Játék (Harcom 3.) 37 csillagozás

Karl Ove Knausgård: Játék

Monumentális életrajzi sorozatának harmadik részében a gyerekkorába kalauzol Karl Ove Knausgard. Ezúttal nem a felnőtt szerző tekint vissza fiatalabb énjére, hanem a kisgyerek meséli el, hogyan bukdácsolta végig a gyerek- és kamaszlét fájdalmas, felejthetetlen és kikerülhetetlen állomásait, testieket és lelkieket egyaránt. Családja a hatvanas évek legvégén költözött Oslóból Tromoyára, a könnyek, a szerelmek és az első traumák szigetére. A Játék megrázó krónikája annak, hogy milyen, ha egy családot nem a szeretet, hanem a félelem irányít. Központi figurája a Halálban megismert zsarnoki apa, akivel Knausgard végigbújócskázza az egész gyerekkorát, ám bárhová is rejtőzzön előle a házban vagy a szigeten, a férfi haragja mindenhol megtalálja.

Eredeti cím: Min kamp. Tredje bok

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Magvető, Budapest, 2018
416 oldal · ISBN: 9789631438024 · Fordította: Patat Bence
>!
Magvető, Budapest, 2018
416 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631437492 · Fordította: Patat Bence

Enciklopédia 3


Kedvencelte 11

Most olvassa 3

Várólistára tette 33

Kívánságlistára tette 40


Kiemelt értékelések

>!
giggs85 P
Karl Ove Knausgård: Játék

Arról, hogy Karl Ove Knausgård a kortárs világirodalom egyik legnagyobb és legnagyszabásúbb vállalkozásába fogott, mely során hat kötetben (többezer oldalon) megírta saját – valljuk be, eléggé hétköznapi – élettörténetét, már a hazai olvasók is bőven tudhatnak, ugyanis tavaly érkeztünk el idehaza a sorozat harmadik darabjához, a Játékhoz. Már az eddigi két kötet is elég komoly rajongótábort teremtett a különös norvégnek, ami áprilisban vélhetően tovább bővülhet, hiszen ő lesz a díszvendége a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak. Így, aki belevág ebbe a majd félezer oldalba, az már pontosan tudhatja, hogy mire számíthat, és bár ezúttal új fordítónk van, Patat Bence személyében, de az elbeszélői hang és a színvonal a régi.

A harmadik kötet ezúttal a szerző gyermek- és kamaszkorába kalauzol el bennünket, ahol nyomon követhetjük a kis Karl Ove öntudatra ébredését, majd általános iskolás éveit, hogy végül akkor búcsúzzunk el tőle, amikor örökre kilép gyermekkora világából. A Játék elsősorban az apjával való kapcsolatát állítja középpontba – aki már az első kötetben is fontos szerepet kapott, igaz, akkor már halottként, aki azonban még így sem engedte ki a karmai közül elbeszélőnket –, és aki a maga komorságával, szigorával, kiismerhetetlenségével és megkerülhetetlenségével végig beárnyékolta a ’70-es évek vidéki Norvégiájának néha napos, de többnyire viharos egét.

Ahogy az előző kötetekben, úgy itt is hihetetlen részletességgel és rendkívüli pontossággal körülírt pillanatok, események, helyszínek (szinte fénykép- vagy térképszerűen jelennek meg előttünk) állnak a középpontban. Ennek a technikának hála iszonyat könnyen bevonódunk a szövegbe, és szinte együtt érkezünk (késve) a kis Karl Ovéval az első nap az iskolába, együtt csavargunk a barátokkal az északi vadonban, együtt követünk el kisebb csínyeket, együtt próbálunk csajozni és mindig együtt próbáljuk megúszni a lebukást Apa előtt, akinek alig van egy-egy jó szava, és akitől többnyire egy-egy fülcsavarásra és pár napos szobafogságra futja.

Knausgård ezúttal is tartja magát saját énközpontú elveihez, és eszébe sem jut bemutatni, hogy ezt a testi-lelki terrort hogyan élte meg családjának másik két tagja (édesanyja és bátyja). A lényeg megint csak az ő személye és lelkivilága. Ami azért is paradox némileg, mert hiába vagyunk csak és kizárólag a tőlünk pár ezer kilométerre élő Karl Ove Knausgård utólag rekonstruált tudatában és emlékeiben, de hála a hihetetlen részletességnek és a gyakran felbukkanó, zömében a gyermekkorról szóló ragyogó esszébetéteknek, kizárt, hogy ne tudjunk jó pár eseménnyel, történéssel, szituációval azonosulni, mert a norvég van annyira jó, hogy saját élettörténetén folyton átfénylik – így vagy úgy – mindannyiunk gyermekkora.

Ezúttal sem kellett csalódnom Karl Ove Knausgård művében, ami minden tekintetben azonos színvonalú és felfogású folytatása a korábbi köteteknek, és mint ilyen, ezúttal sem a cselekményével nyűgöz le bennünket, hanem azzal, hogy képes egyetlen átlagember életének néhány, zömében eseménytelen pillanatában is felvillantani minden egyes ember életének egyediségét és megismételhetetlenségét, ráadásul úgy, hogy a végén a norvég sztárszerzőé helyett, óhatatlanul is a saját életünket vegyük górcső alá.

4 hozzászólás
>!
Csabi P
Karl Ove Knausgård: Játék

Gondolkozom, vajon milyen iskolatáskám is volt elsőben. Nem sikerül felidézni, csak sejtem, hogy valami műanyagos, fémcsatos, felül átcsapó fedéllel, vagy mifenével, valószínűleg kék vagy zöld, mindenképpen háton hordható. Aljában morzsa. Akkor ez most emlékezés, vagy mégis mi? Ha az évtizedek felgyűlt tudásából összerakunk egy régi képet, akkor az emlék, vagy csupán egy elfogadható konstrukció? KOK Harcom szériájánál mindig ez a kérdés, csak itt hatványozottan merül fel, hiszen a kezdeteket tárgyalja.
Az író nem is lacafacázik, mindjárt az elején kifejti: https://moly.hu/idezetek/1030117. Az utolsó mondat pedig így hangzik: ”Nem sejtettem még, hogy a táj minden apró részlete és minden egyes benne élő ember örökre bevésődik az emlékezetembe, pontosan és precízen, úgyszólván az emlékek abszolút hallása révén.” Mit jelent mindez? Gondolhatjuk, hogy KOK megint csak szórakozik az olvasóval, el akarja bizonytalanítani, ahogy korábban is. Vagy, hogy annyira fontos volt az életének ez a kezdeti, kisiskolás szakasza, hogy minden apró mozzanat úgy él benne ma is, mintha csak ma történt volna. Amennyiben ez lehetséges. Nem kizárt.

A történet az első két kötethez képest teljesen lineáris, a könyv első fele az első osztályba kerülést, és azt a tanévet taglalja nagyon részletesen, majd következik egy kis eszmefuttatás a szülőkről, hogy aztán a könyv második felében már nagyobb ugrásokkal tárgyalja a következő hat évet. Felnövéstörténet, persze, őszinte és kegyetlen, hiszen egy pillanatig sem kegyes magához, vagyis a gyerekkori önmagához. A kis Karl Ove egy nehezen beilleszkedő, okostojás, néha kimondottan egy pöcs, a története egyik nagy lebőgésétől a másikig tart. Emellett megismerjük a családot, végre feltárul apjához való viszonyának gyökere, gyűlöletének forrása. Valóban, az író apja kegyetlenül és érzéketlenül viselkedett a gyerekeivel, a kis Karl Ove legfőbb gyerekkori élménye apjától való rettegése volt. Vártam, hogy majd beleás ebbe az író, feltár valamit az apjáról, miért lett ilyen, hogy alakult az élete, de ez végül is nem történt meg, az apa csak, mint valami fekete árny lebeg a történet felett, egy dementor, aki rossz, nem kell tudnunk, miért. Lehet, hogy később majd ez is megtörténik, de talán itt lett volna a legjobb helye.
Másrészt a végére már kicsit untam a gyerek viselt dolgait, nehéz volt azonosulni vele, könnyebben ment a felnőtt Karl Ove esetében, túl messze van már tőlem ez a gyerekkor, hogy a visszatérő problémái (elsősorban a lányok, persze, no meg a félig-meddig kiközösítettsége) ilyen távon fenntartsák az érdeklődésemet.

2 hozzászólás
>!
dacecc P
Karl Ove Knausgård: Játék

Ez egy kicsit más volt, mint az eddigiek. Biztos, hogy a fordítás miatt is, ami amúgy szerintem erősen tartotta a színvonalat amit a Petrikovics fordította kötetek képviselnek. De a téma is más, az első két kötet többnyire a felnőtt Knausgardról szólt, ez viszont főleg egy kisgyerekről, aki még csak most szedi össze az első impulzusokat, amikből az író születik majd.
Olvasás közben eszembe jutott a Halál eleje, ami pont egy gyerekkori képpel indít, el is olvastam megint, mert kiváncsi voltam, hogy előjön-e ugyanaz a szövegben, de nem így történt. Ez amúgy nem jelent semmit, hacsak azt nem, hogy Knausgard egyáltalán nem csapong, mindennek helye van. Itt-ott vannak a könyveiben jelzések, kis szövegrészek, amik nem feltétlenül látszanak szorosan a szövegtestbe illőnek, mégis szerepük van, nem csak lógnak a levegőben. Mint egy kirakós, amit elkezdesz valahol, találsz 3-4 kis összeillő darabkát, majd félrerakod, amíg egy másik részt kezdesz el csinálni. Végül mindnek helye lesz.
Ez a kötet főleg a gyermeki világról és az apával való kapcsolatáról szól. Egy olyan gyermekkorról, ami akár idilli is lehetne, ha a zsarnoki apa nem lenne olyan zsarnoki. Az igazságtalan büntetések, a börtönhöz hasonlító szabályok otthon, a fizikai erőszak folyamatos lehetősége folyamatosan rombolja ezt a festői helyen történő gyerekkort. Olvasás után megnéztem a védőborítón a képet, hálistennek megvan még az öregfiú füle, pedig apu lelkiismeretesen igyekezett lecsavarni minden alkalommal, mikor dühös volt.
Ami még szerintem kifejezetten erős benne, az a rengeteg elfojtás, ami nem csak a kis Karl Ove-ban van meg, hanem a szöveg szintjén érzékelhető minden karakteren a családban. Olyan elejtett kis mondatok ezek, amik azt mutatják, hogy nem csak a címszereplő szenvedte meg ezt a légkört, hanem mindenki a családból. De kibontva csak Karl Ove nézőpontját kapjuk meg, ami persze természetes egy ilyen énközpontú könyvnél.

>!
robinson P
Karl Ove Knausgård: Játék

Az első kötet után itt újra a gyerekkoré a főszerep. A Játékban még inkább benne van az a kegyetlenség-rettegés játszma a felnőtt apa és a gyerek fiú között. Az eddigi három részből nekem ez volt a legjobb, bár mindegyik zseniális.
hamarosan bővebben is.

>!
ddani P
Karl Ove Knausgård: Játék

Rettentő közvetlen ez a gyermekkor-kamaszkor történet.Sokféle felnőtt érzékenység is felmerül a narrációban, a társadalmi kontextus fejtegetése az elején már kívül helyezi az elbeszélőt a saját gyerekkorán. Úgy meséli el ahogy ember soha semmit nem mesél: belemerül a részletekbe, és olyan felbontásban hozza elő az emlékeket, ami a hitelesség határait ha nem is feszegeti, de legalábbis újradefiniálja, hogy ennek az egésznek jusson hely. Például az olvasóban.
Knausgård a szerző a saját gyermekkora és kiskamaszkora eseményeit meséli rengeteg kimerítő leírással, amik valahogy kellenek is a púpozott trauma-adagok közé, mellé, miatt. Egy olyan tanúvallomás ez, ami teljesen szenvtelenül, tárgyilagosan igyekszik saját maga mellett megállni. Ahogy a trauma-feldolgozásban tenné egy értő tanú – már ha lenne egy ilyen regényterjedelmű tér ilyesmire. Itt pedig lett.
A fordítás remekül hozta a szenvtelen, ítéletmentes, tárgyilagos hangvételt, ez eleinte kissé modorosnak hatott, ám hamar rájöttem mire megy ki ez az egész, és nagyon megszerettem végül a magyar hangot (is).
Maga a cselekmény (spoilerezés sosincs! most sem lesz cselekményleírás) egy tipikusnak, alsó-középosztálybelinek, hetvenes-nyolcvanas évek fordulóinak vehető helyzet, kontrolláló és dühkitöréses apa, mellette balanszként kollaboráló amúgy nagyjából normálisnak tűnő anya, két fiuk közül a kisebbik mesél. Otthon és iskola, barátok, osztálytársak, más felnőttek, tehát a gyerekkor zárt világának az apránkénti tágulása, és az egész családi közeg nyomorúsága bontakozik ki. Az elbeszélés reflektált is, tárgyilagos is, nem sajnálja és nem sajnáltatja magát, nem is nagyít fel vagy hallgat el úgy tűnik semmit, és énnekem ebben van valami egészen kiakasztó, valami hajmeresztő. Igaziból úgy tökéletes ez, hogy tényleg csak rontana az egész érvényességén bármiféle minősítés, kommentár, akármi, ami nem a történet belsejéből jön. Mert így szóhoz jut, megszólal egy letűnt érzelmi világ, ami saját magaként válik itt átélhetővé. Nagy dolog ide jutni felnőtt fejjel, hogy az ember képes legyen így viszonyulni saját magához, és a saját történetéhez.
A szerző korábbi könyveit nem olvastam, de ha jól értettem a Harcom első két része amúgy sem ilyen, úgyhogy nem is nagyon bánom*. Óriási könyv ez. Nagyon hálás vagyok érte.

*ja, amúgy de, és jól el is lesznek olvasva.

>!
Hegerobin
Karl Ove Knausgård: Játék

Lehetetlen külön kezelni az előző két kötettől, éppen ezért furcsállottam is eleinte, hogy miért nem ezzel kezdte a sort a szerző, hiszen az 1. kötetben az apjával kapcsolatos sok „visszahatás” forrása ebben a könyvben olvasható. Aztán lassanként ráéreztem, hogy így tudunk leginkább Karl Ove nézőpontjába kerülni, amikor úgy megyünk végig a gyerekkor eseményein, hogy a háttérben (ami ezúttal a jövő háttere) elmosódva ott vannak az elkövetkezők. Ott van az Apja, Anyja, Yngve, Geir jövője, mint ahogy már ő sem tud úgy nézni rájuk, hogy nem tudja, hova vitte őket az élet. A Harcomról még mindig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, a „emlékezés abszolút hallása” és az irodalmi része egyaránt a legnagyobbak közé emeli Knausgardot.

P.s.: Ugyan tartottam a fordítóváltástól, de Patat Bence tökéletes munkát végzett (ugyan csak angolul olvastam még Knausgardot, de azért a jó fordítást asszem, lehet érezni norvégtudás nélkül is). És a Könyvfesztiválra jön is Karl Ove… komolyan, számomra nincs nála nagyobb rocksztár!

>!
mbazsa
Karl Ove Knausgård: Játék

Hát igen, eljutottunk a Harcom feléig. Szóval akkor milyen is Knausgard legújabb magyarul megjelent regénye? Nos, akinek az előző kettő kötet bejött, annak ez is befog. A hangulatát tekintve leginkább a Halál első felére emlékeztet. Talán csak azért, mert életkorban az első kötet elbeszélő-főhőse közelebb áll a harmadik kötet narrátorához. Lényegében a gyermek Knausgard életét követhetjük végig az általános iskolai éveiben. A regényben nem történik semmi rendkívüli, mint ahogyan az már a Harcomban történni szokott, vagyis inkább nem szokott. Betekintést nyerhetünk a Knausgard család mindennapjaiba, és még jobban megismerhetjük őket.

Az apa figurája mindenképpen kulcsszerepet tölt be, hiszen vele már az első kötetben is találkozhattunk, itt azonban egy újabb (sötétebb) arcát ismerhetjük meg, amire már korábban voltak célzások. Bár számomra még ezek után sem teljesen világos, hogy a fater személyisége miért olyan, amilyen, erre csak találgatni tudok. A nagyszülőkről (mind apai, mind anyai részről) ehhez képest elég keveset tudunk meg a könyvből. Persze nem kérhetem számon a szerzőt, hiszen ebben a regényben az író elsősorban arra fókuszál, hogy ő miért lett olyan, amilyen, és ennek nyilván az apa karaktere a kulcsfigurája

Bevallom, nekem fel se tűnt, hogy közben fordítóváltás történt, bár mondjuk angolul sem olvastam az előző köteteket, nem hogy norvégul. De hát, ami késik, az úgyis elmúlik.

A kérdés továbbra is csak az csupán, hogy az a színvonal, amit Knausgard eddig hozott, ki tart-e a regényfolyam végéig is.

Szerencsére a következő kötetig már nem kell sokat várnunk, hiszen idén tavasszal a negyedik rész mellett maga Knausgard is kis hazánkba érkezik :)

>!
tündérróka
Karl Ove Knausgård: Játék

Sajnos borzasztó sokáig elhúzódott ennek a résznek az olvasása – legfőképpen amiatt, mert közben meg kellett írnom egy szakdolgozatot, de azért abban is biztos vagyok, hogy simán haladtam volna vele, ha csak fele olyan jó, mint az előző két kötet… Előre tudtam, hogy a Játék lesz az, ami a legkevésbé fog tetszeni, mivel a gyerekkori emlékek majdnem teljesen hidegen hagynak. Kivéve persze azokat a brutális és egészen felháborító részeket, amik az apjával való konfrontációkat írják le. Ezekért a visszaemlékezésekért, és a vége felé ábrázolt prepubertás kori szexuális vágyak miatt volt érdemes mégis elolvasni (megírni…). Valamint az is sokat hozzáadott a felnőtt elbeszélő megértéséhez, hogy kiderült, volt valami élőképe a férfiasság elvesztésétől való félelemnek.
Remélem, és úgy hiszem, a következő kötet megint annyira be fog szippantani, mint az első kettő.

>!
Nikolett_Kapocsi
Karl Ove Knausgård: Játék

Elérkeztem hát a regényfolyam feléhez. A szövegen szerencsére egyáltalán nem érezni, más a fordítója, mint az első két résznek, ugyanazt az olvasói élményt kaptam. A korábbi részekhez hasonlóan itt is hosszú – hosszú mesélések, visszaemlékezések során kapunk képet Karl Ove iskolás éveiről, egy – egy számára fontosabb időszakról (pl. az első iskolaév, első szerelem) rendkívüli részletekre lebontva, amelyek most sem unalmasak egy másodpercig sem. Olvasás közben óhatatlanul visszaemlékeztem a saját gyermekkoromra és olyan gondolat és emlékezésfolyamatot indított el bennem, amely napközben, minden más tevékenység során is végigkísért. A regényt eközben – a korábbi részekhez hasonlóan, de valahogy most sokkal nyomasztóbban – végig áthatja az apa személye, jelenléte, illetve a jelen nem léte is. Zseniális írói megoldás, hogy rengeteg hétköznapi, kis banális történet elmesélése közben, mintegy véletlenül beszúrva néhány oldalban, olykor néhány sorban leírja az apja által okozott fizikai és főként érzelmi erőszakot. Döbbenetes. Véleményem szerint így sokkal erősebb érzelmeket vált ki az olvasóban (bennem biztosan), mintha külön kiemelve jelennének meg ezek a részek. Ezzel a könyvvel is úgy voltam, mint az előző részekkel, hogy az olvasást követően még napokig a hangulatában éltem. Nagyon várom a negyedik részt.


Népszerű idézetek

>!
n P

Sosem telik olyan gyorsan az idő, sosem olyan rövid egy óra, mint gyermekkorunkban. Minden nyitva áll, hol ide szaladunk, hol oda, hol ezt csináljuk, hol azt, és már le is ment a nap, és ott találjuk magunkat a koromsötétben, mintha az idő hirtelen sorompóként csukódna le előttünk: jaj, ne, máris kilenc óra lenne? Ugyanakkor sosem telik olyan lassan az idő, sosem tart tovább egy óra, mint gyermekkorunkban. Ha eltűnik a nyitottság, eltűnnek a lehetőségek, hogy – akár gondolatban, akár fizikai valónkban – hol ide, hol oda szaladjunk, minden egyes perc sorompóvá válik, az idő egy szoba, ami foglyul ejt bennünket.

132. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
>!
n P

Az emlékezet nem beszámítható dimenzió az életben. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem az igazságot helyezi az első helyre. Sohasem az igazság követelményén múlik, hogy helyesen idéz-e fel egy eseményt, vagy sem. A saját érdekeinken múlik. Az emlékezet pragmatikus, megbízhatatlan, becsapós, de semmiképp sem ellenséges vagy gonosz módon; éppen ellenkezőleg, mindent megtesz azért, hogy a gazdája elégedett legyen vele. Valamit kiszorít a feledés légüres terébe, valamit a felismerhetetlenségig eltorzít, valamit nagyvonalúan félreért, valamire pedig – és ez a valami szinte semmi – tisztán, élesen és pontosan emlékszik. És hogy mire emlékszik pontosan, azt bizony sosem te döntöd el.

14. oldal

>!
n P

Különös, hogy minden nagy fának saját egyénisége van, amely az egészen egyedi helyzetében és a gyökerek, a kéreg, az ágak, a fény- és árnyékviszonyok alkotta kisugárzásában nyilvánul meg. Mintha beszélnének. Persze nem hallható hangon, hanem a lényükkel, amely mintha kinyújtózna azok felé, akik nézik őket. És csak arról beszélnének, hogy mik ők, semmi másról.

77. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fa
>!
n P

A fényképeket a korszakról készítjük, nem az abban élő emberekről: ők nem engednek bepillantást a lelkükbe.

13. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fénykép
>!
robinson P

Sosem telik olyan gyorsan az idő, sosem olyan rövid egy óra, mint gyermekkorunkban.

>!
robinson P

Aztán Apa a szobám felé biccentett a fejével, én pedig bementem, boldogan, hogy ilyen könnyen megúsztam.

>!
ddani P

– Beleolvastál már a könyvbe, amit kaptál?
Bólintottam.
– Tegnap kezdtem el. Nagyon jónak tűnik. Igazából most akarom folytatni.
– Folytasd csak – mondta. – Negyedóra múlva eszünk.
Amikor pénteken megérkezett, mindig hozott valamit, ezúttal egy könyvet. A Szigetvilág varázslója volt a címe, egy bizonyos Ursula K. Le Guin írta, és már az első néhány oldal után tudtam, hogy ez egy egészen zseniális könyv.

245. oldal

>!
robinson P

A zene felemelt, az egyik kezemmel hadonásztam a levegőben, a fejemmel verve a ritmust, minden porcikám boldog volt.

>!
robinson P

A szobámban valójában egyetlen dolog után vágyakoztam: hogy felnőjek. Hogy szabadon dönthessek a saját életemről.

>!
robinson P

Míg Apa ritkán olvasott egyebet, mint amit muszáj volt, őt igazán érdekelte az irodalom. Anya idealista volt, Apa pragmatikus, Anya szeretett töprengeni, Apa gyakorlatiasan szemlélte a dolgokat.


A sorozat következő kötete

Harcom sorozat · Összehasonlítás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Per Petterson: Lótolvajok
Per Petterson: Megtagadom
Carl Frode Tiller: Bekerítés 2
Per Petterson: Irány Szibéria
Brynjulf Jung Tjønn: A világ legszebb mosolya
Anne Karin Elstad: Mert a napok gonoszok
Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv
Nora Szentiványi: A lakás
Bjørn Sortland: Az őszinteség perce
Þórdís Gísladóttir: Randalín és Mundi