Out ​of Africa 85% 13 csillagozás

Ami ebből a regényből számomra elsősorban átjött az az a nosztalgia, amelyel Blixen bárónő visszaemlékezik az Afrikában töltött időre. Lehet vitatni, elítélni azt a nézőpontot, amelyből ír, ő sem független a korától, társadalmi helyzetétől, származásától. Az azonban kétségtelen, hogy ez a nézőpont – a gyarmattartó népeké – is érdekes. Én nagy élvezettel olvastam a visszaemlékezéseit. Az írónő szépen bemutatta a korabeli Kenya társadalmi, kulturális, nyelvi, biológiai sokszínűségét. Különösen tetszettek a 4.(?) részben található rövidke jegyzetek.

Hát, bajban vagyok.
Egyrészt az angol nagyon kibabrált velem. Rendesen megszenvedtem az olvasással.
Másrészt úgy gondolom, ezt a visszaemlékezést azért sokkal érdekesebben és kevésbé csapongóan is meg lehetett volna írni. Az írónő néha túlságosan is belement a részletekbe. Valahogy egyáltalán nem tűnt összeszedettnek az egész, pedig tele volt nagyon izgalmas és egzotikusnak mondható részekkel.
A vége legalább viszonylag egyben volt, ezért lett 4 csillag végül.

A történetfüzér aprólékos, színes elbeszéléseit olvasva, mintha egy élénk szálakból, ismétlődő, egyszerű, mégis rejtelmes mintákból szőtt afrikai takaró színeit és fonákját nézegetnénk, amiben fel-felragyog valami különös, érdekes, ismeretlen, nagyon más, mégis talán szép alakzat, a szöveg mellett mégis sokkal inkább kívülállónak éreztem magam, mint a filmet nézve. Megint túl nagy bátorságra vallott persze, hogy ebbe a majdnem felfoghatatlanul más világok leírásába belefogtam angolul, az eredeti, meglehetősen sűrű szöveg árnyalatainak, mélységének, utalásainak egy részéről egészen biztosan lemaradtam. A bárónő ott felmerülő érzéseinek leírásában nem igazán a személyes, európaiakkal fenntartott kapcsolatairól vall, sokkal inkább a helyi, az afrikai természet leírásai, a növényzet illata, színe, a helyi emberek, leginkább a kikujuk és a folyó túloldalán legeltető maszájok élete, sajátos alkalmazkodása és gondolkodásmódja jelenik meg előttünk, mintha egy egészen másik világból adna ízelítőt. A saját élettörténetéről alig alig ír, megfigyelései így függetlennek, helyenként szinte személytelennek hatnak, sokkal inkább történetekbe, anekdotákba foglalt néprajzi, humánetológiai elmélkedések.

Ezt a könyvet lassan, ízlelgetve érdemes olvasni. Tele van hangulatokkal. Már az első mondata is mágikus hatású: „I had a farm in Africa, at the foot of the Ngong Hills.” – „Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek lábánál.” Elképzeltem Meryl Streep-et is hozzá – ha jól emlékszem, a könyv alapján készült film elején elhangzik ez a mondat tőle.
Olvasása közben folyton előttem volt a magam Afrika-képe, ehhez jött még az írónő által éppen mesélt történet elképzelése.
17 évet töltött Karen Blixen Kelet-Afrikában. Biztosan ez az időszak volt élete legboldogabb időszaka. Ehhez képest viszonylag vékonyka könyvet írt róla. Csak arra tudok gondolni, hogy a rengeteg élményt inkább magában tartogatta – annyira mélyen a részévé váltak, hogy nem nagyon tudta megosztani őket. Viszont mégis szeretett volna emléket állítani ennek a boldog időszaknak, és így született a könyve. Talán nem így volt, de én így érzem.
Nagyon erős nő volt. Csodáltam azért, ahogyan a vadon közepén is otthont tudott teremteni.
Nagyon jók a bennszülötteket jellemző részei, ezekből sokat lehet tanulni annak, akit érdekel Kelet-Afrika (vagy akár Fekete-Afrika egésze, vagy csak úgy, az emberek).
Érdekes nő volt. Szívesen találkoztam volna vele. Lehet, hogy jól el tudtunk volna beszélgetni egy tea mellett.

Engem szinte egyáltalán nem érdekel Afrika, de ettől a könyvtől mindig úgy érzem, hogy azonnal rohanni akarok Kenyába, abba a mainál sokkal egyszerűbbnek világba, amelyben Karen Blixen élt.

Azok táborát gyarapítom, akik a film miatt vették meg a könyvet, bár természetesen ideje korán felismertem én is, hogy a kettőnek nem túl sok köze van egymáshoz. Első olvasásra emiatt egy kis csalódást is éreztem, ámbár hamar kárpótolt az a „másfajta” varázs, ami ebben a könyvben rejtezik. Egyik kedvenc könyvemmé lett és azóta többször újraolvastam; mind angolul, mind egyszer – kíváncsiságból – magyarul. Olvasás közben Meryl Streep megjátszott dán-akcentusos angolját „alkalmaztam” és a „plusz hangulat” érdekében gyakorta betettem háttérzenének a film albumát.

Ez az a könyv, ami vagy teljes mértékben magával ragadja az embert, vagy egyáltalában nem. Nem szó szoros értelemben vett regény; sokkal inkább sok apró történet, visszaemlékezés és anekdota egyvelege. Nem teszi lehetővé, hogy Karen Blixen életét megismerjük belőle; sokkal inkább Afrikához fűződő viszonyát, érzéseit, gondolatait. A könyv gyönyörködtet; minden fejezetéből tucatnyi mondatot lehetne idézni. Nincs egy feleslegesen betett mondat. Egyszerűen zseniális!

Ami feltűnt külön a könyvben, az az írónő hozzáállása a „színesekhez”. Nagyon érdekes volt számomra, hogy bár többször „színeseknek”, „primitív népeknek” nevezi az afrikaiakat, mégsem rasszizmus vagy lenézés tükröződik szavaiból. Sőt, gyakorta tűnik úgy, hogy hihetetlen tisztelettel viseltetik az általa megismert helyi törzsfők, táncosok, pásztorok iránt. Karen Blixen olyasféle gondolatokat fogalmaz meg az afrikaiakról, az afrikaiak kapcsán, amit manapság nem tehetne meg anélkül, hogy ne bélyegeznék meg rasszistának. Pedig messze nem az. Egyszerűen egy olyan világban élünk manapság, ahol sokan úgy gondolják, az antirasszizmus egyenlő a másságok teljes tagadásával. A világ pont attól szép, hogy annyi féle ember él benne. Ezt nem észrevenni (avagy a sokféleséget tagadni) szerintem éppúgy hiba, mint lenézni a másikat a mássága miatt.

Bevallom, kicsit csalódtam a könyvben, és ez nem feltétlenül a könyv hibája. Pár éve láttam a filmet Robert Redford és Meryl Streep főszereplésével, és oda voltam érte. Gondoltam, micsoda szenvedélyes karakterek, de jó lesz majd olvasni! Ehhez képest a könyvnek kb. a 2/3-ánál jelenik meg a Denys nevű szereplő, akiről egy idő után lehet sejteni, hogy ő az a bizonyos, de szerelemről nem sok szó esik. Igaz, hogy együtt mennek oroszlánra lőni meg repülni, meg verseket idéznek egymásnak (ami – megjegyzem – nagyon szimpatikus szokás), de teljesen mások a hangsúlyok, mint a filmben. És bevallom, néha kicsit untam is.
Igazából nem egy regényről van itt szó, inkább összegyűjtött írások benyomását kelti a kötet. Az első részben például nagyon sok szereplőről vannak benne kisebb történetek. Például a Kamante nevű fekete gyerekről, akit a báróné elvitt a missziós kórházba, és utána ő keresztény hitre tért. Emellett pedig kitűnő szakács lett belőle. Tehát egy-egy emberről összegyűjti az emlékeit, de itt sem kronologikusan, hanem ami éppen az illetőről megmaradt számára. Ugyanígy állatszereplők is megjelennek, és nagyon sok helyi szokást, szokásjogot bemutat, közben jellemzi a tájat, és ezt a különös világot.
Ilyen szempontból a negyedik fejezet (From an immigrant's notebook) tetszett a legjobban. Életképek, karcok, egyéb frappáns, rövid írások szerepelnek itt, például az nagyon tetszett, amikor a szingapúri bordélyban a papagáj ógörögül idézett egy strófát.
Az ötödik fejezet (Farewell to the farm) tűnt a legösszefüggőbbnek, itt azt meséli el, hogyan készült fel a farm eladására és a búcsúra. Ezt a részt áthatja egyfajta szomorúság, ahogy fokozatosan egyre üresebb lesz a ház, és a főszereplő is egyre izoláltabbnak érzi magát. Ugyanakkor az utolsó pillanatig lebegteti a lehetőséget, hogy mégis minden elrendeződik.
Egészében véve nagyon szép könyv, tetszik az a látásmód, ahogyan mindent pontosan rögzít maga körül, és kétségkívül megérint ez a távoli világ. Az író/elbeszélő és a többi szereplő irodalmi és nyelvi műveltsége pedig plusz értéket adott hozzá.

Ez most nem nagyon jött át. Eleve túloznék, ha az Afrikáról szóló történeteket a kedvenceimnek nevezném. Ellenszenvemen még segíthetett volna egy érdekes történet vagy egy zseniális stílus. Nem jött össze…