Halál (Harcom 1.) 133 csillagozás

Karl Ove Knausgård: Halál

A ​kortárs világirodalom egyik legizgalmasabb és legeredetibb vállalkozása a norvég író, Karl Ove Knausgård hatkötetes regényfolyama, a Harcom. Piaci siker: hazájában közel félmillió példányt adtak el belőle és világtrend: huszonkét nyelvre fordították le eddig. Megjelenése mindenhol beszédtéma és szenzáció lett. A Halál ennek a különleges önéletrajzi sorozatnak az első könyve.

Knausgård negyvenévesen kezdte el lenyűgöző munkáját: megírni egy élet történetét egyszerűen és titokzatosan, belátva hogy életünk küzdelme mindig más életekhez kapcsolódik; vagy éppen az első kötet fő motívumához a halálhoz. A szerző saját gyermekkorát és apja életét írja meg annak halálán keresztül. Leszámol vele és elszámol magával, részletesen taglalva a gyarló apa és a tékozló fiú közötti konfliktusokat. A Halál önéletrajz és regény, filozófiai kísérlet és irodalmi botrány. Valaki más életéről olvasva saját létezésünk titkaira és tabuira pillantunk rá. A Harcom nem csupán feszegeti a műfaj… (tovább)

Eredeti mű: Karl Ove Knausgård: Min kamp 1.

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Magvető, Budapest, 2019
436 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432930 · Fordította: Petrikovics Edit
>!
Magvető, Budapest, 2016
436 oldal · ISBN: 9789631434286 · Fordította: Petrikovics Edit
>!
Magvető, Budapest, 2016
436 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631432930 · Fordította: Petrikovics Edit

Enciklopédia 15

Szereplők népszerűség szerint

Henrik Ibsen · Karl Ove Knausgård · dán


Kedvencelte 35

Most olvassa 47

Várólistára tette 196

Kívánságlistára tette 160

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Karl Ove Knausgård: Halál

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Knausgård-nak valójában a hagyományos regényirodalommal van vitája – illetőleg annak azon sajátosságával, hogy fiktív elemekből építkezik. Az ő alapvetése ezzel szemben az, hogy az igazi művészetben „mindig megmarad valamennyi hivatkozás a látható valóságra.” (222. oldal) Sőt ami azt illeti, Knausgård nem ragad le a valamennyinél, hanem szinte arrogáns módon csak és kizárólag a valóságból építené fel regényét, mégpedig abból a valóságból, amit ő ismer legjobban a világon (és amivel kapcsolatban az átlagolvasó aligha képes ellenőrizni őt): a saját életéből. Mondjuk azért itt van egy pici ravaszdiság, mert a szerző „őszinte vallomása” sem tekinthető betű szerinti igazságnak. Hisz tegye fel a kezét, aki emlékszik arra, miről beszélgetett 84-ben apával és nagymamával egy tök átlagos vasárnap délelőtt… de nem úgy általában, hanem szóról szóra, ahogy a szerző rekonstruálja azokat. Nos, aki jelentkezett, leteheti a kezét. Úgysem hiszek neki. Tehát voltaképpen Knausgård sem tesz mást, csak valószínűségi alapon felépíti a saját múltját, ami nyilván nem kevés, de nem is maga az igazság – ami azt illeti, közelebb áll a fikcióhoz, mint a szigorúan vett tényekhez.

Tehát azzal, amit a fülszöveg megbocsátható lelkesedéssel állít („új területeket fedez fel az irodalom és az olvasók számára”), csak annyiban értek egyet, hogy minden valamire való regény új területeket fedez fel számunkra. Mind az őszinteség, mind a rigorózusság, mind a beillesztett esszébetétek olyan elemek, amik önmagukban nem újak a próza világában – ám ettől függetlenül azért a Halál igazán nagy volumenű munka. Tagadhatatlanul jól van megírva, igazán sokat ad apa-fiú-testvér témakörben, és szépen érzékelteti a halál tragédiájának konvencionális, mégis végtelenül személyes voltát, ráadásul a második rész takarítás-jelenete valóban gyönyörű ívet rajzol ki. És azt sem zárnám ki, hogy e regény a sorozat későbbi köteteivel együtt valóban egyedülálló egységet fog alkotni – e kérdés megválaszolását a jövőre hagyom. Mondjuk üzenem annak, aki a provokatív hívószó miatt olvasná el e könyvet: meglátásom szerint a kötet legprovokatívabb eleme az alcím.

(Megj.: és megvallom, @Moesko –hoz hasonlóan kicsit én is értetlenül állok a tény előtt, hogy minden tizedik norvég megvette ezt a művet. Azon túl, hogy mérhetetlenül irigy vagyok rájuk, amiért ilyen szépirodalmi piacuk van – már megint a skandinávok! –, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ez részben annak is köszönhető, hogy Knausgård cserzett északi arcáról nagyon cool sajtófotókat lehet csinálni.)

11 hozzászólás
>!
Csabi P
Karl Ove Knausgård: Halál

Szombat reggel, ahogy felkeltem, az egyik első gondolatom volt, hogy ma ráérős nap lesz, olvashatom nyugodtan Knausgard könyvét. Aztán bevillant, hogy ja, persze, tegnap éjjel befejeztem. No de semmi gond, nemsokára jön a 2. kötet, és lesz még négy. Tényleg ennyire kell ez nekem? Mi a fene van ebben a könyvben, amiért emberek megbabonázva olvassák?
Gyakorlatilag semmi igazán érdekes, Knausgard meséli az életét, innen-onnan kiragadott részletekben, nagyon (még egyszer mondom: nagyon) részletesen. Ez a könyv elsősorban az apjához való viszonyát taglalja (nem is értem, hogy a kiadó, ha már mindenáron címet akart adni a könyvnek, akkor miért nem Apa lett), és még csak azt a könnyebbséget sem adja meg az olvasónak, hogy zaftos gyerekkori rémtörténetekkel traktálja az olvasót, hogy miért is benne ez a mindent felülíró gyűlölet az apja iránt. Persze, az egyértelmű, hogy az apa hideg volt, sokszor elutasító, néha megalázó, de olyan részlet nem derül ki, ami a halálos gyűlöletet amúgy irodalmian alátámasztaná. Felgyűlt, na, az évek alatt.
Hogy mégis miért? Egyrészt, mert KOK életének mozzanataiban könnyen magára ismerhet az olvasó. Nem nagy ügy, az emberi sorsokban sok a hasonlóság, biztosra lehet menni. Másrészt meg vannak homlokracsapós gondolatai, amik bennünk voltak, de így sosem fogalmaztuk meg őket. Ezt a kettőt bírtam kitalálni. Mellesleg vannak néha gondolatfutamai, amiket feleslegesnek érzek, de ez is benne van a pakliban, csomagban vettem az anyagot.
Az egyik ilyen gondolata, amikor apja halála kapcsán teljesen prózai gondolatok forognak a fejében, majd megjegyzi, hogy végül is nincs ebben semmi rossz, senki nem tudja meg, hisz csak az ő fejében vannak. No persze, a kis ravasz, de ugye, most meg megírta. Mondjuk ez eléggé jellemző KOK „szarok rátok” attitűdjére. A másik ilyen, ami megmaradt bennem, hogy az ember neve, amíg él, egy testet juttat az emberek eszébe, de amint meghalt, ez megszűnik, és a név onnantól valami egészen mást jelent. No persze sokkal irodalmibban megfogalmazva.
Térjünk vissza kicsit a részletességre. Tudjátok, ez az az „elővette a sörnyitót, lepattintotta a kupakot, ami fémesen megpendült a konyhapulton, majd kihúzta a fiókot és visszatette a sörnyitót a derelyevágó mellé, amivel még az anyja készítette azokat a felejthetetlen Smausgördéket, amik lágy tavaszi napfénnyel vonták be gyerekkora szombat reggeleit” féle részletesség, amivel embereket lehet kikergetni a világból. De rendben van ez, ha egyszer ennyire emlékszik ezekre az apróságokra, és ezek a kirakós részletek adják ki a végére direktben kimondatlanul azt, amit az író el akar mondani. Viszont akkor mik ezek a mondatok a szövegben?:
Néhány részlettől eltekintve […] szinte semmire sem emlékeztem a gyerekkoromból. (191. o.)
Az én memóriám világéletemben rémes volt… (337. o.)
Szinte mindig mindent elfelejtettem, amit az emberek mondtak, bármilyen közel álltak is hozzám… (428. o.)
Szóval egy fenét emlékszik. Nem rekonstruál, hanem konstruál. Susogtak a kert végében a fák aznap este, amikor apa új barátnőjét megismertem? Jobb, ha susogtak, az mindig jobb. Így megy ez. De ne vessük ezt egy író szemére. Csak enyhe mosollyal vegyük tudomásul, amikor nagy hangon arról nyilatkozik, hogy az irodalom számára a valóság visszaadása. Minden csak forma. Nem én mondom, ő.

5 hozzászólás
>!
giggs85 P
Karl Ove Knausgård: Halál

Hosszú évekig volt a most befejezett Halál (a magyarul Harcom címen futó regényfolyam kezdőkötete) azon a képzeletbeli listámon – mégpedig dobogós helyen –, amin az általam leginkább várt, ám magyarra le nem fordított idegen nyelvű művek szerepeltek. Karl Ove Knausgård regényfolyama szerte a világon óriási siker volt, mind a kritikusok, mind az egyszerű olvasók körében; a magyar kiadás azonban érthetetlen módon sokáig váratott magára. Szerencsére azonban a Magvető végre bevállalta a megjelentetését, és, mit ne mondjak, milyen jól tette!

Azt azonban elöljáróban le kell szögeznem, hogy ez a könyv minden bizonnyal nagyon megosztó lesz, és sokan nem csak szeretni nem fogják, de megérteni sem azt, hogy mi célból készült, és mi is akar ez lenni voltaképp. Ugyanis a norvég szerző olyan közel visz minket egy egyszerű, átlagosnak mondható ember hétköznapi valóságához, ami már némileg túlmutat a(z) (szép)irodalom bevettnek hitt határain, és olyan távol kerül a hagyományos értelemben vett, cselekményközpontú történetmeséléstől, amennyire az csak lehetséges. Mégis nagyot üt.

Knausgård bő 3500 oldalas, norvégul igen provokatív című regényfolyamának (eredetileg Min kamp – amelynek első kötetének még semmi köze nincs Hitler hírhedt művéhez, de később azzal is foglalkozni fog) első kötete sem rövid, bő 400 oldalas, és nemhogy kimondott története nincs, de alig pár eseményt érint: egy gyermekkori emléket a kertben ásó apáról és egy, a televízióban látott balesetről; egy kamaszkori szilveszter bonyodalmait és az apa halálát követő néhány nap eseményeit.

A norvég író igen lassan és komótosan építkezik, meglehetősen eredeti és jól felismerhető hanggal és stílussal szól olvasóihoz. A végtelenségig precíz és részletező leírásokat alkalmaz a legapróbb és leghétköznapibb események ábrázolásánál is (szinte csak ezekből áll az egész szöveg), ami eleinte szokatlannak és túlzottan körülményesnek tűnhet, azonban egy idő után hihetetlen erővel vonja be az olvasóját a szövegbe, és nem igazán ereszti. Ennek oka az (talán így fogalmazhatnám meg legegyszerűbben, pedig tényleg nem akarok túlzottan nagy szavakat használni), hogy valószínűleg ez a mód a leginkább alkalmas arra, hogy közvetítse azt, ami az emberi létezés; azt, amit egy ember átél és érzékel nap, mint nap. Hisz megannyi döntést hozunk meg, megannyi tettet hajtunk végre életünk minden egyes napján, megannyi benyomás és külső inger ér bennünket, de ezeket a dolgokat az irodalomban nem igazán szokás így ábrázolni. Nincs is igazán társa a norvégnek, de ha mindenképpen találni akarok valakit, akkor, ha a magyar irodalomra gondolok, bizonyos szempontból talán Györe Balázs Halálom után eltüzelni című kötete lesz az (elsősorban a gyászt feldolgozó és a szépirodalmi keretet szétfeszítő ábrázolásmódja miatt). Bár ez is inkább csak egy távoli unokatestvér.

Ezeket a végtelenül precíz leírásokat azonban néha azért megszakítják az író eszmefuttatásai (például a halálról és az emberi gondolkodás csapdáiról), amelyek önmagukban is olyan erősek és elgondolkodtatók, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Mellettük pedig folyamatosan bontakoznak ki Knausgård egyéb gondolatai, és törnek elő elfeledett emlékei (a norvég kedvenc regényfolyama nem véletlenül Az eltűnt idő nyomában), amik megint csak olyan spontán módon hatnak, mintha valóban írás közben találta volna ki, vagy jutottak volna eszébe a szerzőnek. Kicsit olyan érzés, mintha mi is ott lennénk Knausgård fejében.

A norvég könyve egy egyszerű, hétköznapi ember életének, gondolatainak, emlékeinek bemutatása(?), feltárása(?), kiteregetése(?) a nagyközönség számára, és mint ilyen, nem mindig érdekes vagy szórakoztató. És hogy mégis miért olvassuk el? Mert magunkra ismerhetünk benne, mert rólunk is szól. Mert egyedi, mert különleges. Mert az élet is ilyen.

1 hozzászólás
>!
robinson P
Karl Ove Knausgård: Halál

Skandináv-mániásként ez az „önmarcangolás” nagyon megtalált. Folyt. köv, jöhet a Szerelem!
https://gaboolvas.blogspot.com/2019/04/halal.html

4 hozzászólás
>!
dacecc P
Karl Ove Knausgård: Halál

Aki meghalt, azt el is kell temetni. És ez a legritkább esetben sem megy könnyen. Mindenképpen erőteljes lelki munka lezárni a múltat és megérteni, hogy mit is jelent a számunkra a halál fogalma, és hogyan is alakította a mi életünket az a személy, aki elment. Knausgard a regény főszereplőjeként a saját nevével szerepel a történetben, így érzékeltetve a személyességet és az életrajziságot a könyvben. Eleinte kellett egy kis idő, hogy bele tudjak szokni a szövegbe, mert szinte mindenre kitérő részletessége és aprólékossága, amely a cselekvések leírásában tűnt ki leginkább, elsőre darabossá tette a mondatokat. Szokatlan volt számomra, hogy a részletesség nem a lelki folyamatok leírásában, hanem a fizikai világban történő cselekvések ábrázolásában tükröződött. De ahogy haladtam előre a történetben, azt vettem észre, hogy egyre jobban kezd magával sodorni a szöveg, és egyre nehezebb letenni a könyvet. A tudatos, jól megkonstruált elbeszélőmód éppen ezzel az aprólékossággal érzékelteti igazán a lelki munkát.
A kamaszkor és a haláleset, a két szál, amelyek a történet fő íveit alkotják, fordulópontok, talán a legfontosabbak egy ember életében. Sorsfordító események villannak fel: az első berúgások, az első csajozások, az elszakadás az otthontól, az elszakadás egy családtagtól. Ebből a szempontból az angol címet (A death in the family) jobbnak találom, mert a magyar cím általánosságot sejtet – azonban úgy vélem, itt nem maga a halál, annak egyetemessége a lényeg, hanem a családdal és az önmagával való szembenézés, ami az elbeszélőben megy végre. Alig várom a folytatást, nagyon meggyőzött.

>!
ppeva P
Karl Ove Knausgård: Halál

Olyan volt, mint egy nagyon aprólékos, lélekboncolgatós illusztráció a Mérgező szülők-höz. Mivel közvetlenül utána olvastam, egy pillanatig se tudtam elvonatkoztatni ettől az érzéstől. Hogyan éli meg egy gyerek gyerekként a hideg, szigorú, rettegést keltő, távolságtartó apát, és hogyan éli meg visszamenőleg, felnőttként. Hogyan dolgozza fel az apa halálát, akihez ambivalens érzések fűzik.* Mennyiben határozza meg az ő későbbi, felnőttkori életét, apaságát, párkapcsolatait az, amilyen légkörben, körülmények között nőtt fel.
Lehet, hogy ez a könyv azért volt akkora siker Norvégiában, mert az átlag norvég családban felnőtt generációból sokan éltek meg hasonlókat? (Nem tudom, csak olvasmányaim alapján feltételezem, hogy Norvégiában nem volt túlzásba víve a gyerekdédelgetés.)
Ahhoz képest, hogy saját bevallása szerint szinte semmire sem emlékszik gyerekkorából, a legkisebb részletekig lebontva mesél történésekről, helyszínekről, emberekről. A történetek felidézését töprengések, elemzések, elmefuttatások szakítják meg. Minden spoiler f/pontoskodása – beleértve a sörnyitó/öngyújtó/felmosóvödör/kávésbögre/stb. leírását, megkeresését, megfogását, használatát, elrakását – ellenére (vagy talán épp azért) is érdekes és emlékezetes olvasmány volt.
Remélem, hamarosan olvashatom a további részt/részeket is.

*Mennyivel könnyebbnek tűnik számára bátyja helyzete apjuk halálakor, mivel a báty egyértelműen gyűlöli az apjukat…

>!
Bélabá P
Karl Ove Knausgård: Halál

A szív számára az élet egyszerű: ver ameddig bír. – ez első mondat, az utolsó pedig: És a halál, amelyet mindig az élet legfontosabb dimenziójának tekintettem, amelyet sötétnek, vonzónak láttam, nem volt több, mint egy megrepedt és szivárgó cső, a szélben megreccsenő faág, egy vállfáról lecsúszó kabát, mely a padlóra esik.

Ezek a mondatok költőien szépnek hatnak, egy olyan regényben, amely második fele mocskot és bűzt áraszt magából mégis szépnek tetszik az író remek fogalmazó készsége jóvoltából. Nem tudom, hogy mikor olvastam ennyire aprólékosan kidolgozott könyvet. Amikor egy egyszerű cselekedetet is el tud vinni fél oldalon keresztül, és közben nem unod, hanem várod a folytatást, az megsüvegelendő. Pedig csak egyszerű önéletrajzi ihletésű sztori, pár emlékezetes momentum a norvég író múltjából. Példának okáért a több tucatnyi oldalon elmesélt szilveszteri buli és annak előkészülete, a kamaszkorából. Illetve apja halála, aminek legalább 230 oldalt szán a mellékes történésekkel együtt. Aprólékos, mint látható, meg egyszerűnek is hat. Azt gondolnánk, hogy sokak tudnának hasonlót írni, kiragadni az életükből két-három fontosnak hitt pillanatot, és erről akár oldalak százain keresztül írnának. Nehéz dolguk lenne, legyen bármilyen izgalmas a sztori, nem könnyű ennyire részletesen s közben érdekfeszítően mesélni. Megragadom az alkalmat, hogy gratuláljak a két testvérnek, ahhoz elszántsághoz, és magas fokú munkakedvhez, amit a ház takarításával töltöttek. Mocskos volt minden, és büdös, ez mondatról-mondatra kiérződött a könyvből.
Ugyanakkor így lehet egy átlagosnak tetsző (?) –ez még majd kiderül a folytatásokból – életből regényciklust írni Harcom címmel.
Az élet halc, mondta a vénasszony, aki nem tudta kiejteni az r-t. – így van, meg kell küzdeni sok mindennel az életben lelkileg és fizikailag is, derül ki a regényből.
Tetszett az aprólékos, szinte szőrszálhasogató írásmód – tehát, akinek ez nem kenyere, az kerülje ezt a könyvet. És tetszett az őszinteség, ahogy az író mesél. Nem kertelt, amikor apjáról gyűlölettel vagy épp sajnálattal beszélt, és nem rejtette el a véka alá, amikor ő vagy a nagyanyja ivott. Nem világmegváltó történet, inkább elmélyedésre szolgál, arra, hogy elgondolkozzunk például szeretetről, törődésről, odafigyelésről, mert e nélkül csak a regénybeli események láncolata valósul meg. Jól kidolgozott norvég regény, egy kicsit a Lótolvajok apa-fiú kapcsolat is felrémlett bennem. Azt erős klasszisnak gondolom, ez egy kicsit elmarad, de csak hajszálnyival, és még pont éri a jelest (4,7). Természetesen folytatom a sorozatot.

10 hozzászólás
>!
nola P
Karl Ove Knausgård: Halál

Nem túlzás azt állítani, hogy évek óta vártam, hogy végre magyarul is megjelenjen ez a mű, ezért óvatosan kezdtem hozzá, felkészülve arra, hogy esetleg csalódom majd. De nem így történt.
Ahogy elkezdtem olvasni, először Knausgård bátorsága fogott meg. Ez a teljes, őszinte kitárulkozás. Nem szépít semmin, nem próbálja önmagát sem megszerettetni, sem mentegetni, kimondja azt is, amit nem illik kimondani. Mintha nem a közönségnek, csupán a terapeutájának szánta volna ezt az írást. De ettől még ez távolról sem lélektani szöveg, sőt. Csupa cselekvés, csupa mozgás, a mindennapok legbanálisabb eseményeinek, cselekményeinek a lehető legrészletesebb leírása. Adott egy tehetséges író, fantasztikus írói eszköztárral, remek stílussal, de nincs témája. Nincs igazi témája, amiről mesélni szeretne, ezért leül és csak ír. Ír arról, amit maga körül lát, ír az emlékekről, amiket a környezete felidéz benne, látszólag koncepció nélkül, egyedül a formára ügyelve, a cselekvések részletezését néha megszakítja egy-egy filozofikusabb rész, és közben, akár csak az élet maga, teljes és egész lesz a regény a végére. 1984 Szilveszterének hosszúra nyúló leírása is értelmet nyer, ezért aki ennél a résznél gondolkodik el rajta, hogy feladja, ne tegye… Az én értelmezésemben, ez a rész, az élet indulása, a kamaszkor mindenki által átélt hétköznapi, csak az adott egyén számára jelentőséggel bíró eseményeinek bemutatása gyönyörű kontrasztot alkot a második résszel, a halállal, és mindazzal, ami az elmúlással együtt jár. Ez a kontraszt egyébként nem csak az első és a második rész között, de az egész regényben végig jelen van, ami által még jobban érezhetővé válik, hogy ez is „csak” egy élet a maga tragédiáival, örömeivel, a mindennapok apró harcaival, nincs benne semmi kivételes, és mégis minden benne van.

Olvasás közben úgy éreztem, hogy mindazon érzések, emlékek feldolgozása, amik Knausgård-t az apjához fűzték, az elengedés, a halálával való szembenézés az írással párhuzamosan, tehát gyakorlatilag a szemem előtt ment végbe.

Nagyon újszerű volt számomra ez az olvasásélmény. Várom a következő kötetet.

>!
Peónia
Karl Ove Knausgård: Halál

Olvasás közben két erős karral tolt el a regénytől Knausgard (különösen a regény első felét tekintve), de ha éppen nem olvastam, visszacsalogatott magához. (Hamisítatlan ambivalencia!)
Mi vonzott, mi taszított? A téma egyik fő motívuma, Knausgardnak az apja halálához való viszonya, a halálesettel kapcsolatos reakciói, a gyász érzelmi hullámzásának és a gyászmunka szinte rituális lefolyásának bemutatása (a regény második fele) témaérzékennyé tett. Ugyancsak érdekesnek tartottam mindazt, amit KOK az apjához és testvéréhez való viszonyának különböző életperiódusokhoz köthető alakulásáról írt. Tetszett, hogy nincsenek nagy ívű pszichologizáló fejtegetések, hanem a jelen és múlt aktuális, éles pillanatképei váltják egymást nemes egyszerűséggel. Utólag sem tudok azonban jó szívvel visszagondolni – KOK magyarázata ellenére sem – a regény első felére, amelyben a kamasz és felnőtt KOK kiválasztott élethelyzeteinek bemutatása történik. Értem, miért volt szükség a regény első felére, látom a kapcsolatát a második résszel, mégis tolakodónak éreztem ezeket a részletező több száz oldalakat. A szürke világ és az aprólékosság feszültséget keltett bennem, és helyenként olyan mértékig éreztem „kísérleti regény"-nek KOK művét, hogy felmerült bennem a gondolat, jó tenne a regénynek, ha átdolgozná…(Záporoznak rám a kövek…)
Végül az ember leteszi a könyvet, és túl az olvasás friss élményén megmagyarázhatja magának, hogy mégis csak egy nagy kísérlet tanúja volt, dicsérheti magában KOK őszinteségét, a befejezés hitelességét, póztalanságát, ami nagyot dob a regény értékén, kalapot emelhet az előtt, hogy KOK nem akarta túlmagyarázni, miért gyűlölte az apját, és azért is, mert töredezetten hagyta az apa-képet, de ettől még 4 *-nál nem érdemel nálam többet ez a regény.

>!
marcipáncica
Karl Ove Knausgård: Halál

Ismerkedésemet Knausgård-ral, felkészülve a Harcomra, az Autumn című esszégyűjteménnyel kezdtem, gondoltam okosabb lesz előbb megbarátkoznunk rövidkéken keresztül, mielőtt belefogunk a hosszútávú kapcsolatba. Nem tudom, hogy Autumn olvasása nélkül is ennyire tetszett volna ez a könyv, valószínűleg igen, azért nagyon nem nyúlhattam mellé ezzel, de mindenképp hozzáadott, hogy már korábban megismertem Knausgård baromi sajátos világnézetét. Hatalmas érzékenységgel szemléli és elemzi ki az őt körülvevő világot, mikroszinten vizsgálva azt, asszociációkon keresztül ugrálgatva témáról témára, a mellékszál is lekanyarodik egy újabb kitérőre, én pedig jókora élvezettel merültem el ebben a strukturálatlan, de mégis letisztult, nyílt, érzelmileg nagyon felkavaró kirándulásra.
Nyers, őszinte stílusával levetkőzik az olvasó előtt, és még ha nem is szerettem meg az embert, de két napig szervesen beleásta magát a lelkembe, felkavarta, megrázta és kicsit elpusztította azt. Olvasás közben is hatással volt rám, annyira, hogy mondatok között hosszú percekig tudtam merengeni bármiről, ami épp eszembe jutott Knausgård mondanivalója kapcsán, de talán még nagyobb volt az az élmény, ami olvasás közben, illetve most, utána maradt meg bennem, és nem hagy nyugodni.
Kevés vagyok értékelést írni erről a könyvről, nagyon kevés, önnön szórakoztatásomra azért sikerült ezt a szegényes kliséhalmazt összeszednem róla. Őszinte leszek, félve vettem kezembe a könyvet, mert attól tartottam az olvasásához is kevés leszek, de örömmel jelentem, hogy – újabb – szenzációs olvasmánnyal gazdagodtam.


Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

A világunk körülzárta magát, körülzárt bennünket, és nincs többé kiút. Akik ebben a helyzetben több intellektuális mélységért, több szellemiségért kiáltanak, az égvilágon semmit sem fogtak fel, mert pontosan az a probléma, hogy a szellemi világ kebelezett be mindent. Minden szellemmé vált, a testünk sem test már, hanem a test ideája, olyasmi, ami a képek és elképzelések mennyországában található bennünk és fölöttünk, ahol az életünk egyre nagyobb része zajlik. Annak a határai, ami nem beszél hozzánk, vagyis a felfoghatatlanéi, már nem léteznek. Mindent értünk, és ez azért van, mert mindent a magunkévá tettünk. Mindazok, akik manapság a művészetben a semlegessel, a negatívval, a nem emberivel foglalkoznak, jellemzően a nyelv felé fordultak, oda, ahol az ember a felfoghatatlant és az idegent keresi, mintha az magán az emberi kifejezésmód
perifériáján volna, más szóval annak a peremén, amit értünk, és voltaképpen ez teljesen logikus: hol máshol volna egy olyan világban, amely már nem ismeri el azt, ami önmagán túl van?
Ennek fényében kell szemügyre vennünk azt a különös, kétértelmű szerepet, amelyet a halál vállalt magára. Egyfelől mindenütt ott van, mindenhol halálesetekről szóló hírek, halottak képei árasztanak el bennünket; ebben a tekintetben a halál számára nincsenek határok, masszív, mindenütt jelen lévő, kifogyhatatlan. De ez csak a halál mint elképzelés, a halál mint gondolat és kép, a halál mint szellem. Ez a halál ugyanaz, mint a név halála, a testnélkülié, amelyre az ember akkor utal, amikor egy halott személy nevét kimondja. Mert míg az ember él, a neve a testre utal, amelyben időzik, ám amikor meghal, a név leválik a testről, és az élőknél marad, akik a nevét használva mindig arra a személyre gondolnak, aki volt, és sohasem arra, ami most, egy test, amely rothad valahol. A halálnak ezt a részét, amely a testhez tartozik, és amely konkrét, fizikai, anyagi, ezt a halált olyan mérvű gondossággal rejtegetik, hogy az már a téboly határát súrolja, elég, ha megfigyeli az ember, hogyan fogalmaznak azok, akik egy halálos baleset vagy egy gyilkosság akaratlan szemtanúi lesznek. Mindig ugyanazt mondják, teljesen irreális volt, még ha pontosan az ellenkezőjét gondolják is. Olyan valóságos volt. De már nem ebben a valóságban élünk. Számunkra minden a feje tetejére állt, a valóságos irreális, az irreális valóságos. És a halál, a halál az utolsó nagy kívül eső. Ezért kell elrejteni. Mert a halál kívül eshet a néven és az életen, de nem kerül kívül a világon.

Kapcsolódó szócikkek: halál
8 hozzászólás
>!
dacecc P

Nem akarom, hogy bárki közel kerüljön hozzám, nem akarom, hogy bárki lásson, és így is lett: senki sem kerül közel hozzám és senki sem lát. Bizonyára ez van az arcomba égve, ez tette ilyen merevvé és maszkszerűvé, hogy szinte alig tudom kapcsolatba hozni saját magammal, amikor az utcán járva véletlenül megpillantom egy kirakat üvegében.

28-29. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Karl Ove Knausgård
>!
nola P

A világ megértése bizonyos távolságot követel. Az apró, szabad szemmel nem látható dolgokat, mint a molekulákat és az atomokat, felnagyítjuk, és ami túlságosan nagy, mint a felhőképződmények, folyódelták, csillagképek, lekicsinyítjük. Majd miután az érzékeink számára elérhető távolságba hoztuk őket, mindent rögzítünk, és ezt a rögzített dolgot nevezzük tudásnak. Egész gyerek- és fiatalkorunkban arra törekszünk, hogy megfelelő távolságot alakítsunk ki a dolgokkal és jelenségekkel szemben. Olvasunk, tanulunk, tapasztalunk, kiigazítunk. Aztán egy nap eljutunk arra a pontra, ahol az összes szükséges távolságot meghatároztuk, az összes szükséges rendszert elfogadtuk. Ekkor kezd gyorsulni az idő. Már nem ütközik akadályokba, minden elrendeztetett, az idő keresztülzúdul az életünkön, a napok vad rohanásban tűnnek el, és mielőtt felocsúdnánk, negyvenévesek vagyunk, majd ötven, hatvan… Az értelem tartalmat követel, a tartalom időt, az idő ellenállást.

14-15. oldal

Kapcsolódó szócikkek: értelem · tapasztalat · tudás
2 hozzászólás
>!
nola P

A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: szív
>!
robinson P

Hamarosan negyvenéves leszek, és alig töltöttem be a negyvenet, máris ötven. És ha ötven leszek, akkor már hamarosan hatvan. Utána pedig hetven. Így lesz. És akkor ez állhat majd a sírkövemen: Itt nyugszik, ki életében örökké csak tűrt. Ez vitte a sírba, mikor végül kidűlt.

>!
robinson P

Hogy az idő elrohan mellettem, kipereg az ujjaim közül, mint a homok, miközben én… nos, mit is csinálok?

Kapcsolódó szócikkek: idő
>!
Garaczi_László IP

Nem ez volt az első eset, hogy mászkált álmában. Gyermekkorunkban Yngve megrögzött alvajáró volt. Anya egyszer a fürdőkádban bukkant rá, ahol meztelenül ülve engedte magára a vizet, egy másik alkalommal a ház előtti úton csípte el, amikor a bátyám Rolfék háza felé tartott, hogy megkérdezze a barátját, van-e kedve focizni. Egyszer pedig kidobta a paplanját az ablakon, majd az éjszaka hátralévő részét vacogva töltötte. Apa szintén alvajáró volt. Megesett, hogy éjszaka közepén bejött a szobámba, csak állt ott alsónadrágban, esetleg kinyitott egy szekrényt, és belekukkantott, vagy rám nézett anélkül, hogy a felismerés legapróbb szikrája megcsillant volna a szemében. Néha hallottam, ahogy a nappaliban pakolászik, olyankor rendszeresen átrendezte a bútorokat. Egy alkalommal befeküdt a dohányzóasztal alá, és olyan erősen beütötte a fejét, hogy vérezni kezdett. Amikor nem járkált, olyankor beszélt és kiabált álmában, vagy a fogát csikorgatta. Anya mindig azt mondta, hogy olyan, mintha egy háborút megjárt tengerészhez ment volna feleségül. Ami engem illet, egy éjszaka a szekrénybe pisiltem, de ezt leszámítva csak beszéltem álmomban egészen addig, amíg be nem léptem a pubertáskorba, és attól kezdve időről időre lényegesen nagyobb aktivitást mutattam. Azon a nyáron, amikor Arendalban kazettákat árultam az utcán és Yngve albérletében laktam, magamhoz vettem a tolltartóját, meztelenül kimentem az udvarra, és minden ablakon benéztem, amíg végül Yngvének sikerült valahogy felvennie velem a kapcsolatot. Tagadtam, hogy alva jártam volna, a tolltartó volt a bizonyíték. Idenézz, mondtam neki, itt a pénztárcám, bevásárolni indultam. Számtalan alkalommal álltam az ablaknál, és néztem, ahogy a föld eltűnik vagy felemelkedik, a falak leomlanak, vagy mindent elönt a víz. Egyszer a szobában álltam, és minden erőmmel a falat támasztottam, miközben Tonjénak kiabáltam, hogy rohanjon, mielőtt összeomlik a ház. Egy másik alkalommal azt vettem a fejembe, hogy a szekrényben fekszik, és mindent kidobáltam belőle, hogy megtaláljam. Amikor valahol valaki mással kellett egy szobában töltenem az éjszakát, mindig előre figyelmeztettem az illetőt arra az esetre, ha netán történne valami. Két évvel korábban, amikor az egyik barátommal, Toréval kibéreltünk egy úgynevezett írólakást egy Kristiansand melletti nagy udvarházban, hogy megírjunk egy filmforgatókönyvet, ez az óvintézkedés mentette meg a helyzetet. Ugyanabban a szobában aludtunk, én az éjszaka közepén felkeltem, odamentem hozzá, lerántottam róla a takarót, megfogtam a bokáját, és azt mondtam Torénak, aki halálra vált arccal bámult rám, csak egy baba vagy. De a leggyakoribb visszatérő kényszerképzetem az volt, hogy egy vidra vagy egy róka mászott a paplanom alá, amelyet ezért ledobtam a földre, és addig ugráltam rajta, amíg biztosra nem vettem, hogy az állat elpusztult. Olykor egy egész év is eltelt éjszakai közjátékok nélkül, majd váratlanul újból olyan fázisba kerültem, amikor szinte egyetlen éjszaka sem telt el alvajárás nélkül. Ébredtem már padláson, folyosókon, odakint a gyepen, miközben mindig olyasmit csináltam, ami az adott pillanatban teljesen értelmesnek tűnt, ébredés után azonban teljességgel értelmetlennek bizonyult. Yngve éjszakai életében az volt a legfurcsább, hogy álmában néha keletnorvég nyelvjárásban beszélt. Négyéves volt, amikor elköltöztek Oslóból, és közel harminc éve nem beszélte az ottani dialektust. Ennek ellenére álmában olykor ez jött az ajkára. Volt valami kísérteties benne.

>!
dacecc P

Ez most minden bizonnyal úgy hangzik, mint valami karikatúra, de nap mint nap látok családokat, amelyeknek sikerül hasonló módon szervezni az életüket. A gyerekek tiszták, szép a ruhájuk, a szülők jókedvűek, és ha olykor fel is emelik a hangjukat, soha nem ordítoznak, mint az idióták. Hétvégén kirándulni járnak, nyáron kibérelnek egy házat Normandiában, és soha nem üres a hűtőszekrényük. Bankban dolgoznak, vagy kórházban, egy informatikai cégnél vagy a helyi önkormányzatnál, a színházban vagy az egyetemen. Miért kell annak, hogy írok, kizárnia ebből? Miért kell annak, hogy író vagyok, odáig vezetnie, hogy a babakocsink úgy fest, mintha a szemétdombon találtuk volna? Miért kell annak, hogy írok, azzal együttjárnia, hogy tébolyult szemmel és a frusztráció torz grimaszába dermedt arccal érkezem az óvodába? Miért kell az írásnak felelnie azért, hogy a gyerekek folyton a maguk feje után mennek, tekintet nélkül a következményekre? Honnan ez a káosz az életünkben?

38-39. oldal

>!
Ildó P

A mellettem ülő nő becsukta a könyvet, felállt, és lábujjhegyre emelkedett, hogy elérje a poggyásztartót, én pedig végre esélyt kaptam, hogy megnézzem, mit olvasott. Az asszony és a majom volt Peter Høegtől. Én is olvastam valaha. Jó alapötlet, rossz kivitelezés.

248. oldal

>!
nola P

Ha van valami, amit megtanultam az életről, az az, hogy el kell viselni, soha meg nem kérdőjelezve, a közben keletkező vágyat pedig az írásban felégetni.

39. oldal


A sorozat következő kötete

Harcom sorozat · Összehasonlítás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Jo Nesbø: Hóember
Jostein Gaarder: A narancsos lány
Linn Ullmann: Kegyelem
Brynjulf Jung Tjønn: A világ legszebb mosolya
Margit Sandemo: Örvényben
Jørn Lier Horst: Nárcisz akció
Karin Fossum: Elszabadul a pokol
Carl Frode Tiller: Bekerítés 2
Erlend Loe: Doppler
Lars Saabye Christensen: A féltestvér