A ​Tükörbirodalom (A világpusztító 1.) 76% 30 csillagozás

Tavaly a Könyvhéten szereztem be ezt a kötetet, és erősen reménykedtem benne, hogy egy merőben új és sajátos megközelítésű fantasyt olvashatok majd, ami ugyanúgy felrúgja a műfaj kliséit, mint Abercrombie tette pár évvel ezelőtt, vagy Glen Cook a ’80-as évek derekán.
Nos, félszívvel akár még mondhatnám is, hogy nem kellett csalatkoznom, hiszen Hurley tényleg felrúgta a műfaj sablonjait, de tette ezt meglehetősen tenyeres-talpas módon, és nem csupán felrúgta azokat, de meg is taposta, le is köpte, sőt, meghempergette medveszarban is.
A nagy zsánerforradalmi hevületében ugyanis őrjöngve tépte apró cafatokra a történetmesélés szabályait tartalmazó tankönyveket, és szinte már posztmodern lázban dekonstruálta a történetet, amivel így az egyszeri olvasónak szó szerint küzdenie kell.
Méghozzá baromi hosszan.
S mivel ez egy trilógia nyitó kötete, baljós érzéseim vannak a folytatásokkal kapcsolatban.

A világ pedig valóban egyedinek ígérkezett: a négy „mágia-csillag” által befolyásolt varázshatalom és azok művelői; a különleges környezet: a korlátozott értelemmel bíró, vándorló, agresszív növényvilág, s az azzal erős szimbiózisban és harcban élő embernépek; a nyomokban a dél-kelet-ázsiai kultúrákra emlékeztető birodalmak; a teljesen diverz életközösségek, amelyekben a család fogalma alatt egészen mást értenek mint az számunkra evidens; az alapvetően nőjogú, igencsak furcsa szokásokkal spoiler és beidegződésekkel bíró társadalmak mind-mind hatalmas potenciált sejtetnek.
Persze, ezek kiaknázásához kellett is volna valamit kezdeni velük…
Hurley viszont az egész kvázi-hagyományos világépítést dobta a fenébe, mert úgy gondolta, hogy pont elég, ha az ő fejében létezik (létezik? hmm…) valamiféle koncepció, amit nem muszáj megosztania az olvasóival. Így aztán még az utolsó 100 oldalban is érhetik meglepetések az embert – csak sajnos olyanok, amelyek nem az „aha”, hanem a „hagyjál már, b+” élményt váltják ki.
Az írónő ugyanis egész egyszerűen nem mutatja be kellő részletességgel a világát, és így annak működési szabályszerűségei homályban maradnak és bizonyos összefüggések is az újdonság erejével hatnának az olvasóra, ha nem fáradt volna már végtelenül bele a könyvbe.

Viszont, jogos a kérdés, ha nincs kibontott világ és társadalom leírás, akkor mivel van tele ez a 700 oldal?
Rengeteg olyan cselekményszállal, amelyek gombafonalként tekergőznek ide-oda, érthetetlen fordulatokat vesznek spoiler és egyik-másik esetben egész egyszerűen eltűnnek a balfenéken. Felteszem, a következő részekben majd előkerülnek…
S ami igazán brutális, hogy ezt az n darab eseménysort n*n számú karakter bevonásával próbálja elmesélni Hurley, de a szereplők közül alig három-négynek van igazán jelentősége, karakteres jelleme, vagy legalább megjegyezhető neve. S hiába villan fel egy-egy izgalmas momentum rajtuk keresztül a világról és annak működéséről, mégis sikerül az érdektelenségbe fojtani az összes ígéretes figurát. A belső vívódásaik, a vágyaik és a félelmeik ábrázolása is kilúgozott volt a számomra, s nem éreztem hitelesnek sem a reakcióikat, sem az önreflexióikat, így nyilván azt is csak vállvonogatva vettem tudomásul, ha valami, az írói szándék szerint megrázó tragédiába keveredtek.

Végül pedig nem hagyhatom szó nélkül, hogy bár úgy gondolom, a gender tudatosságnak helye van a fantasy zsánerben is, de nem hinném, hogy ebben a formában kellene ezt megjeleníteni. Itt ugyanis időnként már-már parodisztikus szintet ölt a dolog: a regény szereplőinek többsége durva nemi sztereotípiákat tükröz, még akkor is, ha ezek pont az ellenkezői a nálunk megszokottnak.

Összességében csalódott vagyok: kaptam ugyanis egy könyvet, aminek a története áldozatul esett a fantasy-zsánerforradalomnak és megtiport teste ott hever a gender-tudatosság tépetten lengedező grimm dark lobogójának csoffadt árnyékában.

Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom a könyvvel, de ilyen hihetetlen kuszaságra még én sem számítottam ami a könyv elején fogadott. Én eddig csak hallomásból ismerem Erikson munkásságát, hogy mennyi szálat futtat, és tömérdek szereplővel dolgozik. Hurley Tükörbirodalmát pedig sokan hozzá hasonlították, így sok jóra én sem számítottam.
Bátor kalandor ki ebbe a világba belépsz nagy figyelemmel olvasd és egy remek kalandban lesz részed!
Az ötlet amellyel Hurley dolgozik nem ismeretlen a fantasy világban, hasonlót láttam már Kingnél is és videójátékokban is. Mégpedig, hogy hasonló világok tükröződnek az univerzumban, és a szereplők is hasonlóak, de mégis mások. Kétezer évente bekövetkezik a világtörés, amely az egész univerzum működését a feje tetejére állítja.
A világokat alapjáraton a nők uralják, ez is hozzátesz még egy kicsit az amúgy sem egyszerű felálláshoz. A mágia rendszer is igen érdekes, melyet a csillagokból nyernek. Néha felfogni is alig bírtam, hogy mit is olvasok. Tényleg nagy figyelem kell a könyvhöz.
A rengeteg karakter közül mindenki talál magának kedvére valót. Bár a karakterek mennyiségét már indokolatlanul soknak éreztem. Lilia mint a kiválasztott túl egyszerű döntés lenne. Zezili sokkal izgalmasabb volt számomra, mint véres kezű tábornok.
Hurley fantasztikus kultúrákat és világokat teremtett, én is szívesen lovagolnék épp medvéken, bár a kannibalizmushoz nem fűlne a fogam.
A háború előszelének zörejeit érezhettük a könyv végeztével, gyaníthatóan a trilógia végére a világok nagyon megsínylik a véres csatákat. A lady grimdark jelző pedig teljesen jogos jelző az írónőre, nem kímél senkit a sorai között.
Nos én élveztem az olvasást, ha sokszor kaotikus is volt. Nagy figyelmet igényel, és befogadó elmét.

A százalékot látva gondolhattam volna, hogy nem lesz a kedvencem a könyv, de egy olvasást megért, mert elég fordulatos volt. Igaz a szerző időnként túlzásba vitte az izgalmakat ( meg a feminizmust). Maga az alaptörténet ötletes, párhuzamos világok léteznek egymás mellett, amelyekbe egy különleges sötét csillag eljövetelekor, kb. 2000 évenként kapukat lehet nyitni. Ehhez persze különleges mágikus képesség kell (oma mágus), de csak az mehet át, akinek az ott élő mása máe meghalt vagy esetleg meg sem született. Így hát a véres hódítók nem egy másik földrészről. hanem egy másik dimenzióból jönnek leigázni az itteni népeket. Rengeteg szereplőt vonultat fel az írónő, több helyszínen, és a legtöbbjük egyáltalán nem egy szimpatikus alak. Az egyik országban pl., ahol császárnő uralkodik, teljesen kifordultak a nemi szerepek, annyira, hogy a nő az erősebb, a nagyobb, és a férfi a gyenge megvédeni való (kész röhej volt az a társadalom). De van itt poligámia és nemváltás, azonos neműek közötti szerelem és kannibalizmus is. A vándorló gyilkos fákról márcsak ne is beszéljünk. Kicsit jobban átdolgozottan sokkal élvezhetőbb lett volna a sztori, ha nem is mostanában, de egyszer elolvasom a második részt is. (A harmadikra valószínűleg éveket kell megint várni.)

Sokat elmond az epikus fantasyvel kialakított viszonyomról, ha elárulom, hogy most zsinórban legalább öt sci-fi olvasását tervezem szigorúan terápiás jelleggel. :)

Hogy miért kezdek akkor bele egyáltalán egy ilyen könyvbe?
Mert szeretem a nagyívű történeteket, a komplex háttérvilágokat, a kacskaringós életű hősöket, illetve a meghökkentő, alternatív társadalmi berendezkedéseket. Ilyen szempontból nagyon ígéretesen indult ez a kötet. A harmadánál-felénél azonban sejteni kezdtem, hogy túlságosan egysíkúan hömpölyög itt minden, hiába a párhuzamos világok és a sejtetett mitikus mélységek, a történet szétaprózódik és a lényeg valahogy csendesen elfolyik a réseken.

Ahogy mások is rámutattak már előttem, Hurley rettenetesen sok szereplőt mozgat, ami szerintem a legtürelmesebb olvasót is próbára teszi. (Hát most komolyan kit érdekel, hogy hívják a huszonharmadik papot aki belép a terembe, és ő kinek az unokatestvére, és az unokatestvérének jelenleg hány férje/felesége van, és egyébként merre található a szülőfalujuk.) Eszembe jutott persze, hogy az indokolatlan névhalmozás talán az epikus légkört hivatott megteremteni, hasonlóan egy homéroszi hajókatalógushoz, de egy kortárs szöveg dinamikájába ez nem biztos, hogy belefér.
Míg a névből sok volt, másból határozottan kevés. A történet gerincét alkotó csillagászati jelenségek és a mágiahasználat természete, kialakulása, öröklése és mindenekelőtt produktív kiaknázása semmilyen kifejtést nem kap – a mágikus tevékenység kifejezetten csak harci környezetben, pusztítás és védekezés formájában jelentkezik –, és legfeljebb kósza utalásokból hámozhatunk ki némi magyarázatot a jelenségek kölcsönhatásairól. Persze gondolhatjuk ezen a ponton, hogy a szerző hitelesen akarta szemléltetni, hogy a világában mozgó szereplők mit tudnak és mit érzékelnek a környezetükből, vagyis nem akarta külső, száraz narrációval terhelni az olvasót, viszont éppen ehhez kapcsolódik elégedetlenségem másik fő forrása. A szomszédos birodalmak és népek közötti igen markáns különbségek (nemi szerepleosztás, környezeti hatások, szociális viselkedés, étkezési szokások) szinte teljesen reflektálatlanul maradnak: a szereplők mindent úgy fogadnak el, ahogy éppen van és amikor különbözőségbe, idegenségbe ütköznek, nem tesznek fel intellektuális kérdéseket – leginkább csak azt latolgatják, hogy aktuális beszélgetőpartnerük vajon meg akarja-e ölni őket, vagy nekik kellene gyorsan megölni a másikat. Az inkább tündérmesékre emlékeztető, már-már népmesei jelleget erősíti a politikai konfliktusok többnyire karddal csapkodó megoldása, illetve számtalan bámulatos gyógyulás, feltámadás, a legkülönfélébb hihetetlen csodás fordulatok, ami persze csak néhány kiválasztott szereplő életét kíséri végig, míg statisztáink és mellékszereplőink hullanak halomra mint a legyek. Mivel az egyes döntések és tettek következményei ilyen értelemben teljesen rapszodikusak és követhetetlenek, idővel elvesztettem az érdeklődésemet a főbb karakterek sorsát illetően, vagyis olvasás közben a bevonódás részemről nemhogy erősödött volna, gyakorlatilag megszűnt. Cserébe viszont nem kaptam semmiféle elvont, egyének és tömegek fölé emelkedő tényleg epikus célt vagy irányt, hiszen látszatra nagyjából annyi a kérdés, hogy a spoiler népcsoportok közül melyik kerekedik felül és írtja ki a másikat.
Ha ez egy mese, akkor hol vannak az igazi Hősök, a Nagy Vállalkozások, vagy egyszerűen csak az elemi Gonosz, aki ellen és aki miatt érdemes meghalni? Ha ez egy realista hangvételű dráma, akkor hol maradnak a reflexiók, a tematizálások, a kételyek? Úgy érzem, két szék közül esik a Tükörbirodalom a padlóra, és a ragadozó növények, a kannibál vacsorák, az organikus erődök, a vérmágia, a domináns női társadalmak kegyetlenségei, akármilyen eredeti ötletek, így önmagukban nem viszik el hátukon a sztorit.

És ha azt mondjátok, hogy ez egy trilógia, és valamit tartogatni kell a folytatásokra is, én meg azt mondom, hogy 700 oldal nálam kimerítette a türelemzsetonokat. Végtelen számú párhuzamos világ vár rám, hogy felfedezzem, szóval ebből az univerzumból én köszönettel kivonulok.
(Azért a The Stars are Legion továbbra is nagyon izgat. Lehet hogy csak zsánert kell ugranom, és mindjárt egymásra találnánk Kameron Hurley-vel? ;))

Nagyon vártam ezt a könyvet, egyrészt, mert Kameron Hurley-t egy elég kick-ass csajnak ismertem meg az esszéi alapján, másrészt, mert az alapötlete olyan fantasyt sejtetett, amit szeretek. Végül ezek az elvárásaim részben beigazolódtak, de azért van miért levonnom az egy csillagot.
Ez egy 700 oldalas epic fantasy. Vagyis hát tudjuk, mire számítsunk: sok szereplő, nagyban hömpölygő történet, sok szál. Engem nem zavart a rengeteg fő és mellékszereplő, és hogy legalább a felüknek ugyanolyan hangzású a neve. Inkább az volt a problémám, hogy sokszor belelassultam a könyvbe, néha leült, és csak ücsörgött. A világa nagyon izgalmas (és furcsa, hogy pont a mágiáról nem beszél valami sokat), és fejben elég jól kitaláltam, melyik kultúrális szokás miért alakult úgy, ahogyan, de közel sem annyira sziporkázó, mint a Perdido, ahol elviselem a 700 oldalt, sőt, még keveslem is :P
És hát hiába volt véresebb a könyv a megszokottnál, azért egy-egy fordulata eléggé meseire sikerült. Ráadásul Hurley talán itt-ott megengedőbb is volt pár favorit karakterével, vagyis többször a véletlen mentette meg őket attól, ami várt volna rájuk.
Amiért mindenképpen jár viszont a nagy lájk, azok az apróságok, amik nagyon ütnek. Pl. hiába csak pár oldal a nemi elnyomás kérdése (nem mondok el semmit, de nagyon hatásos), van annyira erős, mint egy feminista disztópiában. Ugyanígy például csak utalnak rá, hogy mennyire társadalomfüggő az, hogyan ítélnek meg egy-egy szokást vagy emberi jellemzőt, és egyáltalán nem hangsúlyosak ezek, mégis el lehet rajtuk gondolkodni. Ahogy pedig említettem, az alapötlet önmagában is megérdemli a figyelmet, hát még a kidolgozása!
Megérdemli a négy mágikus csillagot az ötből. (Pláne mert a könyvben is csak négy van :P )

Kissé nehéz elhelyeznem magamban: egyszerre nagyon örülök, hogy megjelent, volt benne egy csomó elképesztően érdekes és izgalmas rész, de közben mégis úgy érzem, hogy valami nem klappol egészen.
Egyrészt az alaphelyzet viszonylag klasszikus epic fantasy-nek tűnik, Hurley mégis tud annyit csavarni rajta, hogy azért ne unatkozzunk. Másrészt annyira klasszikus epic fantasy, hogy jóval hosszabbnak és fárasztóbbnak (néha töményebbnek) éreztem a kelleténél.
Egyrészt borzasztóan lenyűgöző a világ a különféle mágiákkal és az okosan megbolygatott nemi szerepekkel. Másrészt viszont a mágiákról alig ismerünk meg valamit, és határozottan úgy érzem, kell még egy-kétszer ezer oldal, hogy minden a helyére kerüljön.
Egyrészt megnyerőek a figurák, jól eltaláltak a női karakterek. Másrészt igazából alig haladunk valahova, egyes szereplőket nagyon furcsán kezel, és még nem tudom eldönteni, hogy ez mennyire probléma.
Úgyhogy nem vagyok annyira lenyűgözve, mint reménykedtem, de azért még mindig bőven pozitív. Csak aztán a következő ezer oldalon tényleg legyen olyan jó, mint várom tőle.
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-08-14+…

Az rémlik, hogy a Könyvhéten minden hasonló ízlésű moly ismerősöm beszerezte a könyvet, ahogy én is, aztán sok elolvasták, és a csillagokból és a százalékból is láttam, hogy sok ember nem azt kapta, amit várt. Akaratlanul is rányomta a bélyegét az én olvasásomra is, legalábbis addig, amíg neki nem álltam.
Tudtam, hogy oda kell figyelnem már a legelejétől, mert sok szereplő, sok fonal, kevés magyarázat. Szerencsére jókor kapott el a könyv, mert nem volt nehézségem egyik említett dologgal sem. A mérete ( 700 oldal) is elrettentő volt, bizakodtam, hogy vajon végig fent tudja e tartani az érdeklődésem, és azt kell mondanom, hogy igen, bár nem 2 nap alatt olvastam, hanem azért beosztottam, de nem volt olyan, hogy ne örömmel és várakozva vettem volna fel a könyvet.
Érdekes világ(ok), érdekes szereplők, sokféle szál, nem igazán tudtam még helyre tenni, hogy kit mi motivál, de ez még csak az első rész. Felállította a bábukat az írónő. Nem merült el túlzottan a részletekben a könyv hossza ellenére, még sem éreztem annyira hiányt, elfogadtam és várom majd a folytatásokban a magyarázatokat. Egyedül attól félek, hogy ki tudja mikor jön a következő rész és addig mindent elfelejtek! :D Nem igazán tudnám tovább fényezni a könyvet, egyszerűen tetszett, nekem ez most bejött, és szerintem ez a lényeg! :) Aki úgy érzi, hogy elég merész, az tegyen vele egy próbát.

Disclaimer:
Régebben egészen szerettem a klasszikus-epikus, többé vagy kevésbé dark, mágiás-varázslós, ráérős, minimálisan háromszor (de akár sokszor) 5-700 oldalban előadott fantasyt. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy jó, tényleg remekre írják ezeket a féltéglákat, de mindig elvesztem a türelmemet és a motivációmat, ha az alap hozzávalókon kívül nincs valami kis hozzáadott tartalom, ami mégiscsak felborzol annyira, hogy megőrizzem az érdeklődésemet irántuk.

És úgy saccoltam, hogy Kameron Hurley biztosan adott a trilógiájához valami ilyen pluszt. Mert hát ő ír SF-t, meg ő írta azt a Geek Feminist Revolution nevű könyvet, és egyébként is, vannak benne fizikai törvényeknek (feltehetően) engedelmeskedő csillagok, meg hátha lesznek benne valamilyen párhuzamos dimenziók is – és az ilyesmi engem alapértelmezetten jobban érdekel, mint a sárkányok, no.
És hogy eleget tett-e a könyv az elvárásaimnak? Nos, alapvetően igen, bár nem maradéktalanul. Tapsikolva örvendettem például a három, gyökeresen különböző„ változatos és némileg szokatlan nemi szerepekkel operáló kultúra felskiccelésének – ne feledjük, pont A hatalom után olvastam, és így különösen nagyon érdekes volt. A világépítés is érdekes volt, meg úgy egyáltalán, a könyv első harmada kifejezetten lenyűgözött – aztán ahogy a vége felé poroszkáltunk (mert hát sok nézőponttal, sok szálon bonyolódott a jó komplikált, világmentéses, mágiázós, meglehetős mennyiségű henteléssel és egy szakajtónyi hülye névvel fűszerezett, egyébként szerintem egész jól összerakott fantasy-történet), a türelmem kitartott ugyan, a lelkesedés viszont azért alábbhagyott. A végénél meg morcos lettem. Illetve, hogy pontosan fogalmazzak, ott lettem morcos, ahol a történet egyszer csak véget ért. Khm.

No mindegy. Ha Kameron Hurley úgy ír sci-fit, ahogy fantasyt, akkor lesz szíves a kedves illetékes kiadni mind az összes vonatkozó regényét, rendben?

Inkább nem írtam rögtön a befejezés után értékelést, mert éreztem, hogy nagyon igazságtalan dolgokat tudnék csak mondani, és ez a dörzsis hozzáállás még nem múlt el teljesen. Először is: lehet, hogy én pörögtem rá a kelleténél jobban a nevekre, de úgy gondolom, hogy önmagában az, hogy idegen és megjegyezhetetlen, sőt, megkülönböztethetelen neveket adsz nem is csak személynévként, de kaszt-, nép- vagy foglalkozásnévként is, még nem jelenti azt, hogy a világod tényleg egyedi, tényleg valami olyasmi, amiben még sosem járt az olvasó. Nyilván ez az élmény nem sajátja annak, aki valóban nem olvasott hasonló fantasyt, de még azzal együtt is, hogy nem vagyok egy rendkívül nagy guruja a zsánernek, én speciel nem találtam benne olyat, ami miatt úgy érezném, a fantasyműveltségem bármivel bővült volna.
De nem is biztos, hogy ez célja volt a szerzőnek… ugye?
Állíthatnám ezt, de nem fogom, mert Hurley az esszékötetében többször és bátran fényezi ezt a regényt, és az elbukott elismeréseit, díjait azért nem tartja jogosnak, mert szerinte a regénye megérdemelte volna azokat. Ugye amikor valaki ennyire magabiztosan jelenti ki a saját alkotásáról, hogy az nagyon atom, és jogtalanul lett megfosztva a mennybemeneteltől, kettő dolog van: vagy tényleg mesterművet alkotott, és ő egy olyanfajta zseni, aki nemhogy csodát alkot, de ezt objektívan meg is tudja határozni saját magáról… vagy téved.
Én az első lehetőséget azért nem tartom valószínűnek, mert a történetvezetés elképesztően egysíkú. Nem érezni semmilyen tagolást, nincs igazán ritmusa a történetnek, csak ömlik és ömlik. Ez is lehet egyfajta élmény, lehet ez szándékos, de ahhoz meg egyéb feltételek nem teljesülnek.
És ha csak ennyi gond lenne vele, akkor sem mondanám, hogy tényleg egy méltatlanul mellőzött eposzi sikerről beszélgetünk.
A szokottnál sokkal rosszmájúbbnak érzem magam, és hát mi tagadás, nem tett jót az sem, hogy túl voltam egy esszékötetem a szerzőtől, úgyhogy a grumpy cat-effektust kiütve ráteszek plusz fél csillagot arra, amit eredetileg gondoltam adni.

A könyvvel kapcsolatban abszolút kettős érzésem van.

Az egyik oldalról nézve teljesen egyedi világot kapunk, teljesen egyedi társadalommal és gondolkodásmóddal. Egy olyan világot, amelyet teljesen áthat a káosz és Kameron Hurley fantáziája. Egy olyan világ, amelyet emberek népesítenek be, akik idomított órás medvéken és óriás kutyákon utaznak és ahol a növények egy része húsevő és mozog. Ahol a hódítók gyilkosok és kegyetlenek és a vérmágia része az életnek. Egyszóval egy érdekes változatos világ.

A mások oldalról, meg alkotott egy világot, amely taszít, alkotott egy társadalmat, amely taszít. Vannak főszereplői,de nem igazán zavarna, ha a fele, vagy akár mind megpusztulna.

Szóval adott egy érdekes világ, amit nem szeretek…

Külsőre és belsőre a könyv elég korrekt. A borító szép és a betűméret sincs megerőszakolva akkorára, mint mondjuk a Vérkőben, vagy a A tövis és a csont országai-ban.