Halál (Harcom 1.) 41 csillagozás

Karl Ove Knausgård: Halál

A ​kortárs világirodalom egyik legizgalmasabb és legeredetibb vállalkozása a norvég író, Karl Ove Knausgård hatkötetes regényfolyama a Harcom. Piaci siker: hazájában közel félmillió példányt adtak el belőle és világtrend: huszonkét nyelvre fordították le eddig. Megjelenése mindenhol beszédtéma és szenzáció lett. A Halál ennek a különleges önéletrajzi sorozatnak az első könyve.

Knausgård negyvenévesen kezdte el lenyűgöző munkáját: megírni egy élet történetét egyszerűen és titokzatosan, belátva hogy életünk küzdelme mindig más életekhez kapcsolódik; vagy éppen az első kötet fő motívumához a halálhoz. A szerző saját gyermekkorát és apja életét írja meg annak halálán keresztül. Leszámol vele és elszámol magával, részletesen taglalva a gyarló apa és a tékozló fiú közötti konfliktusokat. A Halál önéletrajz és regény, filozófiai kísérlet és irodalmi botrány. Valaki más életéről olvasva saját létezésünk titkaira és tabuira pillantunk rá. A Harcom nem csupán feszegeti a műfaj… (tovább)

Eredeti mű: Karl Ove Knausgård: Min kamp 1.

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Magvető, Budapest, 2016
436 oldal · ISBN: 9789631434286 · Fordította: Petrikovics Edit -
>!
Magvető, Budapest, 2016
436 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432930 · Fordította: Petrikovics Edit

Enciklopédia 7

Szereplők népszerűség szerint

dán


Kedvencelte 10

Most olvassa 15

Várólistára tette 67

Kívánságlistára tette 56


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Karl Ove Knausgård: Halál

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Knausgård-nak valójában a hagyományos regényirodalommal van vitája – illetőleg annak azon sajátosságával, hogy fiktív elemekből építkezik. Az ő alapvetése ezzel szemben az, hogy az igazi művészetben „mindig megmarad valamennyi hivatkozás a látható valóságra.” (222. oldal) Sőt ami azt illeti, Knausgård nem ragad le a valamennyinél, hanem szinte arrogáns módon csak és kizárólag a valóságból építené fel regényét, mégpedig abból a valóságból, amit ő ismer legjobban a világon (és amivel kapcsolatban az átlagolvasó aligha képes ellenőrizni őt): a saját életéből. Mondjuk azért itt van egy pici ravaszdiság, mert a szerző „őszinte vallomása” sem tekinthető betű szerinti igazságnak. Hisz tegye fel a kezét, aki emlékszik arra, miről beszélgetett 84-ben apával és nagymamával egy tök átlagos vasárnap délelőtt… de nem úgy általában, hanem szóról szóra, ahogy a szerző rekonstruálja azokat. Nos, aki jelentkezett, leteheti a kezét. Úgysem hiszek neki. Tehát voltaképpen Knausgård sem tesz mást, csak valószínűségi alapon felépíti a saját múltját, ami nyilván nem kevés, de nem is maga az igazság – ami azt illeti, közelebb áll a fikcióhoz, mint a szigorúan vett tényekhez.

Tehát azzal, amit a fülszöveg megbocsátható lelkesedéssel állít („új területeket fedez fel az irodalom és az olvasók számára”), csak annyiban értek egyet, hogy minden valamire való regény új területeket fedez fel számunkra. Mind az őszinteség, mind a rigorózusság, mind a beillesztett esszébetétek olyan elemek, amik önmagukban nem újak a próza világában – ám ettől függetlenül azért a Halál igazán nagy volumenű munka. Tagadhatatlanul jól van megírva, igazán sokat ad apa-fiú-testvér témakörben, és szépen érzékelteti a halál tragédiájának konvencionális, mégis végtelenül személyes voltát, ráadásul a második rész takarítás-jelenete valóban gyönyörű ívet rajzol ki. És azt sem zárnám ki, hogy e regény a sorozat későbbi köteteivel együtt valóban egyedülálló egységet fog alkotni – e kérdés megválaszolását a jövőre hagyom. Mondjuk üzenem annak, aki a provokatív hívószó miatt olvasná el e könyvet: meglátásom szerint a kötet legprovokatívabb eleme az alcím.

(Megj.: és megvallom, @Moesko –hoz hasonlóan kicsit én is értetlenül állok a tény előtt, hogy minden tizedik norvég megvette ezt a művet. Azon túl, hogy mérhetetlenül irigy vagyok rájuk, amiért ilyen szépirodalmi piacuk van – már megint a skandinávok! –, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ez részben annak is köszönhető, hogy Knausgård cserzett északi arcáról nagyon cool sajtófotókat lehet csinálni.)

11 hozzászólás
>!
Csabi MP
Karl Ove Knausgård: Halál

Szombat reggel, ahogy felkeltem, az egyik első gondolatom volt, hogy ma ráérős nap lesz, olvashatom nyugodtan Knausgard könyvét. Aztán bevillant, hogy ja, persze, tegnap éjjel befejeztem. No de semmi gond, nemsokára jön a 2. kötet, és lesz még négy. Tényleg ennyire kell ez nekem? Mi a fene van ebben a könyvben, amiért emberek megbabonázva olvassák?
Gyakorlatilag semmi igazán érdekes, Knausgard meséli az életét, innen-onnan kiragadott részletekben, nagyon (még egyszer mondom: nagyon) részletesen. Ez a könyv elsősorban az apjához való viszonyát taglalja (nem is értem, hogy a kiadó, ha már mindenáron címet akart adni a könyvnek, akkor miért nem Apa lett), és még csak azt a könnyebbséget sem adja meg az olvasónak, hogy zaftos gyerekkori rémtörténetekkel traktálja az olvasót, hogy miért is benne ez a mindent felülíró gyűlölet az apja iránt. Persze, az egyértelmű, hogy az apa hideg volt, sokszor elutasító, néha megalázó, de olyan részlet nem derül ki, ami a halálos gyűlöletet amúgy irodalmian alátámasztaná. Felgyűlt, na, az évek alatt.
Hogy mégis miért? Egyrészt, mert KOK életének mozzanataiban könnyen magára ismerhet az olvasó. Nem nagy ügy, az emberi sorsokban sok a hasonlóság, biztosra lehet menni. Másrészt meg vannak homlokracsapós gondolatai, amik bennünk voltak, de így sosem fogalmaztuk meg őket. Ezt a kettőt bírtam kitalálni. Mellesleg vannak néha gondolatfutamai, amiket feleslegesnek érzek, de ez is benne van a pakliban, csomagban vettem az anyagot.
Az egyik ilyen gondolata, amikor apja halála kapcsán teljesen prózai gondolatok forognak a fejében, majd megjegyzi, hogy végül is nincs ebben semmi rossz, senki nem tudja meg, hisz csak az ő fejében vannak. No persze, a kis ravasz, de ugye, most meg megírta. Mondjuk ez eléggé jellemző KOK „szarok rátok” attitűdjére. A másik ilyen, ami megmaradt bennem, hogy az ember neve, amíg él, egy testet juttat az emberek eszébe, de amint meghalt, ez megszűnik, és a név onnantól valami egészen mást jelent. No persze sokkal irodalmibban megfogalmazva.
Térjünk vissza kicsit a részletességre. Tudjátok, ez az az „elővette a sörnyitót, lepattintotta a kupakot, ami fémesen megpendült a konyhapulton, majd kihúzta a fiókot és visszatette a sörnyitót a derelyevágó mellé, amivel még az anyja készítette azokat a felejthetetlen Smausgördéket, amik lágy tavaszi napfénnyel vonták be gyerekkora szombat reggeleit” féle részletesség, amivel embereket lehet kikergetni a világból. De rendben van ez, ha egyszer ennyire emlékszik ezekre az apróságokra, és ezek a kirakós részletek adják ki a végére direktben kimondatlanul azt, amit az író el akar mondani. Viszont akkor mik ezek a mondatok a szövegben?:
Néhány részlettől eltekintve […] szinte semmire sem emlékeztem a gyerekkoromból. (191. o.)
Az én memóriám világéletemben rémes volt… (337. o.)
Szinte mindig mindent elfelejtettem, amit az emberek mondtak, bármilyen közel álltak is hozzám… (428. o.)
Szóval egy fenét emlékszik. Nem rekonstruál, hanem konstruál. Susogtak a kert végében a fák aznap este, amikor apa új barátnőjét megismertem? Jobb, ha susogtak, az mindig jobb. Így megy ez. De ne vessük ezt egy író szemére. Csak enyhe mosollyal vegyük tudomásul, amikor nagy hangon arról nyilatkozik, hogy az irodalom számára a valóság visszaadása. Minden csak forma. Nem én mondom, ő.

>!
giggs85 P
Karl Ove Knausgård: Halál

Hosszú évekig volt a most befejezett Halál (a magyarul Harcom címen futó regényfolyam kezdőkötete) azon a képzeletbeli listámon – mégpedig dobogós helyen –, amin az általam leginkább várt, ám magyarra le nem fordított idegen nyelvű művek szerepeltek. Karl Ove Knausgård regényfolyama szerte a világon óriási siker volt, mind a kritikusok, mind az egyszerű olvasók körében; a magyar kiadás azonban érthetetlen módon sokáig váratott magára. Szerencsére azonban a Magvető végre bevállalta a megjelentetését, és, mit ne mondjak, milyen jól tette!

Azt azonban elöljáróban le kell szögeznem, hogy ez a könyv minden bizonnyal nagyon megosztó lesz, és sokan nem csak szeretni nem fogják, de megérteni sem azt, hogy mi célból készült, és mi is akar ez lenni voltaképp. Ugyanis a norvég szerző olyan közel visz minket egy egyszerű, átlagosnak mondható ember hétköznapi valóságához, ami már némileg túlmutat a(z) (szép)irodalom bevettnek hitt határain, és olyan távol kerül a hagyományos értelemben vett, cselekményközpontú történetmeséléstől, amennyire az csak lehetséges. Mégis nagyot üt.

Knausgård bő 3500 oldalas, norvégul igen provokatív című regényfolyamának (eredetileg Min kamp – amelynek első kötetének még semmi köze nincs Hitler hírhedt művéhez, de később azzal is foglalkozni fog) első kötete sem rövid, bő 400 oldalas, és nemhogy kimondott története nincs, de alig pár eseményt érint: egy gyermekkori emléket a kertben ásó apáról és egy, a televízióban látott balesetről; egy kamaszkori szilveszter bonyodalmait és az apa halálát követő néhány nap eseményeit.

A norvég író igen lassan és komótosan építkezik, meglehetősen eredeti és jól felismerhető hanggal és stílussal szól olvasóihoz. A végtelenségig precíz és részletező leírásokat alkalmaz a legapróbb és leghétköznapibb események ábrázolásánál is (szinte csak ezekből áll az egész szöveg), ami eleinte szokatlannak és túlzottan körülményesnek tűnhet, azonban egy idő után hihetetlen erővel vonja be az olvasóját a szövegbe, és nem igazán ereszti. Ennek oka az (talán így fogalmazhatnám meg legegyszerűbben, pedig tényleg nem akarok túlzottan nagy szavakat használni), hogy valószínűleg ez a mód a leginkább alkalmas arra, hogy közvetítse azt, ami az emberi létezés; azt, amit egy ember átél és érzékel nap, mint nap. Hisz megannyi döntést hozunk meg, megannyi tettet hajtunk végre életünk minden egyes napján, megannyi benyomás és külső inger ér bennünket, de ezeket a dolgokat az irodalomban nem igazán szokás így ábrázolni. Nincs is igazán társa a norvégnek, de ha mindenképpen találni akarok valakit, akkor, ha a magyar irodalomra gondolok, bizonyos szempontból talán Györe Balázs Halálom után eltüzelni című kötete lesz az (elsősorban a gyászt feldolgozó és a szépirodalmi keretet szétfeszítő ábrázolásmódja miatt). Bár ez is inkább csak egy távoli unokatestvér.

Ezeket a végtelenül precíz leírásokat azonban néha azért megszakítják az író eszmefuttatásai (például a halálról és az emberi gondolkodás csapdáiról), amelyek önmagukban is olyan erősek és elgondolkodtatók, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Mellettük pedig folyamatosan bontakoznak ki Knausgård egyéb gondolatai, és törnek elő elfeledett emlékei (a norvég kedvenc regényfolyama nem véletlenül Az eltűnt idő nyomában), amik megint csak olyan spontán módon hatnak, mintha valóban írás közben találta volna ki, vagy jutottak volna eszébe a szerzőnek. Kicsit olyan érzés, mintha mi is ott lennénk Knausgård fejében.

A norvég könyve egy egyszerű, hétköznapi ember életének, gondolatainak, emlékeinek bemutatása(?), feltárása(?), kiteregetése(?) a nagyközönség számára, és mint ilyen, nem mindig érdekes vagy szórakoztató. És hogy mégis miért olvassuk el? Mert magunkra ismerhetünk benne, mert rólunk is szól. Mert egyedi, mert különleges. Mert az élet is ilyen.

1 hozzászólás
>!
dacecc P
Karl Ove Knausgård: Halál

Aki meghalt, azt el is kell temetni. És ez a legritkább esetben sem megy könnyen. Mindenképpen erőteljes lelki munka lezárni a múltat és megérteni, hogy mit is jelent a számunkra a halál fogalma, és hogyan is alakította a mi életünket az a személy, aki elment. Knausgard a regény főszereplőjeként a saját nevével szerepel a történetben, így érzékeltetve a személyességet és az életrajziságot a könyvben. Eleinte kellett egy kis idő, hogy bele tudjak szokni a szövegbe, mert szinte mindenre kitérő részletessége és aprólékossága, amely a cselekvések leírásában tűnt ki leginkább, elsőre darabossá tette a mondatokat. Szokatlan volt számomra, hogy a részletesség nem a lelki folyamatok leírásában, hanem a fizikai világban történő cselekvések ábrázolásában tükröződött. De ahogy haladtam előre a történetben, azt vettem észre, hogy egyre jobban kezd magával sodorni a szöveg, és egyre nehezebb letenni a könyvet. A tudatos, jól megkonstruált elbeszélőmód éppen ezzel az aprólékossággal érzékelteti igazán a lelki munkát.
A kamaszkor és a haláleset, a két szál, amelyek a történet fő íveit alkotják, fordulópontok, talán a legfontosabbak egy ember életében. Sorsfordító események villannak fel: az első berúgások, az első csajozások, az elszakadás az otthontól, az elszakadás egy családtagtól. Ebből a szempontból az angol címet (A death in the family) jobbnak találom, mert a magyar cím általánosságot sejtet – azonban úgy vélem, itt nem maga a halál, annak egyetemessége a lényeg, hanem a családdal és az önmagával való szembenézés, ami az elbeszélőben megy végre. Alig várom a folytatást, nagyon meggyőzött.

>!
ppeva P
Karl Ove Knausgård: Halál

Olyan volt, mint egy nagyon aprólékos, lélekboncolgatós illusztráció a Mérgező szülők-höz. Mivel közvetlenül utána olvastam, egy pillanatig se tudtam elvonatkoztatni ettől az érzéstől. Hogyan éli meg egy gyerek gyerekként a hideg, szigorú, rettegést keltő, távolságtartó apát, és hogyan éli meg visszamenőleg, felnőttként. Hogyan dolgozza fel az apa halálát, akihez ambivalens érzések fűzik.* Mennyiben határozza meg az ő későbbi, felnőttkori életét, apaságát, párkapcsolatait az, amilyen légkörben, körülmények között nőtt fel.
Lehet, hogy ez a könyv azért volt akkora siker Norvégiában, mert az átlag norvég családban felnőtt generációból sokan éltek meg hasonlókat? (Nem tudom, csak olvasmányaim alapján feltételezem, hogy Norvégiában nem volt túlzásba víve a gyerekdédelgetés.)
Ahhoz képest, hogy saját bevallása szerint szinte semmire sem emlékszik gyerekkorából, a legkisebb részletekig lebontva mesél történésekről, helyszínekről, emberekről. A történetek felidézését töprengések, elemzések, elmefuttatások szakítják meg. Minden spoiler f/pontoskodása – beleértve a sörnyitó/öngyújtó/felmosóvödör/kávésbögre/stb. leírását, megkeresését, megfogását, használatát, elrakását – ellenére (vagy talán épp azért) is érdekes és emlékezetes olvasmány volt.
Remélem, hamarosan olvashatom a további részt/részeket is.

*Mennyivel könnyebbnek tűnik számára bátyja helyzete apjuk halálakor, mivel a báty egyértelműen gyűlöli az apjukat…

>!
nola P
Karl Ove Knausgård: Halál

Nem túlzás azt állítani, hogy évek óta vártam, hogy végre magyarul is megjelenjen ez a mű, ezért óvatosan kezdtem hozzá, felkészülve arra, hogy esetleg csalódom majd. De nem így történt.
Ahogy elkezdtem olvasni, először Knausgård bátorsága fogott meg. Ez a teljes, őszinte kitárulkozás. Nem szépít semmin, nem próbálja önmagát sem megszerettetni, sem mentegetni, kimondja azt is, amit nem illik kimondani. Mintha nem a közönségnek, csupán a terapeutájának szánta volna ezt az írást. De ettől még ez távolról sem lélektani szöveg, sőt. Csupa cselekvés, csupa mozgás, a mindennapok legbanálisabb eseményeinek, cselekményeinek a lehető legrészletesebb leírása. Adott egy tehetséges író, fantasztikus írói eszköztárral, remek stílussal, de nincs témája. Nincs igazi témája, amiről mesélni szeretne, ezért leül és csak ír. Ír arról, amit maga körül lát, ír az emlékekről, amiket a környezete felidéz benne, látszólag koncepció nélkül, egyedül a formára ügyelve, a cselekvések részletezését néha megszakítja egy-egy filozofikusabb rész, és közben, akár csak az élet maga, teljes és egész lesz a regény a végére. 1984 Szilveszterének hosszúra nyúló leírása is értelmet nyer, ezért aki ennél a résznél gondolkodik el rajta, hogy feladja, ne tegye… Az én értelmezésemben, ez a rész, az élet indulása, a kamaszkor mindenki által átélt hétköznapi, csak az adott egyén számára jelentőséggel bíró eseményeinek bemutatása gyönyörű kontrasztot alkot a második résszel, a halállal, és mindazzal, ami az elmúlással együtt jár. Ez a kontraszt egyébként nem csak az első és a második rész között, de az egész regényben végig jelen van, ami által még jobban érezhetővé válik, hogy ez is „csak” egy élet a maga tragédiáival, örömeivel, a mindennapok apró harcaival, nincs benne semmi kivételes, és mégis minden benne van.

Olvasás közben úgy éreztem, hogy mindazon érzések, emlékek feldolgozása, amik Knausgård-t az apjához fűzték, az elengedés, a halálával való szembenézés az írással párhuzamosan, tehát gyakorlatilag a szemem előtt ment végbe.

Nagyon újszerű volt számomra ez az olvasásélmény. Várom a következő kötetet.

>!
orvosi_székfű
Karl Ove Knausgård: Halál

– Az a könyv, amit most olvasok, mese? – kérdezte a minap a nyolcéves lányom. / – Az – feleltem. / – De nincs benne sem unikornis, sem tündér. / – Nincs. / – És akár meg is történhetett volna. / – Akár meg. / – Lehet, hogy van, ami meg is történt, pont úgy, ahogy itt van írva. / – Lehet. / – Akkor mitől mese?
Ebbe a kérdésbe állt bele Knausgård, már eleve azzal, hogy a tulajdonnevek nem fiktívek, aztán hozzáadott ehhez még néhány eszközt, például a nagyon aprólékos leírásokat, amelyek azt az illúziót keltik, mintha tudatfolyamot, igazi real time visszaemlékezést olvasnánk. Ezen a kérdésen csámcsognak a kritikusok és olvasók, ezért aztán elnézzük a regénynek, hogy a szöveg helyenként dagályos, helyenként unalmas – hiszen naná, hogy ilyen a szöveg, amikor az élet is szinte mindig dög unalom, és az emlékezés rendszerint dagályos, kanyarokkal teli. Nem kell írónak lenni ahhoz, hogy tudjuk: igazi visszaemlékezés nincs, minden emlékfelidézés narratívagyártás: hangsúlyokat helyezünk el, egymásutániságot állítunk fel (sokszor önkényesen), szándékot rendelünk cselekvések mellé (sokszor önkényesen). Ilyen értelemben minden emlékezetfelidézés fikció. Hogy aztán ez a fikció megtalálja-e az utat az én érzelmeimhez vagy intellektusomhoz, az nagy kérdés – de nem nagyobb, mint bármely más típusú fikciónál. Éppen ezért én nem tudtam megbocsátani ennek a szövegnek a helyenkénti unalmat, pláne miután más helyeken (különösen a regény nagyjából utolsó egy harmadában) meg élmény volt olvasni. Szerettem volna, ha hosszabb az a rész, amit nehéz letenni. Én jobban szeretem a Per Petterson-i szintén rendkívül hangsúlyosan önéletrajzi, de sokkal fegyelmezettebb, szigorúbb prózát.

>!
hajoacs
Karl Ove Knausgård: Halál

Nagyon vártam ezt a könyvet, miután a szerzővel láttam egy interjút és utána olvastam a könyvnek, illetve az első néhány oldalt elolvastam angolul már nagyon ígéretesnek tűnt, és aztán ezt hozta is.
Miközben az apa halála, a vele való viszony, a halálára adott reakció, az emlékezés a könyv fő témái, a lassúságán, és a részletességén keresztül a jelenről szól a könyv. Az olvasása közben többször meditatív hangulatba kerültem, abban az értelemben, hogy a meditáció arról szól, hogy csak figyelj arra, hogy mi történik – illetve a jelenbe való kerülésnek a legegyszerűbb módja, ha megfigyeled, hogy a tested éppen melyik ponton mivel érintkezik. Ez az a jelen élmény, amit a leírások adnak, és ebben nagyon erős a könyv szerintem: a teavíz forrása során a különböző hangok azonosítása, ezek beengedése és az abból kibomló asszociációk külső-belső utazást adnak egyszerre. Több olyan kép/hasonlat van, amelyek megmaradtak, mint a leszálló repülőgép, aminek az árnyéka olyan, mint egy hal, ami horogra akadt és éppen kihúzzák.
A könyvben a két fő filozófikus betét, ami az elején, és a második rész kezdetén található önálló írásként is megállják a helyüket, ahogyan a nyitó mondat ("A szív számára az élet egyszerű: ver ameddig bír.") is a legerősebb kezdő mondatok közé tartozik.
A főhőst nagyon magányosnak éreztem, habár erre nem tesz direkt utalást, a megfigyelés értelem és céladó (unalmas meetingeken ez szokott átlendíteni) persze ez sem direkten, és lehet, hogy csak a saját értelmezésem, de vigasztaló is.

>!
Moesko_
Karl Ove Knausgård: Halál

Ha skandináv szépirodalomról van szó, általában ilyesmi jelzőkkel találkozik az ember: tömör, minimalista, hűvös, pontos. Knausgård könyve (pontosabban hatrészes monstrumának a nyitó epizódja) első ránézésre mintha ezek ellenében próbálná meghatározni a saját identitását és célját.

Viszonylag kevés tényleges történés és rettentően sok aprólékos leírás, jellemzés, részlet, elmélkedés tölti meg a 430 oldalt, amiről már messziről látszik, hogy fele vagy harmad ekkora terjedelemben is elmesélhető lenne. Knausgård számára azonban minden egyforma jelentőséggel bír. Egyfelől ez a rögeszmés aprólékosság nagyon szenvedélyes és erős szándék, másrészt nem tagadhatja le magáról a skandináv irodalomra általánosan jellemző szenvtelenséget sem.

Szokatlan, annyi bizonyos, pláne, ha az utóbbi évek jelentős, nemzetközileg is elismert norvég szerzőit nézzük: Kjell Askildsen, Jon Fosse, Erlend Loe, Hanne Ørstavik, Merethe Lindstrøm, Carl Frode Tiller, Per Petterson, Linn Ullmann… stb. Knausgård olyasmit csinál, amire nem igazán van precedens. Ettől önmagában viszont nem lesz jó.

És nem is jó könyv a Halál, habár vannak erős pillanatai. Az apa halála utáni első órákban a főhős (maga Knausgård) csak tévelyeg, azt sem tudja, mit csináljon, még az is eszébe jut, hogy maszturbáljon. Ennél a – szintén többoldalas – jelenetnél létrejön valami olyan bensőségesség, ami egészen zavarba ejtő és tiszteletre méltó. Közel kerülünk valakihez, valaki tehetetlenségéhez és lelki megtörtségéhez, sokkal közelebb, mint kényelmesebb lenne.

Ellenpontnak viszont számtalan bekezdés kínálkozik. Kedvencem, amikor egy légy röptét, leszállását, tisztálkodását, majd tovább szállását követjük végig egy önálló bekezdésben. Sajnálatos módon pedig ez utóbbi van túlsúlyban: olyan hosszú és tagadhatatlanul unalmas, nyíltan banálisnak szánt részek, amelyekből semmi más nem érződik, csak a nagybetűs alkotói szándék. Ez pedig fárasztó, ekkora terjedelemben pedig már egyenesen arrogáns húzás. Állítólag Knausgård nyilatkozott is valami olyasmit, hogy (szabadon idézve) basszátok meg, ez az én életem, úgy írom meg, ahogy akarom!

Hát írjad. És mondanám, hogy ki kíváncsi erre, de csak Norvégiában félmillió példányban kelt el. Az azt jelenti, hogy minden tizedik norvég megvette*. Ki érti ezt?

                    
* De el is olvasta?

5 hozzászólás
>!
garçonquilit
Karl Ove Knausgård: Halál

Eléggé tartottam tőle, hogy a 40-es férfi búsongását fogom olvasni 400 oldalon át. De nem!
Knausgard fáradhatatlan precizitással fejti fel emlékeit, értelmezi a cselekedeteit és érzéseit. Semmit sem hagy reflektálatlanul, de nem próbál mindenben mély értelmet találni, vagy bármit túlértelmezni.
A regény-önéletírás-autofikció fővonulata ugyan apja halála, a hozzá fűződő fiúi viszonya, ám egy halom másik problémát is felvet. A kisgyermek szüleihez fűződő viszonya, a kamaszfiú testéhez és lányokhoz való kapcsolata, a felnőtt férfi szerelmeivel való kontaktusa vagy a női testhez való különös viszony, mely egyszerre vágyja azt, de megérteni nem képes. És így tovább.
Ha mindez nem volna elég, akkor ott van az a számos leírás és utalás, reflexió ami az északi társadalmak jobb megértését segíti. Hogyan viszonyulnak egymáshoz. A családhoz és a barátokhoz. Milyen kapcsolatban állnak a természettel, vagy éppen a főzéssel.
S ez történik 400 oldalon, ami azért elég jó. Várom a következő könyvek magyar megjelenését.


Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

A világunk körülzárta magát, körülzárt bennünket, és nincs többé kiút. Akik ebben a helyzetben több intellektuális mélységért, több szellemiségért kiáltanak, az égvilágon semmit sem fogtak fel, mert pontosan az a probléma, hogy a szellemi világ kebelezett be mindent. Minden szellemmé vált, a testünk sem test már, hanem a test ideája, olyasmi, ami a képek és elképzelések mennyországában található bennünk és fölöttünk, ahol az életünk egyre nagyobb része zajlik. Annak a határai, ami nem beszél hozzánk, vagyis a felfoghatatlanéi, már nem léteznek. Mindent értünk, és ez azért van, mert mindent a magunkévá tettünk. Mindazok, akik manapság a művészetben a semlegessel, a negatívval, a nem emberivel foglalkoznak, jellemzően a nyelv felé fordultak, oda, ahol az ember a felfoghatatlant és az idegent keresi, mintha az magán az emberi kifejezésmód
perifériáján volna, más szóval annak a peremén, amit értünk, és voltaképpen ez teljesen logikus: hol máshol volna egy olyan világban, amely már nem ismeri el azt, ami önmagán túl van?
Ennek fényében kell szemügyre vennünk azt a különös, kétértelmű szerepet, amelyet a halál vállalt magára. Egyfelől mindenütt ott van, mindenhol halálesetekről szóló hírek, halottak képei árasztanak el bennünket; ebben a tekintetben a halál számára nincsenek határok, masszív, mindenütt jelen lévő, kifogyhatatlan. De ez csak a halál mint elképzelés, a halál mint gondolat és kép, a halál mint szellem. Ez a halál ugyanaz, mint a név halála, a testnélkülié, amelyre az ember akkor utal, amikor egy halott személy nevét kimondja. Mert míg az ember él, a neve a testre utal, amelyben időzik, ám amikor meghal, a név leválik a testről, és az élőknél marad, akik a nevét használva mindig arra a személyre gondolnak, aki volt, és sohasem arra, ami most, egy test, amely rothad valahol. A halálnak ezt a részét, amely a testhez tartozik, és amely konkrét, fizikai, anyagi, ezt a halált olyan mérvű gondossággal rejtegetik, hogy az már a téboly határát súrolja, elég, ha megfigyeli az ember, hogyan fogalmaznak azok, akik egy halálos baleset vagy egy gyilkosság akaratlan szemtanúi lesznek. Mindig ugyanazt mondják, teljesen irreális volt, még ha pontosan az ellenkezőjét gondolják is. Olyan valóságos volt. De már nem ebben a valóságban élünk. Számunkra minden a feje tetejére állt, a valóságos irreális, az irreális valóságos. És a halál, a halál az utolsó nagy kívül eső. Ezért kell elrejteni. Mert a halál kívül eshet a néven és az életen, de nem kerül kívül a világon.

Kapcsolódó szócikkek: halál
8 hozzászólás
>!
dacecc P

Nem akarom, hogy bárki közel kerüljön hozzám, nem akarom, hogy bárki lásson, és így is lett: senki sem kerül közel hozzám és senki sem lát. Bizonyára ez van az arcomba égve, ez tette ilyen merevvé és maszkszerűvé, hogy szinte alig tudom kapcsolatba hozni saját magammal, amikor az utcán járva véletlenül megpillantom egy kirakat üvegében.

28-29. oldal

>!
nola P

A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír.

(első mondat)

>!
nola P

A világ megértése bizonyos távolságot követel. Az apró, szabad szemmel nem látható dolgokat, mint a molekulákat és az atomokat, felnagyítjuk, és ami túlságosan nagy, mint a felhőképződmények, folyódelták, csillagképek, lekicsinyítjük. Majd miután az érzékeink számára elérhető távolságba hoztuk őket, mindent rögzítünk, és ezt a rögzített dolgot nevezzük tudásnak. Egész gyerek- és fiatalkorunkban arra törekszünk, hogy megfelelő távolságot alakítsunk ki a dolgokkal és jelenségekkel szemben. Olvasunk, tanulunk, tapasztalunk, kiigazítunk. Aztán egy nap eljutunk arra a pontra, ahol az összes szükséges távolságot meghatároztuk, az összes szükséges rendszert elfogadtuk. Ekkor kezd gyorsulni az idő. Már nem ütközik akadályokba, minden elrendeztetett, az idő keresztülzúdul az életünkön, a napok vad rohanásban tűnnek el, és mielőtt felocsúdnánk, negyvenévesek vagyunk, majd ötven, hatvan… Az értelem tartalmat követel, a tartalom időt, az idő ellenállást.

14-15. oldal

>!
nola P

Ha van valami, amit megtanultam az életről, az az, hogy el kell viselni, soha meg nem kérdőjelezve, a közben keletkező vágyat pedig az írásban felégetni.

39. oldal

>!
orvosi_székfű

(…) az idő elrohan mellettem, kipereg az ujjaim közül, mint a homok, miközben én… nos, mit is csinálok? Takarítok, mosok, vacsorát főzök, mosogatok, bevásárolok, kiviszem a gyerekeket a játszótérre, hazahozom, levetkőztetem és megfürdetem őket, vigyázok rájuk vacsoráig, azután lefektetem őket, kiteregetek, összehajtogatom és a szekrénybe teszem a ruhákat, rendet rakok, lemosom az asztalt, a székeket, a szekrényt. Ez az egész egy harc, és ha nem is hősies, jelentős túlerővel állok szemben, mert nem számít, mennyi házimunkát végzek, a szobák akkor is úsznak a koszban és a rendetlenségben, és a gyerekek, akikről az ébren töltött idejük minden percében gondoskodni kell, mindig dacosabbak, mint amilyennek más gyerekeket valaha láttam, időnként kész bolondokháza van itthon (…)

Első rész

>!
nola P

Az apám nyugtalansággal töltötte meg a helyiségeket, anyám szelídséggel, türelemmel, melankóliával és olykor, ha fáradtan jött haza a munkából, enyhe, de érzékelhető ingerlékenységgel.

104. oldal

>!
dacecc P

Ez most minden bizonnyal úgy hangzik, mint valami karikatúra, de nap mint nap látok családokat, amelyeknek sikerül hasonló módon szervezni az életüket. A gyerekek tiszták, szép a ruhájuk, a szülők jókedvűek, és ha olykor fel is emelik a hangjukat, soha nem ordítoznak, mint az idióták. Hétvégén kirándulni járnak, nyáron kibérelnek egy házat Normandiában, és soha nem üres a hűtőszekrényük. Bankban dolgoznak, vagy kórházban, egy informatikai cégnél vagy a helyi önkormányzatnál, a színházban vagy az egyetemen. Miért kell annak, hogy írok, kizárnia ebből? Miért kell annak, hogy író vagyok, odáig vezetnie, hogy a babakocsink úgy fest, mintha a szemétdombon találtuk volna? Miért kell annak, hogy írok, azzal együttjárnia, hogy tébolyult szemmel és a frusztráció torz grimaszába dermedt arccal érkezem az óvodába? Miért kell az írásnak felelnie azért, hogy a gyerekek folyton a maguk feje után mennek, tekintet nélkül a következményekre? Honnan ez a káosz az életünkben?

38-39. oldal

>!
mandika

Odakint olyan hatalmas csend uralkodott, amilyen csak télen lehetséges. És bár az ég felhős és szürke volt, a fény fehér csillogásba vonta a tájat. Emlékszem, arra gondoltam, hogy semmi másra nem vágyom, mint hogy itt üljek, egy új építésű házban, egy fénysávban az erdő közepén, és olyan hülye lehessek, amilyen csak akarok.

145. oldal

>!
Csabi MP

… minden alkalommal, amikor nem hajlandó elfogadni a nemleges választ, hanem újra és újra próbálkozik a végtelenségig, nem ritka, hogy az ingerültségem haragba fordul, és amikor nyersen beszélek vele, ő pedig sírva fakad, lehajtja a fejét, és leeresztett vállal elfordul, úgy gondolom, hogy megérdemelte. Mert annak belátása, hogy Heidi mindössze kétéves, csak este jelentkezik, amikor ők már alszanak, én pedig még ébren ülve azon tűnődöm, hogy tulajdonképpen mit is művelek. De olyankor kívülről látom az egészet. Amikor a kellős közepén vagyok, esélyem sincs erre.

34. oldal

Kapcsolódó szócikkek: gyermeknevelés

A sorozat következő kötete

Harcom sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Jostein Gaarder: A narancsos lány
Linn Ullmann: Kegyelem
Linn Ullmann: Áldott gyermek
Jo Nesbø: A fiú
Jo Nesbø: Kísértet
Per Petterson: Lótolvajok
Per Petterson: Megtagadom
Lars Saabye Christensen: A féltestvér
Jo Nesbø: Fejvadászok
Karin Fossum: Elszabadul a pokol