Amatka 73 csillagozás

Karin Tidbeck: Amatka

Vanját, ​a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben: Amatka lakói furcsán viselkednek, miközben a hatalom mindenütt a felforgató tevékenység nyomait kutatja.
Bár a kiküldetése csak rövid időre szól, Vanja beleszeret lakótársába, Ninába, ezért meghosszabbítja látogatását. Eközben akaratlanul is tudomást szerez az egész kolóniát érintő, növekvő fenyegetésről. Minden erejével igyekszik eltitkolni, és önhatalmúlag olyan vizsgálódásba kezd, amivel önmagát is bajba sodorja.
Karin Tidbeck világában mindenki gyanús, senki nincs biztonságban, és semmi nem egyértelmű – még az írott és beszélt nyelv, vagy éppen a valóság szövete sem. Az Amatka lenyűgöző és végtelenül eredeti mű, óda a szabadságról, a szeretetről és a művészi teremtőerőről.

„Javaslom, hogy ragadj meg egy példányt!” – Ann Leckie
„Született klasszikus.”… (tovább)

Eredeti mű: Karin Tidbeck: Amatka (svéd)

>!
Athenaeum, Budapest, 2017
240 oldal · ISBN: 9789632937007 · Fordította: Babits Péter
>!
Athenaeum, Budapest, 2017
240 oldal · ISBN: 9789632937328 · Fordította: Babits Péter

Enciklopédia 3


Kedvencelte 7

Most olvassa 2

Várólistára tette 100

Kívánságlistára tette 73

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
Karin Tidbeck: Amatka

Furcsa, különös világot hozott létre Karin Tidbeck az Amatkában. Végtelenül taszító, idegen világot, amiről mégis úgy érzem, hogy a miénk, az a mi Földünk, valahol-valamikor, egy ismeretlen helyen és időben, egy megmagyarázhatatlan létezésben. A hangsúly azonban a furcsaságán van. Hiszen ez egy weird fikció. Már a kifejezés jelentése behatárolja számomra, hogy mit is várhatok az adott műtől. Nem csak furcsa, de bizarr, hátborzongató és titokzatos is egyben. Sőt, van benne valami sorsszerű, fatális tartalom, amitől egyirányúvá, mintegy eleve elrendeltté válik. Ezzel kapcsolatban a leginkább Veres Attila megfogalmazása tetszik, aki Pintér Bencének adott interjújában úgy határozta meg, hogy a weird nem műfaj, inkább egy mód. Ebben benne van az is, hogy a valóság csupán egy szabadon alakítható gyurma, amelynek formálható anyagában az abszurd is természetessé válik. Hiszen ez a nézőpont nem enged teret a megdöbbenésnek – a „mi realitásunk” talajáról nézve különcnek tűnő, legfurcsább tettek, cselekedetek is hétköznapivá válnak, a létezés legmorbidabb szabályai is magától értetődő evidenciaként jelennek meg.
De ahhoz, hogy úgy érezzem, jól sikerült, hiteles weird irodalom került a kezembe, különös módon szükségem van még két dologra: a „belecsöppenés” és a „szabad lezárás” érzetére is. Az első kívánalom szerint egy „kész” világba kerülök a regény hőseivel, ahol maguk sem ismerik igazán a világ keletkezésének eredetét, körülményeit – csupán ködös utalásokra, rögzült szabályokra hagyatkoznak. A másik követelmény a lehető legantagonisztikusabb módon kizárja a lekerekített, adekvát végkifejletet – a megszokottnál jóval tágabb teret nyújt az olvasói képzelet számára a lehetséges lezárások számtalan variációját tekintve spoiler.

Az Amatka mindezen – általam támasztott, személyes – követelményeknek tökéletesen megfelelt. Adott egy – ki tudja hogyan létrejött, esetleg túlélők által gründolt – világ, amelynek a szabályai az embertelenségig merevek, mégis ezek a szabályok határozzák meg egyáltalán a létezés kereteit. Szükséges a hiteles képhez, az elvárt nyomasztó hangulathoz, hogy ez a világ hideg legyen, szürke, uniformizált és kocka. Ebben a világban nem működhet más társadalmi berendezkedés, mint a „pásztor és szelíd nyája” képződmény. Kizárólag a „Nagy Testvér”-szerűen mindent látó, mindent felügyelő, jogalkotó és ítélkező, önmagát demokratikus-képviseleti öltönyben lefestő hatalom létezhet és az általa irányított, kellőképpen lebutított birkanyáj.
Azonban a hatalomnak egy olyan világban, amelyben a létezést az ősmasszától kizárólag a szavak teremtő ereje választja el, tulajdonképpen nincs is más esélye a közösség spoiler fennmaradásának biztosítására. „Nevezd meg!” és „Jelöld meg!”. Ezek a létezés alapjai, a működés szabályai. Nyilván nem engedhető meg a „szabad beszéd”, hiszen az óhatatlanul káoszhoz, végső soron pusztuláshoz vezet.
S azon túl, hogy ilyen gondosan megkonstruált világot tár elénk, Karin Tidbeck valójában egy igazi karakter-központú regényt írt. Vanja alakját rendkívül aprólékosan, a gondolatok, érzések mélységének rezdüléséig, részletesen kidolgozva ereszti be ebbe az embertelen arénába. Mesteri, ahogy egy ilyen rövidke regény keretein belül képes a főszereplő jellemének alakulásába ennyi változást, feszültséget csempészni és rajta keresztül biztos kézzel vezetni az olvasót egy ilyen labilis talajon.

A kérdés azonban továbbra is adott: hol marad hely az emberi individuumnak, a gondolkodás és teremtés szabadságának ebben a világban? Érdemes-e egy ilyen világban tovább élni, emberhez méltó-e ebben a közegben szaporodni, örökíteni? Lehet-e létjogosultsága a moralitásnak egy vegetációra, a puszta túlélésre építkező társadalomban? Az újító, önálló gondolat előreviszi-e a társadalmat, vagy a gondolkodó csupán egy önző magánzó, végső soron a közösség árulója? Egyáltalán létezik-e ebből a rendszerből kiút? A természet, vagy az ember maga építette ennek a börtönnek a falait?
… és még ezer olyan kérdést vet fel ez a mű, amikre aztán nem ad választ, csupán rengeteg gondolkodnivalót.

Szerintem a 2017-es megjelenések ritka jól eltalált, meghatározó darabja. Csak ajánlani tudom.

4 hozzászólás
>!
vicomte P
Karin Tidbeck: Amatka

Számos esztéta próbálta már elválasztani adekvát ismérvek mentén a szépirodalmat a zsánertől, hogy ízléstől és habitustól függően éles demarkációs vonalat, vagy széles határsávot húzzanak köztük.
Én – bár személy szerint hidegen hagy, hogy az egyes műveket az akadémia hová is sorolná – egyértelműen a széles határsávokban gondolkozókkal szimpatizálok.
Az SFF olvasmányaim között ugyanis rendre feltűnnek olyan regények, amelyek ezen a termékeny mezsgyén mozognak, s általában ezek nyújtják a legmaradandóbb élményt számomra.
Az Amatka is ezek közé tartozik.

Tidbeck regénye formáját, kifejezési eszközeit tekintve egyértelműen szépirodalom: a cselekményvezetés fókuszáltsága, a végletekig lecsupaszított, az ábrázolt világ sivárságára reflektáló próza, a szűkszavú, mégis érzelmekkel és feszültségekkel teli párbeszédek a minimalista regényekre jellemző eszközök, amelyeket az író (és a fordító is) értő kézzel használ.
Az író által megformált karakterek személyes tereinek kapcsolódási pontjai, a főszereplő gondolatvilágának árnyaltsága, valamint belső és külső konfliktusainak drámája is olyan mélységekig ás le, ami a szépirodalmi művekben elvárt.
Ám Tidbeck a szépirodalmi eszközök mellett a zsánerelemeket is teljes tudatossággal alkalmazza. A világ, amelyben a főhősnője él, végtelenül nyomasztó, szürrealisztikus hely, amelynek legfontosabb attribútumait csak fokozatosan ismerjük meg, és döbbenünk rá, hogy mennyire nem embernek való vidéken próbál ez a bizonyos földi diaszpóra fogcsikorgatva megkapaszkodni.
A regényben egyforma hangsúlyt kap Anja, a főszereplőnő személyes drámája, ami leginkább a kívülállásából és traumatizált gyermekkorából fakad, a nagyobb jó, vagyis a túlélés érdekében a status quo-t fenntartani hivatott bürokratikus intézményrendszer rideg apparátusa által megnyomorított társadalom torzulásai, valamint a világ mérhetetlen idegensége és kiszámíthatatlansága.
A világról sok dolog kiderül a regény során, de egyértelmű választ a hol, hogyan és miért? kérdésekre nem kapunk. A számtalan lehetőséges válasz közül az egyik, amit én véltem kiolvasni a sorok közül:
spoiler
Természetesen ez is csupán egy lehetséges megoldás a sok közül, és mivel nyitott műről van szó, amelynek írója nem kívánja korlátozni az olvasói értelmezések körét, én magam is legalább még két másik hasonlóan helytálló (avagy ingatag) magyarázatot tudnék adni a háttérvilág furcsaságai által felvetett kérdésekre.

Az SFF művekre gyakran sütik rá az eszképizmus bélyegét, amely veszély az Amatka esetében nem áll fenn: ez egy olyan regény, ami a legjobb disztópiák örököseként az emberi lélekről mond egy komor és nyomasztó mesét.
Egy olyan komor mesét, ami mégis magában hordozza az újrakezdés ígéretét.

4 hozzászólás
>!
Bíró_Júlia
Karin Tidbeck: Amatka

Szürreális és gyönyörű. Ha tárgy lenne, anyám füstkvarc medálja lenne: kicsit fényes, sima felszínű, a sima felszín alatt mozog valami árnyék, ha világosság felé tartja az ember – minél tovább, annál jobban kell nézni, mert mintha megnőtt, mintha megmozdult volna, félre kell tenni a dobozába, ha már jelölőrímek nem állnak rendelkezésre ezen a környéken. Ha étel lenne, egy jó múltkor kifőzött adag kása lenne, friss karika répákkal a tetején, megtömve valami gyanúsan édes, pszichedelikus cuccal.
Egyebekben nemigen hasonlít másra; az eddigi irodalmi (?) meg akármilyen zsáner élményeim közül leginkább semmihez se. Azt mégsem illene mondani, hogy ilyen lenne a Déli végek trilógia, ha jó lenne. Egyrészt van, akinek az tetszik, másrészt nem, nem ilyen lenne. Alighanem azért, mert a bemutatott világ mélységesen idegen – bizonyos fokig a szereplők mindegyikének. spoiler Meg azért, mert Amatka még a többi kolóniához képest is rejteget pár titkot, amitől még a világban járatos vezetők is nyelnek egy nagyot. spoiler Meg azért, mert a felszín alatt zajló folyamatoknak célja és iránya van, de ezt Vanja meg talán mindenki más is előbb sejti meg az olvasónál. És mert például a feloldás valahogy nem kegyelmez senkinek és semminek. A legjobb: a fentiekhez Tidbeck semmivel sem használ több szót vagy képet, mint feltétlenül szükséges. Még vége sincs, csak befejeződik. Az ember folytatja magában. Vagy nem.
Ja igen, egyebek között értékelhetetlen, nagyjából. Viszont amíg nem volt, hiányzott.

10 hozzászólás
>!
pat P
Karin Tidbeck: Amatka

Ajj, hát ez a könyv nekem nagyon!
Hangulata a skandináv november, cselekménysebessége a Közlekedési Múzeum összes kiállított gőzmozdonya által elérhető végsebesség átlaga, tematikája valami disztópia, valahol, valamiért.
Ha valamiféle asszociációs mátrixban kéne elhelyeznem, akkor valahová Le Guin: A kisemmizettek, Mieville: Konzulváros, valamint a Gyacsenko házaspár Alekszandra és a Teremtés növendékei című opusza közé helyezném el szép szimmetrikusan. Avagy, kevés szigorúbb-ridegebb-undokabb disztópiát láttunk eddig, de értelmetlennek semmiképp nem nevezném: ha már kiderült, mi is itten a dolgok veleje, nagyon szép logikai ívet láthatunk meghúzódni a… minden mögött.

Na jó, de hogy miről szól? Hát, mondjuk a mágikus gondolkodásról, az elme teremtő erejéről, a szavak hatalmáról? Kicsit… nos, konkrétabban , mint ahogy azt megszokhattuk? Valami ilyesmiről, mondhatjuk.
És hogy a vége jó lett, vagy rossz lett? Hát, szerintem talán inkább jó, de erre nem vennék mérget.
Gombát és gumós zöldségeket pedig egy ideig inkább nem kérnék, köszönöm szépen.

Nagyon érdekes könyv, nagyon delikát könyv, szerintem mondjuk az egyik legkülönösebb, amit mostanában olvastam, nyilván weird (bár arról mutathatna nekem végre valaki egy definíció-szerűséget) és teljesen szokatlan és besorolhatatlan, én a magam részéről fantasy logika mentén olvastam. Hogy nem sci-fi, az mondjuk tuti. Oké, hogy disztópia, de spoiler , szóval nem az a sci-fi fajta disztópia.

16 hozzászólás
>!
Noro MP
Karin Tidbeck: Amatka

Az Amatka írója bizonyos szempontból lehetetlen célt tűzött ki maga elé: azt szeretné, ha elhinnénk, hogy a címben szereplő város egy különös hely. Pedig semmivel sem furcsább az Úttörők többi Kolóniájánál. Számomra ez a paradoxon szőtte át az egész könyvet: Vanja szemével azt kéne látnunk, hogy mennyire más a két város, a nő otthona, illetve kiküldetésének helyszíne. De az olvasó szemével az egész világ az, ami szinte befogadhatatlanul idegen. A főhősnek és az olvasónak gyakorlatilag nincs közös platformja, Tidbeck pedig ebből a szinte semmiből kiindulva akarja megértetni velünk, milyen is az amatkai élet. A legfurcsább az, hogy nem is sikertelenül.

Ez a világ disztopikus, de nem disztópia. Hiszen nem az ember által létrehozott rendszer az, ami embertelen, hanem maga a világ alkalmatlan az emberi életre. Egy olyan világ, ahol az élettelen dolgokat állandóan emlékeztetni kell funkciójukra, különben visszatérnek az őskáoszba. Itt ragadható meg a legjobban a történet fantasy aspektusa: az emberi szó és akarat, mint teremtő erő a klasszikus fantasztikumtól és a new weirdtől sem idegen, és Amatkában is inkább az a meghökkentő, ahogyan megjelenik. A címkék, a jelölőrímek ugyanis arra szolgálnak, hogy elfojtsák a fantáziát, és aprópénzre váltsák a mindennapi csodákat. Szerintem az sem véletlen, hogy ennyire gyerekes módszereket alkalmaznak, mint például a versbe foglalt szabványok: a Kolóniák vezetői ugyanis valóban azt szeretnék elkerülni, hogy a lakók felnőjenek ehhez a világhoz. Így részben vissza kell vonnom a fentebbi véleményemet: van itt bizony disztópia is, hiszen a világ ellen létrehozott, emberi rendszerrel sincs minden rendben. A fő kérdés tulajdonképpen az, hogy a világ idegensége a rosszabb, vagy az a nagyon is emberi módszer, amellyel küzdenek ellene?

A magyar olvasóknak némi könnyebbséget jelenthet a megértésben, hogy az amatkai világban nagyon erős szocialista elemek fedezhetők fel, vagyis legalább a rendszer logikáján nem kell sokat agyalnunk. A világ logikáján pedig érdemes elgondolkozni, mert igaz, hogy nem kapunk mindenre választ, de hiányosságában is rendkívül érdekes, és megválaszolatlan kérdései is izgalmasak. Talán tudnék néhány példát mondani, hogy milyen más könyvekre emlékeztetett, de végső soron hazudnék, mert minden párhuzam csak távoli lehetne. Az Amatka egy kihalófélben levő fajtához tartozik: egy olyan fantasztikus regény, amely tényleg egyedi és hihetetlen fantáziáról tanúskodik.

>!
ViraMors P
Karin Tidbeck: Amatka

Amatka. Egy fagyos kolónia, mélyben húzódó titkokkal, egy világban, ahol a tárgyakat a szavak ereje önti spoiler formába.}} Egy különös szürreális világ, ahol inkább ne kérdezz, és ne gondolkodj túl mélyen, mert a lázító tevékenység árt a közösségnek.

Amatka. Hangulatregény, kicsit nyomasztó, ugyanakkor lenyűgöző. Helyenként már-már ijesztő, a maga módján mégis elbűvölő. Nem szeretném hasonlítgatni, mégis le kell írnom, hogy olvasás közben spoiler jutott eszembe nem egyszer és nem kétszer.

Fogalmam sem volt, mire vállalkozom, amikor levettem a könyvet a polcról, egyszerűen csak akartam valamit, ami más, mint a legutóbbi olvasmányaim. A foglalkozás abszolút elérte célját, az Amatka megfoghatatlan, bizarr és gyönyörű. Nem igazán tudom leírni, de nagyon tetszett.

16 hozzászólás
>!
NewL P
Karin Tidbeck: Amatka

Nehezen találom a szavakat. Egyszerre nagyszerű és borzasztó a könyv, amit mihelyt elkezdtem igazán olvasni, nem tudtam letenni.
Hangulata van. Története van, de mégsincs.
Érdekes. Nincs vége, mert rád bízza, mit is gondolsz róla.
Szürreális. Csodálatos. Ajánlom.

>!
Morpheus 
Karin Tidbeck: Amatka

Két író, azaz egy szerzőpáros és egy író jutott eszembe, amikor letettem a könyvet, Gyacsenkóék és Vandermeer, bár a köszönetnyilvánítás utóbbiban azért segített. A környezet kicsit orwelli, azaz őt is ide lehet sorolni negyedikként.
Igazából nem tudunk meg semmit, miért így működik ez a világ, csak azt, hogy ahogy működik, az azért van, hogy a rendszer fenntarthassa magát, ami által a társadalom tagjait olyan létezésbe kényszerítik, amely által sokkal kevesebbek attól, amik lehetnének, ha végre/újból szabadon élhetnének. És pontosan ugyanezt érzem, ha kitekintek a könyvön kívüli világra. Csak sajnos sehol nincs Berolék Annája, aki megszabadíthatna minket. Erre sajnos sem Jézus, sem Buddha nem volt képes, hogy itt és most kiszabadítson minket a Vasbörtönből (lásd P. K. Dick [még egy szerző]). Pedig tudom, hogy van odakint valami több, de tartok tőle, hogy ezt már soha nem tudom meg. Vajon kinyílhat-e még egy összetaposott virág?

>!
Dominik_Blasir 
Karin Tidbeck: Amatka

Az Amatka úgy kezdődik, mintha valami szocialista utópia lenne – Karin Tidbeck egészen briliáns, úgy rajzolja meg ezt a disztópikus világképet, hogy mi sem lázadni akarunk ellene, hanem inkább minket is maga alá gyűr a rendszer.
Aztán egyre mélyebbre merültem benne, és valami olyasmi kezdett a fejemben járni, hogy ilyen lenne az Expedíció, ha a biológus az X Térségben egy működő társadalmat talált volna. VanderMeer aztán folyton vissza-visszatért a gondolataim közé, és nem véletlen: Tidbeck regénye nagyon hamar a weird felé csúszik el, és ez nagyon jót tesz neki. Nem csupán egy utánozhatatlanul furcsa, elidegenítő, nehezen értelmezhető atmoszférával ajándékozza meg, de a disztópia-szerű világképpel is remekül együtt tud működni. Amikor pedig a cselekmény nagyobb sebességre vált, egyenesen újra kell értelmeznünk mindent, amit korábban a könyvről gondoltunk – ideértve a besorolását is.
Egy new weird regény szerintem akkor igazán jó, ha az első három jelző, ami eszembe jut róla, az a furcsa, a különös és a bizarr. Ha ezt az elvet nézem, akkor az Amatka gyakorlatilag hibátlan new weird – s bár összességében ez túlzásnak tűnik, de az biztos, hogy nagyon ajánlom mindenkinek, aki rajong a szokatlan művekért.
Bővebben: http://sfmag.hu/2017/11/14/karin-tidbeck-amatka/

>!
AniTiger MP
Karin Tidbeck: Amatka

Tetszett is, untam is. Nehéz eldöntenem, mit éreztem a történet, a főszereplő és a világ kapcsán, de magát az ötletet nagyon jónak találtam! Érdekes volt a különleges massza, ami akkor tartotta meg a formáját, ha ráírták a nevét. Nagyon ki volt találva, hogy a megjelölésre rendezkedett be a társadalom, pl.: jelölőverset tanulnak a fiatalok, vannak „jelölőórák”.

Borzongató volt ez az egész!

A főszereplőt, Vanját kedveltem, mert akkor is elkötelezett volt a munkáját illetően, amikor szinte instrukciók nélkül elküldték egy általa ismeretlen helyre egy olyan munkát elvégezni, ami addig nem is létezett. (Nagyon emlékeztetett a könyv hangulata A szolgálólány meséjére, de Fredét egyáltalán nem kedveltem…)

Most úgy érzem, hogy mindenképpen jól esett ez a könyv – még egy kicsi cidri a kinti hideg mellé –, de lehet, hogy sokkal jobban tetszene tévésorozatként vagy filmen. Imádnám, ha feldolgoznák!

Bővebben:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2017/12/karin-tidb…

>!
Athenaeum, Budapest, 2017
240 oldal · ISBN: 9789632937007 · Fordította: Babits Péter

Népszerű idézetek

>!
AniTiger MP

Egy egészséges közösségben a könyvtáros nem gyújtja fel a könyvtárat.

204. oldal, A negyedik hét - Negyednap

Kapcsolódó szócikkek: könyvtár
>!
gesztenye63 P

– (…) A magány veszedelmes. A hallgatás veszedelmes. A magányos ember szúró csendjében a legkisebb elégedetlenség is rögeszmévé erősödhet.

>!
julicsenge IP

Egy kávé sosem lehet elég erős.

36. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kávé
>!
reta09 P

– Velem van?
– Hát maga?
– Én magával vagyok, csak majd összeszarom magam. – Kényszeredetten felnevetett.

157. oldal

>!
wzsuzsanna P

Anyjuk, Britta visszahúzódó és szigorú szülőként kizárólag parancsszavakban kommunikált gyerekeivel: edd meg, ülj fel, feküdj le! Lehetőség szerint az érintésüket is kerülte. Lars egészen másként viselkedett. Engedte, hogy Vanja megfogja a kezét-néha még azt is, hogy az ölébe másszon-, csak akkor engedte el, ha más felnőttek is megjelentek a közelben. Nem kéne elkényeztetned a gyerekeket, korholta Britta. Neurotikusok lesznek tőle.

42. oldal

>!
gesztenye63 P

– Maga szerint miért nem kellenek az embereknek?
– Nem idevalósi, igaz? Hát, mert újak. Az emberek nem szeretik az újdonságokat. Azokból még semmi jó nem sült ki

>!
reta09 P

– Pontosan. A jó papír dokumentumokra és könyvekre van, vagyis arra, ami számít a gondolkodásunk szempontjából. Ami meghatároz minket.

125. oldal

>!
NewL P

A recepción egész tömeg fogadta. Küldöncök rajzottak ki; a pultnál Anders lázas beszélgetésbe merült két magas rangúnak tűnő tisztviselővel. Az egyikük belépett a pult mögé, és követte őt az irattárba.
– Mi folyik itt? – kérdezte Vanja a hátramaradt tisztviselőt, aki ujjaival a recepciós pult szürke felületén dobolt.
A tisztviselő végigmérte Vanját.
– A biztonsági minősítése?
– Nem vagyok benne biztos – habozott Vanja. – Asszisztens vagyok.
– Ha nem tudja a biztonsági minősítését, akkor nem elég magas. – A tisztviselő kitüntette egy színtelen mosollyal, majd tovább dobolt az asztalon. – Nincs semmi dolga?

>!
reta09 P

A nőről gondoskodtak – ahogy Larsról is gondoskodtak, ahogy mindenki másról is gondoskodtak, aki nem azt mondta, amit kellett. A kolóniákon talán nem létezett halálbüntetés, de a másként gondolkodókat akkor is meg kellett gátolni abban, hogy veszélyeztessék a közösséget.

57. oldal,

>!
reta09 P

– Minden eltűnik, ami csak… hasztalan szórakozás. Ami csak azért létezik, hogy jobban érezzük magunkat. Mindennek mennie kell.

71. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Veres Attila: Odakint sötétebb
Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa
Josh Malerman: Ház a tó mélyén
Veres Attila: Éjféli iskolák
Fekete I. Alfonz: A mosolygó zsonglőr
Stanisław Lem: Solaris
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: A kárhozott város
Komor Zoltán – Tépő Donát: Mutánsfilé
Geoff Ryman: Levegő
Philip K. Dick: Dr. Vérdíj