Volt ​egy farmom Afrikában 84% 311 csillagozás

Varázslatos szöveg. Blixennek elképesztő érzéke van ahhoz, hogy ezeket a szétszórt emlékképeket az elveszett múltból olyan színes-szagos freskóként tárja elénk, ami felér egy vizuális orgiával. Van az egész könyvnek egy különös hangütése, áthatja az a fajta arisztokratikus liberalizmus, ami a háborúk előtti világbirodalmi Európa (jobbfajta) entellektüeljeinek sajátja volt: tiszteli és szereti a tőle különbözőt, vonzza a másság eredetisége, ám evidensnek veszi, hogy mindezen dolgok csak addig szépek, amíg a nekik rendelt helyen állnak. A maszájok a szavannára valók, a kikujuk a kávéültetvényre, az oroszlánok pedig a puskacső elé. Ez a finom (kiplingi) hozzáállás más körülmények között talán idegesített volna, de most békülékenyre hangolt a karácsony szelleme. A kor kontextusában egyébként is aligha várhattam többet egy bárónétól, mint ezt, ráadásul ez a múzeumba illő attitűd most valamiképp fel is üdített. Nagyon-nagyon jól esett ez a könyv, igazi télvíz idejére való olvasmány, csodás Afrika-himnusz.

(Zárójeles megjegyzés: külön izgalmasnak találtam, hogy e könyvben van egy titkos szereplő: Blixen báró, a férj, akit zavarba ejtő módon egyetlen egyszer említenek – a 261. oldalon. Az űrt, amit hiánya hagy a történetben, nagyon élvezetes játék kitölteni. Aztán itt van a káprázatos nevű Denys Finch-Hatton, akit a hátsó borító nemes egyszerűséggel leszívrablóangoloz, amit ízléstelen és primitív megfogalmazásnak tartok, különösen annak fényében, hogy Karen Blixen milyen szépen, finoman és sejtelmesen vázolja fel a köztük kialakult kapcsolatot.)

„Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegység lábánál.”
Ezzel az ikonikus mondattal indul a film ami meghatározó élménye eddigi életemnek. Emiatt a tény miatt vártam sokat a könyvtől. Már régen olvastam, azt nem tudom pontosan felidézni hogy mikor, de a hozzá kapcsolódó érzéseket egészen pontosan.
A film teli van érzelmekkel, szépséggel, gördülékeny történetmeséléssel, ehhez képest ez a regény nekem nagyon nyers volt, kicsit töredezett, néhol logikátlan. Karen Blixen úgy meséli el az életét, hogy kihagy belőle részleteket. Afrikáról mindent megtudunk, de például a férjét alig említi, és Denys Finch-Hatton-ból is keveset kapunk, pedig nekem főként rá épül a film.
Engem megdöbbentett egyébként – csak a könyv elolvasása után néztem utánna – hogy báró Bror Fredrik von Blixen-Finecke és Denys Finch Hatton is valós személy (zárójelben megjegyzem, hogy Bror „élőben” sokkal jóképűbb volt mint Denys), sőt a történetük is hellyel-közzel a film szerinti, nyilván Karen Blixenen átszűrve- de ez nem a regényből derül ki, hanem egyéb visszaemlékezésekből.
Nyilván tudom, hogy az arisztokrata dán hölgy afrikai boldogulása az alaptéma, ezt a könyv hozza is, de ennyi. Valószínűleg ostobaság a filmhez hasonlítani, de amikor valami ennyire-ennyire… akkor azt nem tudom figyelmen kívül hagyni. Nekem csalódás volt.

Lassan, szépen áradó északi mese, amely az Egyenlítő közelében játszódik.
Gyönyörűséges szerelmi vallomás egy kontinenshez.

Igen, tudom, mind a két fülszövege a filmre hivatkozik, és romantikus történetet ígér. Ne dőljetek be nekik. Teljesen mindegy, hogy Karen Blixen mit érzett vagy nem érzett a kenyai kávéfarmján a tízes évektől a harmincas évekig: ennek a regénynek az elbeszélője mindenekfölött Afrikát szereti. A maga arisztokratikus módján. És olyan erővel mesél róla, ahogy az észak-európai klasszikus mesemondók tudnak.

Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/06/karen_blix…

Ajándék ez az Afrika-Himnusz, Karen Blixen karácsonyi ajándéka, aki oly elragadtatott alázattal és nyitottsággal közelített a fekete kontinens értékeihez s az ott élő kikujuk, maszájok életéhez, ahogy tán senki abban a korban, s azóta is kevesen. Drágakő ez a kötet a fekete kontinensről szóló sok porszem és kavics között, melyet saját sorsának beleszövése csiszolt briliánssá, s hogy láttatni is tudták – 7 Oscart ért. Kedvenc lett!

Bevallom, az elején zavart a kötet szerkezete, ez a mozaikszerű, felvillanó képekből való építkezés, talán azért, mert klasszikusan felépített elbeszélésre, regényre számítottam. Aztán nagyon hamar túlléptem a meglepetésen, és átadtam magam az afrikai vadonnak. Pontosabban az európai mintára felépített afrikai farmnak és az európai bárónő szemével láttatott afrikai századelőnek. (Érdekes bepillantani mindkét világba.)
Ha valaki képes szöveg által teleportálni, akkor Blixen az. Fantasztikus íze, illata, hangulata van ennek az emlékcsokornak. Élő és eleven minden fűszál, állat és ember. Nagyon szerettem ráérős, finom részletekbe menő tájleírásait, állatokról szóló történeteit, anekdotáit, különleges szépségű portréit, mindenre kiterjedő érdeklődését és figyelmét, ami a bennszülötteket, életüket, szokásaikat vagy akár a pionírokat, a gyarmati közigazgatást, a keresztény felekezetek aktivitását illeti. Blixen rendkívül intelligens és remek megfigyelő, európai arisztokrata és mélységesen humánus ember, akit egyszerre érdekel az afrikai egzotikum és másság, valamint az általános emberi, amit fel is mutat minden adandó alkalommal.
Ő maga diszkréten visszavonul a tájból, legalábbis magánéleti értelemben, és átadja a főszerepet Afrikának és a vele való találkozásnak. Rácsodálkozás ez, nemcsak a mai olvasóé, hanem az akkori farmtulajdonosé is, aki Európából a Kilimandzsáró lábaihoz csöppenve, egy számára ismeretlen térséget felfedezve tágítja világát – nemcsak fizikai értelemben. És ráadásul nemcsak mintegy mikrószkóp alatti megfigyelésről van szó, hanem aktív részvételről is – közeledésről, kommunikációról, segítségnyújtásról.
Persze mindezek mellett azért szembetűnik a néhol fel-felbukkanó előítéletesség is, az ennél sokkal gyakoribb általánosítások, az a magabiztosság, ahogy egyes népeket, törzseket beskatulyáz, pontos helyére illeszt a szerző, ahogy viselkedésmódokat, karakterjegyeket, temperamentumot egyéretelműen a „vér” számlájára ír, néhol „születési hibának” könyvel el. Fel-felszisszen ilyenkor az ember, pedig talán nincs miért. Blixen még így is kora haladó gondolkodású elitjéhez tartozott. Azt hiszem, jobb, ha megfogadjuk a tanácsát, és nem nézzük merő botanikus szemmel a Noé galambja hozta kis olajágat. Lássunk benne inkább egy új, zöld világot.
Mert Blixen írása tényleg az. Olyan gyönyörű formába önti szociológiai, antropológiai, etnográfiai stb. megfigyeléseit, hogy az ember nem bír nem beleszeretni az afrikai fennsík világába. Mintha hallanánk a hajnal csendes óráin Lulu tiszta csengettyűjét, szinte megkívánjuk Kamante főztjét, a fába csapó villám mártását, látjuk magunk előtt a ngoma ünnep táncát járó óriási tömeget. Ha a szociológusok, antropológusok, etnográfusok ésatöbbi feleenyire jól tudnának írni…

Az is elgondolkodtató, hogy végül pontosan azoknak kellett elszakadni Afrikától, akik így, nyíltan és humánusan fordultak felé. Akik azoknak a csoportjába tartoztak, akik nem vágják ki az erdőt, akik már nem arra törekednek, hogy minden nagyvadból begyűjtsenek egy-egy trófeát, akik azon töprengnek, miért is olyan a benszülöttnek a vers, mint az eső… És akik jelszava: „ne lőjétek agyon az iguánát”. Mert személyesen tapasztalták, hogy a drágakőként szikrázó színes varázs csak addig tart, amíg él.

Nemcsak a földjüket vesszük el azoktól, akiktől a szülőföldjüket elvesszük. A múltjukat is, a gyökerüket, identitásukat. Ha elvesszük tőlük azon dolgokat, amiknek látását megszokták s amiknek látására a jövőben is számítanak, nyugodtan elvehetjük a szemük világát is.

Kellemes meglepetés volt ez a könyv, mivel a filmhez nem sok köze volt filmnek nem sok köze van hozzá. De ezt már ezer példán láttuk (pl. a pár napja olvasott Két évszázados embert, de akár a Gyűrűk Urát is felhozhatnám), hogy az amerikai filmipar nem tud meglenni szerelmi szál és olcsó hatásvadászat nélkül.

A hozzá köthető filmtől eltérően ez a regény nem egy szerelmi történetet mesél el. Azt is csak a könyv elolvasása után, a fülszövegből tudtam meg, hogy Denys Finch-Hattonnal volt az írónőnek viharos viszonya, mely köré a Távol Afrikától c. film épül; bár a regényben is többször felbukkant az úriember, aki akár egy egyszerű barát is lehetett volna. spoiler Ennek ellenére mégis azt kell mondanom, ez a könyv egy gyönyörű szerelemnek állít emléket, hiszen nem más, mint Blixen bárónő szerelmi vallomása az afrikai kontinenshez.

A könyv emlékképek mozaikja, mely nem időrendbe rendeződik, hanem személyek, élmények, témák köré épülő hosszabb-rövidebb szakaszokból áll, melyeken átsugárzik az írónő szeretete és tisztelete Afrika és Afrika őslakosai iránt. Karen Blixennek alig több, mint egy tucat év jutott a Ngong-csúcsok lábánál, Nairobi közelében, hogy egy afrikai farmon élhessen, de ezalatt sokkal többet megtudott a fekete kontinensről, mint mások egy egész élet alatt; mert túl tudott lépni kora és környezete korlátain, és saját valójukban láthatta az itt élőket. Elképesztő, ahogy a fehér ember a civilizáció terjesztése ürügyén mindent eltörölni igyekszik, ami csak kicsit is idegen tőle spoiler, s a valóság egyetlen értelmezéseként és az egyetlen lehetséges életformaként a sajátját fogadja el, s propagálja, kényszeríti rá más kultúrákra, s ezáltal igen gyakran megöli azt a különös világszemléletet, melyet azok oly hosszú időn át megőriztek.

Karen Blixen regénye még egy utolsó emlékkép egy rég letűnt világról, mesél a csodás tájról és állatokról, ahol ugyanakkor a fagyos hajnalokat elviselhetetlen forróság, s az esős évszakban elmaradó esőt katasztrófa követi, ahol a sáskajárás még gyakori vendég, ahol az emberek egészen más szokások, elvek és ritmus szerint élnek, s akiknek nem egy alapvető tulajdonságuk – valamint rítusuk – annyira idegen az európai embertől.

Aki szeretne egy kicsit elidőzni, megpihenni egy idegen világban, annak ajánlani tudom e könyvet, melytől senki ne várjon rohanást, felfokozott izgalmakat, hatásvadász fordulatokat.

„A maszájok a szavannára valók, a kikujuk a kávéültetvényre, az oroszlánok pedig a puskacső elé. Ez a finom (kiplingi) hozzáállás más körülmények között talán idegesített volna, de most békülékenyre hangolt a karácsony szelleme.” (Kuszma)
Mivel nyár van és afrikai meleg, egy cseppet se vagyok békülékeny hangulatban, az élményt nálam rontja a „csendőr pertu” bármennyire is finom és légies. Az egész könyv egy igazi szellős kockák gyűjteménye. Színes, szagos utazás egy olyan régvolt világba, ahol még éltek szabadon elefántok, rinocéroszok, nagymacskák, a létezés sokkal egyszerűbb felépítését mutatta mind a fehér mind a színes lakosságnak. Dél-Afrika nem egy fekete ország, ez a vidék elhagyott volt, amikor a fehér ember belakta. (legalábbis ha hinni lehet Wilbur Smith: Courtney sorozatának, akit sokkal realistábbak tartok) Mindig is vonzott a vadsága, szépsége és egyszer ellátogatnék egy kávéültetvényre, de fényképező gépes szafarit se utasítanék vissza, puskacső szóba se jöhet!
Karen Blixen szépen ír, csak az a arisztokratikus gőg ne sütne át a lapokon, bár akkor nem ő lenne és nem tudná ennyire elegánsán árnyalni az élete egyéb szerelmeit, ha pedig már Afrika akkor maradnék Smithnél, bár elismerem mind a ketten szívből szeretik a fekete kontinenst.
Ui: Danta kiadó 1942es borítója szörnyű darab, de az Európa 2014-es kiadása telitalálat.

Vonzódom a szemlélődő alkatú emberekhez.
Talán azért, mert magam is vágyom elsajátítani ezt a képességet, kevés sikerrel. Nem tudom ilyen volt-e a valóságban Blixen bárónő, de írása alapján erős bennem a gyanú, hogy hogy volt benne hajlam az elmélkedő szemlélődésre. Ennek köszönheti, hogy jól éreztem magam a társaságában. Csodálkozom is, hogy meggyőződéses demokrata létemre barátságba keveredtem egy igazi arisztokratával.

Szemléletmódja, előadói stílusa kicsit Lénárd Sándorra emlékeztetett.
Olyan volt őt hallgatni/olvasni, mint egy relaxáció: kikapcsolt a mindennapokból, elröpített csodálatos tájakra, feltöltött fénnyel, energiával, melengető afrikai nappal, és megismertetett fantasztikus, különleges, szeretnivaló emberekkel.

Karen veszettül jól ír! Minden érzékszervet bekapcsol, nemcsak láttam Afrikát, hanem hallottam hangjait is, éreztem illatát, ízei zamatát. Engem mégis a portrék nyűgöztek le leginkább. Érzékeny szemmel, talán a lelkével látja körülötte élőket, és könnyed vonásokkal, érdekesen rajzol róluk olyan jellemképet, hogy úgy éreztem én is ismerem őket. Vágytam közöttük élni.

Azt hiszem meg kell védenem Karent. Nem ítélhetjük meg mai világnézetünk alapján, 21. századi erkölcsi alapvetések szerint. Mégiscsak egy arisztokrata volt, nem léphetett túl a korán és önmagán! Éppen azért szeretem, mert ezzel együtt (vagy emellett) becsülte és tisztelte nemcsak a bennszülötteket, hanem minden nációt. Ábrázolásmódján átsüt a mély humánum. Szemlélődő látásmódja azonban kizárja a mindentudó írói attitűdöt. Nem ítélkezik tehát, csak együttérez, és elmeséli, amit látott. Várhatunk-e ennél többet egy arisztokratától?

Majdnem két éve várakozott a könyv a polcomon, de nem mertem belekezdeni. Kedveltem a filmet, és féltem a csalódástól. Most @Kuszma értékelése bátorított az olvasásra. Örülök, hogy belevágtam. Élmény volt. Óva intek, azonban mindenkit, hogy a film történetét keresse benne. Nem mondom, hogy köszönő viszonyban sincsenek egymással, de majdnem. Az se jó, hogy a címkék között ott a romantikus jelző. (Ellenőrzi egyáltalán ezeket valaki?) Továbbá nem árt tudni, hogy nincs is igazán cselekménye, se egységes szerkezete. Tükörcserepek ezek, visszaemlékezések, töredékek. Bizony csak icipici kis szilánkban tükröződik a filmbeli legendás szerelem, finoman, jelzésekkel, töredékesen. Nagy csalódás lehet annak, aki a nagy „l'amour”-t várja

Nekem viszont most hiányzik Afrika, a szépséges mesék meg a bölcs mesélő is.

Nekem ez nagyon tetszett, élvezettel olvastam mindvégig. A történelmi környezet ismeretében kiemelkedően intelligens, humánus írásnak is nevezném. Mint szépirodalom pedig, minthogy szerintem az, úgyszintén intelligens, humánus és nagyon jól megírt prózának. Nem regény, inkább nem is tudom, festői töredékekből áll össze, de végül is összeáll egy történetté, tehát aki történetet akar, az is megkapja. Tehetséges író (is) volt Blixen, ez kiderül ebből a könyvből is, nagyon szép a szöveg végig, néhol szinte barokkos, néhol viszont egészen puritánul tud szép lenni. Nem nagyon találtam benne kivetnivalót.
PS: Láttam a filmet, de nem kerestem a könyvben, szerencsére.

„ Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt.”

Tetszett, nagyon is, de ez most jó részt Mia Kankimäki: A nők, akikről éjjel álmodom könyvének köszönhető, mert az zseniális!
Blixen furcsán ír, de egyáltalán nem rossz. Afrika egyébként is egy egzotikusnak tűnő földrész változékony, kicsit hisztis, kicsit vágyakozó és dühös is.

„Szerte, ameddig a szem ellátott, minden nagyságot, szabadságot, páratlan nemességet sugallt.”

Nagyon szerettem olvasni, noha nem folyamatos regény, hanem egy-egy ember vagy téma köré épül. Furcsa volt így összerakni a dolgokat. Szeretném majd a filmet is megnézni, hogy mennyire hű a könyvhöz. Megnéztem Karen házát, amit múzeummá alakítottak, nagyon kellemes, kedves, nyugodt helynek tűnik.
Egyetlen bajom volt csupán végig a könyvben. spoiler
Érződik, hogy Karen szereti lába alatt a földet, a körülötte lévő hegyeket, az embereket, hogy mindez egy óriási szerelem!
Kellemes, jó könyv ez!