Élet és mű, betegség és alkotás összefüggéseit vizsgálja a nagy német gondolkodó esszéjében, mely először 1922-ben jelent meg. Van Gogh leveleiből bőségesen idézve, kivált az összeroppanás időszakát, a feső utolsó éveit mutatja be. A lélektani meditáció, a szkizofrénia és művészi alkotómunka viszonyának taglalása módot ad Jaspersnek általánosabb kérdések boncolására is, valamint arra, hogy Van Gogh esetét párhuzamba állítsa más, hasonló betegségben szenvedő művészek – Hölderlin, Strindberg – pályájával. "Egyfelől vannak kerek, világegyetemmé záruló művek – írja Karl Jaspers –, amelyek nem késztetnek arra, hogy az alkotó egzisztenciájára vagy más műveire kérdezzünk rá, olyan művek, amelyeknek üdvözült szépségét csaknem időtlenül élvezhetjük, másfelől viszont az európai művészet történetében mindig is voltak olyan alkotások, amelyek valamely egzisztencia kifejeződéseinek, részleges megoldásoknak, útközben tett lépéseknek tetszenek(…). Van Gogh esetében az utóbbi lehetőség… (tovább)
Van Gogh 6 csillagozás
Róla szól: Vincent van Gogh
Enciklopédia 3
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 7
Kívánságlistára tette 13
Kiemelt értékelések
A könyv nagy erénye, hogy próbálja összefüggéseiben vizsgálni a Van Gogh életművet. A művész levelezését is használja rekonstruálja azt az életpályát, ami megannyi gyönyörű festményt, és kérdést hagyott maga után. Valóban skizofrén volt? Egyértelműen nem fog választ adni erre a kérdésre Jaspers, viszont olyan perspektívából láttatja az életművet, amiből világossá válik, miért nem adható fekete-fehér igen-nem válasz erre a kérdésre. Érdekes volt, megérte elolvasni.
Népszerű idézetek
Az őrültség kérdéséről például azt írja októberben: „Azt hiszem, hogy Peyron úrnak (az elmegyógyintézet igazgatójának) igaza van, amikor azt mondja, hogy én valójában nem vagyok őrült, hiszen a gondolataim egészen normálisak, és olykor-olykor világosak, sőt a korábbiakhoz képest világosabbak. A válságok ideje azonban rettenetes, ilyenkor aztán teljesen elhagy a dolgok tudata; ez viszont beletaszít a munkába és komolyságba, miként a bányászt is arra serkenti a veszély, hogy siessen a munkájával.” A következő télen megfogan terve, hogy északra, Párizs közelébe telepszik át. Azt reméli, hogy ott enyhül majd betegsége. „Csak azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a törött korsó azért törött korsó marad.”
39. oldal, Van Gogh álláspontja a betegségéről (Helikon, 1986)
Van Goghnál ezek talán nem annyira hús-vér élmények. Olyan ez, mintha ideiglenesen az egzisztencia végső forrása tárulna fel, mintha minden létezés rejtett okai kezdenének itt közvetlenül hatni. Ez viszont bennünket annyira megrendít, hogy hosszú ideig nem viseljük el, hatása alól ismét szívesen kivonnánk magunkat, megoldásával pedig részben Van Gogh nagy műveiben találkozunk egy pillanatra anélkül, hogy hosszú ideig el tudnánk viselni.
57. oldal
1912-ben azon a kölni kiállításon, amelyen Van Gogh csodálatos képei körül látni lehetett egész Európa különösen egyhangú expresszionista művészetét, nemegyszer támadt az az érzésem, hogy az oly sok nagyon is egészséges közül, akik csupán akarnak őrültnek látszani, Van Gogh az egyetlen fölkent, ő, aki akarata ellenére „őrült”.
58. oldal
A szkizofrénia rettenetes valóság, amely nem egyszerű, tapintható, objektív „kritériumain” ismerszik meg, hanem mindenkori lelki teljességében (melynek egzisztenciájára a szakértő persze gyakran következtethet egyes, általa ismert „tünetekből”, következtetése viszont mindaddig bizonytalan marad, amíg ez az egész szemléletesen meg nem mutatkozik). Ezért nem lehet szó arról, hogy például Van Gogh képeit jobban értjük, ha rájuk aggatjuk a „szkizofrénia” állítólag ismert címkéjét. Viszont ezek a képek távlatot nyithatnak mindazoknak, akiknek szemében a szkizofrénia világának egzisztenciája a létezés lényegi, megrendítő tényei közé tartozik, hogy valami olyasmit értsen meg általuk, amit a betegek a klinikán nem mutatnak meg neki világosan. Ehhez mindenesetre azonnal tudnia kell, hogy itt valami „páratlant” pillanthat meg. Akinek szemében viszont ez az egész művészet beleágyazódik a „teljességgel érthető történeti körülményekbe”, vagy pedig nem másként lát bennük valami páratlant, mint minden eredeti művész esetében, az híján van annak a „megrázkódtatásnak”, amit ezek a képek nekem és másoknak jelentenek, és ezért nem is teheti föl a kérdést; hiszen mindaddig nem lehet igénye a magyarázatra, amíg a megmagyarázható bezárul előtte.
45. oldal, Szkizofrénia és a mű kapcsolatáról (Helikon, 1986)
Hasonló könyvek címkék alapján
- John Vermeulen: Tánc az akasztófa alatt 86% ·
Összehasonlítás - Szabadi Judit: Manet ·
Összehasonlítás - Henri Perruchot: Renoir élete 85% ·
Összehasonlítás - Nyáry Krisztián: Festői szerelmek 92% ·
Összehasonlítás - Peter H. Feist: Pierre-Auguste Renoir 94% ·
Összehasonlítás - Hendrik Willem van Loon: Rembrandt ·
Összehasonlítás - Híres festők 1. – Vincent van Gogh ·
Összehasonlítás - Karin Sagner-Düchting: Monet ·
Összehasonlítás - Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy! 88% ·
Összehasonlítás - Gila Zsuzsanna: Van Gogh ·
Összehasonlítás