Volt ​egy farmom Afrikában 229 csillagozás

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

1912 ​telén egy huszonhét éves dán úrilány eljegyezte magát svéd unokatestvérével, Bror Blixen báróval. A házasságkötésre 1914 januárjában már a kelet-afrikai brit protektorátus kikötővárosában, Mombaszában került sor. Az egyik tanú Vilmos svéd királyi herceg volt, aki memoárjában így emlékezik a menyasszonyra: „Karcsú, jó alakú, okos szemű, dús gesztenyebarna hajú, bájos és elegáns fiatal nő…” Ezt a vonzó ifjú hölgyet Karen Dinesennek hívták. Apai ágon ősnemes, anyai ágon gazdag nagypolgári famíliából származott; festőnek készült, s jobbára sikertelen írói próbálkozásokat is tudhatott maga mögött, amikor leendő férjével úgy döntött, hogy a későbbi Kenya gyarmaton kezdenek új életet. Édesanyja rokonsága, a vagyonos Westenholz család segítségével hatalmas birtokot vásároltak Nairobi közelében, „a Ngong-hegyek alatt”, ahol kávétermesztéssel akartak foglalkozni. Rossz helyet választottak, a farm túlságosan magasan feküdt ehhez, ráadásul Blixen báró semmi hajlandóságot sem mutatott a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1937

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2014
384 oldal · ISBN: 9630793452 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Európa, Budapest, 2007
384 oldal · ISBN: 9789630783668 · Fordította: Gy. Horváth László
>!
Európa, Budapest, 2005
384 oldal · ISBN: 9630777649 · Fordította: Gy. Horváth László

2 további kiadás


Enciklopédia 8

Helyszínek népszerűség szerint

Afrika · Ngong-hegység


Kedvencelte 37

Most olvassa 19

Várólistára tette 172

Kívánságlistára tette 83


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Varázslatos szöveg. Blixennek elképesztő érzéke van ahhoz, hogy ezeket a szétszórt emlékképeket az elveszett múltból olyan színes-szagos freskóként tárja elénk, ami felér egy vizuális orgiával. Van az egész könyvnek egy különös hangütése, áthatja az a fajta arisztokratikus liberalizmus, ami a háborúk előtti világbirodalmi Európa (jobbfajta) entellektüeljeinek sajátja volt: tiszteli és szereti a tőle különbözőt, vonzza a másság eredetisége, ám evidensnek veszi, hogy mindezen dolgok csak addig szépek, amíg a nekik rendelt helyen állnak. A maszájok a szavannára valók, a kikujuk a kávéültetvényre, az oroszlánok pedig a puskacső elé. Ez a finom (kiplingi) hozzáállás más körülmények között talán idegesített volna, de most békülékenyre hangolt a karácsony szelleme. A kor kontextusában egyébként is aligha várhattam többet egy bárónétól, mint ezt, ráadásul ez a múzeumba illő attitűd most valamiképp fel is üdített. Nagyon-nagyon jól esett ez a könyv, igazi télvíz idejére való olvasmány, csodás Afrika-himnusz.

(Zárójeles megjegyzés: külön izgalmasnak találtam, hogy e könyvben van egy titkos szereplő: Blixen báró, a férj, akit zavarba ejtő módon egyetlen egyszer említenek – a 261. oldalon. Az űrt, amit hiánya hagy a történetben, nagyon élvezetes játék kitölteni. Aztán itt van a káprázatos nevű Denys Finch-Hatton, akit a hátsó borító nemes egyszerűséggel leszívrablóangoloz, amit ízléstelen és primitív megfogalmazásnak tartok, különösen annak fényében, hogy Karen Blixen milyen szépen, finoman és sejtelmesen vázolja fel a köztük kialakult kapcsolatot.)

22 hozzászólás
>!
Timár_Krisztina ISP
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Lassan, szépen áradó északi mese, amely az Egyenlítő közelében játszódik.
Gyönyörűséges szerelmi vallomás egy kontinenshez.

Igen, tudom, mind a két fülszövege a filmre hivatkozik, és romantikus történetet ígér. Ne dőljetek be nekik. Teljesen mindegy, hogy Karen Blixen mit érzett vagy nem érzett a kenyai kávéfarmján a tízes évektől a harmincas évekig: ennek a regénynek az elbeszélője mindenekfölött Afrikát szereti. A maga arisztokratikus módján. És olyan erővel mesél róla, ahogy az észak-európai klasszikus mesemondók tudnak. Lagerlöf, Undset, Brigadere, Kekkonen, Sillanpää, Sakse – akiket ismerek.* De biztosan akad még arrafelé több is ebből a fajtából.

Anekdotafüzérnek nevezhetném a leginkább ezt a regényt, amelyeket a helyszín, a bizonyos kenyai kávéfarm köt össze. Az időrendi sorrend is csak nyomokban lelhető fel közöttük, inkább jellegzetes emberek, állatok köré szerveződnek, vagy egyszerűen csak az emlékezés szabad asszociációi kötik össze őket. Arcok, alakok, egyéniségek bukkannak fel a múltból, akik társadalmilag szigorú hierarchiában éltek a maguk idejében, de az emlékezet nagy demokrata, egymás mellé rendeli őket, sőt akárhányszor az alárendeltet emeli ki jobban. És persze összeköti őket az elbeszélő figyelő szeme, amely (az értékelések alapján elvárthoz képest) jóval kevesebbszer nézi a világot a puska irányzékán keresztül. Néha öl, de sokkal többször „csak” néz, értelmez, befogad.

Meg észreveszi, hogy őt is nézik, értelmezik, befogadják. És tudomásul is veszi, akkor is, ha sejti, hogy egyáltalán nem úgy látják a helybéliek őt meg a hatalmát, ahogyan azt az európai gondolja.

Nem éreztem azt, hogy folyamatosan hangsúlyozná a saját felsőbbrendűségét, sőt. Nagyon összetett elbeszélő ez: ott van benne a (számomra ellenszenves) gyarmatosító, aki természetesnek tartja, ha kiszolgálják, de ott van az alárendeltjeiért felelősséget érző vezető is, és ott van az otthonra vágyó ember, aki idegen földön talál hazát és szabadságot magának. Sőt: ott van a pogány dánok leszármazottja, aki elismeri, hogy alig három emberöltővel korábban az ősei még írni-olvasni sem tudtak. És igen: ott van az arisztokrata, aki a más kontinens más kultúrájában is felismeri és tiszteli az ottani arisztokratát.

Valamint egy idő után jobban szereti nézni az állatokat, mint vadászni rájuk. :) Amivel nálam máris nyert ügye van. Ha pedig még olyan hosszú téli estékre való anekdotafüzér is ráadásul, mint a Gösta Berling, akkor pláne.

* A mágikus realisták is, de őket most nem sorolom ide, hogy ne tévesszem meg a molyokat. Ebben a Blixen-regényben nincs mágikus realizmus. Csak mese, vagonszám. :)

>!
Bla IP
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Ajándék ez az Afrika-Himnusz, Karen Blixen karácsonyi ajándéka, aki oly elragadtatott alázattal és nyitottsággal közelített a fekete kontinens értékeihez s az ott élő kikujuk, maszájok életéhez, ahogy tán senki abban a korban, s azóta is kevesen. Drágakő ez a kötet a fekete kontinensről szóló sok porszem és kavics között, melyet saját sorsának beleszövése csiszolt briliánssá, s hogy láttatni is tudták – 7 Oscart ért. Kedvenc lett!

>!
eme P
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Bevallom, az elején zavart a kötet szerkezete, ez a mozaikszerű, felvillanó képekből való építkezés, talán azért, mert klasszikusan felépített elbeszélésre, regényre számítottam. Aztán nagyon hamar túlléptem a meglepetésen, és átadtam magam az afrikai vadonnak. Pontosabban az európai mintára felépített afrikai farmnak és az európai bárónő szemével láttatott afrikai századelőnek. (Érdekes bepillantani mindkét világba.)
Ha valaki képes szöveg által teleportálni, akkor Blixen az. Fantasztikus íze, illata, hangulata van ennek az emlékcsokornak. Élő és eleven minden fűszál, állat és ember. Nagyon szerettem ráérős, finom részletekbe menő tájleírásait, állatokról szóló történeteit, anekdotáit, különleges szépségű portréit, mindenre kiterjedő érdeklődését és figyelmét, ami a bennszülötteket, életüket, szokásaikat vagy akár a pionírokat, a gyarmati közigazgatást, a keresztény felekezetek aktivitását illeti. Blixen rendkívül intelligens és remek megfigyelő, európai arisztokrata és mélységesen humánus ember, akit egyszerre érdekel az afrikai egzotikum és másság, valamint az általános emberi, amit fel is mutat minden adandó alkalommal.
Ő maga diszkréten visszavonul a tájból, legalábbis magánéleti értelemben, és átadja a főszerepet Afrikának és a vele való találkozásnak. Rácsodálkozás ez, nemcsak a mai olvasóé, hanem az akkori farmtulajdonosé is, aki Európából a Kilimandzsáró lábaihoz csöppenve, egy számára ismeretlen térséget felfedezve tágítja világát – nemcsak fizikai értelemben. És ráadásul nemcsak mintegy mikrószkóp alatti megfigyelésről van szó, hanem aktív részvételről is – közeledésről, kommunikációról, segítségnyújtásról.
Persze mindezek mellett azért szembetűnik a néhol fel-felbukkanó előítéletesség is, az ennél sokkal gyakoribb általánosítások, az a magabiztosság, ahogy egyes népeket, törzseket beskatulyáz, pontos helyére illeszt a szerző, ahogy viselkedésmódokat, karakterjegyeket, temperamentumot egyéretelműen a „vér” számlájára ír, néhol „születési hibának” könyvel el. Fel-felszisszen ilyenkor az ember, pedig talán nincs miért. Blixen még így is kora haladó gondolkodású elitjéhez tartozott. Azt hiszem, jobb, ha megfogadjuk a tanácsát, és nem nézzük merő botanikus szemmel a Noé galambja hozta kis olajágat. Lássunk benne inkább egy új, zöld világot.
Mert Blixen írása tényleg az. Olyan gyönyörű formába önti szociológiai, antropológiai, etnográfiai stb. megfigyeléseit, hogy az ember nem bír nem beleszeretni az afrikai fennsík világába. Mintha hallanánk a hajnal csendes óráin Lulu tiszta csengettyűjét, szinte megkívánjuk Kamante főztjét, a fába csapó villám mártását, látjuk magunk előtt a ngoma ünnep táncát járó óriási tömeget. Ha a szociológusok, antropológusok, etnográfusok ésatöbbi feleenyire jól tudnának írni…

Az is elgondolkodtató, hogy végül pontosan azoknak kellett elszakadni Afrikától, akik így, nyíltan és humánusan fordultak felé. Akik azoknak a csoportjába tartoztak, akik nem vágják ki az erdőt, akik már nem arra törekednek, hogy minden nagyvadból begyűjtsenek egy-egy trófeát, akik azon töprengnek, miért is olyan a benszülöttnek a vers, mint az eső… És akik jelszava: „ne lőjétek agyon az iguánát”. Mert személyesen tapasztalták, hogy a drágakőként szikrázó színes varázs csak addig tart, amíg él.

Nemcsak a földjüket vesszük el azoktól, akiktől a szülőföldjüket elvesszük. A múltjukat is, a gyökerüket, identitásukat. Ha elvesszük tőlük azon dolgokat, amiknek látását megszokták s amiknek látására a jövőben is számítanak, nyugodtan elvehetjük a szemük világát is.

4 hozzászólás
>!
csillagka P
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

„A maszájok a szavannára valók, a kikujuk a kávéültetvényre, az oroszlánok pedig a puskacső elé. Ez a finom (kiplingi) hozzáállás más körülmények között talán idegesített volna, de most békülékenyre hangolt a karácsony szelleme.” (Kuszma)
Mivel nyár van és afrikai meleg, egy cseppet se vagyok békülékeny hangulatban, az élményt nálam rontja a „csendőr pertu” bármennyire is finom és légies. Az egész könyv egy igazi szellős kockák gyűjteménye. Színes, szagos utazás egy olyan régvolt világba, ahol még éltek szabadon elefántok, rinocéroszok, nagymacskák, a létezés sokkal egyszerűbb felépítését mutatta mind a fehér mind a színes lakosságnak. Dél-Afrika nem egy fekete ország, ez a vidék elhagyott volt, amikor a fehér ember belakta. (legalábbis ha hinni lehet Wilbur Smith: Courtney sorozatának, akit sokkal realistábbak tartok) Mindig is vonzott a vadsága, szépsége és egyszer ellátogatnék egy kávéültetvényre, de fényképező gépes szafarit se utasítanék vissza, puskacső szóba se jöhet!
Karen Blixen szépen ír, csak az a arisztokratikus gőg ne sütne át a lapokon, bár akkor nem ő lenne és nem tudná ennyire elegánsán árnyalni az élete egyéb szerelmeit, ha pedig már Afrika akkor maradnék Smithnél, bár elismerem mind a ketten szívből szeretik a fekete kontinenst.
Ui: Danta kiadó 1942es borítója szörnyű darab, de az Európa 2014-es kiadása telitalálat.

>!
marschlako P
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Kellemes meglepetés volt ez a könyv, mivel a filmhez nem sok köze volt filmnek nem sok köze van hozzá. De ezt már ezer példán láttuk (pl. a pár napja olvasott Két évszázados embert, de akár a Gyűrűk Urát is felhozhatnám), hogy az amerikai filmipar nem tud meglenni szerelmi szál és olcsó hatásvadászat nélkül.

A hozzá köthető filmtől eltérően ez a regény nem egy szerelmi történetet mesél el. Azt is csak a könyv elolvasása után, a fülszövegből tudtam meg, hogy Denys Finch-Hattonnal volt az írónőnek viharos viszonya, mely köré a Távol Afrikától c. film épül; bár a regényben is többször felbukkant az úriember, aki akár egy egyszerű barát is lehetett volna. spoiler Ennek ellenére mégis azt kell mondanom, ez a könyv egy gyönyörű szerelemnek állít emléket, hiszen nem más, mint Blixen bárónő szerelmi vallomása az afrikai kontinenshez.

A könyv emlékképek mozaikja, mely nem időrendbe rendeződik, hanem személyek, élmények, témák köré épülő hosszabb-rövidebb szakaszokból áll, melyeken átsugárzik az írónő szeretete és tisztelete Afrika és Afrika őslakosai iránt. Karen Blixennek alig több, mint egy tucat év jutott a Ngong-csúcsok lábánál, Nairobi közelében, hogy egy afrikai farmon élhessen, de ezalatt sokkal többet megtudott a fekete kontinensről, mint mások egy egész élet alatt; mert túl tudott lépni kora és környezete korlátain, és saját valójukban láthatta az itt élőket. Elképesztő, ahogy a fehér ember a civilizáció terjesztése ürügyén mindent eltörölni igyekszik, ami csak kicsit is idegen tőle spoiler, s a valóság egyetlen értelmezéseként és az egyetlen lehetséges életformaként a sajátját fogadja el, s propagálja, kényszeríti rá más kultúrákra, s ezáltal igen gyakran megöli azt a különös világszemléletet, melyet azok oly hosszú időn át megőriztek.

Karen Blixen regénye még egy utolsó emlékkép egy rég letűnt világról, mesél a csodás tájról és állatokról, ahol ugyanakkor a fagyos hajnalokat elviselhetetlen forróság, s az esős évszakban elmaradó esőt katasztrófa követi, ahol a sáskajárás még gyakori vendég, ahol az emberek egészen más szokások, elvek és ritmus szerint élnek, s akiknek nem egy alapvető tulajdonságuk – valamint rítusuk – annyira idegen az európai embertől.

Aki szeretne egy kicsit elidőzni, megpihenni egy idegen világban, annak ajánlani tudom e könyvet, melytől senki ne várjon rohanást, felfokozott izgalmakat, hatásvadász fordulatokat.

>!
GTM P
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Vonzódom a szemlélődő alkatú emberekhez.
Talán azért, mert magam is vágyom elsajátítani ezt a képességet, kevés sikerrel. Nem tudom ilyen volt-e a valóságban Blixen bárónő, de írása alapján erős bennem a gyanú, hogy hogy volt benne hajlam az elmélkedő szemlélődésre. Ennek köszönheti, hogy jól éreztem magam a társaságában. Csodálkozom is, hogy meggyőződéses demokrata létemre barátságba keveredtem egy igazi arisztokratával.

Szemléletmódja, előadói stílusa kicsit Lénárd Sándorra emlékeztetett.
Olyan volt őt hallgatni/olvasni, mint egy relaxáció: kikapcsolt a mindennapokból, elröpített csodálatos tájakra, feltöltött fénnyel, energiával, melengető afrikai nappal, és megismertetett fantasztikus, különleges, szeretnivaló emberekkel.

Karen veszettül jól ír! Minden érzékszervet bekapcsol, nemcsak láttam Afrikát, hanem hallottam hangjait is, éreztem illatát, ízei zamatát. Engem mégis a portrék nyűgöztek le leginkább. Érzékeny szemmel, talán a lelkével látja körülötte élőket, és könnyed vonásokkal, érdekesen rajzol róluk olyan jellemképet, hogy úgy éreztem én is ismerem őket. Vágytam közöttük élni.

Azt hiszem meg kell védenem Karent. Nem ítélhetjük meg mai világnézetünk alapján, 21. századi erkölcsi alapvetések szerint. Mégis csak egy arisztokrata volt, nem léphetett túl a korán és önmagán! Éppen azért szeretem, mert ezzel együtt (vagy emellett) becsülte és tisztelte nemcsak a bennszülötteket, hanem minden nációt. Több szeretettel és odafigyeléssel beszél róluk, mint a gyarmati kormányzat bürokratáiról. Ábrázolásmódján átsüt a mély humánum. Szemlélődő látásmódja azonban kizárja a mindentudó írói attitűdöt. Nem ítélkezik tehát, csak együttérez, és elmeséli, amit látott. Várhatunk-e ennél többet egy arisztokratától?

Majdnem két éve várakozott a könyv a polcomon, de nem mertem belekezdeni. Kedveltem a filmet, és féltem a csalódástól. Most @Kuszma értékelése bátorított az olvasásra. Örülök, hogy belevágtam. Élmény volt. Óva intek, azonban mindenkit, hogy a film történetét keresse benne. Nem mondom, hogy köszönő viszonyban sincsenek egymással, de majdnem. Az se jó, hogy a címkék között ott a romantikus jelző. (Ellenőrzi egyáltalán ezeket valaki?) Továbbá nem árt tudni, hogy nincs is igazán cselekménye, se egységes szerkezete. Tükörcserepek ezek, visszaemlékezések, töredékek. Bizony csak icipici kis szilánkban tükröződik a filmbeli legendás szerelem, finoman, jelzésekkel, töredékesen. Nagy csalódás lehet annak, aki a nagy „l'amour”-t várja

Nekem viszont most hiányzik Afrika, a szépséges mesék meg a bölcs mesélő is.

3 hozzászólás
>!
Gregöria_Hill
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Nekem ez nagyon tetszett, élvezettel olvastam mindvégig. A történelmi környezet ismeretében kiemelkedően intelligens, humánus írásnak is nevezném. Mint szépirodalom pedig, minthogy szerintem az, úgyszintén intelligens, humánus és nagyon jól megírt prózának. Nem regény, inkább nem is tudom, festői töredékekből áll össze, de végül is összeáll egy történetté, tehát aki történetet akar, az is megkapja. Tehetséges író (is) volt Blixen, ez kiderül ebből a könyvből is, nagyon szép a szöveg végig, néhol szinte barokkos, néhol viszont egészen puritánul tud szép lenni. Nem nagyon találtam benne kivetnivalót.
PS: Láttam a filmet, de nem kerestem a könyvben, szerencsére.

>!
Márta_Péterffy
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Igazán remek könyv, ajánlom!
Valóban erősen különbözik a filmtől, és nem is regény, inkább napló-füzér.Ám a film is jól bemutatja az afrikai tájat, és az írónő önálló, eredeti egyéniségét.
Karen Blixen szerintem megelőzte a saját korát, egyéni látásmóddal, jó értelemben vett emancipált nőként.

>!
vorosmacska P
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Karen Blixen 28 évesen ment férjhez unokafivéréhez, Bror Blixen báróhoz, majd egy nagybácsi kenyai élménybeszámolója hatására az ifjú pár 1914-ben nekivágott Afrikának, és töltött el hosszú éveket a Nairobi melletti Ngong-hegyen lévő birtokon. Házasságuk korán zátonyra futott, és Karen úgy döntött, egyedül viszi tovább a kávéfarm igazgatását.

A kötet annak a 17 évnek állít emléket, amit Karen az afrikai kontinensen töltött. Nem egy szimpla életrajzzal van dolgunk. Nincsenek benne konkrét tények, lelki válságok, szerelmi leírások. Lazán kapcsolódó, anekdotikus történeteket olvashatunk az afrikai mentalitásról, a kikujuk, maszájok és szomálik hagyományairól, helyekről, helyzetekről – mindez csodálatosan elmesélve. Időnként finom irónia hatja át a sorokat és az arisztokratikus visszafogottság és nosztalgia különös bájt kölcsönöz az írásnak. Blixen bárónő valósággal a fülünkbe duruzsolja kalandjait, átadja Afrika iránti rajongását és mindazt a szépséget, amit a fekete kontinensen megtapasztalt. Csodálatra méltó az a fajta őszinte nyitottság és érdeklődés, amivel a bennszülöttek felé fordul és vonja őket életterébe. Ha úgy adódik traktort vezet, gyógyítja őket, teázik velük, vagy igazságot tesz, ha felkérik rá, és ha arra van szükség, ő maga vállalkozik a farmra belopózó oroszlánok kilövésére. Szépen vezeti az olvasót, hatására még vadászszenvedélyét is megbocsájtjuk, elnézzük, ahogyan az egyik pillanatban az Afrika erejét és büszke szimbólumát jelentő hímoroszlánt megcsodálja, míg a következőben egy pontos lövéssel érzéketlenül leteríti spoiler.
Kandalló mellé való olvasmány, különösen nyugis napokra.


Népszerű idézetek

>!
aurorag

Egyszer, amikor Denys és én megint fent jártunk a magasban, és a farm pusztáján landoltunk, odajött hozzánk egy nagyon öreg kikuju.
– Ma nagyon magasan voltatok – mondta –, nem is láttunk benneteket, csak a gépet hallottuk dönögni, mint valami méhet.
Ráhagytam, hogy valóban nagyon magasan jártunk.
– Láttátok Istent? – kérdezte.
– Nem, Ndvetti – mondtam –, nem láttuk Istent.
– Aha, akkor mégse voltatok elég magasan – jegyezte meg. – Hanem azt mondjátok meg: feljuttok-e valaha olyan magasra, hogy láthassátok?
– Nem tudom, Ndvetti – feleltem.
– Hát te, Bedár – fordult Denyshez –, te mit gondolsz? Feljutsz-e elég magasra a gépeddel, hogy megláthasd Istent?
– Erről sajnos fogalmam sincs – felelte Denys.
– Hát – mondta Ndvetti –, akkor nekem meg arról nincs fogalmam, hogy minek röpködtök egyáltalán.

240-241. oldal

3 hozzászólás
>!
encus625 P

A föld azért gömbölyű, hogy ne láthassunk túl messzire az utunkon.

6 hozzászólás
>!
Kuszma P

Az Afrikában élő mai fehérek az evolúcióban hisznek, és nem a hirtelen alkotó tettben. Vezessék hát át a bennszülötteket egy rövid és praktikus történelmi kurzuson, hogy ők is eljuthassanak oda, ahol mi most vagyunk. Nem egészen negyven esztendeje vettük birtokba ezeket a népeket; ha ezt a pillanatot Urunk születésének pillanatához mérjük, s rájuk bízzuk, hogy érjenek utol minket, három év alatt téve meg a mi egy-egy száz esztendőnket, nagyjából most jön el az ideje, hogy kiküldjük közéjük Assisi Szent Ferencet, néhány év múlva pedig, hogy Rabelais-t. Mindkettőt jobban szeretnék és jobban megbecsülnék ők, mint mi a mostani századunkban. Arisztophanész is tetszett nekik, amikor néhány esztendeje megpróbáltam lefordítani számukra a paraszt és fia dialógusát a Felhők-ből. Húsz év múlva talán már készen állnak az enciklopédisták befogadására, újabb tíz év elteltével pedig elérkezhetnek Kiplingig. Adjunk nekik álmodozókat, filozófusokat és költőket, így készítsük elő útjukat Mr. Fordhoz.

289. oldal

>!
Andukaphar

Fehér férfi, ha udvarolni akar, azt írja: „Sohasem tudlak elfelejteni.” Az afrikai azt mondja: „Nem hisszük, hogy el tudnál felejteni bennünket.”

>!
diosmonty

Nemcsak a földjüket vesszük el azoktól, akiktől szülőföldjüket elvesszük. A múltjukat is, a gyökerüket, identitásukat. Ha elvesszük tőlük azon dolgokat, amiknek látását megszokták s amiknek látására a jövőben is számítanak, nyugodtan elvehetjük a szemük világát is.

365. oldal

>!
saribo

Denysnek volt egy jellemvonása, amit én igen nagyra tartottam: szeretett történeteket hallgatni. Én ugyanis mindig úgy gondoltam, jelenség lehettem volna a firenzei pestis idején. Azóta változtak a divatok, és a történethallgatás művészete is kiveszett Európában. Afrika bennszülöttei, akik nem tudnak olvasni, még rendelkeznek vele; ha azt mondod nekik: „volt egyszer egy ember, aki kiment a pusztára, és ott találkozott egy másik emberrel”, máris csüggenek rajtad, gondolatban előreszaladnak az ismeretlen csapáson, amelyen a két ember halad. A fehérek azonban, még ha szeretnének, sem tudnak odafigyelni egy előadásra; vagy izegni-mozogni kezdenek, és különféle halaszthatatlan teendők jutnak az eszükbe, vagy elalszanak. Ugyanezek a fehérek olvasnivalót kérnek tőled, s egész estére belemerülnek bármi nyomtatott anyagba, még akkor is, ha történetesen egy beszéd szövege az. Hozzászoktak, hogy a szemükön át fogadják be az impressziókat.

221. oldal, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007

>!
Rushka

Az előítélet hiánya a bennszülöttekben mindig elképeszti az embert, hiszen a primitív népek között mindenféle sötét tabukra számít. Azt hiszem, annak köszönhető ez, hogy számos fajtával és törzzsel vannak ismeretségben, s hogy az emberi viszonylatok mindig is nagyon élénkek és változatosak voltak Kelet-Afrikában, a régi elefántcsont- és rabszolga-kereskedők idejétől egészen a gyarmatosok és szafarivadászok mai koráig. Jóformán minden bennszülött, beleértve a puszták legapróbb pásztorgyerekeit is, előbb vagy utóbb szemtől szembe került a legkülönbözőbb népek egész sorával: angolokkal, zsidókkal, búrokkal, arabokkal, szomáli indiaikkal, szuahélikkel, maszájokkal, kavirondókkal. Ami az eszmékre való fogékonyságot illeti, a bennszülött sokkal inkább világfi, mint a kertvárosi vagy vidéki gyarmatos vagy misszionárius, aki uniform közösségben, előre gyártott eszmék között nőtt fel. A fehérek és bennszülöttek közötti félreértések tekintélyes része ebből a tényből ered.

56. oldal

>!
Cicu

Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: Ngong-hegység
>!
Kuszma P

A millenniumról

Amikor Jézus közeli második eljövetele bizonyossággá vált, egy testületet szerveztek, hogy gondoskodjék méltó fogadtatásáról. Némi vita után a testület körrendeletet bocsátott ki, amelyben megtiltott mindenféle integetést, pálmaágdobálást és hozsannázást.
Amikor a millennium már egy ideje tartott és az öröm egyetemleges volt, Jézus egy este azt mondta Péternek, hogy amikor majd minden elcsöndesedik, szeretne egy rövid sétát tenni, csak vele, kettesben.
– Merre akarsz menni, Uram? – kérdezte Péter.
– Csak sétálni szeretnék egy kicsit – felelte az Úr –, a Praetoriumtól végig azon a hosszú úton, fel a Golgotára.

273. oldal

>!
Rushka

Ha a bennszülöttek állatokról nevezik el a fehéreket – a halról, a zsiráfról, a kövér bikáról – , a régi mesemotívumokra gondolnak, és fekete tudatuk mélyén ezek a fehérek, azt hiszem, emberek és állatok egyszerre.
És persze mágia van a szavakban: ha valakit hosszú éveken keresztül valamelyik állat neve után ismert egész környezete, a végén azonosul ezzel az állattal – magára ismer benne. Amikor visszakerül Európába, nem érti, hogyhogy senki sem kapcsolja össze vele.
Egyszer a londoni állatkertben viszontláttam egy nyugdíjba vonult öreg kormánytisztviselőt, akit kinn Afrikában Bvana Tembu-ként – Elefánt úrként – ismertem. Ott álldogált egymagában az elefántház előtt, és elmélyülten nézte az elefántokat. Lehet, hogy rendszeresen kijárt oda. Bennszülött szolgái normálisnak tartották volna ezt a szokását, de Londonban rajtam kívül, aki csak néhány napot töltöttem ott, valószínűleg senki sem értette.

108-109. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Corinne Hofmann: Afrikai szeretők
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Heinrich Harrer: Hét év Tibetben
Sheila Hocken: Emma meg én
Jeannette Walls: Az üvegvár
Jeannette Walls: Az üvegpalota
Hyeonseo Lee – David John: A lány hét névvel
Polcz Alaine: Asszony a fronton
Paula McLain: Napkeringő
Margaret Atwood: Alias Grace