Szellemidézés 83% 22 csillagozás

Anyám villámló szemmel, tántoríthatatlanul várta az újabb támadásokat, apám azonban már kimerülten pihegett a borjúpörkölt roncsai fölött. Három perc múlva oly békésen hámoztuk a diót, mintha mi sem történt volna. Az ilyen viharok mindennaposak voltak házunkban, amily gyorsan támadtak, oly hirtelen ültek is el.

137. oldal

Noémi azonban a saját ifjúságát sugározta. Pedig apám évek óta nem is gondolt igazán erre az ifjúságra. Barátai sorra elhaltak mellőle, igazán csak Kosztolányit, Somlyót szerette, s ővelük sírba szálltak a múlt idők is. Ha akarja, akkor is csak nehezen emlékezett volna rájuk, immár irodalommá váltak, Esti Kornéllá, Sárkánnyá, Kaniczkyvá. Saját ifjúsága helyett Kosztolányi novellái vagy a Nyitott Könyv jutottak volna eszébe.

48. oldal (Ulpius-ház, 2006)

Mert gondolkodni könnyű, de beszélni ezerszer nehezebb.

55. oldal

Anyám szörnyűségesen féltékeny volt, minden sarkon, minden szoknyában veszélyt gyanított. Egyszer valami diáklányok jöttek, hogy autogramot kérjenek apámtól. Anyám nyitott ajtót, először be sem akarta engedni őket, de a lányok látták apámat bejönni a kapun. Anyám leplezetlen undorral mutatta meg a dolgozószoba ajtaját.
A lányok izgatottak voltak, apám inkább szórakozott.
– Jó reggelt – mondta, anyám meg átkiabált a másik szobából: – Marha! Már délután van!
A lánykák megijedtek, apám zavarba jött. Valamit motyogott, kiszaladt anyámhoz, és suttogva, rekedten követelte, hogy most azonnal, a lányok előtt kérjen bocsánatot, és kövesse meg. Anyám hátravetette a fejét és felnevetett.
– Leánykáim! – kiáltotta, s hogy azok megijedtek, így szólt: – Az imént talán nem jól hallották, meg kell ismételnem: az uram egy nagy marha.

Szellemidézés

Apa a lakásunk túlsó felén még sokáig égette ernyős lámpáját. Bizonyos trópusi lepkefajtákról olvasott egy angol könyvet. Időnként bosszankodott, mert elhatározta ugyan, hogy tökéletesen érti a szöveget, és kifogástalanul tud már angolul, itt-ott mégis ismeretlen szóba ütközött. Ilyenkor megállt, és gondolkozott, mit is jelenthet. Fölkelhetett volna, hogy megnézze a szótárt, ami a könyvszekrény aljában állt, de lusta volt rá.
Eh, bizonyosan potrohot jelent – gondolta, és tovább olvasott. Különös dolgok derültek ki. A potrohok tavasszal dús virágba borulnak. Ilyenkor csapatostul keresik fel őket a trópusi pillangók, hogy a virágport széthordozzák kelyhükből, s más potrohokat termékenyítsenek meg vele.
Érdekes – gondolta apám –, ezt nem is tudtam. – Később az is kiderült, hogy a potrohok gyökere körülbelül másfél méterre nyúlik a föld színe alá. Apámban gyanú ébredt. Elkedvetlenedve dobta félre a könyvet, és eloltotta a lámpát.

14. oldal (Ulpius-ház, 2006)

Apám sem érezte már jól magát, vágyott a kávéházba, írni sem tudott odahaza. Számtalanszor elhatározta ugyan, hogy szakít ezzel a költséges életmóddal, íróasztalt, tollakat, papirosokat, ceruzákat vásárolt, tintát és itatóst. Ezeket igen nagy rendben tartotta, a papírokat, ceruzákat méret szerint csoportosította, a radírnak mindig ugyanott kellett lennie az íróasztalon. Megtiltotta, hogy bárki is hozzájuk nyúljon; ha a munkáját nem is, a kellékeit szentnek tartotta. De azért soha egyetlen sort se tudott otthon leírni, ha pedig betegen a szobájához volt kötve, inkább nem írt, vagy ha nagyon szorította az idő, akkor tollba mondta nekem, amit írni akart.

45. oldal (Ulpius-ház, 2006)

Ketten ültünk a gyerekszobában, Peti a díványon, én az asztal mellett.

(első mondat)

A dolog Róza néni nevéhez fűződik. Róza néni sza­kácsnő volt nálunk, s egyben gyereklány, szobalány, mindenes. Leány ugyan már rég lehetett: egy tisztes, ősz hajú, szigorú asszony, már külsőre oly tekintélyt parancsoló, hogy mi gyerekek nem is mertük tegezni. Ami nagy szó, mert Gabi bátyám például hétéves koráig mindenkinek, még gróf Apponyi Albertnak is kurta szevasszal köszönt (a gyereknapon történt), s csak egy­szer – amikor a szobába lépve egy kéményseprőt pil­lantott meg a kályhánál – mondta ki ijedtében, hogy: kezicsókolom.

Baracklekvár

Fölkelhetett volna, hogy megnézze a szótárt, ami a könyvszekrény aljában állt, de lusta volt rá.
Eh, bizonyosan potrohot jelent – gondolta, és tovább olvasott. Különös dolgok derültek ki. A potrohok tavasszal dús virágba borulnak. Ilyenkor csapatostul keresik fel őket a trópusi pillangók, hogy a virágport széthordozzák kelyhükből, s más potrohokat termékenyítsenek meg vele.
Érdekes – gondolta apám –, ezt nem is tudtam. – Később az is kiderült, hogy a potrohok gyökere körülbelül másfél méterre nyúlik a föld színe alá. Apámban gyanú ébredt. Elkedvetlenedve dobta félre a könyvet, és eloltotta a lámpát.

– No látod. Hát akkor mi legyen belőlem? Ezt kérdezi mindenki: mihez óhajtok kezdeni? Megmondjam? Semmihez. Szeretek a városban sétálni, cél nélkül, hiszen tudod, a parkokban, tereken, nézelődni, fütyörészni. Hidd el, az ilyesmi nagy mulatság, még a legforgalmasabb munkaidőben is.

155. oldal (Ulpius-ház, 2006)