Sokat elmond az epikus fantasyvel kialakított viszonyomról, ha elárulom, hogy most zsinórban legalább öt sci-fi olvasását tervezem szigorúan terápiás jelleggel. :)
Hogy miért kezdek akkor bele egyáltalán egy ilyen könyvbe?
Mert szeretem a nagyívű történeteket, a komplex háttérvilágokat, a kacskaringós életű hősöket, illetve a meghökkentő, alternatív társadalmi berendezkedéseket. Ilyen szempontból nagyon ígéretesen indult ez a kötet. A harmadánál-felénél azonban sejteni kezdtem, hogy túlságosan egysíkúan hömpölyög itt minden, hiába a párhuzamos világok és a sejtetett mitikus mélységek, a történet szétaprózódik és a lényeg valahogy csendesen elfolyik a réseken.
Ahogy mások is rámutattak már előttem, Hurley rettenetesen sok szereplőt mozgat, ami szerintem a legtürelmesebb olvasót is próbára teszi. (Hát most komolyan kit érdekel, hogy hívják a huszonharmadik papot aki belép a terembe, és ő kinek az unokatestvére, és az unokatestvérének jelenleg hány férje/felesége van, és egyébként merre található a szülőfalujuk.) Eszembe jutott persze, hogy az indokolatlan névhalmozás talán az epikus légkört hivatott megteremteni, hasonlóan egy homéroszi hajókatalógushoz, de egy kortárs szöveg dinamikájába ez nem biztos, hogy belefér.
Míg a névből sok volt, másból határozottan kevés. A történet gerincét alkotó csillagászati jelenségek és a mágiahasználat természete, kialakulása, öröklése és mindenekelőtt produktív kiaknázása semmilyen kifejtést nem kap – a mágikus tevékenység kifejezetten csak harci környezetben, pusztítás és védekezés formájában jelentkezik –, és legfeljebb kósza utalásokból hámozhatunk ki némi magyarázatot a jelenségek kölcsönhatásairól. Persze gondolhatjuk ezen a ponton, hogy a szerző hitelesen akarta szemléltetni, hogy a világában mozgó szereplők mit tudnak és mit érzékelnek a környezetükből, vagyis nem akarta külső, száraz narrációval terhelni az olvasót, viszont éppen ehhez kapcsolódik elégedetlenségem másik fő forrása. A szomszédos birodalmak és népek közötti igen markáns különbségek (nemi szerepleosztás, környezeti hatások, szociális viselkedés, étkezési szokások) szinte teljesen reflektálatlanul maradnak: a szereplők mindent úgy fogadnak el, ahogy éppen van és amikor különbözőségbe, idegenségbe ütköznek, nem tesznek fel intellektuális kérdéseket – leginkább csak azt latolgatják, hogy aktuális beszélgetőpartnerük vajon meg akarja-e ölni őket, vagy nekik kellene gyorsan megölni a másikat. Az inkább tündérmesékre emlékeztető, már-már népmesei jelleget erősíti a politikai konfliktusok többnyire karddal csapkodó megoldása, illetve számtalan bámulatos gyógyulás, feltámadás, a legkülönfélébb hihetetlen csodás fordulatok, ami persze csak néhány kiválasztott szereplő életét kíséri végig, míg statisztáink és mellékszereplőink hullanak halomra mint a legyek. Mivel az egyes döntések és tettek következményei ilyen értelemben teljesen rapszodikusak és követhetetlenek, idővel elvesztettem az érdeklődésemet a főbb karakterek sorsát illetően, vagyis olvasás közben a bevonódás részemről nemhogy erősödött volna, gyakorlatilag megszűnt. Cserébe viszont nem kaptam semmiféle elvont, egyének és tömegek fölé emelkedő tényleg epikus célt vagy irányt, hiszen látszatra nagyjából annyi a kérdés, hogy a spoiler népcsoportok közül melyik kerekedik felül és írtja ki a másikat.
Ha ez egy mese, akkor hol vannak az igazi Hősök, a Nagy Vállalkozások, vagy egyszerűen csak az elemi Gonosz, aki ellen és aki miatt érdemes meghalni? Ha ez egy realista hangvételű dráma, akkor hol maradnak a reflexiók, a tematizálások, a kételyek? Úgy érzem, két szék közül esik a Tükörbirodalom a padlóra, és a ragadozó növények, a kannibál vacsorák, az organikus erődök, a vérmágia, a domináns női társadalmak kegyetlenségei, akármilyen eredeti ötletek, így önmagukban nem viszik el hátukon a sztorit.
És ha azt mondjátok, hogy ez egy trilógia, és valamit tartogatni kell a folytatásokra is, én meg azt mondom, hogy 700 oldal nálam kimerítette a türelemzsetonokat. Végtelen számú párhuzamos világ vár rám, hogy felfedezzem, szóval ebből az univerzumból én köszönettel kivonulok.
(Azért a The Stars are Legion továbbra is nagyon izgat. Lehet hogy csak zsánert kell ugranom, és mindjárt egymásra találnánk Kameron Hurley-vel? ;))