Játék (Harcom 3.) 81 csillagozás

Karl Ove Knausgård: Játék

Monumentális életrajzi sorozatának harmadik részében a gyerekkorába kalauzol Karl Ove Knausgard. Ezúttal nem a felnőtt szerző tekint vissza fiatalabb énjére, hanem a kisgyerek meséli el, hogyan bukdácsolta végig a gyerek- és kamaszlét fájdalmas, felejthetetlen és kikerülhetetlen állomásait, testieket és lelkieket egyaránt. Családja a hatvanas évek legvégén költözött Oslóból Tromoyára, a könnyek, a szerelmek és az első traumák szigetére. A Játék megrázó krónikája annak, hogy milyen, ha egy családot nem a szeretet, hanem a félelem irányít. Központi figurája a Halálban megismert zsarnoki apa, akivel Knausgard végigbújócskázza az egész gyerekkorát, ám bárhová is rejtőzzön előle a házban vagy a szigeten, a férfi haragja mindenhol megtalálja.

Eredeti cím: Min kamp. Tredje bok

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Magvető, Budapest, 2018
416 oldal · ISBN: 9789631438024 · Fordította: Patat Bence
>!
Magvető, Budapest, 2018
416 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631437492 · Fordította: Patat Bence

Enciklopédia 4


Kedvencelte 21

Most olvassa 7

Várólistára tette 65

Kívánságlistára tette 90


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Karl Ove Knausgård: Játék

Arról, hogy Karl Ove Knausgård a kortárs világirodalom egyik legnagyobb és legnagyszabásúbb vállalkozásába fogott, mely során hat kötetben (többezer oldalon) megírta saját – valljuk be, eléggé hétköznapi – élettörténetét, már a hazai olvasók is bőven tudhatnak, ugyanis tavaly érkeztünk el idehaza a sorozat harmadik darabjához, a Játékhoz. Már az eddigi két kötet is elég komoly rajongótábort teremtett a különös norvégnek, ami áprilisban vélhetően tovább bővülhet, hiszen ő lesz a díszvendége a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak. Így, aki belevág ebbe a majd félezer oldalba, az már pontosan tudhatja, hogy mire számíthat, és bár ezúttal új fordítónk van, Patat Bence személyében, de az elbeszélői hang és a színvonal a régi.

A harmadik kötet ezúttal a szerző gyermek- és kamaszkorába kalauzol el bennünket, ahol nyomon követhetjük a kis Karl Ove öntudatra ébredését, majd általános iskolás éveit, hogy végül akkor búcsúzzunk el tőle, amikor örökre kilép gyermekkora világából. A Játék elsősorban az apjával való kapcsolatát állítja középpontba – aki már az első kötetben is fontos szerepet kapott, igaz, akkor már halottként, aki azonban még így sem engedte ki a karmai közül elbeszélőnket –, és aki a maga komorságával, szigorával, kiismerhetetlenségével és megkerülhetetlenségével végig beárnyékolta a ’70-es évek vidéki Norvégiájának néha napos, de többnyire viharos egét.

Ahogy az előző kötetekben, úgy itt is hihetetlen részletességgel és rendkívüli pontossággal körülírt pillanatok, események, helyszínek (szinte fénykép- vagy térképszerűen jelennek meg előttünk) állnak a középpontban. Ennek a technikának hála iszonyat könnyen bevonódunk a szövegbe, és szinte együtt érkezünk (késve) a kis Karl Ovéval az első nap az iskolába, együtt csavargunk a barátokkal az északi vadonban, együtt követünk el kisebb csínyeket, együtt próbálunk csajozni és mindig együtt próbáljuk megúszni a lebukást Apa előtt, akinek alig van egy-egy jó szava, és akitől többnyire egy-egy fülcsavarásra és pár napos szobafogságra futja.

Knausgård ezúttal is tartja magát saját énközpontú elveihez, és eszébe sem jut bemutatni, hogy ezt a testi-lelki terrort hogyan élte meg családjának másik két tagja (édesanyja és bátyja). A lényeg megint csak az ő személye és lelkivilága. Ami azért is paradox némileg, mert hiába vagyunk csak és kizárólag a tőlünk pár ezer kilométerre élő Karl Ove Knausgård utólag rekonstruált tudatában és emlékeiben, de hála a hihetetlen részletességnek és a gyakran felbukkanó, zömében a gyermekkorról szóló ragyogó esszébetéteknek, kizárt, hogy ne tudjunk jó pár eseménnyel, történéssel, szituációval azonosulni, mert a norvég van annyira jó, hogy saját élettörténetén folyton átfénylik – így vagy úgy – mindannyiunk gyermekkora.

Ezúttal sem kellett csalódnom Karl Ove Knausgård művében, ami minden tekintetben azonos színvonalú és felfogású folytatása a korábbi köteteknek, és mint ilyen, ezúttal sem a cselekményével nyűgöz le bennünket, hanem azzal, hogy képes egyetlen átlagember életének néhány, zömében eseménytelen pillanatában is felvillantani minden egyes ember életének egyediségét és megismételhetetlenségét, ráadásul úgy, hogy a végén a norvég sztárszerzőé helyett, óhatatlanul is a saját életünket vegyük górcső alá.

5 hozzászólás
Csabi P>!
Karl Ove Knausgård: Játék

Gondolkozom, vajon milyen iskolatáskám is volt elsőben. Nem sikerül felidézni, csak sejtem, hogy valami műanyagos, fémcsatos, felül átcsapó fedéllel, vagy mifenével, valószínűleg kék vagy zöld, mindenképpen háton hordható. Aljában morzsa. Akkor ez most emlékezés, vagy mégis mi? Ha az évtizedek felgyűlt tudásából összerakunk egy régi képet, akkor az emlék, vagy csupán egy elfogadható konstrukció? KOK Harcom szériájánál mindig ez a kérdés, csak itt hatványozottan merül fel, hiszen a kezdeteket tárgyalja.
Az író nem is lacafacázik, mindjárt az elején kifejti: https://moly.hu/idezetek/1030117. Az utolsó mondat pedig így hangzik: ”Nem sejtettem még, hogy a táj minden apró részlete és minden egyes benne élő ember örökre bevésődik az emlékezetembe, pontosan és precízen, úgyszólván az emlékek abszolút hallása révén.” Mit jelent mindez? Gondolhatjuk, hogy KOK megint csak szórakozik az olvasóval, el akarja bizonytalanítani, ahogy korábban is. Vagy, hogy annyira fontos volt az életének ez a kezdeti, kisiskolás szakasza, hogy minden apró mozzanat úgy él benne ma is, mintha csak ma történt volna. Amennyiben ez lehetséges. Nem kizárt.

A történet az első két kötethez képest teljesen lineáris, a könyv első fele az első osztályba kerülést, és azt a tanévet taglalja nagyon részletesen, majd következik egy kis eszmefuttatás a szülőkről, hogy aztán a könyv második felében már nagyobb ugrásokkal tárgyalja a következő hat évet. Felnövéstörténet, persze, őszinte és kegyetlen, hiszen egy pillanatig sem kegyes magához, vagyis a gyerekkori önmagához. A kis Karl Ove egy nehezen beilleszkedő, okostojás, néha kimondottan egy pöcs, a története egyik nagy lebőgésétől a másikig tart. Emellett megismerjük a családot, végre feltárul apjához való viszonyának gyökere, gyűlöletének forrása. Valóban, az író apja kegyetlenül és érzéketlenül viselkedett a gyerekeivel, a kis Karl Ove legfőbb gyerekkori élménye apjától való rettegése volt. Vártam, hogy majd beleás ebbe az író, feltár valamit az apjáról, miért lett ilyen, hogy alakult az élete, de ez végül is nem történt meg, az apa csak, mint valami fekete árny lebeg a történet felett, egy dementor, aki rossz, nem kell tudnunk, miért. Lehet, hogy később majd ez is megtörténik, de talán itt lett volna a legjobb helye.
Másrészt a végére már kicsit untam a gyerek viselt dolgait, nehéz volt azonosulni vele, könnyebben ment a felnőtt Karl Ove esetében, túl messze van már tőlem ez a gyerekkor, hogy a visszatérő problémái (elsősorban a lányok, persze, no meg a félig-meddig kiközösítettsége) ilyen távon fenntartsák az érdeklődésemet.

2 hozzászólás
dacecc P>!
Karl Ove Knausgård: Játék

Ez egy kicsit más volt, mint az eddigiek. Biztos, hogy a fordítás miatt is, ami amúgy szerintem erősen tartotta a színvonalat amit a Petrikovics fordította kötetek képviselnek. De a téma is más, az első két kötet többnyire a felnőtt Knausgardról szólt, ez viszont főleg egy kisgyerekről, aki még csak most szedi össze az első impulzusokat, amikből az író születik majd.
Olvasás közben eszembe jutott a Halál eleje, ami pont egy gyerekkori képpel indít, el is olvastam megint, mert kiváncsi voltam, hogy előjön-e ugyanaz a szövegben, de nem így történt. Ez amúgy nem jelent semmit, hacsak azt nem, hogy Knausgard egyáltalán nem csapong, mindennek helye van. Itt-ott vannak a könyveiben jelzések, kis szövegrészek, amik nem feltétlenül látszanak szorosan a szövegtestbe illőnek, mégis szerepük van, nem csak lógnak a levegőben. Mint egy kirakós, amit elkezdesz valahol, találsz 3-4 kis összeillő darabkát, majd félrerakod, amíg egy másik részt kezdesz el csinálni. Végül mindnek helye lesz.
Ez a kötet főleg a gyermeki világról és az apával való kapcsolatáról szól. Egy olyan gyermekkorról, ami akár idilli is lehetne, ha a zsarnoki apa nem lenne olyan zsarnoki. Az igazságtalan büntetések, a börtönhöz hasonlító szabályok otthon, a fizikai erőszak folyamatos lehetősége folyamatosan rombolja ezt a festői helyen történő gyerekkort. Olvasás után megnéztem a védőborítón a képet, hálistennek megvan még az öregfiú füle, pedig apu lelkiismeretesen igyekezett lecsavarni minden alkalommal, mikor dühös volt.
Ami még szerintem kifejezetten erős benne, az a rengeteg elfojtás, ami nem csak a kis Karl Ove-ban van meg, hanem a szöveg szintjén érzékelhető minden karakteren a családban. Olyan elejtett kis mondatok ezek, amik azt mutatják, hogy nem csak a címszereplő szenvedte meg ezt a légkört, hanem mindenki a családból. De kibontva csak Karl Ove nézőpontját kapjuk meg, ami persze természetes egy ilyen énközpontú könyvnél.

Chöpp >!
Karl Ove Knausgård: Játék

Vannak olyan csoportosan felbukkanó, egymást maguk után rángató emlékek, amiket szépen sorjában – vagy egészen egyszerűen ahogy jönnek – le KELL írni. Így: KELL. Mert ezek az agresszív fajtából valók, amiktől az ember nehezen szabadul, vagy még akkor sem szabadul, ha nagyon akar. Szerencsére a csoport tagjai között vannak olyanok is, amik ízüket, szagukat és formájukat tekintve Csodák. Ezek is fellelhetők itt-ott az emlékfolyam képei között. Ez a járulékos nyereség kategória. A felhős, borús, jéghideg, nyakadba furakodó szilánkesős emlékek viszont szerfelett megrengetik az ember lelkének napsütötte tájait. Szabadulóművészek sem bírják lerázni magukról a gyermekkori sebek és bántalmak nehéz láncait. Ezekért értékeltem azt a részt 4 csillagosra. Formailag teljesen rendben van. Várom az Életet.

robinson P>!
Karl Ove Knausgård: Játék

Az első kötet után itt újra a gyerekkoré a főszerep. A Játékban még inkább benne van az a kegyetlenség-rettegés játszma a felnőtt apa és a gyerek fiú között. Az eddigi három részből nekem ez volt a legjobb, bár mindegyik zseniális. Ez egy jó dolog olvasás közben, hogy a történet visszavisz a saját gyermekkori tapasztalataimhoz, élményeimhez.

https://gaboolvas.blogspot.com/2019/04/jatek.html

nola P>!
Karl Ove Knausgård: Játék

Úgy érzem, meg kell magyaráznom a négy csillagot. Mert ha nincs a sorozat többi része, akkor adnék én erre 6 csillagot is.
Ez a rész önmagában nézve is kerek, és sokkal hagyományosabb formailag, mint a többi. Ez volt az egyik, ami kicsit zavart. Mert nem ezt vártam. A másik, hogy sokkal jobban érdekel a felnőtt Knausgard filozofikus esszékkel meg-megszakított elbeszélésfolyama.
De ha eltekintek ezektől az erősen öntörvényű elvárásaimtól, akkor éppen hogy azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy ha a többi részt nem is, de ezt mindenképp olvassa el.
Őszinte, megdöbbentően realista, és kitárulkozó leírása egy fájdalmas, mégis szomorúan hétköznapi gyermekkornak.

(Meglepő, de észre sem lehet venni, hogy Patat Bence vette át a fordítást. Knausgard hangja változatlan maradt, és azt hiszem, ez is bizonyítja, hogy mind Petrikovics Edit, mind Patat Bence fantasztikus fordítók.)

Ildó P>!
Karl Ove Knausgård: Játék

     Vannak ötéves korom előtti emlékeim, melyek kitörölhetetlenül beleégtek az emlékezetembe. Sok minden újra felidéződött bennem olvasás közben. Akár jók, amikre szívesen emlékszik vissza az ember, akár rosszak, melyeket jobb lenne feledni.
     Emlékszem a kedvenc ruhadarabjaimra, egy Mickey egeres ingre, a kockás kabátomra, amelynek belsejében színes szamarak voltak. Mennyire sajnáltaim, mikor kinőttem őket.
     De ismerem gyermekkori önmagam a fennmaradt családi anekdotákból, amelyek minden összejövetelen, együtt töltött ünnepnapon elkerültek; a megőrzött képeken, melyek nagyon is fontosak minden ember életében, olyan dolgok, amiket majd megoszthatunk egy másik emberrel, aki számunkra vált fontossá. Mert emlékszem a pillanatra, amikor először pillanthattam bele a ma már férjem gyerekkori albumaiba, és mennyire fontosnak éreztem azt, amikor én mutattam meg neki ezeket magamról, amikor új részem nyílt meg számára.
     Emlékszem, hogy már nagyobbacska gyerekként hétvégente mentünk Mamáékhoz Apuval a régi Skodájával, aminek még B-vel kezdődött a rendszáma. Vagy a garázs felől állt meg a házuknál vagy a sínek felől. Aztán volt mikor biciklivel mentünk, de bárhogy is volt, a zöld kockás hátizsákom mindig velem volt, benne az aktuális kedvenceimmel, amik közt mindig voltak ceruzák, papírok, füzetek.
     Emlékszem az ebihalneveldénkre, a fűlevesekre, amiket főztünk és a csigafarmunkra is. A szalmabálákon játszottunk, ugráltunk, és aztán mindenünk viszketett.
     Emlékszem a macskákra, amik Mamáékmál voltak, legfőképp Móricra, aki csak úgy odacsapódott hozzájuk, és gyönyörű cirmos lett belőle.
     Karl Ove könyve ezeket és ehhez hasonlóakat idézett fel bennem. A könyv elején olyan erővel tolultak fel a saját emlékeim, hogy folyamatosan két gyerekkor története jelent meg előttem: amit olvastam, és amit én éltem át egykor. Aztán a sajátom egyre háttérbe került, egyre távolodtam a leírt érzelmektől. Azt a tehetetlen dühöt, gyűlöletet soha nem éreztem, mint amit Karl Ove az apja iránt, mégis ezeket a részeket olvasva az én gyomrom is összeszorult. Nem csak az őszinte vallomás nyújtott felejthetetlen élményt, hanem az is, amit ez kiváltott belőlem.

3 hozzászólás
ddani>!
Karl Ove Knausgård: Játék

Rettentő közvetlen ez a gyermekkor-kamaszkor történet.Sokféle felnőtt érzékenység is felmerül a narrációban, a társadalmi kontextus fejtegetése az elején már kívül helyezi az elbeszélőt a saját gyerekkorán. Úgy meséli el ahogy ember soha semmit nem mesél: belemerül a részletekbe, és olyan felbontásban hozza elő az emlékeket, ami a hitelesség határait ha nem is feszegeti, de legalábbis újradefiniálja, hogy ennek az egésznek jusson hely. Például az olvasóban.
Knausgård a szerző a saját gyermekkora és kiskamaszkora eseményeit meséli rengeteg kimerítő leírással, amik valahogy kellenek is a púpozott trauma-adagok közé, mellé, miatt. Egy olyan tanúvallomás ez, ami teljesen szenvtelenül, tárgyilagosan igyekszik saját maga mellett megállni. Ahogy a trauma-feldolgozásban tenné egy értő tanú – már ha lenne egy ilyen regényterjedelmű tér ilyesmire. Itt pedig lett.
A fordítás remekül hozta a szenvtelen, ítéletmentes, tárgyilagos hangvételt, ez eleinte kissé modorosnak hatott, ám hamar rájöttem mire megy ki ez az egész, és nagyon megszerettem végül a magyar hangot (is).
Maga a cselekmény (spoilerezés sosincs! most sem lesz cselekményleírás) egy tipikusnak, alsó-középosztálybelinek, hetvenes-nyolcvanas évek fordulóinak vehető helyzet, kontrolláló és dühkitöréses apa, mellette balanszként kollaboráló amúgy nagyjából normálisnak tűnő anya, két fiuk közül a kisebbik mesél. Otthon és iskola, barátok, osztálytársak, más felnőttek, tehát a gyerekkor zárt világának az apránkénti tágulása, és az egész családi közeg nyomorúsága bontakozik ki. Az elbeszélés reflektált is, tárgyilagos is, nem sajnálja és nem sajnáltatja magát, nem is nagyít fel vagy hallgat el úgy tűnik semmit, és énnekem ebben van valami egészen kiakasztó, valami hajmeresztő. Igaziból úgy tökéletes ez, hogy tényleg csak rontana az egész érvényességén bármiféle minősítés, kommentár, akármi, ami nem a történet belsejéből jön. Mert így szóhoz jut, megszólal egy letűnt érzelmi világ, ami saját magaként válik itt átélhetővé. Nagy dolog ide jutni felnőtt fejjel, hogy az ember képes legyen így viszonyulni saját magához, és a saját történetéhez.
A szerző korábbi könyveit nem olvastam, de ha jól értettem a Harcom első két része amúgy sem ilyen, úgyhogy nem is nagyon bánom*. Óriási könyv ez. Nagyon hálás vagyok érte.

*ja, amúgy de, és jól el is lesznek olvasva.

pennac>!
Karl Ove Knausgård: Játék

Mi lehet az oka annak, hogy egy nálam egy generációval fiatalabb, egy norvég kisvárosban felnőtt férfi gyerekkora ennyire érdekel engem? Mi a titka? Azt hiszem, minden írói erénye mellett leginkább a feltétlen őszinteség. És ezen nem a történet valóságtartalmát értem..

mozgokep016>!
Karl Ove Knausgård: Játék

Amíg az előző két kötetnél egy pillanatig sem gondolkoztam a pontozáson, most tulajdonképpen azért adtam ennyit, mert egyáltalán felmerült bennem a kérdés. A korábbiak olvasása közben gyakorlatilag megszűntem tudatos lényként létezni, és minden érzésemmel, érzékszervemmel, gondolatommal éltem a könyvbeli világot, és csak néha, lélegzetet venni bukkantam fel. Ez most annyiban volt más, hogy egy nagyon pici kívülállással, rálátással olvastam a szöveget, sokszor reflektálva az olvasottakra. Igazából két dolog körüljártak a gondolataim: az egyik irodalmi, a másik emberi természetű kérdés. Mitől működik így ez a szöveg? Magának a szövegnek a titkára gondolok, és nem az önéletrajziság/nem önéletrajziság kérdésére (ez számomra nagyjából érdektelen). A másik az apa alakja és az anya felelőssége – irodalomtól teljesen (vagy éppen hogy nem) függetlenül. Az elsőre még mindig nincs megnyugtató válaszom. A másodikra nem is kell, hogy legyen. Egyszóval ugyanúgy várom a következő olvasást, mint eddig. Szóval, igen, akár öt csillag is lehetne.


Népszerű idézetek

n P>!

Sosem telik olyan gyorsan az idő, sosem olyan rövid egy óra, mint gyermekkorunkban. Minden nyitva áll, hol ide szaladunk, hol oda, hol ezt csináljuk, hol azt, és már le is ment a nap, és ott találjuk magunkat a koromsötétben, mintha az idő hirtelen sorompóként csukódna le előttünk: jaj, ne, máris kilenc óra lenne? Ugyanakkor sosem telik olyan lassan az idő, sosem tart tovább egy óra, mint gyermekkorunkban. Ha eltűnik a nyitottság, eltűnnek a lehetőségek, hogy – akár gondolatban, akár fizikai valónkban – hol ide, hol oda szaladjunk, minden egyes perc sorompóvá válik, az idő egy szoba, ami foglyul ejt bennünket.

132. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
robinson P>!

Sosem telik olyan gyorsan az idő, sosem olyan rövid egy óra, mint gyermekkorunkban.

4 hozzászólás
n P>!

Az emlékezet nem beszámítható dimenzió az életben. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem az igazságot helyezi az első helyre. Sohasem az igazság követelményén múlik, hogy helyesen idéz-e fel egy eseményt, vagy sem. A saját érdekeinken múlik. Az emlékezet pragmatikus, megbízhatatlan, becsapós, de semmiképp sem ellenséges vagy gonosz módon; éppen ellenkezőleg, mindent megtesz azért, hogy a gazdája elégedett legyen vele. Valamit kiszorít a feledés légüres terébe, valamit a felismerhetetlenségig eltorzít, valamit nagyvonalúan félreért, valamire pedig – és ez a valami szinte semmi – tisztán, élesen és pontosan emlékszik. És hogy mire emlékszik pontosan, azt bizony sosem te döntöd el.

14. oldal

Chöpp >!

Mindaz, amit olvastam, arra tanított, hogy bátornak kell lenni, hogy talán a bátorság a legfontosabb; hogy mindenben őszintének és becsületesnek kell lenni, és sosem szabad elárulni másokat. Meg hogy sosem szabad feladni, ki kell tartani, mert ha az ember állhatatos, egyenes gerincű, bátor és becsületes, bármennyire magányossá teszi is mindez, és bármennyire csak önmagára számíthat is, végül elnyeri jutalmát.

262. oldal

n P>!

Különös, hogy minden nagy fának saját egyénisége van, amely az egészen egyedi helyzetében és a gyökerek, a kéreg, az ágak, a fény- és árnyékviszonyok alkotta kisugárzásában nyilvánul meg. Mintha beszélnének. Persze nem hallható hangon, hanem a lényükkel, amely mintha kinyújtózna azok felé, akik nézik őket. És csak arról beszélnének, hogy mik ők, semmi másról.

77. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fa
n P>!

A fényképeket a korszakról készítjük, nem az abban élő emberekről: ők nem engednek bepillantást a lelkükbe.

13. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fénykép
Chöpp >!

Minden szerdán mindkét kezemben egy-egy könyvekkel megrakott szatyorral ballagtam le az arendali könyvtár lépcsőjén. Anyával és Yngvével, akik szintén őrült mennyiségeket kölcsönöztek, elsétáltunk a kocsiig, hazamentünk, leheveredtem az ágyra, és szinte minden este, egész szombaton és egész vasárnap olvastam…

260. oldal

2 hozzászólás
Chöpp >!

Átadtam a helyen a buszon az időseknek, amikor kiléptek a boltból, felajánlottam, hogy cipelem a csomagjukat, sosem leskelődtem kocsik után, nem rongáltam meg semmit, nem próbáltam csúzlival madarakat ölni, a lábam elé néztem, nehogy eltapossak egy hangyát vagy bogarat, sőt amikor tavasszal virágot szedtem Geirrel vagy valaki mással Anyának vagy Apának, összeszorult a szívem, hogy életeket oltok ki.

264. oldal

ddani>!

– Beleolvastál már a könyvbe, amit kaptál?
Bólintottam.
– Tegnap kezdtem el. Nagyon jónak tűnik. Igazából most akarom folytatni.
– Folytasd csak – mondta. – Negyedóra múlva eszünk.
Amikor pénteken megérkezett, mindig hozott valamit, ezúttal egy könyvet. A Szigetvilág varázslója volt a címe, egy bizonyos Ursula K. Le Guin írta, és már az első néhány oldal után tudtam, hogy ez egy egészen zseniális könyv.

245. oldal

3 hozzászólás
Chöpp >!

… egy körön belüli kör belsejében lévő körön laktunk.

155. oldal


A sorozat következő kötete

Harcom sorozat · Összehasonlítás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Per Petterson: Lótolvajok
Per Petterson: Megtagadom
Carl Frode Tiller: Bekerítés 2
Per Petterson: Irány Szibéria
Brynjulf Jung Tjønn: A világ legszebb mosolya
Anne Karin Elstad: Mert a napok gonoszok
Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv
Nora Szentiványi: A lakás
Bjørn Sortland: Az őszinteség perce
Þórdís Gísladóttir: Randalín és Mundi