Nem igaz, hogy Karin Fossum detektívregényeket ír. Ezt csak azért terjesztették el róla, hogy a gyanútlan lektűrolvasók pénztárcája is megnyíljon irányában. A valóság ezzel szemben az, hogy Fossumot nem különösebben érdekli a nyomozati munka, sem a gyilkos machinációi. Ő a bűnt nem pusztán olyan eseménynek tartja, aminek elég látványosnak kell lennie ahhoz, hogy az olvasót berántsa a történetbe. Számára a bűn a közösség tragikus működési rendellenessége, vagy mondjuk úgy: rákos daganata, ami nem csak elkövető, áldozat(ok) és nyomozó szentháromságában értelmezendő, hanem az egész közösség kontextusában. Ilyen értelemben amikor Sejer felügyelő* ráérősen kihallgatja a gyanúsítottakat, egyiket a másik után, az sosem pusztán arra szolgál, hogy a tenger beszédbe Fossum elrejthessen valamilyen picike kulcsot, ami aztán elvezet minket a megoldáshoz (mint oly sokszor Agatha Christie-nél), hanem arra, hogy kirajzolódjon előttünk a kisközösség, lehetőleg minél teljesebb spektrumban, és ezáltal minél inkább megértsük, hogyan hatott rájuk a bűncselekmény. Nem ismerek krimiszerzőt, aki ennyit pepecselne azzal, milyen érzéseket vált ki egy gyilkosság a rokonokból és ismerősökből, milyen fájdalmakat és félelmeket hordoznak magukban** – és olyat se, aki ilyen erősen tudná átsugározni az olvasóba ezeket. Mert a Fossum-könyvek tipikusan olyanok, amitől féreg rágja majd az ember lelkét, és vagy egy hétig nem meri kiengedni a gyerekeket egyedül az udvarra, de talán még a fürdőszobába, fogat mosni se. Nem ajánlom tehát ezt a könyvet azoknak, akik patakvérre szomjaznak, meg azoknak se, akik odavannak a fineszes feladványokért. Viszont akik egyszerűen szeretnének egy jó regényt olvasni a társadalmi démonokról, amiket csak így-úgy takar el a civilizációs konszenzus, rohanjanak rögvest Fossumot venni. (Néha brutálisan le vannak akciózva. Én szóltam.)
(Négy és fél csillag lenne, csak azért lett négy, hogy érzékeltessem: a másik könyve egy icipicivel nagyobb hatással volt rám.)
* Aki valóban Maigret-re emlékeztet: ugyanaz a nyugodt erő, lassú víz, aki komótos kérdéseivel kimossa a partot az elkövető alól. Csak épp nem iszik annyit. Plusz van unokája is, aki Fossum jellegzetes társadalmi érzékenységét példázandó amúgy egy örökbefogadott szomáliai árva.
** Eddigi (két regényre épülő) tapasztalatom azt mondatja velem, hogy Fossumot nem csak a bűncselekmény következtében keletkezett fájdalom és félelem foglalkoztatja, hanem gyakran maga a bűncselekmény is valamilyen régen hordozott fájdalom és félelem következménye. Ezzel pedig (a megállapítással, hogy bűneink fájdalmaink és félelmeink gyermekei) a szerző valami nagyon fontosat árul el az ember természetéről.