Ó, Kandi Steiner, mondd meg nekem, miért szereted Te ennyire a TV-be illő drámát és szappanoperát? Miért kell az olvasóid szívét ezer sebből vérezve a betonon hagyni? Úgy érzem magam, mint akinek henteskéssel szépen aprólékosan ezer darabra nyesték a szívét, aztán összeturmixolták, és visszarakták a helyére, azt várva, hogy mindezek után még működtetni tudja. Ja, persze.
Szóval B., a főszereplő egy vagány, könnyed csaj. Életét teljesen felforgatja ez a pasi, aki elképesztő szexi, figyelmes, kedves, okos, vicces, nem mellesleg minden egyes porcikája és tette whiskey-re emlékezteti a lányt. B. hiába hasonlítgatja őt számos fejezetben ehhez az alkoholhoz, és hiába elemezgeti mentegetőzve függősége szintjeit, mindenki számára világos már az első perctől, hogy nem csak kortyolgatja a tömény szeszt, de az egész történetben – ami kb. 11 évet ölel fel –, folyamatosan fulladozik benne. Csoda, hogy bírja, valószínűleg valami extrém, kifejezetten erre a célra kifejlesztett védőruha van a szíve körül, mert más ebbe már belehalt volna. Nem vicc.
Nem szeretnék túl sokat lelőni a könyvből, de a fülszöveg nem árulja el kifejezetten, hogy miről is olvashatunk. Anélkül, hogy elárulnám a cselekmény részleteit, el kell mondanom, hogy ez a könyv nem szól másról, mint két ember se veled – se nélküled kapcsolatáról, ahogy vég nélkül keresik a kifogásokat, hogy tulajdonképpen miért is nem lehetnek ők együtt. Arra a kérdésre, hogy ennek mi a tényleges oka, valószínűleg a világon senki, de senki nem tudja a választ, talán még az író sem. Csak mert.
Az írói stílus eszméletlen jó, sodor magával, minden egyes fejezet a következőre mutat, Jamie is ízig-vérig álompasi, lehetetlen letenni a könyvet. Az újabb izgalomadag kortyonként tör előre, de ahelyett, hogy hozzászoknánk, és egyre többet követelnénk, túlcsordul a pohár. Úgy körülbelül a könyv feléig még lehet is élvezni a gyönyörűen megformált mondatokat, a kifejező hasonlatokat, a két főszereplő évődését, játszmáit, szívfájdalmait és eufórikus pillanatait. Kínoz, de olyan mértékben, hogy izgalmunkban lerágjuk a körmünket, és elfelejtjük, hogy betűkkel nem lehet jóllakni, úgyhogy valamit enni is kéne. Egy ponton viszont elkezd kimerülni a történet, B. és Jamie harcának látszólag sosincs vége, hol minden rendben lévőnek látszik, hol a gödör fenekén vannak, és közben az a bizonyos henteskés csak szeletel, és ezt már nem lehet élvezni. Majdnem dupla mennyiségben túlírt ez a könyv, a keserédes, szívfájdítóan szép románc helyét átveszi valami szappanopera, hogy még Marichuy és Juan Miguel kérődzése is gyerekjáték ehhez képest. off És mi a legdurvább az egészben? Hogy még itt sem lehet letenni a könyvet, nem lehet elszakítani a tekintetet a lapokról, olvasni kell, mert éget a vágy, hogy megtudjuk, mi lesz ebből az egész túlhajszolt, feleslegesen dráma-a-négyzeten történetből. Aztán meg azért, hogy végre legyen vége az egésznek, már mindegy mi, csak maradjon abba ez a végtelen, önmagát ismétlő kínzás.
„Folyamatosan bántjuk egymást, bántjuk azokat, akik szeretnek bennünket, és magunkat is!” E könyvből kiemelt idézet egy az egyben elmond mindent B. és Jamie kapcsolatáról, ez az egy mondat életük pontos kifejeződése. Merthogy tényleg, nemcsak maguknak okoznak mérhetetlen szenvedést a felesleges drámával, hanem mindenkinek, aki két másodpercig is rájuk tekint.
Aki élvezi a végeérhetetlen fürdőzést a szenvedély fájdalmas tengerében, a mélyrepülés és felszárnyalás váltakozásának halmozódását, valamint van egy felesleges szíve, amit áldozatként bemutathat valami istennek, és a tetejébe még kötélidegekkel is büszkélkedik – az olvassa el ezt a Whiskey-nek szánt szerelmes kötetet, mert nem fog csalódni. Aki viszont könnyű, édes romantikára vágyik, ami kevésbé nyakatekert, egyszerű de nagyszerű, ki ne merje nyitni, ha jót akar magának. off
link
