Halál (Harcom 1.) 303 csillagozás

Karl Ove Knausgård: Halál

A ​kortárs világirodalom egyik legizgalmasabb és legeredetibb vállalkozása a norvég író, Karl Ove Knausgård hatkötetes regényfolyama, a Harcom. Piaci siker: hazájában közel félmillió példányt adtak el belőle és világtrend: huszonkét nyelvre fordították le eddig. Megjelenése mindenhol beszédtéma és szenzáció lett. A Halál ennek a különleges önéletrajzi sorozatnak az első könyve.

Knausgård negyvenévesen kezdte el lenyűgöző munkáját: megírni egy élet történetét egyszerűen és titokzatosan, belátva hogy életünk küzdelme mindig más életekhez kapcsolódik; vagy éppen az első kötet fő motívumához a halálhoz. A szerző saját gyermekkorát és apja életét írja meg annak halálán keresztül. Leszámol vele és elszámol magával, részletesen taglalva a gyarló apa és a tékozló fiú közötti konfliktusokat. A Halál önéletrajz és regény, filozófiai kísérlet és irodalmi botrány. Valaki más életéről olvasva saját létezésünk titkaira és tabuira pillantunk rá. A Harcom nem csupán feszegeti a műfaj… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Magvető, Budapest, 2021
436 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432930 · Fordította: Petrikovics Edit
>!
Magvető, Budapest, 2019
436 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432930 · Fordította: Petrikovics Edit
>!
Magvető, Budapest, 2016
436 oldal · ISBN: 9789631434286 · Fordította: Petrikovics Edit

1 további kiadás


Enciklopédia 37

Szereplők népszerűség szerint

Rainer Maria Rilke · dán · Ezra Pound · Henrik Ibsen · Karl Ove Knausgård · August Strindberg · Mallarmé


Kedvencelte 74

Most olvassa 75

Várólistára tette 396

Kívánságlistára tette 296

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Knausgård-nak valójában a hagyományos regényirodalommal van vitája – illetőleg annak azon sajátosságával, hogy fiktív elemekből építkezik. Az ő alapvetése ezzel szemben az, hogy az igazi művészetben „mindig megmarad valamennyi hivatkozás a látható valóságra.” (222. oldal) Sőt ami azt illeti, Knausgård nem ragad le a valamennyinél, hanem szinte arrogáns módon csak és kizárólag a valóságból építené fel regényét, mégpedig abból a valóságból, amit ő ismer legjobban a világon (és amivel kapcsolatban az átlagolvasó aligha képes ellenőrizni őt): a saját életéből. Mondjuk azért itt van egy pici ravaszdiság, mert a szerző „őszinte vallomása” sem tekinthető betű szerinti igazságnak. Hisz tegye fel a kezét, aki emlékszik arra, miről beszélgetett 84-ben apával és nagymamával egy tök átlagos vasárnap délelőtt… de nem úgy általában, hanem szóról szóra, ahogy a szerző rekonstruálja azokat. Nos, aki jelentkezett, leteheti a kezét. Úgysem hiszek neki. Tehát voltaképpen Knausgård sem tesz mást, csak valószínűségi alapon felépíti a saját múltját, ami nyilván nem kevés, de nem is maga az igazság – ami azt illeti, közelebb áll a fikcióhoz, mint a szigorúan vett tényekhez.

Tehát azzal, amit a fülszöveg megbocsátható lelkesedéssel állít („új területeket fedez fel az irodalom és az olvasók számára”), csak annyiban értek egyet, hogy minden valamire való regény új területeket fedez fel számunkra. Mind az őszinteség, mind a rigorózusság, mind a beillesztett esszébetétek olyan elemek, amik önmagukban nem újak a próza világában – ám ettől függetlenül azért a Halál igazán nagy volumenű munka. Tagadhatatlanul jól van megírva, igazán sokat ad apa-fiú-testvér témakörben, és szépen érzékelteti a halál tragédiájának konvencionális, mégis végtelenül személyes voltát, ráadásul a második rész takarítás-jelenete valóban gyönyörű ívet rajzol ki. És azt sem zárnám ki, hogy e regény a sorozat későbbi köteteivel együtt valóban egyedülálló egységet fog alkotni – e kérdés megválaszolását a jövőre hagyom. Mondjuk üzenem annak, aki a provokatív hívószó miatt olvasná el e könyvet: meglátásom szerint a kötet legprovokatívabb eleme az alcím.

(Megj.: és megvallom, @Moesko –hoz hasonlóan kicsit én is értetlenül állok a tény előtt, hogy minden tizedik norvég megvette ezt a művet. Azon túl, hogy mérhetetlenül irigy vagyok rájuk, amiért ilyen szépirodalmi piacuk van – már megint a skandinávok! –, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ez részben annak is köszönhető, hogy Knausgård cserzett északi arcáról nagyon cool sajtófotókat lehet csinálni.)

17 hozzászólás
Maminti9 P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

Hol a határ az irodalom és a banalitás között?

Karl Ove Knausgård Harcom sorozatának első részét a zsarnoki apja halálával kapcsolatos események köré fűzi fel. Visszatekintést nyerünk egyúttal néhány fiatalkori történésre és teljes részletességgel lehetünk szemtanúi az apa halálát követő napoknak. Knausgård őszinte nyíltsággal tárja elénk olyan érzelmeit, gondolatait, melyeket félve mondunk ki még saját magunknak is, és amely az egyik alapköve lehet sikerének. Ezzel egyidejűleg a stílusa tárgyilagos, nem rágódik sokat a benne zajló történéseken, egyszerű mondatokban reagál a lelkében zajló folyamatokra. Hosszas fejtegetéseket olvashatunk viszont emberekről az utcán, egy fjord melletti dombról vagy akár egy ablakon megülő légyről. Ez a fajta minden részletre kiterjedő ábrázolásmód azért különös, mert az író több esetben azt állítja magáról, hogy nagyon rossz a memóriája, ennek ellenére tűpontosan emlékszik arra, hogy például 20 évvel ezelőtt egy teljesen jelentéktelen metróút alatt pontosan ki ült vele szemben, mit viselt, mit csinált. Legalábbis, ha ez nem csak a fantázia része. Az apró részletességgel való ábrázolás közvetlen kapcsolatot alakít ki az író és olvasó között, ezáltal úgy érezheti az ember, hogy Knausgård teljes bizalmába fogadva osztja meg vele eszméit világról, családról, gyászról és a halálról. Sokszor csap át filozófiai vagy akár képzőművészeti, irodalomtörténeti eszmefuttatásba a regény, így megismerhetjük az írónak az élet szinte minden aspektusára vonatkozó reflektálását.
Ebben a kötetben egy furcsa gyászfolyamat kerül középpontba, hiszen a gyermeki kötődésből fakadó veszteségérzet óhatatlanul kitör az emberből, viszont a valóságban az író apja egy, a családját állandó rettegésben tartó férfi, aki utolsó éveit szánalmas leljasodásban, az alkohol rabjaként tengeti. És ezzel Knausgård teljes mértékben tisztában volt, így gyásza csak lassan tör a felszínre, melynek az olvasó is szemtanújává válik. Bepillantást nyerünk egyúttal a fiatalkori küzdelmekbe, a szülői háztól való elszakadás problémáiba, egy testvéri kapcsolatba, mindet Knausgård szemüvegén keresztül, de sokszor felismerve benne saját magunkat.

Azt gondolom, hogy a regényfolyamban rejlő közlékenység az, amely egyedülállóvá teszi ezt a sorozatot. Mert kit érdekelhet egy olyan ember élete több ezer oldalon keresztül, aki nem közszereplő? Kit és miért érdekelne a leghétköznapibb dolgok kimerítő részletességgel való taglalása? Valójában senkit, viszont Knausgård közvetlenségével ezeket a banális dolgokat irodalmi szintre emelte, így vált zseniális és méltán népszerű alkotássá a Harcom sorozat. Azt gondolom azonban, hogy sokan nem tudják, vagy nem akarják befogadni ezt a fajta alkotói stílust, viszont aki beengedi, az biztos lehet benne, hogy olvasási élményként arra fog emlékezni, hogy valójában nem is egy regényt olvasott, hanem Knausgård egy karosszékben ülve, egyik cigarettáról a másikra gyújtva meséli szemtől szemben vele gondolatait a világ dolgairól.

Csabi P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

Szombat reggel, ahogy felkeltem, az egyik első gondolatom volt, hogy ma ráérős nap lesz, olvashatom nyugodtan Knausgard könyvét. Aztán bevillant, hogy ja, persze, tegnap éjjel befejeztem. No de semmi gond, nemsokára jön a 2. kötet, és lesz még négy. Tényleg ennyire kell ez nekem? Mi a fene van ebben a könyvben, amiért emberek megbabonázva olvassák?
Gyakorlatilag semmi igazán érdekes, Knausgard meséli az életét, innen-onnan kiragadott részletekben, nagyon (még egyszer mondom: nagyon) részletesen. Ez a könyv elsősorban az apjához való viszonyát taglalja (nem is értem, hogy a kiadó, ha már mindenáron címet akart adni a könyvnek, akkor miért nem Apa lett), és még csak azt a könnyebbséget sem adja meg az olvasónak, hogy zaftos gyerekkori rémtörténetekkel traktálja az olvasót, hogy miért is benne ez a mindent felülíró gyűlölet az apja iránt. Persze, az egyértelmű, hogy az apa hideg volt, sokszor elutasító, néha megalázó, de olyan részlet nem derül ki, ami a halálos gyűlöletet amúgy irodalmian alátámasztaná. Felgyűlt, na, az évek alatt.
Hogy mégis miért? Egyrészt, mert KOK életének mozzanataiban könnyen magára ismerhet az olvasó. Nem nagy ügy, az emberi sorsokban sok a hasonlóság, biztosra lehet menni. Másrészt meg vannak homlokracsapós gondolatai, amik bennünk voltak, de így sosem fogalmaztuk meg őket. Ezt a kettőt bírtam kitalálni. Mellesleg vannak néha gondolatfutamai, amiket feleslegesnek érzek, de ez is benne van a pakliban, csomagban vettem az anyagot.
Az egyik ilyen gondolata, amikor apja halála kapcsán teljesen prózai gondolatok forognak a fejében, majd megjegyzi, hogy végül is nincs ebben semmi rossz, senki nem tudja meg, hisz csak az ő fejében vannak. No persze, a kis ravasz, de ugye, most meg megírta. Mondjuk ez eléggé jellemző KOK „szarok rátok” attitűdjére. A másik ilyen, ami megmaradt bennem, hogy az ember neve, amíg él, egy testet juttat az emberek eszébe, de amint meghalt, ez megszűnik, és a név onnantól valami egészen mást jelent. No persze sokkal irodalmibban megfogalmazva.
Térjünk vissza kicsit a részletességre. Tudjátok, ez az az „elővette a sörnyitót, lepattintotta a kupakot, ami fémesen megpendült a konyhapulton, majd kihúzta a fiókot és visszatette a sörnyitót a derelyevágó mellé, amivel még az anyja készítette azokat a felejthetetlen Smausgördéket, amik lágy tavaszi napfénnyel vonták be gyerekkora szombat reggeleit” féle részletesség, amivel embereket lehet kikergetni a világból. De rendben van ez, ha egyszer ennyire emlékszik ezekre az apróságokra, és ezek a kirakós részletek adják ki a végére direktben kimondatlanul azt, amit az író el akar mondani. Viszont akkor mik ezek a mondatok a szövegben?:
Néhány részlettől eltekintve […] szinte semmire sem emlékeztem a gyerekkoromból. (191. o.)
Az én memóriám világéletemben rémes volt… (337. o.)
Szinte mindig mindent elfelejtettem, amit az emberek mondtak, bármilyen közel álltak is hozzám… (428. o.)
Szóval egy fenét emlékszik. Nem rekonstruál, hanem konstruál. Susogtak a kert végében a fák aznap este, amikor apa új barátnőjét megismertem? Jobb, ha susogtak, az mindig jobb. Így megy ez. De ne vessük ezt egy író szemére. Csak enyhe mosollyal vegyük tudomásul, amikor nagy hangon arról nyilatkozik, hogy az irodalom számára a valóság visszaadása. Minden csak forma. Nem én mondom, ő.

6 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

KOK regényfolyamának kezdőkötete, a Halál után, felületes olvasatra a következő alapvetések, hogy ne mondjam sommázatok állapíthatók meg:
– minden norvég öngyújtóval nyitja az üveges sört,
– ebből következően minden norvég dohányzik, hiszen minden norvég sört iszik (annak ellenére, hogy általában rohadt hideg van),
– az a norvég, amelyik nem dohányzik, vagy nem rendelkezik öngyújtóval az
o vagy nem iszik sört,
o vagy nem is norvég,
o esetleg norvég ugyan, de nem iszik sört (ez már önmagában ellentmondás!), de ha mégis akkor a fogával nyitja (nyilván amíg van neki) stb.
– továbbá minden norvég lutefisket eszik minden családi összejövetelen és komoly ünnepen – és tekintve, hogy a lúgozott hal átkozottul büdös, alapjában gusztustalan jószág, így érthető, hogy miért olyan morózusak, távolságtartók és úgy általában negatívok ezek a szép északi népek…
Vagy mégsem…?

De nem ám! Egyszerűen arról van szó, hogy ez a KOK-nak rövidíthető nevű, zseniális északi íróember valami olyan mérhetetlenül pofátlan, profanitásba burkolt egykedvű malíciával kezd bele többezer oldalnyi önéletírásba, hogy
– amíg bele nem rázódsz az aprólékos részletességű írásmód finomságaiba,
– a hol mérhetetlenül távolságtartó, hol meg zavarba ejtően személyes részletek taglalásába,
– a kezdetben erősen kiforratlannak, eshetőlegesnek tűnő elbeszélésmódba,
– az egységes, meghatározó elbeszélői stílus kezdeti teljes hiányába,
– a gondolatmorzsák szétszórtságának összefésülhetetlenségébe…
– nos, addig nemigen tudod, hogy mindez most komoly-e, vagy valami fricska az irodalom fekete miséjének kétes szentségű oltárán.

S akkor, egyszer csak eljön az az analitikus ésszel felfoghatatlan, elemző kedvvel meghatározhatatlan időpillanat, amikor az írásból kibújik a regény. Amikor megszületik a sorok között az író-főhős, előkerül a gyermekkori abúzus kiváltója, és eljön „Sziddhárta herceg pillanata”, a megvilágosodás, hogy amíg gyanútlan olvasóként a Halált kerestem, mindvégig az életről láttam felvillanó képeket, sőt hosszú-hosszú filmrészleteket. Arról az életről, ami biológiailag megkezdődött ugyan jóval a Halál előtt, de individuális értelemben, vagy akár a lélek legmélyebb spirituális bugyraiba pillantgatva, csupán a jövő hozza majd el azt. Az a jövő, ami ott rejtőzik a következő öt kötetben.

Végül is, meg nem tudnám mondani, hogy mi volt az, ami a könyvvel a kezemben a székbe ragasztott és miért nem fordítottam el undorral a szemem a visszataszító részletektől…
Valami megmagyarázhatatlan okból azonban egyértelműen szükségem van a folytatásokra. Ráadásul mielőbb…

giggs85 P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

Hosszú évekig volt a most befejezett Halál (a magyarul Harcom címen futó regényfolyam kezdőkötete) azon a képzeletbeli listámon – mégpedig dobogós helyen –, amin az általam leginkább várt, ám magyarra le nem fordított idegen nyelvű művek szerepeltek. Karl Ove Knausgård regényfolyama szerte a világon óriási siker volt, mind a kritikusok, mind az egyszerű olvasók körében; a magyar kiadás azonban érthetetlen módon sokáig váratott magára. Szerencsére azonban a Magvető végre bevállalta a megjelentetését, és, mit ne mondjak, milyen jól tette!

Azt azonban elöljáróban le kell szögeznem, hogy ez a könyv minden bizonnyal nagyon megosztó lesz, és sokan nem csak szeretni nem fogják, de megérteni sem azt, hogy mi célból készült, és mi is akar ez lenni voltaképp. Ugyanis a norvég szerző olyan közel visz minket egy egyszerű, átlagosnak mondható ember hétköznapi valóságához, ami már némileg túlmutat a(z) (szép)irodalom bevettnek hitt határain, és olyan távol kerül a hagyományos értelemben vett, cselekményközpontú történetmeséléstől, amennyire az csak lehetséges. Mégis nagyot üt.

Knausgård bő 3500 oldalas, norvégul igen provokatív című regényfolyamának (eredetileg Min kamp – amelynek első kötetének még semmi köze nincs Hitler hírhedt művéhez, de később azzal is foglalkozni fog) első kötete sem rövid, bő 400 oldalas, és nemhogy kimondott története nincs, de alig pár eseményt érint: egy gyermekkori emléket a kertben ásó apáról és egy, a televízióban látott balesetről; egy kamaszkori szilveszter bonyodalmait és az apa halálát követő néhány nap eseményeit.

A norvég író igen lassan és komótosan építkezik, meglehetősen eredeti és jól felismerhető hanggal és stílussal szól olvasóihoz. A végtelenségig precíz és részletező leírásokat alkalmaz a legapróbb és leghétköznapibb események ábrázolásánál is (szinte csak ezekből áll az egész szöveg), ami eleinte szokatlannak és túlzottan körülményesnek tűnhet, azonban egy idő után hihetetlen erővel vonja be az olvasóját a szövegbe, és nem igazán ereszti. Ennek oka az (talán így fogalmazhatnám meg legegyszerűbben, pedig tényleg nem akarok túlzottan nagy szavakat használni), hogy valószínűleg ez a mód a leginkább alkalmas arra, hogy közvetítse azt, ami az emberi létezés; azt, amit egy ember átél és érzékel nap, mint nap. Hisz megannyi döntést hozunk meg, megannyi tettet hajtunk végre életünk minden egyes napján, megannyi benyomás és külső inger ér bennünket, de ezeket a dolgokat az irodalomban nem igazán szokás így ábrázolni. Nincs is igazán társa a norvégnek, de ha mindenképpen találni akarok valakit, akkor, ha a magyar irodalomra gondolok, bizonyos szempontból talán Györe Balázs Halálom után eltüzelni című kötete lesz az (elsősorban a gyászt feldolgozó és a szépirodalmi keretet szétfeszítő ábrázolásmódja miatt). Bár ez is inkább csak egy távoli unokatestvér.

Ezeket a végtelenül precíz leírásokat azonban néha azért megszakítják az író eszmefuttatásai (például a halálról és az emberi gondolkodás csapdáiról), amelyek önmagukban is olyan erősek és elgondolkodtatók, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Mellettük pedig folyamatosan bontakoznak ki Knausgård egyéb gondolatai, és törnek elő elfeledett emlékei (a norvég kedvenc regényfolyama nem véletlenül Az eltűnt idő nyomában), amik megint csak olyan spontán módon hatnak, mintha valóban írás közben találta volna ki, vagy jutottak volna eszébe a szerzőnek. Kicsit olyan érzés, mintha mi is ott lennénk Knausgård fejében.

A norvég könyve egy egyszerű, hétköznapi ember életének, gondolatainak, emlékeinek bemutatása(?), feltárása(?), kiteregetése(?) a nagyközönség számára, és mint ilyen, nem mindig érdekes vagy szórakoztató. És hogy mégis miért olvassuk el? Mert magunkra ismerhetünk benne, mert rólunk is szól. Mert egyedi, mert különleges. Mert az élet is ilyen.

1 hozzászólás
gabona P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

„Az ember túl keveset tud, és az sem létezik. Túlságosan sokat tud, és az sem létezik. Írni annyit tesz, mint kihúzni a létezőt annak az árnyékából, amit tudunk. Az írás erről szól. Nem arról, ami ott történik, nem arról, ami ott zajlik, hanem magáról az ottról. Az ott az írás helye és célja. De hogyan jutunk el oda?”

Sokáig kerülgettük egymást ezekkel a monstrumokkal (nem csak fizikai, de lelki súlyuk is óriási, bár nem igazán számítottam másra, hogy őszinte legyek), no meg az emberrel, akit Karl Ovénak hívnak és most végre elérkezett ez a pillanat is: megtört a jég, újabb méretes fatörzsbe helyeztem képzeletbeli fejszémet – a hat kötetes Harcom sorozat nyitódarabjával töltöttem pár éjszakát és egy kicsivel kevesebb nappalt (kell hozzá a kései idősáv, valamiért ezt kívánja, hmm…), ezen meglehetősen nagy elhatározásnak köszönhetően pedig új kedvencet is avathattam. Igen, rögtön. Mert az nem lehet, hogy annyi szív az olvasó ne zárja szívébe ezt az egyelőre azért még kiismerhetetlen valamit, amit hazájában az egyik legmenőbb irodalmi vállalkozásnak tartanak, hovatovább több nyelvre is lefordított világsiker. Akár egy klasszikus lemez, amin sok évtized múltával sem fog az idő, Knausgård monumentális szériája is a popkultúra része lett – aki pedig életében bevonulhat az irodalmi rock and roll hírességek csarnokába és nem kell hozzá denevért ennie* vagy éppen több tízezres arénákat megtöltenie, „csupán” egy majd' négyezer oldalt és a komplett életét összefogó papírkomplexummal előjönnie, az bizony tudhat valamit.

Nna, de félre a hosszú bevezetőt – bár érezhetően bekapcsoltam a fanboy-üzemmódot –, a lényeg, hogy K.O.K. is egy valódi rocksztár (igaz, csak garázs-szinten, de hát én is mobilappokkal eszkábálok demókat), jómagam pedig nagyon is bírom az ilyen tollforgatókat (vö. Grecsó Krisztián, Kollár-Klemencz László) és már csak ezért is piszkálta bizarrul a fantáziámat, mit tudhat a Min Kamp. Mostanra pontosan úgy vagyok vele, mint Vámos Miklós Spiró Györggyel: tud mindent, amit pedig nem, azt nem is érdemes. No de életrajz ez? Villanásszerű történetek, kimerevített filmkockák egy kamaszfiú és egy felnőtt férfi életéből? Mindkettő és egyik sem, mondhatnám vicceskedve, de nem akarom elbagatellizálni a dolgot – a lényeg, hogy akármennyi is a fikció (feltételezem, több is, mint gondolhatnánk), nagyon nem tud érdekelni, ha ennyire pazar köntösben tálalják nekem a mesélős autobiográfiát. Pocsék a memóriám, mégis úgy írok le mindent, mintha újra átélném-mentalitása miatt különösen szimpatikus az elkötelezettsége, alázata és mindazon tényezők, amikkel ezt az egész, irodalomnak nevezett akármit műveli.

Mondanál amúgy a könyvről is valamit, kérdezhetnétek, de hát azt hiszem – azon kívül, hogy ismételten bizonyítom, a semmihez semmit hozzáadni / milyen fordulatokat hoz itt maradni** –, felesleges. Inkább Karl Ove urat olvassátok, biztosan nagyobb mértékű szellemi kielégülést okoz majd. (Reklámszöveg: nekem bevált!) Leveszed a polcról, felcsapod és egyszerűen belemerülsz. Aztán azon kapod magad, hogy már szinte nem is látod a lapokat, mégis pörögnek és égetik a kezedet, kedved lenne előkapni a kedvenc U2, Pink Floyd, Dire Straits meg Talking Heads lemezeidet, aztán te is akaratlanul belegondolsz a saját múltadba, feltárod a hibákat, minden szenvedésed és fájdalmad, mert hát a messzi északon csak az van, ezek ott soha nem lesznek egy Sunset Boulvard, de talán nem is baj, így még sokkal jobban érezhető a sorsközösség. A megkérdőjelezhető, mégis kit érdekel, hogy tényleg így történt-e jellegű hitelesség miatt pedig akár saját magadat is a főhős helyébe képzelheted – hát kell ennél jobb ajánlólevél? Mondjuk már úgyis van annyi minden ebben az értékelésben, mint a párizsiban, de hogy még valamit hozzátegyek – és tuti, hogy ilyen Hemingway/Mándy-tömörségű mondatokat ritkán olvashattok tőlem, de azért csak próbálkozzunk, szóval: ez valódi szépirodalom. Szép, mondom, ezzel együtt az is biztos, hogy kegyetlen és fájdalmas. Megfog, rádob a boncasztalra, kicsontoz, újjáépít és másként láttat. Én pedig továbbra sem tudom, hogy mi ez, de jó nagyon.

S hát ide tartozik vagy sem – akkor sem rakom off-jelzés mögé –, talán valahol mindenkinek van egy apja, akiről a legszívesebben nem beszélne, mert fájdalom, de ezek az apák kicsit mind egyformák és még akkor is elképesztően fájnak a feltépett sebek, amikor kicsit velük együtt süllyedünk el a krematórium mélyén, akkor sem kapva meg a feloldozást, ami annyira kijárna már a sok évnyi elszenvedett sanyargatásért, nem. Önmagunkba zárva, mindörökké cipeljük magunkkal a sérülések nyomait, amik – mint tudjuk –, sokszor legbelül vannak. Nem állítanám, hogy a Halál befejezésével elégtételt adott az élet, de némiképp kapiskálom, hogy kaptam valamit, már csak az a kérdés, hogy mikor és mire tudom majd beváltani…

* Jóvanna, durva idők voltak azok…
** copyright by Kukorelly Endre

>!
Magvető, Budapest, 2019
436 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432930 · Fordította: Petrikovics Edit
2 hozzászólás
Chöpp P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

A kötet, amit sikerült megszereznem, könyvtári könyv. Első fizikális benyomásaim – amellett, hogy jó kötésű és szép vaskos – a fölső részen, középtájon és a könyvjelző felső részén is végigfutó kávéfoltok, és a címoldalon ceruzával – női kézírással – lefirkantott egyetlen szó: hiperventilál. Így kezdtem hát neki az olvasásnak.
Karl Ove gyermek és fiatalkora nem volt túl szimpatikus. Hogy úgy mondjam, nem volt számomra szimpatikus a főhős maga. Bár a későbbiekben megtapasztalhattam, hogy maga magának sem volt szimpatikus élete első 25 évében. Ebben egyetértünk. Az emlékezés után következett a jelen. Az írás elkezdett közeledni felém; vagy én az íráshoz. Lassú tempóban szoktam rá. Hullámzóan, de egyre könnyebben ment az ütemtartás. Mígnem végül egy lágy, lassú, de mégis feszes keringő lett belőle.
Arra gondoltam, hogy először Proust, majd Nádas Péter, de aztán mégis csak Knausgård. Végül Karl Ove. Mert félt és mégis bátran lépett a vékony jégre, mert gyáva volt, és mégis őszinte, mert szándékában állt leírni a kimondhatatlant és a lehetetlent, és meg is tette.
Bár mint ember, nem sokkal lett szimpatikusabb a végére, mikor elváltunk, de mint író abszolút bizonyított. Hamarosan tehát következik a Szerelem.

robinson >!
Karl Ove Knausgård: Halál

Skandináv-mániásként ez az „önmarcangolás” nagyon megtalált. Folyt. köv, jöhet a Szerelem!
https://gaboolvas.blogspot.com/2019/04/halal.html

4 hozzászólás
dacecc P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

Aki meghalt, azt el is kell temetni. És ez a legritkább esetben sem megy könnyen. Mindenképpen erőteljes lelki munka lezárni a múltat és megérteni, hogy mit is jelent a számunkra a halál fogalma, és hogyan is alakította a mi életünket az a személy, aki elment. Knausgard a regény főszereplőjeként a saját nevével szerepel a történetben, így érzékeltetve a személyességet és az életrajziságot a könyvben. Eleinte kellett egy kis idő, hogy bele tudjak szokni a szövegbe, mert szinte mindenre kitérő részletessége és aprólékossága, amely a cselekvések leírásában tűnt ki leginkább, elsőre darabossá tette a mondatokat. Szokatlan volt számomra, hogy a részletesség nem a lelki folyamatok leírásában, hanem a fizikai világban történő cselekvések ábrázolásában tükröződött. De ahogy haladtam előre a történetben, azt vettem észre, hogy egyre jobban kezd magával sodorni a szöveg, és egyre nehezebb letenni a könyvet. A tudatos, jól megkonstruált elbeszélőmód éppen ezzel az aprólékossággal érzékelteti igazán a lelki munkát.
A kamaszkor és a haláleset, a két szál, amelyek a történet fő íveit alkotják, fordulópontok, talán a legfontosabbak egy ember életében. Sorsfordító események villannak fel: az első berúgások, az első csajozások, az elszakadás az otthontól, az elszakadás egy családtagtól. Ebből a szempontból az angol címet (A death in the family) jobbnak találom, mert a magyar cím általánosságot sejtet – azonban úgy vélem, itt nem maga a halál, annak egyetemessége a lényeg, hanem a családdal és az önmagával való szembenézés, ami az elbeszélőben megy végre. Alig várom a folytatást, nagyon meggyőzött.

ppeva P>!
Karl Ove Knausgård: Halál

Olyan volt, mint egy nagyon aprólékos, lélekboncolgatós illusztráció a Mérgező szülők-höz. Mivel közvetlenül utána olvastam, egy pillanatig se tudtam elvonatkoztatni ettől az érzéstől. Hogyan éli meg egy gyerek gyerekként a hideg, szigorú, rettegést keltő, távolságtartó apát, és hogyan éli meg visszamenőleg, felnőttként. Hogyan dolgozza fel az apa halálát, akihez ambivalens érzések fűzik.* Mennyiben határozza meg az ő későbbi, felnőttkori életét, apaságát, párkapcsolatait az, amilyen légkörben, körülmények között nőtt fel.
Lehet, hogy ez a könyv azért volt akkora siker Norvégiában, mert az átlag norvég családban felnőtt generációból sokan éltek meg hasonlókat? (Nem tudom, csak olvasmányaim alapján feltételezem, hogy Norvégiában nem volt túlzásba víve a gyerekdédelgetés.)
Ahhoz képest, hogy saját bevallása szerint szinte semmire sem emlékszik gyerekkorából, a legkisebb részletekig lebontva mesél történésekről, helyszínekről, emberekről. A történetek felidézését töprengések, elemzések, elmefuttatások szakítják meg. Minden spoiler f/pontoskodása – beleértve a sörnyitó/öngyújtó/felmosóvödör/kávésbögre/stb. leírását, megkeresését, megfogását, használatát, elrakását – ellenére (vagy talán épp azért) is érdekes és emlékezetes olvasmány volt.
Remélem, hamarosan olvashatom a további részt/részeket is.

*Mennyivel könnyebbnek tűnik számára bátyja helyzete apjuk halálakor, mivel a báty egyértelműen gyűlöli az apjukat…


Népszerű idézetek

nola P>!

A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: szív
2 hozzászólás
Könyvszédelgő>!

Holnap úgyis másként fest majd minden. Az új nap mindig többet hoz a puszta fénynél. Bármilyen levertnek is érzi magát az ember, kizárt, hogy teljesen hidegen hagyja, amit egy új kezdet nyújt.

431. oldal

Kapcsolódó szócikkek: halál
2 hozzászólás
dacecc P>!

Nem akarom, hogy bárki közel kerüljön hozzám, nem akarom, hogy bárki lásson, és így is lett: senki sem kerül közel hozzám és senki sem lát. Bizonyára ez van az arcomba égve, ez tette ilyen merevvé és maszkszerűvé, hogy szinte alig tudom kapcsolatba hozni saját magammal, amikor az utcán járva véletlenül megpillantom egy kirakat üvegében.

28-29. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Karl Ove Knausgård
nola P>!

A világ megértése bizonyos távolságot követel. Az apró, szabad szemmel nem látható dolgokat, mint a molekulákat és az atomokat, felnagyítjuk, és ami túlságosan nagy, mint a felhőképződmények, folyódelták, csillagképek, lekicsinyítjük. Majd miután az érzékeink számára elérhető távolságba hoztuk őket, mindent rögzítünk, és ezt a rögzített dolgot nevezzük tudásnak. Egész gyerek- és fiatalkorunkban arra törekszünk, hogy megfelelő távolságot alakítsunk ki a dolgokkal és jelenségekkel szemben. Olvasunk, tanulunk, tapasztalunk, kiigazítunk. Aztán egy nap eljutunk arra a pontra, ahol az összes szükséges távolságot meghatároztuk, az összes szükséges rendszert elfogadtuk. Ekkor kezd gyorsulni az idő. Már nem ütközik akadályokba, minden elrendeztetett, az idő keresztülzúdul az életünkön, a napok vad rohanásban tűnnek el, és mielőtt felocsúdnánk, negyvenévesek vagyunk, majd ötven, hatvan… Az értelem tartalmat követel, a tartalom időt, az idő ellenállást.

14-15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: értelem · tapasztalat · tudás
2 hozzászólás
giggs85 P>!

A világunk körülzárta magát, körülzárt bennünket, és nincs többé kiút. Akik ebben a helyzetben több intellektuális mélységért, több szellemiségért kiáltanak, az égvilágon semmit sem fogtak fel, mert pontosan az a probléma, hogy a szellemi világ kebelezett be mindent. Minden szellemmé vált, a testünk sem test már, hanem a test ideája, olyasmi, ami a képek és elképzelések mennyországában található bennünk és fölöttünk, ahol az életünk egyre nagyobb része zajlik. Annak a határai, ami nem beszél hozzánk, vagyis a felfoghatatlanéi, már nem léteznek. Mindent értünk, és ez azért van, mert mindent a magunkévá tettünk. Mindazok, akik manapság a művészetben a semlegessel, a negatívval, a nem emberivel foglalkoznak, jellemzően a nyelv felé fordultak, oda, ahol az ember a felfoghatatlant és az idegent keresi, mintha az magán az emberi kifejezésmód
perifériáján volna, más szóval annak a peremén, amit értünk, és voltaképpen ez teljesen logikus: hol máshol volna egy olyan világban, amely már nem ismeri el azt, ami önmagán túl van?
Ennek fényében kell szemügyre vennünk azt a különös, kétértelmű szerepet, amelyet a halál vállalt magára. Egyfelől mindenütt ott van, mindenhol halálesetekről szóló hírek, halottak képei árasztanak el bennünket; ebben a tekintetben a halál számára nincsenek határok, masszív, mindenütt jelen lévő, kifogyhatatlan. De ez csak a halál mint elképzelés, a halál mint gondolat és kép, a halál mint szellem. Ez a halál ugyanaz, mint a név halála, a testnélkülié, amelyre az ember akkor utal, amikor egy halott személy nevét kimondja. Mert míg az ember él, a neve a testre utal, amelyben időzik, ám amikor meghal, a név leválik a testről, és az élőknél marad, akik a nevét használva mindig arra a személyre gondolnak, aki volt, és sohasem arra, ami most, egy test, amely rothad valahol. A halálnak ezt a részét, amely a testhez tartozik, és amely konkrét, fizikai, anyagi, ezt a halált olyan mérvű gondossággal rejtegetik, hogy az már a téboly határát súrolja, elég, ha megfigyeli az ember, hogyan fogalmaznak azok, akik egy halálos baleset vagy egy gyilkosság akaratlan szemtanúi lesznek. Mindig ugyanazt mondják, teljesen irreális volt, még ha pontosan az ellenkezőjét gondolják is. Olyan valóságos volt. De már nem ebben a valóságban élünk. Számunkra minden a feje tetejére állt, a valóságos irreális, az irreális valóságos. És a halál, a halál az utolsó nagy kívül eső. Ezért kell elrejteni. Mert a halál kívül eshet a néven és az életen, de nem kerül kívül a világon.

Kapcsolódó szócikkek: halál
8 hozzászólás
robinson >!

Hamarosan negyvenéves leszek, és alig töltöttem be a negyvenet, máris ötven. És ha ötven leszek, akkor már hamarosan hatvan. Utána pedig hetven. Így lesz. És akkor ez állhat majd a sírkövemen: Itt nyugszik, ki életében örökké csak tűrt. Ez vitte a sírba, mikor végül kidűlt.

Chöpp P>!

Kezdeményeztem egyáltalán valaha is beszélgetést egy idegennel?
Nem, soha.
És semmi sem utalt arra, hogy valaha is fogok.

249. oldal

Chöpp P>!

… soha nem sikerült megtalálnunk a szükséges egyensúlyt a távolság és a meghittség között…

35. oldal

robinson >!

Hogy az idő elrohan mellettem, kipereg az ujjaim közül, mint a homok, miközben én… nos, mit is csinálok?

Kapcsolódó szócikkek: idő
nola P>!

Ha van valami, amit megtanultam az életről, az az, hogy el kell viselni, soha meg nem kérdőjelezve, a közben keletkező vágyat pedig az írásban felégetni.

39. oldal


A sorozat következő kötete

Harcom sorozat · Összehasonlítás

Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Jo Nesbø: Hóember
Bächer Iván: Klétka
Henri Charrière: Pillangó
Murakami Haruki: Norvég erdő
Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc
Kim Leine: Kalak
Jostein Gaarder: A narancsos lány
Linn Ullmann: Kegyelem
Brynjulf Jung Tjønn: A világ legszebb mosolya
Erlend Loe: Fvonk