Az ​Ezüst-tó kincse 89% 347 csillagozás

Gyermekkorom kalandvilága tért vissza egy könyv erejéig.
A cselekményre már nem emlékeztem (kicsi koromban már filmen láttam), de a hangulat visszajött. Tiszta vadnyugati kaland: indiánokkal, kalandorokkal, kincsekkel és vakmerő pisztolyhősökkel.
Nagyon élveztem.

Minimum ötven éve olvastam először… Ezért nem csoda, ha a történet maga egészen „újszerűnek” hatott, csak a szereplők egy részére, a nagy Winnetoura, Old Shatterhandre és Old Firehandre*, meg persze Nagymedvére és Kismedvére emlékeztem.
Most, felnőtt fejjel, pláne Dee Brown könyve olvasása után egész más (nem csak felnőttebb, de kritikusabb) szemmel néztem a könyvet. Azért az eredeti öt csillagot meghagytam…
Kíváncsi lennék azért, hogy pár év múlva mond-e majd valamit ez a könyv még az unokáinknak.

*akiket természetesen a hatvanas évek közepén, az angol nyelvtől még teljesen érintetlenül, paraszti nemes egyszerűséggel leírás szerinti kiejtéssel emlegettünk :)

Uff! Ez teljesen más volt, mint a film, de nem bánom, sőt, örülök neki.
És – kövezzetek meg, vagy inkább kössetek a kínzócölöpökhöz – mennyivel jobb ifjúsági könyvnek tartom én ezt, mint sok-sok ma született művet (tisztelet a kivételnek). Semmi nyáladzás, meg nem értett kölykök, ó-te-jó-ég-mikor-vesztem-már-el-az-ártatlanságomat probléma… hiába, öreg vagyok :)

Kölyökként sokszor olvastam, előbb találkoztam vele, mint a „nagy” Winnetouval. Annak idején imádtam, most nem merném kézbe venni, maradjanak meg az illúziók :) Az viszont érdekes, hogy a számos borító közül milyen soknak főmotívuma a tavon úszó kenu. A művészek biztos arra gondoltak: ha tó, pláne amennyiben ezüst, nyilván gyakran csónakáznak rajta. Jó, hogy nem horgásznak…

Hihetetlenül izgalmas könyv és valami elképesztő retro-hangulatban olvastam végig. Noha én inkább Cooper regényeit olvastam kiskoromban, bizony Karl May is ügyesen forgatta a tollat. Az Ezüst-tó kincsében szerintem majdnem minden indiánfilmből ismert klisé előbukkant, az uffozástól kezdve a füstjelekig, az elaléló hölgyektől a két érintkező fűszálból egész nap történetét pontosan leolvasó Winnetou-ig és mégis, csiklandóan jó volt olvasni a kalandok sorozatát, szinte végigmosolyogtam az egész vadnyugatosdit. Különösen olyankor kuncogtam nagyokat, amikor a jófej hősökről kiderült sorra, hogy szinte mind német származású. Szerintem ezt könyvet minden korosztálynak érdemes olvasnia, mert felhőtlen szórakozást, és teljes kikapcsolódást ígér.

Gyerekkoromban nagyon tetszett, most meglehetősen üresnek és hidegnek találtam. Minden mondata a jól fölépített, fordulatos cselekményt szolgálja, egy fölösleges naplemente sincs benne. Ifjúsági regényben ez erény, de én már öreg vagyok, nekem hiányzott. Magyarázó mondatai tárgyilagosan tájékoztatóak, szükségesnek látszanak – amíg ki nem derült az internetről, hogy az „uff”-tól kezdve majdnem mindene fikció. A karakterek – hagyjuk. Inkább elismernem, hogy ez azon kevés könyvek egyike, amit harmincvalahány év elteltével is elővettem és újraolvastam. Ifjúságinak nem rossz.

Remek történet volt. Kimaradt eddig az éltemből, mint sok indiános sztori. Lehet, hogy felnőttként többre is értékelem mintha kamaszfejjel olvastam volna. Az is elképzelhető, hogy a filmet is megnézem majd. Ajánlom mindenkinek, aki kalandregényre vágyik.

Karl May könyveiből készült filmek egy picit idősebbek mint én, filmet már többet is láttam, de könyvet még nem olvastam. Valljuk be hölgyeim, ha a kaland nem lett volna már magában elég ott volt Pierre Brice és Lex Barker, akik a szíveket megdobogtatták.
Most véletlenül került a kezembe Az Ezüst-tó kincse. Viszont nagyon jó kikapcsolódást, sok kalandot nyújtott míg a Sziklás-hegység útvesztőin át eljutottunk az tóhoz. És a kincs. Igen meglett, de a kincs maga mást jelentett az indiánoknak és mást a fehér embernek. És aki még egy pici jó kedvet is vitt a történetbe az Lord Castlepool és az Ő fogadásai. Szívesen barangoltam végig a kalandos utat Old Firehand, Old Shatterhand, Winettou, Nagymedve, Kismedve és Butler kisasszony társaságában.

„– A bosszú veszedelmes dolog – jegyezte meg Old Shatterhand. – Elkezdeni könnyű, de aztán nincs megállás.”

Szégyen, nem szégyen, de én még nem olvastam ezt a könyvet korábban, ahogy a filmeket sem láttam. Persze hallani hallottam már róla, de nem nagyon érdekelt. Már bánom, hogy akkoriban kimaradt ez a könyv nekem. Felnőtt fejjel is elég érdekes a könyv. Tele van kalandokkal. Persze a „vadnyugat varázsa” sem maradhat el a kalandok mögött. Az különösen tetszett, hogy nem volt benne fölösleges mondat. Minden egyes elejtett megjegyzés magát a történet egészét szolgálta. A karakterekkel nem volt különösebb gondom. Bár amikor kiderült pár karakter háttere csak kuncogtam magamban.

Mérhetetlenül tetszett!
Imádom az indiános könyveket, és ebben nem csalódtam. :)
Karl May sorozatából eddig csak a Winnetou-t olvastam, így még nem volt alkalmam találkozni Old Firehanddel, de őt is hamar megkedveltem. Mondtam már, hogy mennyire szeretem az indiánokat? Kezdem úgy érezni, hogy rossz korba születtem :D
Karl May stílusát pedig ahh… IMÁDOM. Úgy tud 220 oldalban írni, hogy bizonyos írók 500 oldalban se tudják ennyire összeszedni a történetet. Pörgős, fordulatos, tökéletes lezárással, brilliáns humorral megfűszerezve, és persze az indiánok.
Winnetou és Old Shatterhand életem nagy szerelmei. És most még hozzá jön Nagymedve meg Kismedve spoiler