Pantomim
– A fasizmus életben maradt áldozatainak –
Belép a férfi az előszobába,
az ajtót kulcsra zárja.
Kettőt se lép:
Kop, kop, kop.
“Mintha kopogást hallanék.”
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
“Hallucinálok?”
Becsukja a kémlelő-rácsot.
Csóválja a fejét.
Kop, kop, kop.
Akárcsak az elébb.
Megfordul. Kitekint.
Senki sincs odakint.
Kilép.
“Ki lehet,
csak nem a szellemek?”
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak macskanyávogás.
Belép s az ajtót kulcsra zárja,
és vetkőzni kezd dudorászva.
“Akkor gyere, mikor mondom,
csizmád sarka ne kopogjon.”
Kop, kop, kop.
“Mi ez?
Ki az?"
Kinéz.
S kezdődik újra az egész.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak a nyávogás
elhaló visszhangja: sicc!
Sicc! Sicc! Sicc!
Fehér, akár a fal.
“Csak nincs valami baj?
az eszem…
a szívem…
Úgy megszárad bennem a szű,
mint mezőben ősszel a fű…”
Legyint.
Tovább vetkőzik.
S megint:
Kop, kop, kop.
Dermedten áll.
Nyakában még a sál
és félig még rajta a nagykabát.
Kop, kop, kop.
Mint aki elszánja magát:
“lesz, ami lesz!”
az ajtónak ugrik, de csak
kiles.
Szíve torkában, lélegzet-fojtva
a kilincset lenyomja,
és mellét a sötétnek vetve
úgy áll be az ajtókeretbe,
mint a mártírok a filmen.
Odakint senki sincsen.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
“Pattogó indulók, parancsszavak,
szögesdrót – barakk.”
Áll, mint a feszület, olyanformán,
két keze a két ajtófélfán;
aztán, mint a fogoly,
magasba tartott kézzel,
majd átkulcsolja tarkóját
s letérdel.
A lépcsőház üres.
Kong.
Kísérteties.
Senki és semmi más,
csak újabb macskanyávogás.
Betámolyog.
Az ajtót kulcsra zárja.
Remeg, akár a nyárfa.
Kop, kop, kop.
Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:
ing-leng a zárban.
Nézi halálra-váltan.
Nézi megalázottan.
Kipróbálja és koppan:
Kop, kop, kop.
Kakukk és kuvik
