R.U.R. 79% 29 csillagozás

Mi történik, ha kihagyod a robotika törvényeit?
Az bizony csúnya világ lesz. :)
Persze amikor Karel Čapek színpadra álmodta a R.U.R.-t, Asimov még a bölcsőjében ringatózott, így a téma itt még a kevésbé szofisztikált, teremtményeink-ellenünk-fordulnak jellegű, ősi rettegés feldolgozásában merül ki. Azért szépen körbejárja a fontosabb kérdéseket, a teremtés felelősséget, a hatalom etikai vonatkozásait, a munka ideológiáját, az élet definiálhatatlanságát, és ilyesféléket. A történet további két fontos tanulsága, hogy 1.) ne csak egy példányban őrizd a világ megmentésében kulcsszerepet játszó, szupertitkos, tudományos feljegyzéseket, 2.) jobb ha mindent eleve megbeszélsz a feleségeddel!

Tehát ez egy színdarab és sci-fi, mellesleg majd egy évszázados. Soha még csak hasonló sem volt a kezemben, ezért nem bántam meg, hogy elolvastam, pedig ma már kissé nehezen élvezhető. Engem mint dráma sem nyűgözött le, bár tagadhatatlanul hatásos lehetett a kortárs színpadokon.
Érdekes adalék – korábban én sem tudtam –, hogy ehhez a műhöz kötik a „robot” szó megjelenését is. A szó maga kacskaringós utat járhatott be, itt mindenesetre nem amolyan mechanikus, csupa fém és fogaskerék bádogembereket kell elképzelni. A biogén meg omega enzim (sic!) kémiai kutyulásából teremtett mesterséges lények inkább amolyan androidfélék, akik ráadásul egy titokzatos „gyártási módosítás” következtében ténylegesen érezni és szenvedni is elkezdenek. Ez utóbbi sajnálatos módon arra a egyenes következtetésre juttatja őket, hogy teremtőikre immár nincs is szükség.

Meglepődtem néhány merész húzáson, és hasonlóképpen meglepett a befejezés spoiler. A cselekmény nem túl csavaros, a patetikusság pedig leginkább a valódi drámaiság rovására burjánzik a darabban, de hát akkor is: egy zsánertörténeti kuriózumról van szó, úgyhogy ha a kezetekbe kerül, ki ne hagyjátok!

Az elmúlt egy-két évben több olyan SF alapműnek az olvasását is pótoltam, amelyek fontos hivatkozási pontok, sőt, számos esetben mérföldkövek a zsáner történetében.
A R.U.R. is ilyen alapmű, ami azonban az eddig olvasott klasszikusok közül legkevésbé állta ki az idő próbáját.

Kétségtelen, hogy a darabban számos olyan gondolat és téma vetődik fel, ami azóta is visszatérő motívum az SF irodalomban, mégis a történetből olyannyira kilóg az allegorikus mondanivaló lólába, hogy az már önmagában is igencsak csámpássá teszi a szöveget.
A mű 1920-ban született, de még annak is, aki ezzel a ténnyel nincs tisztában szerintem teljesen nyilvánvaló lesz az olvasás közben a robot / proletár megfeleltetés és az, hogy Čapek a proletárforradalmak élményére és a Szovjetunióból szivárgó hírekre reagál, amikor fel akarja hívni az emberek figyelmét, hogy a burzsoá kizsákmányolás törvényszerűen lázadáshoz és a korábbi urakkal való kegyetlen leszámoláshoz, s ezzel együtt egy új, ám korántsem humanista értékeken alapuló társadalom kialakulásához vezet.
Ez az olvasat annyira egyértelmű, hogy az SFF listán valószínűleg megszavaznánk neki a „nem zsáner / szépirodalom” kategóriát, hiába a néhány, a maga korában abszolút modern ötlet – mint például az, hogy a robotok nem mechanikus gépszolgák, hanem szintetikus élőlények –, de összességében mégis sokkal erősebb a díszlet hatása ezeknek, mint ahogy az az SF-ben megszokott és elvárt.
Ám nem ez volt a fő gondom a darabbal. Sokkal inkább az, hogy a szereplők és a történet fordulatai – nos, hogy finom legyek – kulisszahasogatóan színpadiasak.
Az összes szereplő végtelenül és fájdalmasan sablonos. A szerző olyan átlátszóan csupán egy-egy viselkedési archetípust személyesít meg általuk, hogy ettől a karakterek önmaguk paródiájává válnak. Ezt a pontszerűen bonyolult lélekrajzot tovább árnyalja, hogy mérhetetlenül együgyűek, és csak sodródnak az eseményekkel – ez különösen fájt Helena esetében, aki az egész dráma során csak sápítozik, sóhajtozik, s kizárólag rossz döntései vannak, amelyek katasztrófába torkollnak. Ráadásul az események fordulatai a Jaj, Istenem! illetve a Ez most komoly? minőségi kategóriák között ingáznak…
Értem én, hogy a dráma, mint műnem, sok tekintetben korlátosabb eszköztárral rendelkezik, mint az epika, de azért ennyi ügyetlen és erőltetett megoldást nehezen tolerál a hozzám hasonlóan logikus történetvezetést kedvelő olvasó. spoiler

Összességében a R.U.R. az én olvasatomban egy olyan – azóta részben égetően időszerűvé vált – társadalmi kérdéseket feszegető disztópia, amelynek formai megvalósítása – minden tiszteletem mellett – csapnivaló. Sovány vigasz, hogy a drámai forma miatt viszonylag gyorsan el lehet olvasni, így hosszan tartó szenvedést nem okoz. Akit pedig érdekelnek modernebb köntösben a legfontosabb kérdések, amelyeket a R.U.R. is boncolgat, azoknak a Szárnyas fejvadászt ajánlom megnézésre: meglepően hasonló problémafelvetés van abban is, ám sokkal kevésbé szájbarágós a tartalma.

Frankenstein szörnye továbbélt. Az írók fejében mindenképp. És odabent találkozott az ipari termeléssel, és ez a könyv született belőle. Érdekes volt a Szép új világ után olvasni, ugyanis sok dologban rímelt rá. Akárcsak abban, ebben is az elit képessé válik tömegesen létrehozni mesterséges embereket olcsó munkaerőnek. Odaát a gamma-delta-epszilon tömegekről, ideát pedig a mesterséges szövetekből előállított robotokról van szó, amely szót Čapek használta először. Az eredmény pedig mindkét esetben egy dologtalan elit létrejötte, csak míg Huxley-nál ez az egyébként ugyancsak mesterségesen létrehozott magasabb kasztba tartozó embereket illeti, addig Čapeknél tulajdonképpen az egész emberiséget. A kezdeti látszólagos utópiák azonban hajlamosak disztópiába fordulni.
Kíváncsian vártam, mit ad majd ez a rövidke sci-fi színdarab (ilyet se olvastam még ezelőtt), és nem kellett csalódnom. Nyilván nem tud olyan mély lenni, mint egy terjedelmes regény, de cserébe rendkívül szellemes, és rövidsége ellenére is elgondolkodtat a kizsákmányolás, a tudományos fejlődés etikai vonzatai, a munkához való viszonyunk, és más kérdésekről. Čapek később még visszatért a R.U.R.-ban felvetett néhány kérdéséhez, az ugyancsak rendkívül szellemes Harc a szalamandrákkalban, amit már nagyon újra kellene olvasnom.

Az ötletnek adtam 5 csillagot. Lassan 100 éves és még mindíg olvassuk, ez a legkevesebb amit mgérdemel

Rövid, elgondolkodtató történet robotok teremtéséről, fejlődéséről, és ennek morális kérdéseiről.
A dráma forma kifejezetten jót tett a mondanivalónak, átjött a lényeg: párbeszéd formájában dolgozza fel a dilemmát, hogy teremthet-e az ember mesterséges lényt, és ha már egyébként túl van rajta, minek kezelje: önálló egyéniségnek? tárgynak? Mivel a robotok ebben a műben (mesterséges) szerves lények, ez tovább bonyolítja a problémát, egyes szereplők hajlamosabbak emberként kezelni őket. Az egyik oldalon a férfiak állnak: (csak) gyakorlati oldalról megközelítve a kérdést (kivéve az egyik kakukktojás kétkedőt). A másik oldal a nő, aki a helyeztet nem vizsgálja sem technikailag, sem a következmények tekintetében, hanem teljesen sarkított módon, csak érzelmi szempontból.
Érdekes feldolgozása a témának, egyrészt, tetszett, mert pörgős volt, minden rövidke kis párbeszéd odatette az üzenetét, másrészt meg hiányzott a háttér (társadalom, technika), amit a sci-fi regényeknél megszokott az ember, és ami ebbe a formába nem fért bele.

Érdekes volt és egyben elgondolkodtató is. Biztos, hogy ennyire jó dolog a mesterséges intelligencia megteremtésén dolgozni, „lelket” adni a robotoknak?? Capek a dráma műfajában is nagyon jól ábrázolta az általa elképzelt világot. Leginkább az tetszett, hogy a bevezető jelentben megismerhettük a körülményeket, majd a három felvonásban az ember legnagyobb fejlődési előrelépésének a következményeit is…

Erős kétségeim voltak, hogy egy cseh sci-fi dráma tetszeni fog nekem, de kiderült, hogy a cseh sci-fi dráma jobb, mint hittem :D
Alapvetően a robotok témakörét járta körbe a dráma: robotoknak lehet e érzései vagy érzelmei, lehetnek olyan emberiek, mint az ember és milyen egy világ, ha nincs munka. Olyan rövid, mégis minden mondata annyira erős (a vége felé közeledve még erősebb!) ahogy az emberek csak civakodni tudnak.
A vége, az utolsó felvonás valami katarzis volt, és több is annál. Teljesen megváltoztatta az egész történetet, és valami frenetikus élmény volt.

Kész. Elolvastam minden robottörténetek ősatyát. Capek volt, az aki elsőnek leírta a robot szót. Ő a kezdetekkor úgy határozta meg, mint mesterségesen a tudomány segítségével, nem természetes úton létrehozott értelemmel igen, de szabad akarattal nem rendelkező, lélek nélküli műembert. Félúton egy gép és egy élőlény között félúton R. Daneel Olivaw és Frankeinstein teremtménye között.

A cselekménye pörgős és ezt erősíti a párbeszédes forma is. Azt kell, mondjam, hogy bár elsőnek fura volt olvasni ezt a színpadra szánt művet, de hamar túlléptem ezen. Ebben a formában most jobban is esett mintha regénynek lett volna megírva. Az a hihetetlen ebben a műben, hogy minden robotokkal kapcsolatos és az elmúlt csaknem száz év alatt felvetődött/kialakult dilemma, kérdés és félelem esszenciálisan megtalálható benne. Persze tudom, hogy ezek (istenkomplexus, meddig ember az ember stb.) külön-külön már megjelentek korábbi művekben is, de ezt akkor is így egyberakni nem semmi teljesítmény. Azon kívül ne menjünk el az mellett sem, hogy milyen más alternatív, robotokon túli ötleteket adhatott a későbbi íróknak ez a mű. Lehet, hogy csak nekem talált be nagyon, de a terméketlenné vált emberiség azonnali asszociációra késztetett és olyan történetek ugrottak be, mint a Szolgálólány meséje vagy az Ember gyermeke.

Nagyon érdekes és egyben furcsa kötet, véletlenül akadtam rá a könyvtárban; annak ellenére véletlenül, hogy jelentkeztem az SF drámák, versek, egypercesek kihívásra, de nem volt még konkrét tervem, hogy mit olvasok, csak az ötlet tett kíváncsivá, ebbe meg hát pont beleszaladtam.
Gyorsan és viszonylag könnyen kiolvasható, a lendülete is megvan, kisméretű és a szereposztás miatt szellős is, bár van egy-két hosszabb, monologikus rész.
Eddig nem képzeltem el, hogy milyen lenne a tudományos fantasztikum nem hosszú folyószövegben, így először kissé nehézkesen ment a dolgok elképzelése, kellett a prológus, hogy belerázódjak a szituációkba és a környezetbe. Kissé elnagyolt ugyan, néhány részletesebb háttérsztorit, meg a fordulópontok között eltelt időt még elviseltem volna (a bevezető után 10 év telik el), a jellemek, a döntések sem kidolgozottak, de hát egy színdarab nem tud ennyire részletes lenni, a lényeg így is megvolt, de azért mégis rövid, na. (Annyira azért sajnos nem volt érdekes, hogy a regényváltozatát is elolvassam és jobban belemélyedjek.)
Színpadon egyértelműen ütős, de azért a történet így sem túl izgalmas, mert sajnos sokszor feldolgozták már, így kezdetlegessége kissé unalmasnak hat (erről nem ő tehet), bár ettől eltekintve egyértelműen érdekes. Beugrott hirtelen, hogy mitől volt ennyire közelien ismerős és lerágott csont: a Humans című 8 részes AMC-sorozat (AJÁNLÓ!) mutat be ilyenfajta robotokat, akiket (amiket) a hétköznapi élet megsegítésére alkotnak (teremtenek), és ott is van néhány különleges példány, akik öntudatot kapnak. Hogy ebből mi kerekedik majd, nem tudom, az első évad inkább sok mindent nyitva hagyott, a második meg nem is biztos, hogy elkészül, mert nem hozott annyi bevételt, mint várták. Én nagyon szerettem!
spoiler
Nagy filozófiai kérdéseket feszeget arról, hogy mitől ember az ember, már csak emiatt is érdemes elolvasni, meg amiatt is, hogy egy sci-fi műfajú színdarab, ami egyáltalán nem általános, meg hogy megtudjuk, milyen volt az a körítés, ahol először lett robot a robot.

Furcsa, de egyben érdekes olvasmány. Furcsa, mert lévén sci-fi dráma, félmaroknyi helyszínnel és párbeszédekkel, mentes a sci-fi külsőségeitől. Ugyanettől válik érdekessé is, mert gondolkodásmódjában, mondanivalójában abszolút sci-fi.
A történet persze nem új. Az istent játszó, s ezzel saját sírját megásó ember és az alkotója ellen lázadó teremtmény nem volt új ötlet már 1920-ban sem.
Alapvetően tetszett, ahogy bemutatta a világot és a robotgyártást, aztán tíz év ugrással leírta a tragédiát, végül – az igen csak lehangoló – végkifejletet, időnként viszont bosszantóan mesterkéltnek hatott, néha erős hiányérzetem volt. A minden pasi Helenát rajongja részek nagyon idegesítőek voltak. Érdekességnek mindenképpen jó, örülök, hogy elolvastam.