Egy ​mítosz születése 4 csillagozás

Gondolatok egy verseskötet kapcsán.

Talán vagyunk egy páran, akik elhagyva az iskolapadot, felnőtt fejjel is néha olvasunk verseket. Az utóbbi pár évben valahogy elkapott engem is ennek a lendülete, és eltávolodva a kötelező verselemzések világától, csak úgy kedvemre, a költemények hangulatáért, egyedi hangneméért, képeiért, ritmusáért, tökéletes szerkesztéséért, de rendszeresen olvasok verseskötetet is. Néha érdemes elővenni egy ilyet, és nem csupán innen-onnan csipegetni a versekből.
Egyszerre kapjuk ajándékba egy ember gondolatait, érzéseit, képi világát, kreativitását, a létezésre reagáló művészi benyomását. Valahogy így voltam most mindezzel én is, amikor Kálnoky László életének utolsó darabjait olvastam. 1982–1983 Téli naplója ez, három hónap, decembertől februárig terjedő időszak strófái. A költő 1985 júliusában távozott közülünk.
A ciklust egy Kálnokyhoz hasonló korú ember ajánlotta nekem, aki így vall magáról:

"Idős egér vagyok. Egy lyukban élek,
szép nagy lakásban, ahol sok a sajt.
A kandúr, akitől tisztára félek,
nem járt itt régen. Ez jelzi a bajt:
lehet, hogy itt kushad a lyuk előtt,
némán, puhán, lélegzet-visszafojtva.

Igen, Nádasdy Ádám az, aki szintén sajátos hangnemben ír öregségéről a Nyírj a hajamba című kötetben. Kálnoky alkotásaiban is egyértelműen ez a világtól távolodó, a saját életére rátekintő szemléletmód érvényesül. Kicsit réveteg, olykor szánakozó, komoly alkotások. Pedig nem volt ez mindig jellemző rá. Alföldy Jenő azt írja róla, hogy „Alkati humorából következett, hogy sokszor álarcosbálnak látta az életet – két kötetének már címe is erre utal: Letépett álarcok, illetve Farsang utóján” Egy csekély öniróniát vélek felfedezni ugyan a versek között:

„Horoszkópomban áll:
magas kort kell megélnem,
de mégsem múlhatok ki
természetes halállal…”

de mégis, az elmúlás ezer árnyalatának megjelenése az, ami jellemzi ezeket az írásokat. Egyesével talán nem is érezném fájónak, de így, egyberendezve, ugyanannak a dolognak ezer aspektusából, térben ölt alakot, megelevenedik, közszemlére bocsátja magát. Hiányok, veszteségek, búcsúzások, lemondások sorai ezek, melyek között azért felüti fejét a hála is, de ezek hangja halk neszezés csupán az eliramló élet panaszai mellett.

A verses napló első része a már korábban megjelent, „Bálnák a parton” (1983) című műben is szerepel, de ez a szikár anyag egységében alkot masszív tömböt. Formailag minden költemény egy versszakra korlátozódik, ez is hozzájárul a nyerseség érzetéhez. Kopár, kifejező képek, melyek gyakran egyetlen pillanatot rögzítenek. Egy végigélt, szenvedésekkel megtűzdelt élet tapasztalatai bújnak elő mindenütt. Címeiben is hordozzák a súlyukat: Zűrzavar, Üres városok, Érzéketlenül, Kialvó lámpák, Rég elhagyott szobák, Csüggedés, Lefokozás…

A versek egy jó része H.SZ. Álomlátásaira, Fohászaira és Jelenéseire, mint forrásanyagokra hivatkozik. E titokzatos monogram Homálynoky Szaniszló-t takarja, aki egy dunántúli pályatársa Kálnokynak, de itt a költő saját alakmása. A jelzett iratok pedig nem is léteznek. Ezek a hivatkozott versek egy még távolabbi szemléletet tükröznek, mintha nem is a költő érezni azt, hogy:

„Ott áll a sötét helyiségben,
ahonnan elmenekült,
s most egy végzetes ostobaság
folytán visszakerült. Megáll
a sötétben, fülét
a zárt ajtóra tapasztva.
Odaátról ismerős lihegést,
bosszúra szomjas fújtatást hall.
Fél rettenetesen.
Mégis lenyomja a kilincset,
mint, aki fegyvertelenül
lép be a tigris ketrecébe. ”

Rövidségükben is súlyuk van a verseknek, erőteljesen képesek kifejezni számomra egy életút végén felbukkanó kérdéseket és tapasztalásokat. Nincs bennük sok vigasz. De a maguk tökéletességében megfogalmazott mulandóság költemények egy titkos sugár miatt, mégsem húznak le teljesen. Hogy mi ez a cseppnyi fény? Mindegyik versben valami más, olykor megfoghatatlan, olykor láthatatlan, talán nincs is ott, csak a nyoma.
Keressétek!

„Avagy van-e, ki nékem megbocsát?
Sajtolhatok-e könnyet
márványszobrok szeméből?
Koporsók között tántorogva,
a földre zuhanok félszegen,
hasztalanul kérlelem őket,
hiába átkozom el magamat.
Bárcsak próféta lennék,
s tudnék fakasztani
sziklából tiszta forrást!”

(Szobrok könnyei I.28.
H.Sz. Fohászai – ból)