Ősz (Évszakok 1.) 83% 168 csillagozás

Szemfényvesztés.
Bűvésztrükk, magasirodalmi boszorkánykonyha.
Végy néhány spontán asszociációt bármiről, ami körülvesz a kertben vagy a házban, adj hozzá néhány irodalmi vagy művészettörténeti utalást, a család fészekmelegét, a gyermekvárás emelkedettségét, egy-két valóban eredeti meglátást, és ne felejtsd el időnként meghökkenteni az olvasót, úgy negyven oldalanként.
Keverd, kavard… és a végén szinte remekmű lesz!
Veszélyes ezzel a kötettel kezdeni a Knausgård életművet, de ha akár csak egyetlen könyvvel is beljebb vagyunk már a szerző univerzumában és egy kicsit otthonosabban mozgunk a világában, akkor plusz rétegeket, jelentéstartalmakat tudunk kapcsolni a rövid írásokhoz és egészen más olvasattal gazdagodhatunk.
A könyv legnagyobb értéke a személyessége, és az a bátor kísérlet, ahogy egy kisgyermek szemével próbál rápillantani az élet leghétköznapibb dolgaira, friss tekintettel, a legelső rácsodálkozás élményét megragadva.

A monumentális Harcom – sorozat záró kötete után szerencsére nem kellett sokáig várakoznia Karl Ove Knausgård magyar rajongóinak, hiszen alig néhány hónappal a Harcok után már kezünkbe is foghatjuk az Évszakok kvartett nyitányát jelentő Őszt.

A több ezer oldalnyi (fiktív) önéletrajzírás után Karl Ove Knausgård ebben a könyvben a negyedik gyermeke születése előtt a külvilágra irányítva a figyelmét megpróbál rámutatni, rátalálni arra, hogy mi is az igazán fontos a világban.

A kötetben mindhárom őszi hónap a születendő lányához íródó egy – egy levéllel indul, majd változatos témájú rövid kis elmélkedések követik egymást, ahol a természeti jelenségek, a körülöttünk lévő állat- és növényvilág, Flaubert, Van Gogh, a rágógumi és a benzin is jól megférnek egymás mellett. Az egyes a testrészeinkről és fiziológiai szükségleteinkről szóló fejezeteket adott esetben a fényképezés története, August Sander munkássága, vagy egy nejlonzacskó tengeri élete követi teljes természetességgel, hiszen Karl Ove világában ezek ugyanolyan fontos szerepet töltenek be.

Látszólag ezek az esszék a születendő lányának szólnak, egy kisgyereknek próbálják meg bemutatni a minket körülvevő világot, mindazt aminek a létezését szinte észre sem vesszük és a hétköznapjainkban semmilyen jelentőséget nem tulajdonítunk nekik, hiszen annyira hozzászoktunk, hogy vannak. Azonban az író most sem hazudtolja meg önmagát és néhány bekezdés után egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már a lét nagy kérdéseiről szóló gondolatok között barangolhatunk.

Az egyes bejegyzések általában valami teljesen banális és evidens meghatározással kezdődnek, olykor egy gyermekkori, vagy családi emléket felidézve, aztán áttérnek az írótól már megszokott szabadabb képzettársításokba és parttalan elmélkedésekbe, amelyek további gondolkodásfolyamatot indítanak az olvasóban is.

Az író most is olyan nagy és fontos témákat érint, mint a csend és a magány, szeretet, a megbocsátás és a szégyen. Egy teljesen hétköznapi cselekedet, egy vacsora elkészítéséhez kinyitandó konzerv, vagy egy gumicsizma látványa rengeteg pozitív és negatív emléket idéz fel benne és rámutat a földi életünk korlátozott és véges jellegére.
Bár a Harcom – sorozathoz képest sokkal marginálisabban, de itt is feltűnik az apja, akivel már sikerült megbékélnie, azonban szellemétől úgy tűnik soha nem szabadulhat.

Az első ránézésre csupán ujjgyakorlatoknak tűnő, koncepció nélkül egymás mellé rakosgatott kis szösszenetek mind tele vannak érzésekkel és érzelmekkel és tulajdonképpen csak a keretét adják a valódi mondanivalónak. Egy szokatlan, sajátos perspektívából világítva meg a körülöttünk lévő világot az olvasónak is segít egy kicsit másként és mást is látni.

Kíváncsian és bizakodással telve várom a kvartett következő kötetét.

Azok közé tartozom, akik még nem olvasták Knausgård hat részből álló Harcom sorozatát, de mégis szerettek volna kapni valamit az egyre híresebbé váló norvég író hangjából. Az ősz, ellentétben a Harcom sorozattal egy viszonylag könnyen és gyorsan elolvasható könyv, a szerző születendő kislányának címezve. Három fejezetben, három őszi hónap csokrában jelennek meg azok a képek, melyek az apát megérintik és mindenképp át akarják adni üzenetét a gyermeknek. Az írás célját rögtön az elején lefekteti Knausgård, a csodát akarja megmutatni lányának (…)
Egy igazán izgalmas írással nyitja meg a szeptemberi részt, az Alma című művel. Bevallom, azt hittem, hogy ezután is valami őszies jellegű témák jönnek majd, de be kellett látnom, hogy nincs benne ilyen irány. Vannak természeti jelenségeket, illetve állatokat bemutató ciklusok, mint például a Darázs, a Békák, Kígyók, Barna delfinek, Madarak vonulása vagy a Villám. Másrészről néhány esszé középpontjaikban a testrészek állnak, ilyen a Száj, az Ujjak, a Szeméremajkak, a Szem. Tárgyak és jelenségek lehetne egy újabb csoport, és végül vannak azok, amiket úgy neveztem el magamban, hogy tabudöntögetők. Ide sorolom a Pisi, a Rágógumi, a Hányadék és a Tetű című írásokat.
Úgy gondolom, hogy megéreztem valamit Knausgård tehetségéből. Olyan természetesen és szinte selymesen ír, hogy észre sem veszi az ember és már vége is a fejezetnek. Többször rácsodálkoztam arra, ahogyan egyik mondat szülte a következőt, szinte hullámzott az ember a sorok tetején. Minden gazdagsága mellett van benne egy minimalizmus, olyan, mintha minden szürke lenne és rezignált nyugalom övezné. Talán épp ez a sikerének a titka, hogy stílusa megnyugtatja az olvasót. Hanghordozásában mégis van valami távolságtartás nekem. Profi a legjavából, aki bizonyítja, hogy a semmiből is képes mesterit alkotni.

A tökéletes technikán túl azonban a szöveg sokszor kidobott. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez, egy még meg nem született kisgyerekhez címzett könyv, de mégis az olvasó lett a célközönsége a kiadás okán a memoárnak -vagy nevezzük inkább füves könyvnek-, így várhatom, hogy nekem szóljon. De több írásban is a felszínességet éreztem, nem ment igazi mélységekbe, a felszínt karcolgatta, és be kell vallanom, hogy úgy éreztem magam, mint akit átvertek. Sokszor találkoztam egyfajta okoskodással, üres frázisokkal, már-már közhelyekkel. A felfedezés élményét ugyan érezni véltem a különböző megragadott tárgyaknál, de nekem mindvégig kérdéses maradt, hogy valóban ezt akarja üzenni a lányának 2015-ből?

Minden neheztelésemen túl van ebben a kötetben valami izgalmas. Nagyon tetszett benne az a hangulat, amit a szerző ráragaszt az olvasójára, és óhatatlanul is megszólalt bennem valami hasonló figyelem, ami őt jellemezte. Olyan oldalról nézett rá a hozott témáira, ami nem egy tipikus megközelítés, tetszettek az elindulások, és akadt jó pár igazán kedves gondolat is, például ez: „A fogak nem úgy öregszenek, mint a test többi része, nem fog rajtuk az idő; ebben a fogban a kislányom örökre tízéves marad.”

Vegyes érzésekkel csuktam be a kötetet és megfogalmazódott bennem egy olyan gondolat, hogy talán a négy résznek egyben lehet egy nagyobb íve, hiszen a következő kötet, a Tél végén világra jön a kisleány, akihez szólnak a sorok. Alapvetően kíváncsi voltam, hogy ezek az emlékképek, melyeket felhasznált Knausgård, ezek valóban akkor, abban az őszben születtek, vagy utólagos, tudatos szerkesztés kapcsán kerültek egy válogatásba. Mindkét megközelítés érdekes lehet értelmezés szempontjából, hiszen szorosan véve nem az évszakok, így saját életciklusunk elmúlásának pillanatait és életérzéseit rögzítette, hanem azt, ami ott és akkor eszébe jutott. Ilyen oldalról nézve viszont hangsúlyossá válik, hogy ez mennyire inkább az apáról szól, egyfajta fogódzó a gyermeknek ahhoz, hogy ki is volt valójában az apja, mi érdekelte, milyen gondolatfutásai voltak.

Az olvasmányélményt mindenképp növelte a rendkívül ízléses kötet, örülök, hogy az eredeti borítóval jött ki. Néhány illusztráció is gazdagítja a könyvet, ezek értelmezése mindig izgalmas kihívás, szeretek ezen elgondolkodni. Kicsit szellősebbé teszik az amúgy szigorú, kötött formához ragaszkodó szerkesztést.

https://annamarie-irkal.blogspot.com/2022/03/knausgard-…

Ez is az irodalom feladata, hogy felismerést ébreszt. Az Ősz történetei nem csak jó olvasási élményeket, hanem jelentős a-ha élményeket is kínálnak az olvasónak. Imádtam minden betűjét.
https://gaboolvas.blogspot.com/2021/12/knausgard-osz.html

Sokan, látom, ezzel kezdik az ismerkedést Knausgard-ral, de ez nem jó ötlet, mert ebből a könyvből nem ismerhetjük meg az írót igazán, ahhoz meg kell harcolni. Ez csak egy füveskönyv, random tárgyak és fogalmak enciklopédiája. Nagyon meglepett, hogy a Harcomból megismert művelt, széles látókörű ember milyen pontatlan és néha ostoba tud lenni ezekben a kis írásokban, amikben bőven található tárgyi tévedés (a rovarok nem két részből állnak, hanem fej-tor-potroh, mint azt a kisiskolások is tudják, pl.) és sehová sem vezető okoskodás. Mert ugye az ember az ilyen típusú írásokban óhatatlanul a mögöttes tartalmat keresi a banalitás mögött, és félek, sok esetben itt semmi ilyesmi nem található.

Knausgard egy korábban olvasott fantasztikus novellájával örökre beírta magát a számomra legjobbak közé. Ez a könyve tiszteletre méltó célt tűzve maga elé bátran ajánlható anyukáknak, apukáknak, nagyszűlöknek – ha unokázhatnak –, mert példaértékű bölcsesség, megértés, világlátás sugárzik a szerző mindennapi tárgyakkal, emberekkel, élményekkel kapcsolatos gondolataiból. AJÁNLOM!

„megmutatom neked a világot, te pici emberke, és ezért lesz érdemes élnem.”

Azt mondja Knausgård, hogy vegyünk egy eseményt, a negyedik gyermeke születését, és nézzük meg, milyen lesz a világ, amibe születik.

Ez a kötet számomra elementáris erővel bizonyította be, hogy minden irodalom. Hogy nem szükséges cselekményt gyártani, nincs feltétlenül szükség fikcióra ahhoz, hogy gyönyörködhessünk a nyelv használatában és lehetőségeiben. Sőt, a léleknek van néha szüksége lelassulni annyira, hogy végignézzen egy naplementét, hogy figyelje az almákat a fán, hogy gondolkodjon a szem működéséről vagy hogy felidézze, mit érez Flaubert iránt.

Én nagyon élveztem ezt a fajta kápráztató elmélkedést, a csend hangját, ami szinte megszólalt itt a lapokon. Ez volt az első találkozásom az íróval, de egészen biztosan nem az utolsó, mert az a szépségre fókuszálás, amit itt csinált, nagyon tetszik nekem. Kicsivel nagyobb kohéziós erőnek örültem volna, de mivel sejtettem mit olvashatok majd, nem ért ez váratlanul.

Ajánlom azoknak, akiknek szemlélődésre van szükségük, akik képesek nézni percekig az ablakon átvillanó fényt, amint játszik a poháron. Én azt hiszem van olyan élethelyzet, hogy ennyi kell egy könyvtől. Én pedig Knausgård olvasóvá váltam. :)

Vegyesek az érzéseim, a gondolataim a könyvvel kapcsolatban. A rövid eszmefuttatások, gondolatfoszlányok olvasásakor néha úgy éreztem, hogy csak ír, tölti a lapokat, mert a kiadója felkérte, hogy írjon valamit, szinte mindegy, hogy mit, hisz a befutott, jól csengő nevével úgyis eladható lesz, biztos a siker.
Néha olyan érzésem volt, hogy biológia vagy fizikakönyvet olvasok, kissé laza értelmezésben. Máskor túlzásba vitte a tárgyakhoz való kötődést, és szájbarágósan magyarázott. Nem hiszem, hogy pl. a vécékagyló leírása , a pisi, a tetű, a hányadék, de akár a szeméremajkak részletező bemutatása betűk után kiáltozna. Van, ami nem való a papírra, s van, ahol az én ízlésem azt diktálja, hogy nem szabad az intimitást ennyire megerőszakolni, pőrére vetkőztetni. Nem kell feltétlenül kitárulkozni, kell, hogy megmaradjon valami a szeméremből.
Gyakran gondolkoztam azon, hogy ennek a gyűjteménynek így mi értelme van ? Hasonló meglátások bármely más, hétköznapi közember fejében megfogalmazódhatnak, mondjuk a hajnali kávézás közben. Csak Knausgard éppen le is írta őket.
Próbáltam azért átszűrni a lényeget, az „üzenetet”, ha van egyáltalán ilyen a kötetben. Arra jutottam, hogy a szerző örül az életnek, értékeli a lét minden percét. Tetszett a záró, „Szem” című írása. Ezért adtam a három csillagot. De egészében csalódás volt a rengeteg naturális leírás, a sok – sok üres lap, amellyel feltöltötték a könyvet, és az illusztrációk közül is csak kevés tetszett.

Ez volt az első Knausgårdom és nem okozott csalódást.
Éreztem némi hasonlóságot Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról című művel mind témában, mind stílusban.
Az író negyedik gyermeke születése alkalmából szeretné hétköznapi, jelentéktelennek tűnő dolgokon keresztül megmutatni neki a világ fontos dolgait.
Az egész írás nagyon közvetlen, személyes, ami rögtön berántja az olvasót.
Knausgard gészen szürreális módon csűri- csavarja a rövidke fejezetekre tagolt mondanivalóját, nagyszerűsége abban van, hogy mégis mindegyikben van egy- egy mélyen szántó gondolat, filozofikus elmélkedés, látszatra csak úgy mellékesen, valójában tökéletes módon felépítve a történeteket.
Személyes kedvencem a Gumicsizma című írás, egészen elérzékenyültem.
Bár régóta szemezek az író Harcom sorozatával, nem bánom, hogy végül ez lett az első olvasásom az írótól; abszolút meghozta a kedvem a többi műve olvasásához.

Egy szóval leíhatom : ZSENIÁLIS