Szirén 82% 79 csillagozás

Nekem ez tetszett, bevallom. Néha túl erősen rá van nyomva az a ceruza a papírra, és azt hiszem, nem ártott volna némi fokozatosságot, némi ívet csempészni az írások közé, mert így elég fragmentált. Ugyanakkor Karafiáth egy fontos témához nyúlt, és nem is nyúlt mellé vele – jórészt azért, mert tudja, miről beszél, és otthonosan mozog benne. (Mondhatni: sajnos.) Ez a kötet az alkoholisták bestiáriuma, tanmesegyűjtemény az ezerarcú szirénről, a piáról, aki mókát-kacagást meg permanens bulizást ígér, hogy aztán, ha megkaparintott, szépen-lassan megegye a testedet-lelkedet. A kötet történetei két csoportba sorolhatóak – egyfelől látjuk Kisannát, aki élesen megrajzolt részeges szülők és nagyszülők fogságában a kiszolgáltatottság minden kínját elszenvedi, másfelől meg látjuk magát Annát, évekkel később, akin úgy látszik, fogott a családi átok, mert színes koreográfiáit mutatja be a részeg vergődésnek. A két szál közül, azt hiszem, Kisannáé az erősebb, Anna ábrázolásakor sajnos a szerző többször túlzásokra ragadtatja magát – ettől függetlenül Karafiáth könyve (Gerlóczyéval együtt) igazi alkoholizmus-biblia, okos és fontos szöveg, és én nagyon örülök, hogy megszületett, hogy lett nekünk.

Fölösleges elolvasni. Na jó, talán az első két fejezetet esetleg, de aztán a többi ugyanaz. Lehetne ragozni még, hogy nincs jellemfejlődés, hogy nincsenek eredeti stilisztikai megoldások, hogy a társadalmi környezet is homályos, vagyis nincs egyetlen olyan eleme a könyvnek, ami túlmenne azon a mondanivalón, hogy az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Esetleg gimnazistáknak felvilágosító olvasmányként tudnám ajánlani.

Van ennek az írásnak egy nagy erőssége a szememben. Sokféle rossz szájízt hagyó történetet olvastam a magyar irodalom köréből. Volt a már-már szokványosnak mondható szociológiai nyomorábrázolás, voltak pszichés kórképek szadótól mazóig, vagy éppen a délszláv térséghez kapcsolható háborús tapasztalatok. A rossznál is az a helyzet, hogy nem elég csak megbámulni, körbejárni, úgy belehelyezkedni. A másoltság nem elrejthető (sokszor nem is cél; meg nem irodalmi kategória ez). A Szirén írójának érezhetően személyes köze van a szorongáshoz meg az alkoholizmushoz. (Ezt nem az interjúkra alapozva gondolom. Azok, ahogy a könyvben is szerepel, akár hazudhatnak is.) Nem válik hiteltelenné még akkor sem, ha az aktuális sztori, helyzet éppen erőltetettnek is tűnhet.
@vargarockzsolt értékelése sokat segített nekem, és már okosabban indulhattam a könyvnek. Nagyon is dinamikus a szöveg. Nem bonyolódik bele a témákba, és többek között ezért is tudom elképzelni, hogy ifjúsági vonalon (még ha éppen ott vékonyodik el az olvasóközönség) kézbe adható lenne. (Magamban már ifjúságiként [YA] tekintek rá.)
Többektől elhangzott, hogy monolitikus a mű: nincsen íve. Ami az elején van, a végén is az van – csak részletesebben tudható. A fejezetek viszont megállnak a lábukon. (Ha novelláskötet lenne, vajon milyennek látnánk?)
A szöveg, a téma adja magát. Hozzáférhetően van tálalva. Lesz-e, aki magához veszi?

Nyolcszázezer alkoholista országában rengeteg -a főhőshöz hasonlóan – traumatizált, abuzált Kisanna rohangál, hogy aztán felnőttként, Annává válva vigye tovább a kapott mintát. Nincs itt katarzis, nincs semmi megújulás, nincs más, csak a függőség okozta nyomor, meg testi, lelki pusztulás. Nehéz történet, és egyben bátor írás Karafiáth Orsolyától. Tetszett. A hiányosságai ellenére is.

Érdekes, hogy két ilyen könyv is kijött a Scolartól, mint Gerlóczy Mártoné meg Karafáth Orsolyáé. Mind a kettő ismert név, számos írással a hátuk mögött, amik talán mondjuk vegyes fogadtatásúnak mondhatók. És akkor most itt vannak ezek a nagyon személyes témák, szívügyek, Gerlóczynál a családtörténet feldolgozása, Karafiáthnál meg az alkoholizmus (ami egyébként szintén egyfajta családtörténet.) A párhuzamok itt nagyjából véget érnek, és amúgy Gerlóczy könyve nekem jobban tetszett.
Viszont Karafiáthé sem rossz. Az alkoholizmus romboló hatását mutatja meg generációkon keresztül, és ugye ebben bőven van önéletrajzi elem is, meg még interjúkat is csinált hozzá a szerző. Ami a felépítését illeti, van egy Anna nevű főhősnő, akit gyerekkorában Kisannának szólítottak, és az egyes szám harmadik személyű Kisanna-fejezetek váltakoznak az egyes szám első személyű Anna-fejezetekkel. És mindenhol főszereplő az alkohol, a családban mindenki súlyos alkoholista, és később a felnőtt Anna is az lesz. Ezek jól megírt fejezetek. Nyilván a cél az, hogy szörnyű legyen látni, hogy valaki így szétcsapja magát, és különösen a gyerekes fejezeteknél, hogy hogyan hanyagolják el és bántalmazzák az ilyen családban felnövő gyerekeket. Ugyanakkor néha tényleg olyan is, mintha ezek a sztorik kicsit viccesek is lennének, olyan anekdotaszerűek. Nekem mondjuk volt hiányérzetem. Úgy érzem, a fejezetek sokszor tényleg csak egymásra licitálnak, vártam volna valami ívet – ami mondjuk megvolt a nemrég olvasott, részben hasonló témájú Mégis van apám című könyvben –, kicsit többet arról, hogy miyen így felnőni, milyen hatása van a személyiségre, hogyan lehet, lehet-e belőle „kijönni”… Valahogy ebből kevés van, és inkább csak jelzésszerűen (pl. tudjuk, hogy a főhősnő jár terápiára, de erről nem sokat ír), inkább csak ezek az egymásra licitáló fejezetek, némi lezárással a végén, úgy érzem, ez valahogy egy kicsit azért külsődleges megmutatása a témának.

Ha alkoholos kihívást keresel a molyon, az valószínűleg nem a nehéz kategóriába lesz besorolva. Szeszes tartalmakat gyűjteni ugyanis nagyon könnyű. Sikké vált a dolog. Olyan, mint rágyújtani vagy beletúrni a hajunkba. Mindennapos, észrevétlen, súlytalan.
Egy pillanatra elfordulsz, s mire visszanézel romokat látsz.
Ilyen romokon lépked Karafiáth Orsolya, egy többgenerációs alkoholista család megelevenítésekor. Több oldalról vetít, időben is tágít, egy laza szerkezetű textúrát hoz létre, ahol épp elég hátborzongató a leírt szó ahhoz, hogy kitöltse az olvasó a köztes felületet. Novellaszerű füzér ez, mely egyetlen pontra fókuszál, a nap első szavára, pia. Nekem tetszett az a megközelítés, amit a szerző választott, az önmagát ismétlő, csupán csak kicsit kimozduló spirál, vagy még inkább örvény, amely mindent beránt.
A történet elején inkább a nagyszülő, szülők alkohol betegségét követhetjük, ekkor még kicsi az unoka, Kisanna, majd szépen nyakig benne vagyunk már az ő függésében. Nekem mindkét vonal nagyon plasztikus, néha már bántóan naturalisztikus volt, de a valóságban is ilyen, nem?

Tapintani lehet a Karafiáth-regényekben az irodalmi fejlődést (nagy szavak! de szerintem tényleg), ezért itt és most megadom neki az én öt csillagomat, még úgy is, hogy rólam tudható, vagy legalábbis a korábbi értékeléseimből kiderül: nagyon szimpatizálok vele. Az viszont talán nem tudható, hogy mennyire fontos nekem az, amiről most könyvet írt.
Az alkohol témája talán valamivel több mint egy éve kezdett el foglalkoztatni, amikor rátaláltam egy magát alkoholistának mondó, akkor 24 éves lány blogjára (link: http://soberjump.com/blog/), amit végigolvastam, és azóta is rendszeresen figyelem az új bejegyzéseket, a szerző útját és tapasztalatait. Többek között a blog hatására csatlakoztam tavaly novemberben a Kék Pont Alapítvány 30 napos alkoholmentes kihívásához, a Száraz Novemberhez, amit sikeresen végigcsináltam, és igen, még úgy is, hogy novemberben van a születésnapom, szóval nem is érdekeltek az ismerőseim olcsó kifogásai, hogy ők miért nem.
Rettentő fontos téma az alkohol ma Magyarországon, és persze túlhallgatott, eltitkolt. És igen, talán íródtak már jobb könyvek az alkoholizmusról, mint a Szirén (note to self: elővenni Hajnóczyt), de meggyőződésem, hogy kell ez is, és főleg az kell, hogy egy nő is írjon erről. És jó, hogy pont így írt, ahogy ez a könyv össze van rakva.

Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, hogy ez nem a könnyed olvasmány (nem mintha amúgy a limonádék híve lennék), de valahogy mégis úgy hatott rám, hogy azóta próbálom összeszedni a szétesett darabjaim. Talán sok volt így egyszerre ennyi kilátástalanság, a nyomorúság, a csalódottság és az életből való kiábrándultság, a depresszió és az alkoholizmus. Nem biztos, hogy jó ötlet volt úgy olvasnom, hogy közben a lelkem nem épp vidám, mert a szövegek elég könnyen kibillentettek a stabilitásból, levittek a földre. Nem feltétlenül azért, mert bizonyos elbeszélések élethelyzeteivel olykor azonosultam, hanem mert olvasóként egyszerűen nem találtam benne feloldást.

Közben persze eszembe jutott Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve is, mert a kiábrándultság és az állandó alkoholmámor közben a Szirén végigjárja azokat a mozzanatokat, ismétlődéseket és mintázatokat, amit az elbeszélő születése óta hordoz. Hogy az alkohol mint menekülési út vagy fals megoldás nem véletlen, hogy az önbizalomhiány nem véletlen, ahogy az sem, hogy sokáig önmagával sem mer szembe nézni – a hallgatásokat és a téves megoldási stratégiákat valamennyire a génjeiben hordozza, ha nem, akkor pedig gyerekként eltanulta, hogy ez a helyes.

Ez egy nehéz könyv, de bármennyire lehozott az életről, mégis újraolvasnám.

A témáról biztosan nem könnyű írni, nekem olvasni is elég nehéz volt, ezért feladtam félúton.

Határozott fejlődést mutat Karafiáth Orsolya, vagy csak sokkal összeszedettebb? Nem tudom, de egyszerűen a könyv hatása alá kerültem. Kemény, valóságos, színes-szagos szövegek. Nem éltem ennyire alkoholista közegben, de pontosan újraéltem Kisanna élményeit a könyvön keresztül. A váltott idősíkból ennek ellenére Anna durvább, őszintébb, undorítóbb, valóságosabb és küzdelmesebb élet-részletei fogtak meg jobban.
Elgondolkodtató, elszomorító könyv, mennyi sorsot befolyásol az alkohol, hogy micsoda mintakövetés érvényesül az alkoholizmusban, családokon-generációkon át és hihetetlen erős személyiségnek kell lennie valakinek, hogy kiléphessen a körből. Nagyon keveseknek sikerül. Én drukkolok mindegyiknek. Annának is. Vagy inkább Orsinak?