amikor a mindennapokat a babakocsizások és a szülői értekezletek tagolják? Knausgard most is a problémák mélyére néz: mit jelenthet a férfiszerep napjainkban? Mi az erő, és mi a gyengédség? Miképpen viszonyul egymáshoz a szabadság és a boldogság?
A Szerelem lapjain folytatódik Karl Ove Knausgard küzdelmekkel teli életének története. Az önéletrajzi regényben az elvált író Stockholmba költözik, és kénytelen egyszerre folytatni és újrakezdeni az életét. Itt találkozik második feleségével, leendő gyermekei anyjával. A norvég író hatkötetes regényfolyamának darabjai nem egyenes folytatások, inkább folyamatos újrakezdések és bejárások. Nyitások a létezés újabb és újabb feltáruló zárványai felé. Bárhol kezdjük is olvasni, egy ponton a saját életünkre tudunk rápillantani.

>!
Magvető, Budapest, 2017
588 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631436051 · Fordította: Petrikovics Edit
>!
Magvető, Budapest, 2017
588 oldal · ISBN: 9789631435665 · Fordította: Petrikovics Edit

Enciklopédia 3


Kedvencelte 6

Most olvassa 16

Várólistára tette 34

Kívánságlistára tette 36


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Karl Ove Knausgård: Szerelem

Két kötet után már világosan látni a koncepciót: Knausgård nem csak úgy nekiáll elmesélni az életét ától cettig, hanem különböző gócpontokat emel ki, és azokat vesézi ki tűrhetetlen őszinteséggel*. Az első az apa halála köré épült, eme szöveg pedig elsősorban a második házasságra fókuszál, benne három gyerekkel, egy feleséggel, és egy feltörekvő norvég íróval, aki Svédországba tette át székhelyét. No most a norvég írók amúgy sem egy vidám népség, ergo hősünk se képes arra, hogy, mint a hyggén meg lagomon nevelkedett skandinávok általában, boldogan konfitált márnafilét eszegessen tápiókaconcasséval óraszám, inkább egyre jobban belemerül abba a konfliktusba, ami saját individuuma és elképzelt írói szerepe**, valamint a társadalmi és családi elvárások között feszül. És ezt az ellentétet szépen, komótosan fel is fejti nekünk.

Olvasás során nekem lassacskán személyes meggyőződésemmé vált, hogy Knausgård sikere ugyanazon az elven alapul, mint Bartos Erika híres-hírhedt Anna, Peti sorozatáé. Az említett szülőagy-sorvasztó mesekönyv azért tudta magába rántani a csimotákat, mert olyan problémák jelentek meg benne, amelyek a gyerekek számára ismerősnek tűntek: árulkodás, veszekedés, „megettedacsokimatmindjártlábonrúglak”, „nerúgdlábonmerkitépemmindahatszálhajamat”, állatkertbe menés, hóemberépítés, etc. Ezért kellett hatszáztizennegyedszer is újraolvasni esténként, a végén már pulzáló ideggócokkal, mert a kölykök felismerték benne azt, ami momentán őket is foglalkoztatta. Knausgård művével pedig dettó ugyanez a helyzet: felismerem benne, ami foglalkoztat. Persze nem tartom magam hasonlónak Knausgårdhoz – hozzám képest kissé antiszociális, túl merev és a világról alkotott véleményünk is elüt –, de problémái oly sokak problémái: amit elmond a párkapcsolati spirálokról, az elhallgatott, és épp ezért gigantikusra duzzadó sértettségekről, a félresikerült kompromisszumokról és elfojtott igényekről, azt (vagy majdnem azt) az ember ismerősnek találja, és érdeklődve olvassa, hogy a szerző hogyan dolgozza fel őket, és megtalálja-e a megoldást rájuk. Ez mintha az önsegítő könyvekkel rokoníthatná a kötetet, ám ez nyilván egy csapda: a szöveg ugyanis nem azért született, hogy mintát nyújtson. Annál sokkal személyesebb, sokkal szuverénebb alkotás, nem akar megváltani senkit, az olvasót éppúgy nem, mint íróját – ha már valakit, akkor még leginkább az irodalmat. De Knausgård alighanem még ezt is letagadná.

* Amely őszinteség inkább horizontálisnak, mint vertikálisnak mondható, értve ezalatt, hogy a lényeg nem a gyomorforgató, szánalmas vagy botrányos elemek meggyónása, hanem a vallomás aprólékossága – hogy az események megörökítése során lehetőleg ne maradjon feltáratlan szegmens. És ez mellesleg azt is megmagyarázza, miért kénytelen a szerző gócpontokra fókuszálni ahelyett, hogy végigbattyogna lineárisan az életen – ez ilyen aprólékosság mellett ugyanis oda vezetne, hogy a könyv soha nem lenne befejezhető.
** Amely írói szerep tökéletesen elüt attól, ahogy naivan el szokták képzelni: semmi szunyóka délig, este meg borozásba torkolló felolvasások, valamint az olvasók parttalanul áradó imádata, sokkal inkább az alkotás mámorát követő depresszív űr, és a félelem, hogy még egyszer az ember képtelen lesz olyan szöveget alkotni, hogy az saját magának is megfeleljen (a kiadóról nem is beszélve).

5 hozzászólás
>!
Csabi P
Karl Ove Knausgård: Szerelem

Ezzel a regénnyel vált nyilvánvalóvá (számomra), hogy itt tulajdonképpen nem egy sorozatról van szó, hanem egy monumentális könyvről, amit marketing és emberiességi okokból hat kötetre szabtak fel. Ez a kötet Knausgårdnak azt a hat évét meséli el, amikor átköltözött Svédországba, elvette második feleségét, és megszületett első három gyermeke.
Valamint ebben a könyvben vált teljesen egyértelművé számomra, hogy mit is csinál az író. Voltál már úgy, hogy valaki beszólt, és neked csak két nap múlva, amikor már rég késő volt, jutott eszedbe a frappáns visszavágás? De mi van, ha négy-öt év távlatából tekintesz vissza az esetre? Mi az a két nap! Akár úgy is emlékezhetsz, hogy rögtön ott megszületett az a válasz. És ha író vagy, akkor végtelenek a lehetőségeid. Senki sem ismerhet úgy, ahogy te magadat, de az emberek 99,9%-a sosem tárja fel ezt a valós énjét. Knausgård megteszi. Amit ebben a könyvben leír, az nem feltétlenül úgy történt, nem feltétlenül úgy hangzott el, de az ő jelleme szerint minden úgy volt, ahogy papírra vetette. Ez csak látszólag könnyű, valójában a legnehezebb, meg kell szüntetni a magadnak való hazudozást, minden gyengeségedet, szégyellni való dolgodat le kell írni. Ez még akkor is nehéz lenne, ha az ember csak magának írná le, nem a nyilvánosságnak. A nonkonformizmus non plus ultrája ez a regényfolyam.

Ja, hogy eközben azokról is írsz, akik körülvesznek, rokonok, barátok, munkatársak? Hát igen, hullik a forgács ebben a szövegben rendesen, meg tudom érteni, hogy az érintettek nem tudták ezt csak szimplán irodalomként olvasni. Volt itt perrel fenyegetés, idegösszeomlás. Csodálom, hogy a felesége kitartott mellette, és még egy negyedik gyereket is szült neki. Legalább is az a feleség, aki a regényben megjelenik.

A történés még szikárabb, mint az első kötetben, ahol mégiscsak megjelenik a gyerekkor, a tanulmányok, a küzdelem az apával, a halálának feldolgozása, több évet is ölel fel. Ebben a szerelem fellobbanásának rövid leírásán kívül nagyjából csak a hétköznapok egyhangúsága jelenik meg, bár – ahogy már az első kötetben is többször leírta – nagyon pocsék a memóriája, így ez a sok apró részlet inkább az emlékek köré épített fikció, inkább az igazság, mint a valóság, ahogy írja. Mert a könyv persze (és szerencsére) nem csak ezeknek a csip-csup eseményeknek a tárgyalása, de egy-egy ilyen rész után jön egy hosszabb-rövidebb eszmefuttatás, amik szellemi izgalmat hoznak a kevésbé izgalmas események után.

Engem megvett magának Knausgård ezzel a meg nem alkuvó stílusával, csak azt sajnálom, hogy a Magvető valószínűleg megmarad ennél az egy év – egy könyv ritmusnál, így soká érünk a végére. Felgyorsíthatnák a kiadást, akik az első kettőt elolvasták, azok szinte biztos megveszik a többit is. És ha még lehet kívánságom, akkor valaki olvassa már el a kefelevonatot (vagy mi van manapság), mert a könyv nívójához képest nagyon sok az elgépelés.

>!
n P
Karl Ove Knausgård: Szerelem

Nagyon kicsi, elhanyagolható különbséget éreztem az első (Halál) és a második (Szerelem) kötet között. Az első nagyobb hatással volt rám, ami azt jelenti, hogy jobban megérintett, a vége fel is zaklatott. Míg a Szerelemnél nem voltak nálam ilyen hullámzások. Sokszor merengtem már rajta, és itt, nektek is mondtam már, hogy nekem mindig érdekes kérdés, hogy ha egy író megírja az életét, abból vajon mit tart fontosnak, mit gondol megírni valónak. Karl Ove Knausgård úgy néz ki mindent fontosnak tart. Például, ahogy felveszi és beköti a cipőjét. Úgy emlékszem erről is írt. Azóta megfigyeltem, hogy a családban én teljesen másképpen kötöm meg, de az eredmény ugyanaz. A lényeg, hogy jól teszi, mert abban megegyezik velem, hogy aprólékosra, szinte szilánkosra tudja tördelni a saját magával történteket és mindenkit, mindent aki/ami esetleg szétszóródott, de valahogy egy helyre sepert (nem a szőnyeg alá) napjaiban megjelennek. Végül úgy döntöttem, hogy mind a két kötet remek, csak nekem van hiányosságom (amit pótolni fogok), hogy csak az egyik kötetet birtoklom.

>!
giggs85 P
Karl Ove Knausgård: Szerelem

Karl Ove Knausgård regényfolyama, a Harcom, jó pár évig úgy tűnt, hogy – világsiker ide, világsiker oda – nem kap magyar fordítást, de szerencsére a Magvető bevállalta a kiadását, és így a tavalyi év vége felé kézbe vehettük 2017 egyik legfontosabb kötetét, a Halált. Nekem óriási élmény és nagy kedvenc lett, ezért különösen örültem annak, hogy már az idei évben meg is érkezett a folytatás, mégpedig Szerelem címen.

A norvég kultszerző ezúttal sem hazudtolta meg magát, és olyan töménységgel, monotonitással és megingathatatlansággal beszél saját életéről, mint csak nagyon kevesen. A cím természetesen ezúttal is csalóka, mert bár fontos szerepet kap Knausgård szerelmi élete, feleségéhez, gyermekeihez való viszonya, de ezúttal is jóval tágabban értelmez mindent, így egy harmincas, családos, viszonylag sikeres férfi minden problémájával és a világban betöltött helyével, szerepével kell szembesülnünk. Norvégia pedig nincs olyan távol, hogy ezeket az érzéseket, megfigyeléseket, gondolatokat ne vonatkoztathassuk saját magunkra vagy saját világunkra.

A szerző a Halálhoz hasonlóan itt sem akarja azt, hogy bármiféle regényszerűség vagy bárhova vezető történet összeálljon (ha kell, csírájában elfolyt minden történetkezdeményt), ezért gyakran ugrál az időben, tudatosan választja ki a lehető legunalmasabb, legérdektelenebb epizódokat, és hagyja például pár oldalon eltelni a későbbi feleségével együtt töltött első hetek végtelen gyönyörűségét. Hogy ezt miért teszi? Mert még mindig arra kíváncsi, hogy honnan ered folyamatos boldogtalansága, szorongása, kívülállása, és ezt elemzi a lehető legaprólékosabb módon.

„A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömöt okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amit éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amit vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam.”

A másik nagy kérdés számára az, hogy ha ennyire érdektelen, eseménytelen és unalmas életet él, és amúgy is minden idejét elviszi három pici gyermeke, akkor hogyan fog írni, és főleg mit? Hogy eljusson ennek megértéséig, természetesen a lehető legrészletesebben fel kell vázolnia saját életét, azokat a sokszor brutálisan hosszúra nyúlt pillanatokat, amik két pelenkázás, cumiztatás, vagy óvodai rendezvény között telnek el. Így kapjuk meg a 21. századi, európai férfi prototípusát. Ez a férfi már nem férfias, nem határozott, nem kemény, nem irányítja olyan eltökéltséggel az életét, mint a korábbi századokban, hanem sodródik az árral, hogy néha egy-egy szembejövő akadály ráébressze sorsának ironikus voltára. Ahogyan Knausgård leírja a saját, vagyis egy nagyjából átlagos, 21. századi férfi életét, a legnagyobbakkal vetekszik.

És természetesen a monoton felsorolások, szürke, sokszor érdektelen történések között megint felbukkannak a szerző esszészerű gondolatai, amelyek a maguk viszonylagos rövidségében is annyi információt, gondolatébresztő felismerést hordoznak, ami miatt már alapból érdemes elolvasni ezt a művet.

Így ír például a kötet vége felé, mikor eljut odáig, hogy papírra vesse a regényfolyam első kötetének alapját: „A fiktívnek nincs értéke, a dokumentaristának nincs értéke. Az egyetlen, amiben értéket láttam, aminek továbbra is volt értelme, azok a naplók és esszék voltak, az irodalom azon része, amely nem a történetmesélésről szól, ami nem szól semmiről, csupán egy hangból áll, a saját személyiség hangjából, egy életé, egy arcé, egy pillantásé, amellyel találkozhat az ember. Mi egy műalkotás, ha nem egy másik ember pillantása? Nem felettünk, nem is alattunk, hanem a saját pillantásunkkal egy magasságban. A művészet nem élhető át kollektív módon, ahogyan semmi más sem, a művészet az, amivel egyedül van az ember. Egyedül találkozik a pillantással.”

Karl Ove Knausgård egyelőre példa nélkül álló regénykísérlete megint remek volt, és bár számomra nem ütött akkorát, mint az előző kötet, mégis meggyőződésem, hogy ott a helye az év végi toplistákon. A norvégnak már most is elég nagy olvasótábora van, így a siker szinte garantált. Én meg csak remélem, hogy jövőre jön a harmadik felvonás…

3 hozzászólás
>!
Peónia
Karl Ove Knausgård: Szerelem

Tetemes oldalszámot legyűrve összeszoktam Knausgarddal, és meg is kedveltem.
A Halálnál jobban szeretem a Szerelmet…, bár klasszikus érteleben vett szerelmemről (ha van egyáltalán klasszikus értelemben vett…) elég kevés szó esik a regényben. Knausgard írói pozicionálása (mit tekint az életéből a konkrét regény témájának és azt honnan, hogyan ábrázolja) éppen azért érdekes, mert a stockholmi évekből a szerelem felragyogásának, személyiségkiteljesítő hatásának leírása után jóval több teret biztosít annak az ellentmondásos folyamatnak a bemutatására, amelyben a szerelem erodálódik, amelyben a hétköznapi rutinok leszívják az érzelmeket, ahogy elerőtlenítik az alkotói energiákat is. Újra a szemünk előtt hát az ismert kérdés: összeegyeztethető – e az alkotói lét és az ahhoz nélkülözhetetlen szabadság a (polgári) családi élet értékeivel, rutinjaival? Knausgard nem tragikus nézőpontot vesz fel ehhez a kérdéshez, hanem hétköznapit, és tudatosítottan őszintén, fikciómentesen próbálja feltárni azokat az életrutinokat, és cselekvéseket, lelki folyamatokat, vívódásokat, melyek összefüggnek az alapkérdéssel. Szinte szemtávolságnyi közelségbe behúzva az olvasót olyan – majd mindenki által ismert – hétköznapi folyamatokat ír le, amelyek közül több is ismerős, akár személyes élményanyaga is lehet bármelyikünknek. Ez az elszánt őszinteség által teremtett közelség a regény legnagyobb ereje.
Önanalízis, terápiás lehetőség lehetett ez a regény Knausgard számára. (S ha már a pszichológiát említem: nagyon szerettem a barátjával való beszélgetések leírását is. A barátja Knausgard olyan személyiségvonásaira látott rá, amelyek az íróban nem tudatosultak, amelyeket tehát külső nézőpontból ismert meg. Ezek kapcsán izgatott leginkább a kérdés: hol lehetett a regényben a valóságnak és az író által kerülendő fikciónak minősülő élményanyagnak a határa.
Knausgard az az író, akivel kapcsolatban akar folytatásos értékeléseket, karcokat lehetne írni.

>!
gb_
Karl Ove Knausgård: Szerelem

Karl Ove Knausgard úgy döntött, hogy monumentális regényfolyamban írja meg az életét, az első rész pedig az apa halálának, örökségének körbejárásával borzasztóan erős, megrendítő indítás volt: semmi szenvelgés, csak az események naplózásának kérlelhetetlen józansága. És amennyire letaglózó volt az előző kötet, annyira nehezen csúszott most a második – a végére eléggé felemás a hozzáállásom ehhez a regényhez.

A Szerelem a második házasság története, illetve a családalapításé. Sokat vártam tőle, azonban központi eseményei, abban a formában, ahogyan a szerző azokat tárgyalja és ahogyan hozzááll, az előzményhez képest rendkívül súlytalanok, bárgyúak, gyerekesek. Bármennyire is próbáltam megérteni, hogy ebben a kötetben pontosan mi is a harc, amit Knausgard megvív (és ami fontosabb: miért akarja mindenáron megvívni?!), nem jutottam hozzá közelebb. Pedig a gyereknevelés, a házasság menedzselése azért egyáltalán nem lehet egyszerű dolog, bőven lehet benne gyötrődés. De mi is történik itt: egy Stockholmban élő, sikeres pályakezdő norvég író napjai azzal telnek, hogy elmegy a bérelt irodába, ír, aztán mikor megvan a penzum/megunja, olvas, járkál antikváriumokba, interjút ad, előadásokat tart, elég sokszor kocsmázik, szétcsapja magát, filozofálgat a haverjával, kicseréli a gyerek pelenkáját, bevásárol, főz. Észak-európai, 21. századi jómód van, #magasélet, szerencsés helyzet: egy ember szereti a munkáját, azonosulni tud vele, és megél belőle, miközben támogatják elég sokan. Hol itt a probléma? (Elgondolkodtató amúgy, hogy északon ebből, úgy tűnik, meg lehet élni, méghozzá nem is tengődve, hanem tisztességesen. Szívesen olvasnék egy hazai író mindennapjairól is, mert az vélhetően nem így működik.)

Knausgard csak rinyál és rinyál: nem mondom, hogy a családi ügyeket az embernek szótlanul kellene tűrnie, merthogy sok feszültség van ebben is, és éppen ezért gondolom azt is, hogy a témaválasztás alapvetően érdekes, rejtőzhet benne annyi súly, mint az előző kötetben. De a szerző/főhős átesik a ló túloldalára: kisebb szünetekkel, de azért kitartóan megy a hiszti. Kiakasztó ez a hozzáállás, egyszerűen képtelenség vele azonosulni, egyáltalán nem érzem át a szenvedéseit, harca mondvacsinált és nevetséges, nem több a vergődésnél. Szokták ugyan mondani, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de mindazt, amivel a főhősnek ebben a kötetben meg kell küzdenie, sehogyan sem tudom problémának tekinteni. Miért is kell neki küzdenie, harcolnia? Honnan ez a csodálkozás, akaratosság? Hiszen ezek az események nem a semmiből jöttek – épp ő idézte elő őket, döntéseivel errefelé mozdult el. Jól tudja, hogy mivel jár az újrakezdés, a gyerekvállalás, és ennek fényében cselekedett, innentől kezdve nincs sok értelme a sopánkodásnak. Márpedig a főhős, ahelyett, hogy átadná magát a családi életnek, vállalná a kötelezettségeket (vagy kilépne belőle!), folyton panaszkodik, siránkozik, nyafog, picsog, nyavalyog, rinyál, nyöszörög. Kedvenc hisztim mind közül, amikor interjút ad az életéről, aztán ostorozza magát, hogy mégis miért tette, és mennyire középszerű író ő valójában. Komolyan, kit érdekel ez, tedd a dolgod, szevasz. Máshol kijelenti, hogy bármikor kész elhagyni a feleségét, amennyiben az szabotálja írói létezését, korlátozza az életét, a szabadságát. Ezt add össze. Aztán amikor épp nincsenek ilyen kijelentései és ultimátumai, megy írni / csinálja a következő kölyköt.

– Csakhogy, ahogy telik az idő és gondolkodom ezen a regényen, ülepedik a dolog, és egyre erősödik bennem az érzés, micsoda erő is rejlik ebben az egészben. Mikor befejeztem, max 3 csillagot adtam volna rá, aztán 3,5-et, most a 4-et is kevésnek érzem néhol. Pedig párszor gyűlöltem olvasni, annyira középszerű, lapos, öntörvényű. De van benne valami nagyon is emberi, ami hat rám, ezt nem is tudnám elvitatni: A szerző egoizmusa, bármennyire nem tetszik, valahogyan mégis önmagunkkal szembesít – önzőek vagyunk kapcsolatainkban, kimondunk dolgokat, amiket nem volna szabad kimondanunk, áldozati szerepbe hozzuk magunkat, abból a helyzetből hibáztatunk mindenkit. Néha magunkat is. Teljesen mindegy, épp jól megy-e a sorunk, vagy nem. Ha már család: bár nekem egyelőre nincsenek gyerekeim, nem tartom kizártnak, hogy ha lesznek, akkor legbelül én is fogok egyszer-egyszer arra gondolni, mennyivel másabb (könnyebb?) lenne az életem gyerek nélkül. Vagy házasság nélkül. Rokonok nélkül. Bármennyire szentségtörésnek hangzik is ez. Hogy akkor majd hogy vélekedem az előzményekről, belátom-e, miféle szerepet játszom életem alakulásában, az nagyon jó kérdés. Kell azért bátorság ahhoz, amit Knausgard csinál, felvállalni önnön kicsinyességét, megírni mindent, felvállalni a tökéletlenséget.

Ezen kívül az utolsó 60-70 oldal külön is megemlítendő: 500 oldal után végre sikerül kilépni a bárgyúságból, és visszatérünk az előző kötethez. Szinte kísérteties, ahogyan az utolsó oldalak visszhangozzák azt a hangot, ami a nyitányé volt. A zárás fényében pedig különösen újraértelmeződik/felértékelődik az egész addigi Szerelem is… olyannyira, hogy ismét bizakodni kezdek, erősebben: érdemes lesz kitartani a regényfolyam további darabjai mellett.

>!
hajoacs
Karl Ove Knausgård: Szerelem

A második kötetet is elolvasva, Knausgaard könyvében a személyességet, az őszinteségét szeretettem meg, ami együtt járt egy sajátos befogadói élménnyel is, mert nem csak, hogy tetszik az, ahogyan, és amit ír, hanem hat is arra ahogyan figyelek magamra.
Banális történet, éppen arról olvastam, hogy Knausgaard teát készített, a filter beleoldódott a forró vízbe, a víz magába szívta a filter tartalmát; éppen én is teát ittam, és lejátszottam magamban ugyanazt mint Knausgaard. A legnagyobb bögrém volt a kezemben, a hüvelyk újjammal tartottam a csésze peremét, a mutató újjammal átfogtam a fülét, a középső újjammal alulról tartottam meg a bögre súlya miatt. A gyűrűs és a kisújammal a filter végén található papírfecnit ragadtam meg, kipróbáltam, hogy milyen, ha elengedem, de nem esett jól – miért? Egyértelmű, hogy ez így jobb nekem, de mit jelenthet?
Nézhetem úgy, hogy ez a részletesség mennyire banális és unalmas, de azt is látom, hogy a részletességen keresztül szinteket lehet ugrani, és kinyithatóak az asszociációk. A részletesség megállítja, de mindenképpen lassítja, kimerevíti az időt, az idő tágassága pedig óriási teret ad. (ez a működésmód teljesen rímel a mindfulness gondolkodására, csak ítt jóval tovább megyünk, mind egy lifestyle cikk) K ezzel „játszik” és nagyon érdekesek azok az esszéisztikus gondolatok, amík a részletességgel váltakozva megjennek. Van egy erős „férfitudományi” olvasata a szövegnek, abban az értelemben, ahogyan Hadas ír a Modern férfiról. És hát csodálatos azt is látni, hogy a számunkra homogén Skandinávia mennyire nem az. Szerettem azt is a könyben, ahogyan az idősíkok és a történetek egymáshoz kapcsolódtak, valóban így kalandoz a tudatunk, nagyon jó volt a második könyv végén megérkezni az elsőhöz, kimondott örömöt éreztem.
Abban reménykedem, hogy néhány év múlva, amikor már a harmadik-negyedik kötet is megjelenik, meghívják pl. a Könyvfesztiválra és leültetik Nádassal egy beszélgetésre – ha már mindketten megírták magukat.

>!
garçonquilit
Karl Ove Knausgård: Szerelem

Nagyon vártam, hogy magyarul is megjelenjen ez a kötet, hiszen az első egészen különleges élmény volt.
A könyv első része mégis kevéssé volt erőteljes, mint az első kötet. Aztán olyan részek következtek, melyeknél, még a könnyem is kicsordult a meghatottságtólspoiler. S ekkor kezdtem gyanakodni, hogy megeshet, hogy a hatáskeltés átlép egy szinten, ahol olcsóvá válik. Szerintem ez nem történt meg. Talán a jó írok alapfelszereltsége, hogy tökéletesen tudják szabályozni a különféle érzelmi töltöttségű részeket.
A szöveg egy része – amikor egyik alkalommal hosszabban beszélget Geirrel a Pelikanenben – szintén ambivalens érzést keltett, hiszen arról beszél, hogy mennyire képtelen a pontos emlékezésre, miközben egy több ezer oldalas szöveget ír az emlékeiről roppant részletesen. Aztán ahogy a narrátor szépen lassan eltűnt, s csak Geir és az ő hangja maradt meg, kiderült, hogy hogyan is mozog ez a szöveg nagyon finoman a fikció, a dokumentumregény és az esszé határán. Itt és a kötet utolsó oldalain éreztem azt, hogy Knausgård könyve több mint figyelemre méltó. Azon túl, hogy a történet szintjén (bár nem vagyok biztos benne, hogy ez esetben beszélhetünk hagyományos értelemben vett történetről) ő emberként, férfiként, apaként, skandinávként, norvégként a lehető legőszintébben megnyílik az olvasónak, a szöveget is ilyen módon tárja, és bontja fel. Úgy gondolom, hogy a Pelikananben zajló beszélgetés, valamint a fikció és a valóság kapcsolatáról szóló részek alapján érthető meg a szöveg határon való léte. Egészen pontosan, hogy hogyan húzható, vagy sem, finom határ a valóság, a fikció és az emlékezés, valamint a fikcionális és esszéisztikus irodalom közé. Ha valamitől, akkor ettől nagyszerű ez a szöveg és kötet.
Az pedig, hogy mennyi mindent ad az emberi kapcsolatok, az apaság, a férfiség, a szerelem vagy épp Skandinávia megértéséhez csak hab a tortán. Én például nagyon szerettem, amikor a norvég és svéd nyelv közötti kisebb-nagyobb eltérésekre reflektált.
Remélem, a kiadó a többi kötettel sem lesz adós, bár a borítók összefüggése erre enged következtetni.

>!
Esmeralda P
Karl Ove Knausgård: Szerelem

Fura ez a könyv, elsősorban is letehetetlen, akár tetszik, akár nem. Én kb. száz oldal után akartam abbahagyni, mert bár éreztem, hogy ez a végtelen monotonitás nem öncélú, nem éreztem nekem valónak, nem kedveltem Karl Ovét.

Később sem kedveltem meg, de onnantól, hogy Stockholmba költözött, nem tudtam elengedni a szorit. Egyszerűen egyhuzaban olvastam volna végig.

Sokan azt írták, na igen, végre, egy jó regény a szegény, pozíciójából kiforgatott, magasabbrendűségétől megfosztott huszonegyedik századi férfi útkereséséről. Talán, huszonegyedik századi nőként, nem vagyok elég megértő.

Bevallom, voltak pontok, ahol azt éreztem, nem volna ennyi energiája nyavalyogni, magát sajnálni, ha volna egy rendes, nyolcórás munkája, és beállna pénzkereső-gyereknevelő harmincas-negyvenesek mókuskerekébe. Aztán meg azt éreztem, mennyire nem vagyok még érett, huszonegyedik századi nő, ha kárörvendés van bennem megértés helyett – eddig száz meg száz éven át nekünk volt rossz, a mi életünk volt kiszolgáltatott, mi voltunk általában kényszerhelyzetben, mi nem bontakozhattunk ki mint írók, kutatók, kereskedők, akármi, csak mert nőnek születtünk, most legalább megtudjátok, milyen benne lenni.

Azt hiszem, Linda nem neki való feleség. Ő olyan feleség mellett élhetne elégedetten, mint Radnóti Fannija volt. Aki felnézett a Költőre, megtisztelve érezte magát, hogy alárendelheti egész életét, minden örömét kényelmét, anyaságát az ő költészete kiteljesedésének.

Nem tudok, mást mondani, beképzelt, önző ember, dacot vált ki belőlem, ahogy ír, nem akarom megérteni, nem akarok vele kicsit sem együttérezni.

És mégis, nem lehet letenni a könyvet, el fogom olvasni az előzményét is, és alig várom a folytatást. Miért van ez?


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Semmi problémám nincs az érdektelen és kevéssé eredeti emberekkel, számtalan egyéb és fontosabb tulajdonsággal bírhatnak, mint a melegség, a figyelmesség, a kedvesség, a humorérzék, vagy olyan tehetségekkel, mint egy beszélgetés elindítása, biztonság teremtése maguk körül, egy család működtetése, de amikor olyan unalmas emberek közelében tartózkodom, akik kivételesen érdekesnek vélik magukat, ráadásul ezzel kérkednek, szinte fizikai rosszullétet érzek.

30. oldal

7 hozzászólás
>!
giggs85 P

Szabad vagyok, teljesen szabad, az élet pedig csodálatos. Ez az érzés időről időre a hatalmába kerített, talán félévente egyszer, erős volt, néhány percig tartott, majd elmúlt.

>!
Csabi P

Nem úgy van, hogy hasonlónak születünk, és hogy az életkörülmények teszik különbözővé az életünket, épp ellenkezőleg, különbözőnek születünk, és az életkörülmények teszik hasonlóvá az életünket.

22. oldal

>!
Csabi P

… visszafelé beugrottam a Hedengrens könyvesboltba, ahol ráakadtam egy könyvre a náci Németországról, A tőke első két kötetére, Orwelltől az 1984-re, amelyet sosem olvastam, egy esszégyűjteményre szintén tőle, egy Céline-ről szóló kötetre Ekerwald tollából és Don DeLillo utolsó regényére, ám ekkor Vanja véget vetett a nézelődésnek, és a kasszához kellett mennem. A De-Lillo-regényt abban a pillanatban megbántam, ahogy kiléptem az ajtón, mert egykor ugyan a rajongója voltam, különösen a The Namesnek és a Fehér zajnak, az Underworldnek képtelen voltam túljutni a felén, és mivel a következő könyv szörnyű volt, DeLillo nyilvánvalóan leszálló ágban volt. Nem kellett sok hozzá, hogy visszamenjek kicserélni, láttam még néhány könyvet, melyeket szívesen megvettem volna, például Esterházy legutóbbi regényét, a Harmonia caelestist, amely az apjáról szólt. De lehetőség szerint nem olvastam regényeket svédül, túlságosan közel volt a saját nyelvemhez, folyton azzal fenyegetett, hogy beszivárog, és szabotálja azt, ezért ha valami megvolt norvégul, akkor norvégul olvastam el, már csak azért is, mert túlságosan keveset olvastam az anyanyelvemen.

528. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Esterházy Péter
>!
giggs85 P

A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömöt okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amit éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amit vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam.

>!
Csabi P

A gyerekek olyanok, mint a kutyák, mindig felfedezik a magukfajtát a tömegben.

32. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gyerek
>!
nola P

…az élet nem matematika, nincs elmélete, csak gyakorlata…

21. oldal

>!
Csabi P

Milyen gyakran jött ki egy jó és jelentős regény Norvégiában? Úgy tíz-húsz évente. Az utolsó jó norvég regény a Tűz és láng volt Kjartan Flogstad tollából, az pedig 1980-ban jelent meg, huszonöt évvel ezelőtt. Az előtte lévő pedig a Madarak volt Vesaastól, vagyis további huszonhárom évvel korábban. Hány norvég regény jelent meg a közbeeső időben? Több ezer! Sőt több tízezer! Néhány kifejezetten jó, valamivel több középszerű, a legtöbb gyenge. Így van ez, semmi ok az izgalomra, mindenki tisztában van ezzel. A probléma abban áll, ami ezeket az irodalmi műveket körülveszi: a hízelgés, amit a középszerű szerzők cukorka módjára szopogatnak, és mindaz, amit a hamis önképük alapján mondani merészelnek az újságokban és a tévében.
Tudom, miről beszélek, én is közéjük tartozom.

510. oldal

>!
Csabi P

– Még maradunk egy kicsit – mondta Linda. – És nézd csak, mindjárt kaptok egy kis édességet!
Csak nem a zöldségekkel teli tálcára gondolt?
De, nyilvánvalóan.
Ebben az országban senki sem normális.

30. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Svédország
>!
n P

– Henrik Ibsen megszállottja volt a kitüntetéseknek – mondtam.
– Nem létezett olyan érdemrend, amelynek az elnyeréséért ne lett volna hajlandó mélységesen megalázkodni. Az összes lehetséges királynak és kormánynak levelet írt, hogy megkapja őket. Azután azokkal járkált odahaza a nappalijában. Peckesen vonult fel és alá a keskeny mellkasára tűzött kitüntetésekkel. Hehehe. Még egy tükör is volt a cilinderében, abban nézegette magát titokban, amikor a kávézóban ült.

420. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

J. L. Armentrout: Oblivion – Feledés
Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi
Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
Khaled Hosseini: Papírsárkányok
Tan Twan Eng: Esőcsináló
Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje
Katherine Addison: A koboldcsászár
Benyák Zoltán: A nagy illúzió
Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott
Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa