Az ​Ezüst-tó kincse 88% 366 csillagozás

Gyerekkoromban nekem valahogy kimaradt az indiános regények (és filmek), pedig apum könyvtárában akadt egy-két kötet (elvileg volt ott több is, csak kölcsönadásból nem kerültek vissza…). Aztán tavaly valahogy jó volt a csillagok állása: ott volt a nagyszerű Suttogó Szél a GooBo-tól, aztán a molyon keresztül szembejött az ectopolis.hu cikke Karl Mayről, és érlelődni kezdett benne a gondolat, hogy bizony Karl Mayt kellene olvasni. Mit ad a nagy Manitou, előbb a Libri, aztán az Alexandra akciózta a Duna International sajnálatosan félbemaradt életműsorozatának köteteit. Ezek után nem is volt kérdés, hogy begyűjtöttem az elérhető köteteket, főleg mivel @Katherine_Grey blogján korábban olvastam a régebbi fordítások „problémáiról”, hogy finoman fogalmazzak.
Az Ezüst-tó kincse May ifjúsági regényei közé tartozik. Olvastam, hogy egyes köteteiben el tud filozofálni, na az itt nincs, viszont egymást érő kalandok, magyarán ami az ifjúságot érdekelheti, vannak szép számmal. Amin meglepődtem kicsit, hogy ifjúsági létére nem finomkodik, rögtön az első fejezetben egy fekete párduc spoiler, aztán van füllevágás, skalpolás, kínhalál cölöphöz kötve, szóval csupa vadnyugati móka.
May legtöbb (az összes?) története eredetileg szerializált regényként jelent meg valami újságban és csak később kaptak regény kiadást. No, ez némileg feltűnt az olvasás során, ugyanis a történet elég jól feltagolható több, úgy-ahogy lezárt részre, amiket az átívelő szálak – a vörös cornel üldözése, ill. a néha-néha felemlegetett kincs az Ezüst-tóban – kötnek csupán össze. Ill. a szereplők terén is elég feltűnő volt, hogy az egyes „epizódok” karakterei közül sokan később háttérbe szorulnak, mint pl. az angol lord, nem beszélve a könyv jelentős részén át üldözött cornelről spoiler, de a főszereplők terén is tetten érhető volt ez: míg a regény első felében Old Firehand volt a kvázi főszereplő, addig a második felében Old Shatterhand vette át a vezető szerepet. Aki esetleg Winnetou-t hiányolna, no, ő is megjelenik, ám igencsak mellékszereplő ebben a történetben.
Összességében sikeresnek nyilvánítom az ismerkedésem Karl May-jel és igyekszem tovább haladni a meglévő kötetekkel. A fél csillag levonás a kiadásnak szól, pontosabban a szöveggondozásnak, arra ugyanis ráfért volna még egy kör, kicsit sok volt a hiba (főleg kimaradt betűk, de a nevek írása sem volt konzisztens, ill. egy plusz bekezdés is becsúszott), egyébként külsőleg egy nagyon szép kötetről van szó.

Gyermekkorom kalandvilága tért vissza egy könyv erejéig.
A cselekményre már nem emlékeztem (kicsi koromban már filmen láttam), de a hangulat visszajött. Tiszta vadnyugati kaland: indiánokkal, kalandorokkal, kincsekkel és vakmerő pisztolyhősökkel.
Nagyon élveztem.

Óh, de jó volt lekapni a polcról és kézbe venni ezt az ifjúsági, kalandregényt, nagyon tetszett.
Ifjúkorom hőseivel találkozni üdítő élmény volt, szinte én is velük lovagoltam a hajdani prériken, vagy a csodálatos hegyek között és ott álltam mellettük mikor elérték az ezüst tavat.
Annak idején Winnettou volt a kedvenc hősöm, ha rossz kedvem volt elővettem és újra meg újra elolvastam.
Ez egy különálló regény volt, ebben Old Firehand volt Winnetou társa a kalandban, ami igazán izgalmas volt. Remekül helytálltak és nem maradhattak el a gonosz, kapzsi fehér emberek sem, akikkel meg kellett küzdeni.
Nagyon élveztem, mikor hajón tettek meg egy szakaszt az útjukon és tetszett a fekete párducos kaland. Hiába imádom a bundás állatokat, legyenek bármilyen vadak.
Jól szórakoztam olvasás közben, élveztem a kalandokat és a gyönyörű helyszíneket.

Minimum ötven éve olvastam először… Ezért nem csoda, ha a történet maga egészen „újszerűnek” hatott, csak a szereplők egy részére, a nagy Winnetoura, Old Shatterhandre és Old Firehandre*, meg persze Nagymedvére és Kismedvére emlékeztem.
Most, felnőtt fejjel, pláne Dee Brown könyve olvasása után egész más (nem csak felnőttebb, de kritikusabb) szemmel néztem a könyvet. Azért az eredeti öt csillagot meghagytam…
Kíváncsi lennék azért, hogy pár év múlva mond-e majd valamit ez a könyv még az unokáinknak.

*akiket természetesen a hatvanas évek közepén, az angol nyelvtől még teljesen érintetlenül, paraszti nemes egyszerűséggel leírás szerinti kiejtéssel emlegettünk :)

Uff! Ez teljesen más volt, mint a film, de nem bánom, sőt, örülök neki.
És – kövezzetek meg, vagy inkább kössetek a kínzócölöpökhöz – mennyivel jobb ifjúsági könyvnek tartom én ezt, mint sok-sok ma született művet (tisztelet a kivételnek). Semmi nyáladzás, meg nem értett kölykök, ó-te-jó-ég-mikor-vesztem-már-el-az-ártatlanságomat probléma… hiába, öreg vagyok :)

Kölyökként sokszor olvastam, előbb találkoztam vele, mint a „nagy” Winnetouval. Annak idején imádtam, most nem merném kézbe venni, maradjanak meg az illúziók :) Az viszont érdekes, hogy a számos borító közül milyen soknak főmotívuma a tavon úszó kenu. A művészek biztos arra gondoltak: ha tó, pláne amennyiben ezüst, nyilván gyakran csónakáznak rajta. Jó, hogy nem horgásznak…

Hihetetlenül izgalmas könyv és valami elképesztő retro-hangulatban olvastam végig. Noha én inkább Cooper regényeit olvastam kiskoromban, bizony Karl May is ügyesen forgatta a tollat. Az Ezüst-tó kincsében szerintem majdnem minden indiánfilmből ismert klisé előbukkant, az uffozástól kezdve a füstjelekig, az elaléló hölgyektől a két érintkező fűszálból egész nap történetét pontosan leolvasó Winnetou-ig és mégis, csiklandóan jó volt olvasni a kalandok sorozatát, szinte végigmosolyogtam az egész vadnyugatosdit. Különösen olyankor kuncogtam nagyokat, amikor a jófej hősökről kiderült sorra, hogy szinte mind német származású. Szerintem ezt könyvet minden korosztálynak érdemes olvasnia, mert felhőtlen szórakozást, és teljes kikapcsolódást ígér.

Gyerekkoromban nagyon tetszett, most meglehetősen üresnek és hidegnek találtam. Minden mondata a jól fölépített, fordulatos cselekményt szolgálja, egy fölösleges naplemente sincs benne. Ifjúsági regényben ez erény, de én már öreg vagyok, nekem hiányzott. Magyarázó mondatai tárgyilagosan tájékoztatóak, szükségesnek látszanak – amíg ki nem derült az internetről, hogy az „uff”-tól kezdve majdnem mindene fikció. A karakterek – hagyjuk. Inkább elismernem, hogy ez azon kevés könyvek egyike, amit harmincvalahány év elteltével is elővettem és újraolvastam. Ifjúságinak nem rossz.

Az indiános könyvekkel fel kell nőni.
Sajnos nekem ezek kimaradtak a gyerekkoromból, a western filmekkel egyetemben, de úgy döntöttem, megpróbálom pótolni őket, a „sosincs késő” elvet követve.
A könyv olvasása közben pedig teljesen átjött, miért is szeretik annyian ezeket a történeteket, és tartják meghatározó olvasmányaiknak, amikre nosztalgikus hangulatban gondolnak vissza, és egy-egy beszélgetés alkalmával sorolják, egyikük-másikuk melyeket olvasta, melyik volt a nagy kedvenc…Ez nekem annyira de annyira hiányzott!

Egyszerűen elvarázsolt, hogy ez a német író hogyan ismeri ennyire a vadnyugatot. Lenyűgöztek a képek amiket megjelenített. Ez az oka, hogy annak ellenére, hogy sajnálatos módon nem tudott eléggé lekötni a regény, holott fordulatokban gazdag volt, mégis olvasni fogok még tőle, addig amíg meg nem szeretem ezeket a regényeket, mert úgy érzem, tanulnom kell élvezni őket, megismerni ezt a világot, ami még teljesen új nekem! Nagyon kíváncsi vagyok! Uff, én beszéltem!

Remek történet volt. Kimaradt eddig az éltemből, mint sok indiános sztori. Lehet, hogy felnőttként többre is értékelem mintha kamaszfejjel olvastam volna. Az is elképzelhető, hogy a filmet is megnézem majd. Ajánlom mindenkinek, aki kalandregényre vágyik.